Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

Mit láttam a tüntetéseken? (2006) Magyar Nemzet

2006.12.21. 16:39 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: 1956 őszödi beszéd tiltakozás rendőri brutalitás fidesz nagygyűlés rendőri fellépés tiltakozó diákok 2006 október

Levél a Magyar Nemzet szerkesztőségéhez és olvasóihoz

(Eredeti, szerkesztetlen változat)

Babarczy Eszter
2006. december 21.
 
 
A Magyar Nemzetben december 16-án Török László a Szeretem Magyarországot Klub képeslapküldő-akciójának apropóján megemlékezik személyemről, és idéz is egy (eredetileg a Népszabadságban, 2006. szeptember 23-án megjelent, majd a Klub oldalán újraközölt) publicisztikámból. A Magyar Nemzet cikkének megjelenése után több levelet is kaptam jobboldali honfitársaimtól, amelyben szememre hánynak egyet s mást. Anélkül, hogy elvitatnám azt a jogot akár az újságíró kollégáktól, akár olvasóiktól, hogy személyemről és működésemről gunyoros vagy durva szavakkal ítélkezzenek, szeretnék tisztázni néhány alapvető tényt, amely az ítélkezést némileg megalapozottabbá teszi. 
 
Nem én voltam  „Békés többség én vagyok” akció arca vagy szóvivője, most sem szeretném ezzel kapcsolatban magamhoz ragadni a szót, meg is lepett, hogy Török úr éppen engem idéz. A Klub sokszínű, elég csak a jelenlegi akció arcait sorra venni – köztük volt például Kovács (Kokó) István, Bródy János, Szily Nóra és Gundel-Takács Gábor --, hogy ez mindjárt nyilvánvaló legyen. Az akció, és a hozzá készült dal, illetve film, nem a tüntetések ilyen vagy olyan aktuálpolitikai értelmezése mellett tesz hitet, hanem mindenféle erőszakot elítél, és külön figyelmet szentel a rendőri erőszaknak. A beérkezett több tízezer képeslap tanúsága békés hajlandóságú emberek mind a mai politikai jobboldal, mind a jelenleg kormányzó pártok szimpatizánsai között szép számmal akadnak.
 
Mivel azonban személyemnek a Magyar Nemzet (és néhány más jobboldali lap) kitüntető figyelmet szentel az akcióval kapcsolatban, szeretném a szeptemberi, illetve az októberi tüntetésekről alkotott  – a Népszabadságban megjelent publicisztikáimban kifejtett – álláspontomat külön megismertetni az olvasóval, Török László cikke ugyanis téves következtetésekre ad lehetőséget.
 
A Török úr által idézett cikk („Vallomás a barrikádról”) szeptember 23-án jelent meg, és a szeptember 19-éről 20-ára virradó éjjel a Rákóczi úton és a Blaha Lujza téren szerzett élményeim foglalata. Ahogy addig is, aznap este is kimentem a Kossuth térre, hogy meghallgassam a szónokokat, majd – amikor elindult a hír, hogy a Köztársaság téren lesz „valami” – odasétáltam, így éjféltől nagyjából reggel négyig követtem az eseményeket (aki nem hiszi, megtekinthet a Hírtelevízió a helyszínen készült riportjában, ugyanis egy rendőri támadás során egy kapualjba szorultam a stábbal, és közösen kaptunk apait-anyait a rohamrendőröktől).  A Népszabadságban megjelent publicisztikát azért írtam, hogy felvilágosítsam liberális és baloldali embertársaimat: tévednek, ha netán azt gondolnák, csupa futballverekedésben edzett kötekedő masírozott az utcákon (bár Török úr ezt a passzust nem idézi). Én a Rákóczi úton aznap éjjel főként békésen fel-alá sétáló fiatalokat, egyetemistákat láttam (de a Köztársaság téren történtekről lemaradtam, így nem tudom, ott is hasonló volt-e a tüntetők összetétele). A békés tömeghez képest nagyjából éjjel 2-ig kisebbségben voltak a hangosabb fiatalok, köztük pedig az néhány csuklyás fiatal, akik a barrikádot építették és kődobálással válaszoltak a rendőri oszlatásra, és hajnali fél négy felé belőlük toborzódott a végsőkig kitartó kemény mag. A rendőri fellépést akkor is – és október 23-án is – eltúlzottnak, szükségtelennek láttam, olyan túlcsapásnak, amely csak fokozza a fiatalok a cikkben általam egyébként is jogosnak értékelt felháborodását.
 
