A keddről szerdára virradó éjjelt a Rákóczi úton és a hírekből ismert egyéb tüntetési helyszíneken töltöttem. Éppen az alkalmi barrikádnál álltam, amelyet csuklyás fiatalok építettek össze néhány kartondarabból és deszkából, amikor a barrikád egyik ácsolója odalépett hozzám, ledobta a csuklyáját és a következőket mondta (a trágárságoktól eltekintek): „Ilyen országban akartok élni? Ahol a szemetekbe mondják, hogy a szemetekbe hazudtak, és ezért nem is szégyellik magukat?”
Csönd lett. Mit mondhatok neki? Néztem ezt a vad gyereket, és azon gondolkodtam, ha egyértelműen és világosan megmondom, amit gondolok -- hogy értem és jogosnak tartom a felháborodását, mégsem értek egyet sem a módszereikkel, sem azzal, hogy meg kéne dönteni a kormányt, aztán magyarázatul hozzáfűzném, hogy a beszéd, amelyen most ennyire feltüzelték magukat, az elmúlt évtized legőszintébb, leghazafiasabb beszéde volt -- vajon megüt, elfordul vagy meghallgat.
Eddig jutottam a gondolatban, amikor néhány másodperces hallgatásomat a mellettem álló egyetemista pár félreértette. Odaléptek a barrikádépítőhöz, és szelíden felhívták rá a figyelmét, hogy minden bizonnyal külföldi vagyok, és nem értem, mi történik. Magyarázd el neki, biztatta a fiú a lányt, aki bele is fogott, hogy angolul vázolja számomra a helyzetet, de az ő helyzetértékelésével már nem ismerkedhettem meg, mert becsapódott mellettünk egy könnygázgránát és elsöpörte a jelenetet, velünk együtt.
Ezt a néhány másodperces csöndet nem tudom elfelejteni. Fáj a saját ügyetlenségem és gyávaságom. Fáj, hogy nem tudom, van-e egyetlen jól irányzott mondat, amely ezeknek a napoknak a tétjét, okát, a megszólaló szereplők mögöttes motívumait és egyáltalán a politika és a gazdaság működését hihetően megvilágítja egy forrófejű és nem túl tájékozott fiatal számára.
Ez a történet az én személyes kudarcom, de talán nem a felelősség áthárítása, ha azt mondom, hogy rajtam kívül nagyon sokak kudarca.
Ha azt gondoljuk, kizárólag tesztoszterontúltengéstől szenvedő futballhulligánok vannak az utcán, megcsaljuk magunkat. Sokféle ember, és köztük sokféle fiatal van az utcán – láttam tanítványaimat is kedd éjszaka --, akiket most talán Orbán Viktor felelőtlen és antidemokratikus nyilatkozatai tüzelnek. Ezek az emberek tudatlanok, de azért tudatlanok, mert nem építettünk fel olyan politikai kultúrát, amely megvédené őket a cinikus populizmussal szemben. Amikor a taxisblokád idején Kis János pontosan ugyanazt a felelőtlen és antidemokratikus helyzetértékelést fogalmazta meg, mint amivel most Orbán Viktor a tüntetőket biztatja, vajon milyen precendenst teremtettünk a magyar demokrácia számára? Vajon a magukat ma liberálisnak vagy baloldalinak vallók közül akkor hányan üdvözölték eufórikus örömmel az épp hogy létrejött demokrácia elveinek megtagadását – a liberális ellenzék hatalmi céljainak érdekében? Akkoriban éppen Orbán Viktor volt az, aki a demokratikus elveket fontosabbnak tartotta a hatalmi előnynél.
Tökéletesen egyetértek a miniszterelnökkel abban, hogy katartikus pillanathoz érkezhetünk el – ha készek vagyunk rá. Ez a katartikus pillanat egy világos és egyenes bocsánatkéréssel kezdődnék. És azzal folytatódna, hogy mind a kormány, mind azok, akik megfelelő információkkal rendelkeznek – mondjam, hogy az írástudók? – megkísérlik helyreállítani a politikai kommunikáció hitelességét. A cinizmus mára olyan mélyen részévé vált a társadalmi elit kultúrájának – nem csak a politikusok, de általában a felső jövedelmi rétegek, a gazdasági szereplők és a kultúra kiváltságosai körében --, hogy idétlen bumfordiság számba megy, ha valaki felszólal ellene. Az elit cinizmusa – amely alighanem még a dzsentri hagyományokból is átmenekített néhány gesztust a huszonegyedik századba – nem a kormányfő bűne. Nem is Orbán Viktor bűne. Ez mindannyiunk felelőssége.
Ami történik, fájdalmas és tragikus, de az önostorozás önmagában nem segít rajta. Kedd éjszaka és szerda hajnalban újra és újra azt kérdeztem magamtól: hogyan lehetséges, hogy azok a fiatalok, akik az utcára mentek, nem értik, hogy egy hatékony reformra nekik van a leginkább szükségük?
Miért nem tudják, hogy húsz év múlva adminisztratív pozíciókban, kevés pénzért, hatalmas adókulcsokkal fognak robotolni, mert ők azok, akiknek majd fejenként 2-3 ismeretlen rokkantnyugdíjast, nyugdíjast vagy kismamát is el kell tartaniuk a saját családjukon kívül?
Miért nem tudják, hogy a hatékony és versenyképes gazdasági környezet kialakításának sikere dönti el, hogy kreatív, érdekes, fejlődési lehetőségeket kínáló munkát végezhetnek-e itthon, vagy el kell menniük az országból, ha erre vágynak?
Miért nem értik, hogy az egyetemi rendszer átalakítása őket szolgálja, mert most egyre süllyedő színvonalú egyetemeken robotolnak évekig, csak hogy a diplomájuk olyan értéktelen tucatpapír legyen, aminél 4-5 év szakmai tapasztalat jóval többet ér a munkaadók szemében?
Gyurcsány Ferenc kudarca nem a cinizmus. Az ő kudarca az, hogy miközben saját pártjával, lobbistáival, a szakmai apparátusok nehézkességével, a szakértelem, az idő és a pénz hiányával hadakozik, nem képes világos jövőképet adni. Áldozatot kell hoznunk – de miért? Meg kellett nyerni a választásokat, akár hazugság árán is – de miért? Egy könnygázgránát is válasz – de nem elégséges és nem megfelelő válasz. A meghirdetett katarzis még várat magára.