Az október 23-i tüntetésekről két cikket is írtam. Az egyiket az esemény előtt („Hétköznapi köztársaság”), leszögezve, hogy meglehet, a Kossuth téri gyűlés szabálytalan, valamint közegészségügyi szempontból kellemetlen, de erőszakos rendőri felszámolása hiba volna, sőt bűn 1956 szellemével szemben. A tüntetések tolerálása ugyanis hozzátartozik a demokrácia kultúrájához (mindaddig, míg erőszakossá nem válnak, vagy nem zavarják aránytalan mértékben mások életét, például a budapesti közlekedést vagy a Kossuth téren élő vagy dolgozó emberek nyugalmát).
 
A második cikket az események után írtam, ez október 28-án jelent meg, „Mi történik?” címmel, ismét a Népszabadságban. Ebben a cikkben leírtam, mit láttam október 23-án a Deák tér és az Astoria közti körút-szakaszon délután 5 és 6 óra között. Ahogy az előző tüntetésen, itt is készítettem fényképeket, amelyek lényegében percről percre követhetővé teszik az események alakulását (a képek, ahogy a szeptember 19/20-án készített videók is, megtekinthetők a youtube.com nevű videómegosztó honlapon). A Fidesz-gyűlésen jelenlévők és a Deák téri tüntetők saját képeim szerint úgy olvadtak össze kb. háromnegyed hatkor, hogy ezt a rendőrség nem próbálta megakadályozni (bár az sem igaz, hogy egymásra kergette volna a két embercsoportot), és nem próbálták megakadályozni a Fidesz-gyűlés szervezői sem. Hat órakor – a Fidesz gyűlésen jelenlévők tömege még korántsem oszlott fel, több ezer ember állt, kicsit tétován, az Astoriánál --, rendőri támadás indult a Deák térről az Astoria felé. Ebben a támadásban családanyák (köztük én) és nyugdíjas nénik kényszerültek arra, hogy egymás lábát letaposva meneküljenek. Ezután az Astoria környéki utcákban gumilövedékeket vetett be a rendőrség, és bár közvetlen sérülésnek vagy brutalitásnak én magam nem voltam tanúja, azt láttam, hogy az autójukat kereső, kevéssé erőszakos megjelenésű tüntetők bújdokolnak a lövedékek elől. Annak fényében, amit a Deák téren és az Astoriánál láttam, úgy ítéltem meg, hogy a rendőrség nem megengedhető módon lépett fel,  nem biztosította a Fidesz-gyűlésen jelenlévők békés elvonulását, valamint nem tájékoztatta arról a Deák téren tartózkodókat, hogy a rendőrségnek törvény szabta kötelessége az oszlatás, és ha nem távozik valaki időben, nem tudják garantálni a biztonságát. Így a cikkben felszólítottam rendőri vezetést arra, hogy vállaljon felelősséget a súlyos hibákért, amelyeket nyilvánvalóan elkövetett. 
 
Ezzel korántsem szeretném azt mondani, hogy egyetértek akár a tüntetőkkel, vagy hogy nem látok hibát abban, ahogyan a Fidesz (és egyes jobboldali sajtótermékek) interpretálták az eseményeket. Sőt, merem állítani, hogy a Fidesz gyűlés szervezőinek felelősségét ugyanolyan súlyúnak érzem, ha az a kérdés, hogyan keveredhetett össze a Deák téri és az Astoriánál gyülekező tömeg (de hangsúlyozom, hogy a rendőri brutalitást nem menti a Fidesz-szervezők ügyetlensége vagy tétovázása). Hozzá kell tennem ehhez, hogy mivel én a Deák tér felől érkeztem az Astoriához, nem tudom, hogy elhangzott-e figyelmeztetés a gyűlés résztvevőinek: azt tudom, hogy akár volt figyelmeztetés, akár nem, a Fidesz-gyűlés résztvevőinek egy jelentős csoportja a Deák tér felé indult el, láthatólag ijedten, de azzal a szándékkal, hogy megnézze, mi történik ott – és ebben az ott álldogáló narancsszín zubbonyos Fidesz-szervezők nem akadályozták meg őket (erről szintén készítettem több fényképet is).
 
 
Az olvasó bizonnyal érzékeli, hogy némiképpen téves megvilágításba helyezte írásaimat és nézeteimet – amelyek, ha jól értem, általában a Klub nézeteit voltak hivatva megjeleníteni -- Török László cikke.  De miért raboltam a kedves olvasó idejét egy ilyen hosszú beszámolóval, amely a tények nyelvét beszéli? Mert hiszek benne, hogy ha nem akarunk hideg (vagy akár forró) polgárháborút szítani az országban – remélem, a Magyar Nemzet olvasói sem akarnak --, akkor indulataink helyett érdemes a tényekre figyelnünk. Az ellenkező politikai nézeten lévő polgártársaknak mindig el fog térni a véleménye abban, hogy mi legyen, hogy mi helyes. Eltérhet, és minden bizonnyal el is tér, értelmezésünk is arról, ami történt, és arról, ami idáig vezetett (ha a Magyar Nemzet kedves olvasói esetleg kíváncsiak saját értelmezésemre, ezt is szívesen megosztom velük). A tényekben azonban politikai nézettől függetlenül megegyezhetünk. Ha nem tiszteljük már a tényeket, akkor arra kényszerítjük magunkat, hogy feladjuk józan eszünket és ítélőképességünket. Nem szeretném, és remélem, Önök is így vannak ezzel, ha gyermekeink politikailag fűtött hallucinációk és a másik iránti tisztelet helyébe tolakodó előítéletek országában nőnének fel.
 

Mea Culpa (Kiegészítések az ÉS cikkéhez) (2006)

2006.11.13. 16:35 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: őszödi beszéd tiltakozás 2006 szept 18

Kedvenc lapom, az Élet és Irodalom, amelyet olyannyira tisztelek, hogy igyekszem nem teleírni, viszont vallásos buzgalommal olvasom hetente, közölte a Nyílt Társadalom Archívum által „Mi (volt) ez?” címen rendezett gyorskonferencián elhangzott előadások némelyikének szerkesztett változatát. Nem fájlalnám éppen, hogy saját – igen rövid, viszont képekkel gazdagon illusztrált -- előadásom  anyaga nem került bele a válogatásba, ha nem kapnék az utóbbi napokban felhevült leveleket jobboldali embertársaimtól. Valamiképpen előállt az a helyzet, hogy míg a villámkonferencián liberális embertársaimat botránkoztattam meg nézeteimmel, jobboldali embertársaim eközben liberális embertársaim jelentősen továbbegyszerűsített nézeteit tulajdonítják nekem („mindenről Orbán tehet, és a rendőrség megvédte a rendet a fasiszta csőcselékkel szemben”). Jobboldali embertársaim ezek után felháborodottan ostoroznak azért, mert érzéketlen baloldaliként elutasítom a tüntetések azon értelmezését, amelyet egyébként, legjobb tudomásom szerint, minden idevágó írásomban és az említett konferencián is képviseltem (erőteljesen rövidítve: nem Orbán tehet mindenről, a tüntetők nem fasiszta csőcselék, és a rendőrség nem védte meg a rendet, nem figyelmeztette a békés tüntetőket, hogy nem tud különbséget tenni békés és kevésbé békés tüntető között, viszont megengedhetetlenül brutális volt minden nembeli tüntetővel).

Ha használhatok nagyképű kifejezést, publicistai működésem ezen recepcióján eleinte meglepődtem, mert ismereteim szerint én gondosan (minden lehető fórumon, egyebek mellett a fentebb említett konferencián, nyilvánosságra hozott képpel, filmmel, hanggal, szöveggel) dokumentáltam a tüntetéseken történteket, és a látottakat elemezve következetesen elítéltem a rendőrség fellépését, továbbá a tüntetők, illetve a tüntetéseken jelenlévő katasztrófaturisták azonosítását a balhés B-középpel. De lehet, hogy éppen ez a baj. A publicista ne nézze meg, amiről ír, mert az csak zavart okoz, de ha már megnézte, legalább szégyenkezve hallgasson erről. Van tudományos magyarázatom is: a kognitív disszonanciánál fájdalmasabb állapotot egy publicista nem idézhet elő. Egy publicistának (közírónak, politikai elemzőnek, szakértőnek, kinek mi tetszik) tulajdonképpen az a dolga, hogy a kognitív disszonanciát csökkentse . Hogy elmagyarázza, hogy nem azt láttuk, amit láttunk, nem az történt, ami történt, és minden éppen olyan fehér, illetve fekete, amilyennek szeretjük. De ha már erre nem hajlandó, legalább a) ne menjen oda, ahol történik valami, b) ha odament, ne írja meg, c) ha megírta, ne tartson róla konferencián előadást, d) ha előadja, ne higgye, hogy csak mert meghívták, mások kíváncsiak a tapasztalataira, e) és ha ezt mind elkövette, legalább kussoljon, és örüljön, hogy legalább az ellenkező oldalon még igazi kognitív-disszonancia-csökkentési szakembernek látják.
 
Mea culpa. Örülök, hogy az ÉS (illetve az OSA) megkímélt attól, hogy e hasábokon is nyilvánvalóvá tegye: működésemmel minden rendes publicistára szégyent hoztam.
 
Babarczy Eszter
 

Mi történik? (2006/10/26) Népszabadság

2006.10.26. 22:00 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: fidesz rendőri brutalitás fidesz nagygyűlés erőszakturizmus 2006 október

(eredeti változat) 

Valami jó mégis van abban, ami az elmúlt hetekben történt Magyarországon. Azt hiszem, a legtöbben elérkeztünk arra a pontra, amikor világosan látjuk, hogy nincs tovább: ez a hisztéria nem folytatható. Nem csak arról van szó, hogy nem viselnénk el tovább, ha nap mint nap összecsapások lennének Budapest utcáin. Az összecsapások közkeletű politikai értelmezéseit sem fogadhatjuk el, ha a továbbiakban békében akarunk élni. Nem elég elítélni a vandalizmust vagy a rendőri erőszakot. Teljesen ki kell lépnünk abból a rossz játszmából, amelyben politikai szimpátiáinktól függően nagyítjuk fel vagy kisebbítjük egyes politikai pártok vagy vezetők szerepét, illetve értékeljük a rendőrség működését a budapesti utcai harcokban. A politikai játszma továbbjátszása ugyanis az erőszak és a brutalitás újjászületéséhez vezet, és ezt ma senki sem kívánhatja ép ésszel Magyarországon. A demokratikus minimum, a törvények és az alapvető civilizációs szabályok tisztelete nem függhet pártszimpátiáktól. 
 
Mivel meggyőződésemmé vált, hogy az utólagos politikai értelmezésekre nem lehet adni ma Magyarországon, ahogy szeptember 19-én és 20-én, október 23-án is elmentem, hogy megnézzem, hogyan viselkednek az emberek a megemlékezéseken, a gyűléseken és a tüntetéseken. Kézen fogtam a fiamat, és bejártam a Corvin köz környéki utcák tankkiállítását, belehallgattam az ott gyülekezők beszélgetésébe, és a nyomukban magam is visszaindultam a Kossuth tér felé, így aztán tanúja voltam a Deák téren az összecsapásoknak, a barrikád-építésnek, a tank elindításának és a rendőri intézkedéseknek. Fél hat felé a Deák tér és az Astoria között állapodtam meg, hogy megtudjam, mit mondanak és mit tesznek a Fidesz-gyűlés szónokai és résztvevői, és milyen stratégiát követ a rendőrség. Nem én voltam az egyetlen katasztrófa-turista, „forradalom”-néző vagy kíváncsiskodó. A menet közben „műveleti területté” nyilvánított utcákon tartózkodók jelentős részének kezében fényképezőgép volt. Az utcán megjelenők többségét a tüntetések, gyűlések és a forradalmi megemlékezések egymást kölcsönösen erősítő színpadiassága, a dráma vonzása és ereje, és ebből fakadóan a valóságos helyzet teljes félreértelmezése vezette, nem a balhé vágya vagy a forradalmi szándék. 
 
Hétfő délután lefényképeztem, amint a Fidesz-gyűlés hivatalos narancsszínű zubbonyában álldogáló szervezők eleresztik maguk mellett a háromnegyed hat tájban a Deák téri csata irányába tartó embereket. Lefényképeztem az üres mellékutcákat, ahol meg kellett volna jelennie néhány rendőrnek, hogy legalább ők tájékoztassák a műveleti területen tartózkodókat arról, hogy ők egy illegális tüntetésen, vagyis műveleti területen tartózkodnak, ha már a Fidesz szervezők ezt nem tették. Nyoma sem volt ilyesminek: sem erőszakos összeterelésnek, sem világos tájékoztatásnak. Ebben a huszonöt percben csak civil arcok látszanak a képeken. Az idősebb arcok többségén aggodalom, zavar, meglepődés és kíváncsiság tükröződik. A fiatal arcok némelyikén lelkesedés és felindultság, az 56-os forradalomból felidézett képek összemosódása a valósággal. Aztán lefényképeztem, ahogy – anélkül, hogy bárki megpróbálta volna ezt megakadályozni – összeér a két emberhullám a Filmmúzeumnál, és azontúl együtt menekül a hamarosan meginduló rendőri roham elől. 
 
Ebben a huszonöt percben olyasmi játszódott le a szemem előtt, ami pontos tükre annak, ami a mai magyar társadalomban ma végbemegy. A politikai harcoknak áldozatul esik a demokratikus minimum: az arra vonatkozó tudásunk, hogy mi választja el a megengedhetőt a megengedhetetlentől. A jobboldal nem határolja el magát világosan a magukat forradalmárnak képzelő árpádsávosoktól és egyéb szélsőjobboldaliaktól, kacérkodik a közvetlen demokráciagyakorlás alkotmányon kívül eső formáival, és utcai gyűléseivel legitimitást ad az utcai politika radikálisabb formáinak is. A kormányoldal pedig a Fideszre mutogat, ha rendőrsége fejmagasságban lő ki könnygázgránátokat és gumilövedékeket, újságírókat hagy helyben hirtelen felindultságból, vagy kellő figyelmeztetés nélkül kardlapoz végig egy olyan tömeget, amelynek csak kisebbsége áll randalírozókból, a többsége egyszerű bámászkodó. 
 
Ez a mellébeszélés, a demokratikus minimum alárendelése pártpolitikai érdekeknek, megtámogatva 56 forradalmi képeivel és a pesti srác kultuszával, nem meglepő módon vezetett oda, hogy a magyarok nem láttak abban semmi kivetnivalót, ha elzarándokolnak a magukat pesti srácnak képzelő vadócok forradalomnak álcázott balhéihoz, és politikai megtorlásként értelmezik, ha a rend őrei az illegális tüntetés felszámolása közben egy tonna festékes vizet, valamint több száz könnygázgránátot lőnek ki rájuk. 
 
A rendőrség csak a dolgát tette? Valójában – saját képeim tanúsága szerint – a rendőrség korántsem tett meg mindent azért, hogy a békés gyűlésezőket és a vandál fiatalokat szétválassza, amikor én jelen voltam a Deák téren, délután 5 és 6 között. Tehát nem tette a dolgát: nem védte meg a Fidesz gyűlés békés résztvevőit a várható erőszaktól. A rendőri vezetőket ezért – valamint a rendőri brutalitásért, valamint az azonosító jel használatának elmulasztásáért – egy demokratikus országban meneszteni kell. 
 
A rendőri brutalitás szándékos megfélemlítés volt? A Fidesz szervezői nem tettek annak érdekében semmit, hogy világossá tegyék híveik szemében, hogy nincs forradalmi helyzet, a barrikádépítés nem jó móka és nem is jogos kifejeződése a jogos felháborodásnak. Nem szólították fel az embereket, hogy minél gyorsabban, kerülő és bámészkodás nélkül térjenek haza, mert az utcán randalírozókat meg kell fékezni, és ilyen helyzetben bárki kaphat egy-két ütést, aki a közelben tartózkodik. Nem szögezték le egyértelműen, hogy a törvénytelenségek színpadi látványosságként való megtekintése is ellenkezik a demokratikus intézményrendszer hatékony védelmével. Nem mondták ki, hogy a rendőrség általában a köztársaság rendjét, mindannyiunk demokráciáját védi, nem hurrogták le azon híveiket, akik „ávó”-t kiáltottak.
 
A képeken délután 5-kor néhány tucat csuklyás fiatal lelkesen építi a barrikádot a Deák téren, és minden könnygázrohamra vad (árpádsávos) zászlólengetéssel felel, míg legalább ötször annyi ember fényképezi őket. Azokon a képeken, amelyeket a Deák tér és az Astoria közti körút-szakaszról készítettem, 17.35, vagyis a tank beindítása, és 18.00, vagyis a rendőri roham megindulása között, látom, ahogy tétova, kíváncsi, bizonytalan, de semmiképp sem erőszakos emberek kis csoportokban szivárognak a Deák tér felé az Astoriától, miközben a Deák tériek néha visszahátrálnak a Filmmúzeumig, míg végül nem sokkal 6 óra előtt a két csoport akadálytalanul összeolvad egy jó tízezer fős tömegben, amelyen belül az erőszakos randalírozók már egészen minimális kisebbséget képviseltek – ők azok, akik még az Erzsébet hídnál is kitartottak. 
 
Hogy utcaszínházként – vagy tévéműsorként – voltunk képesek nézni azt, ami a demokratikus intézményrendszer csődjével fenyeget, a politikai kultúránk súlyos fogyatékosságairól, a demokratikus tapasztalat hiányáról tanúskodik. Azoknak is van felelőssége, akik jelenlétükkel nézőként megtámogatták a színjátszókat – köztük én magam is --, és ha netán eleredt a könnyük vagy letapossák a lábukat menekülés közben, csak magukat vádolhatják. A nem erőszakos cselekedetek összemosása az erőszakosakkal – a két tömeg összeengedése – viszont elfogadhatatlan, mert a Fidesz gyűlésről érkezők nyilvánvalóan nem tudták, hogy törvénytelen dologba keverednek. 
 
1956 az ifjúság haláltmegvető bátorságáról, lelkesedéséről és önfeláldozásáról hagyott ránk megindító képeket. De a politikai szabadság hétköznapokból áll, amelyekben nem a határok állandó feszegetése a feladat, hanem az, hogy a civilizáció elemi szabályait képesek legyünk betartani. Évek óta nem ragyogott így a nap október utolsó hetében, Budapesten a levegő is tisztább a szokásosnál. Látom, ahogy az emberek arcán kis, talán öntudatlan mosoly fut át, amikor egy-egy fénypászmán áthaladnak vagy éppen felnéznek a sárgálló-barnálló lombok között átkéklő égre. Talán egyszer eljutunk odáig, mint az angolok, hogy politikai nézettől függetlenül, udvariasan, sőt akár kedvesen eszmét cseréljünk arról, milyen szép a vénasszonyok nyara.
 

Forradalom (2006/10/21)

2006.10.21. 16:32 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: 1956 diákok tiltakozó rendőri fellépés 2006 október tiltakozások

Forradalom: demokrácia as usual

 
Az 56-os megemlékezések – a helyzet jelenlegi állása szerint – mégiscsak közös platformra hozták a magyar honpolgárok jelentős részét. A közös platform egy fájdalmas fintorban fejezhető ki, és több rémületesen kínos lehetőség is rendelkezésünkre áll, ha ezt a fájdalmas fintort gyakorolni szeretnénk. 
 
Elképzelhetjük például, hogy az 50. évfordulóra Magyarországra látogató állam- és kormányfők, valamint egyéb méltóságok eloldalaznak a fehér sátrak mellett, úgy tesznek, mintha nem hallanák a kiszűrődő hazafias dalolást, végiglépdelnek a pisiszagú vörös szőnyegen, amely igyekszik elfedni a széttaposott Kossuth tér zöldfelületi hiányait, majd hátukat a jelen forradalmárainak fordítva megkoszorúznak valamit, ami a múlt forradalmáraira emlékeztet. E jelenlet kínos alternatívája: a magyar rendőrség hosszú hezitálás után mégis kiüríti a Kossuth teret, és október 23-án délelőtt csapzott hajú, nemzetiszínbe csavarodott fiatalokat, valamint odatévedt hajléktalanokat vonszolnak végig a Vértanúk terén, Nagy Imre magába roskadt bronz figurája előtt (a nemzetközi sajtó kamerái esetleg ráközelíthetnek a Földművelésügyi Minisztérium falába csapódott golyókra is). 
 
Vagy. Elképzelhetjük, amint a Nemzeti Színház művészei, köztük Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari, a Kossuth téren elszavalják Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét, miközben a szomszéd sátorból időnként rájuk szól egy borízű hang, hogy „szemét komcsik, menjetek haza!”. Alternatíva: Jordán Tamás meghajol a nemzet akarata előtt, és bejelenti, hogy nem szívesen zavarnák meg a sumér-magyar-egyiptomi ősének ősbemutatóját, így az 56-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését elhalasztják 2008-ra, és Szarajevóban tervezik megtartani, mert az biztonságosabbnak tűnik.  
 
Röviden: az 50. évforduló próbára teszi a magyar demokráciát. A fehér sátrak, az izzadságos állami igyekezet és a szánalmas állami habozás, a soha el nem készülő szocialista gigaberuházásra emlékeztető központi emlékmű, valamint ennek esztétikailag kifejezetten borzalmas alternatív emlékművei, továbbá a nemzeti egységre felszólító pusztába kiáltott szavak: nyilván sokaknak támad az az érzése, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk. Pedig 1956 forradalmárai pontosan ezt akarták: a szabadságot és a demokráciát. A demokrácia szabadsága pedig lehetőség arra, hogy illuminált tüntetők a nép nevében összevizeljék a Kossuth teret, hogy minden állami ünnepélynek legyen ellenünnepélye, minden szónoknak füttyögő közönsége, vagy kissé finomabban fogalmazva: minden kormánynak ellenzéke, és minden igazságnak másik oldala.
 
Én a magam részéről naponta elzarándokolok a Kossuth térre, és megfürdök a szabadságnak ebben a tavában, amelybe beleömlik a falusi búcsúk, a családi piknikek, a cserkész-, úttörő- és KISZ-táborok sok kis áramlata 1956 nagy eufóriája és a rendszerváltás éveinek sok kis eufóriája mellett. Rendetlen, büdös, idétlen és instabil: ez a demokrácia. 1956-ban fiatal emberek haltak meg érte. Ha ma rendőrök számolják fel a káoszt, akkor hiába haltak meg. Ha ma elriadunk a szabadság idétlen hülyeségeitől, akkor hiába haltak meg. Ha ma nem látjuk, hogy éppen ez a politikai szabadság, és az ennél jobb, morális érzékünknek és ízlésünknek egyaránt tetsző szabadság már azt követeli, hogy minden egyes ember önmagát tegye jobbá, civilizáltabbá, okosabbá és felelősebbé (és ez nem az állam dolga), akkor hiába haltak meg.
 
Az elmúlt hetekben sokszor gondoltam arra, hogy azok a fiatalok, akik 1956-ról annyira keveset tudnak, hogy időről időre összekeverik 1848-cal, azok a fiatalok, akik ma a városban mindenütt utcakövet dobó vagy gépfegyverrel járó fiatalok képeit láthatják – mozifilmek, állami megemlékezések, kiállítások plakátjain --, és akik közül sokan ebben a pillanatban indulnak el, hogy gyülekezési jogukat gyakorolják a budai Dísz téren, a tandíj elleni tüntetésen, milyen ellentmondásos és felkavaró üzeneteket kapnak ma a felnőtt magyar társadalomtól és politikai vezetőitől. Egy diákom mesélte el, nem kis iróniával, hogy megtekintette a BUDAPEST A SZABADSÁG VÁROSA mondattá összeálló betűakció eredményét a Városháza előtti téren: a betűkollekcióra rendőrök vigyáztak. Elfojtani és eltagadni ezt a tragikomikus helyzetet: nem szabad. Egyszerre ünnepelni a forradalom romantikus örökségét és betiltani a jelen romantikus tinédzsereinek lázadását: szemforgató struccpolitika. Nem azért, mintha az 1956-os forradalom és a mai tüntetések célja vagy társadalmi oka és támogatottsága között párhuzamot lehetne vonni. Az elnyomó rendszer és az idegen hatalom elleni lázadás – még ha megnyilvánulási formáiban megkülönböztethetetlen is a tandíj elleni lázadástól – egy másik, mélyebb, természetjogi moralitásra támaszkodik. De a lázadásra való bátorság önmagában is demokratikus érték: meg kell tanulni lázadni is, ahogy meg kell tanulni a lázadás kereteit elfogadni, és felismerni, mi a különbség indulat, személyes érdek és nemzeti érdek között. A magyar társadalom és a magyar média ma nem segít ebben a 18-20 éveseknek. 
 
Egy fiatal fotós, Réthey Prikkel Tamás kiállítása nyílt meg a múlt héten a Millenáris Csiga galériájában. A kiállított fényképeken fiatal forradalmárokat látunk, búcsúzkodnak, homokzsákok mögött gépfegyvert töltenek, sebesültet szállítanak. Az arcokat a művész kitakarta – a televízióból ismert effekttel, amellyel bűnözők, illetve védett személyek arcát szokták elpixelesíteni --, így nem láthatjuk, hogy a képen valójában színészek vannak: az 50. évfordulóra készülő számtalan film egyikének jeleneteiből. Réthey Prikkel azt kérdezi: annak fényében, amit az utcán láttunk az elmúlt napokban, mit jelentenek ezek a képek? Kérdezi, mert nem tudja a választ, és az egész magyar társadalom felelőssége, az iskolarendszeré, a médiáé, a politikusoké, a kulturális intézményeké, hogy megpróbáljon válaszolni. Aki ki akar bújni a feladat alól, aki nem akarja meghallani a kérdést, az nem hisz a demokráciában, és akkor minden állami pénzfolyatás és fennkölt szónoklat ellenére Magyarországon újra megbukik a szabadság forradalma. 
 

Vallomás a barrikádról (2006/09/23) Népszabadság

2006.09.23. 16:31 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: gyurcsány őszödi beszéd rendőri brutalitás rendőri fellépés tiltakozó diákok 2006 szept 18

A keddről szerdára virradó éjjelt a Rákóczi úton és a hírekből ismert egyéb tüntetési helyszíneken töltöttem. Éppen az alkalmi barrikádnál álltam, amelyet csuklyás fiatalok építettek össze néhány kartondarabból és deszkából, amikor a barrikád egyik ácsolója odalépett hozzám, ledobta a csuklyáját és a következőket mondta (a trágárságoktól eltekintek): „Ilyen országban akartok élni? Ahol a szemetekbe mondják, hogy a szemetekbe hazudtak, és ezért nem is szégyellik magukat?” 

 
Csönd lett. Mit mondhatok neki? Néztem ezt a vad gyereket, és azon gondolkodtam, ha egyértelműen és világosan megmondom, amit gondolok -- hogy értem és jogosnak tartom a felháborodását, mégsem értek egyet sem a módszereikkel, sem azzal, hogy meg kéne dönteni a kormányt, aztán magyarázatul hozzáfűzném, hogy a beszéd, amelyen most ennyire feltüzelték magukat, az elmúlt évtized legőszintébb, leghazafiasabb beszéde volt  -- vajon megüt, elfordul vagy meghallgat. 
 
Eddig jutottam a gondolatban, amikor néhány másodperces hallgatásomat a mellettem álló egyetemista pár félreértette. Odaléptek a barrikádépítőhöz, és szelíden felhívták rá a figyelmét, hogy minden bizonnyal külföldi vagyok, és nem értem, mi történik. Magyarázd el neki, biztatta a fiú a lányt, aki bele is fogott, hogy angolul vázolja számomra a helyzetet, de az ő helyzetértékelésével már nem ismerkedhettem meg, mert becsapódott mellettünk egy könnygázgránát és elsöpörte a jelenetet, velünk együtt.
 
Ezt a néhány másodperces csöndet nem tudom elfelejteni. Fáj a saját ügyetlenségem és gyávaságom. Fáj, hogy nem tudom, van-e egyetlen jól irányzott mondat, amely ezeknek a napoknak a tétjét, okát, a megszólaló szereplők mögöttes motívumait és egyáltalán a politika és a gazdaság működését hihetően megvilágítja egy forrófejű és nem túl tájékozott fiatal számára. 
 
Ez a történet az én személyes kudarcom, de talán nem a felelősség áthárítása, ha azt mondom, hogy rajtam kívül nagyon sokak kudarca. 
 
Ha azt gondoljuk, kizárólag tesztoszterontúltengéstől szenvedő futballhulligánok vannak az utcán, megcsaljuk magunkat. Sokféle ember, és köztük sokféle fiatal van az utcán – láttam tanítványaimat is kedd éjszaka --, akiket most talán Orbán Viktor felelőtlen és antidemokratikus nyilatkozatai tüzelnek. Ezek az emberek tudatlanok, de azért tudatlanok, mert nem építettünk fel olyan politikai kultúrát, amely megvédené őket a cinikus populizmussal szemben. Amikor a taxisblokád idején Kis János pontosan ugyanazt a felelőtlen és antidemokratikus helyzetértékelést fogalmazta meg, mint amivel most Orbán Viktor a tüntetőket biztatja, vajon milyen precendenst teremtettünk a magyar demokrácia számára? Vajon a magukat ma liberálisnak vagy baloldalinak vallók közül akkor hányan üdvözölték eufórikus örömmel az épp hogy létrejött demokrácia elveinek megtagadását – a liberális ellenzék hatalmi céljainak érdekében?  Akkoriban éppen Orbán Viktor volt az, aki a demokratikus elveket fontosabbnak tartotta a hatalmi előnynél.
 
Tökéletesen egyetértek a miniszterelnökkel abban, hogy katartikus pillanathoz érkezhetünk el – ha készek vagyunk rá. Ez a katartikus pillanat egy világos és egyenes bocsánatkéréssel kezdődnék. És azzal folytatódna, hogy mind a kormány, mind azok, akik megfelelő információkkal rendelkeznek – mondjam, hogy az írástudók? – megkísérlik helyreállítani a politikai kommunikáció hitelességét. A cinizmus mára olyan mélyen részévé vált a társadalmi elit kultúrájának – nem csak a politikusok, de általában a felső jövedelmi rétegek, a gazdasági szereplők és a kultúra kiváltságosai körében --, hogy idétlen bumfordiság számba megy, ha valaki felszólal ellene. Az elit cinizmusa – amely alighanem még a dzsentri hagyományokból is átmenekített néhány gesztust a huszonegyedik századba – nem a kormányfő bűne. Nem is Orbán Viktor bűne. Ez mindannyiunk felelőssége.
 
Ami történik, fájdalmas és tragikus, de az önostorozás önmagában nem segít rajta. Kedd éjszaka és szerda hajnalban újra és újra azt kérdeztem magamtól: hogyan lehetséges, hogy azok a fiatalok, akik az utcára mentek, nem értik, hogy egy hatékony reformra nekik van a leginkább szükségük?
 
Miért nem tudják, hogy húsz év múlva adminisztratív pozíciókban, kevés pénzért, hatalmas adókulcsokkal fognak robotolni, mert ők azok, akiknek majd fejenként 2-3 ismeretlen rokkantnyugdíjast, nyugdíjast vagy kismamát is el kell tartaniuk a saját családjukon kívül? 
 
Miért nem tudják, hogy a hatékony és versenyképes gazdasági környezet kialakításának sikere dönti el, hogy kreatív, érdekes, fejlődési lehetőségeket kínáló munkát végezhetnek-e itthon, vagy el kell menniük az országból, ha erre vágynak? 
 
Miért nem értik, hogy az egyetemi rendszer átalakítása őket szolgálja, mert most egyre süllyedő színvonalú egyetemeken robotolnak évekig, csak hogy a diplomájuk olyan értéktelen tucatpapír legyen, aminél 4-5 év szakmai tapasztalat jóval többet ér a munkaadók szemében?
 
Gyurcsány Ferenc kudarca nem a cinizmus. Az ő kudarca az, hogy miközben saját pártjával, lobbistáival, a szakmai apparátusok nehézkességével, a szakértelem, az idő és a pénz hiányával hadakozik, nem képes világos jövőképet adni. Áldozatot kell hoznunk – de miért? Meg kellett nyerni a választásokat, akár hazugság árán is – de miért? Egy könnygázgránát is válasz – de nem elégséges és nem megfelelő válasz. A meghirdetett katarzis még várat magára.
 
 
 

süti beállítások módosítása