(eredeti változat)
Valami jó mégis van abban, ami az elmúlt hetekben történt Magyarországon. Azt hiszem, a legtöbben elérkeztünk arra a pontra, amikor világosan látjuk, hogy nincs tovább: ez a hisztéria nem folytatható. Nem csak arról van szó, hogy nem viselnénk el tovább, ha nap mint nap összecsapások lennének Budapest utcáin. Az összecsapások közkeletű politikai értelmezéseit sem fogadhatjuk el, ha a továbbiakban békében akarunk élni. Nem elég elítélni a vandalizmust vagy a rendőri erőszakot. Teljesen ki kell lépnünk abból a rossz játszmából, amelyben politikai szimpátiáinktól függően nagyítjuk fel vagy kisebbítjük egyes politikai pártok vagy vezetők szerepét, illetve értékeljük a rendőrség működését a budapesti utcai harcokban. A politikai játszma továbbjátszása ugyanis az erőszak és a brutalitás újjászületéséhez vezet, és ezt ma senki sem kívánhatja ép ésszel Magyarországon. A demokratikus minimum, a törvények és az alapvető civilizációs szabályok tisztelete nem függhet pártszimpátiáktól.
Mivel meggyőződésemmé vált, hogy az utólagos politikai értelmezésekre nem lehet adni ma Magyarországon, ahogy szeptember 19-én és 20-én, október 23-án is elmentem, hogy megnézzem, hogyan viselkednek az emberek a megemlékezéseken, a gyűléseken és a tüntetéseken. Kézen fogtam a fiamat, és bejártam a Corvin köz környéki utcák tankkiállítását, belehallgattam az ott gyülekezők beszélgetésébe, és a nyomukban magam is visszaindultam a Kossuth tér felé, így aztán tanúja voltam a Deák téren az összecsapásoknak, a barrikád-építésnek, a tank elindításának és a rendőri intézkedéseknek. Fél hat felé a Deák tér és az Astoria között állapodtam meg, hogy megtudjam, mit mondanak és mit tesznek a Fidesz-gyűlés szónokai és résztvevői, és milyen stratégiát követ a rendőrség. Nem én voltam az egyetlen katasztrófa-turista, „forradalom”-néző vagy kíváncsiskodó. A menet közben „műveleti területté” nyilvánított utcákon tartózkodók jelentős részének kezében fényképezőgép volt. Az utcán megjelenők többségét a tüntetések, gyűlések és a forradalmi megemlékezések egymást kölcsönösen erősítő színpadiassága, a dráma vonzása és ereje, és ebből fakadóan a valóságos helyzet teljes félreértelmezése vezette, nem a balhé vágya vagy a forradalmi szándék.
Hétfő délután lefényképeztem, amint a Fidesz-gyűlés hivatalos narancsszínű zubbonyában álldogáló szervezők eleresztik maguk mellett a háromnegyed hat tájban a Deák téri csata irányába tartó embereket. Lefényképeztem az üres mellékutcákat, ahol meg kellett volna jelennie néhány rendőrnek, hogy legalább ők tájékoztassák a műveleti területen tartózkodókat arról, hogy ők egy illegális tüntetésen, vagyis műveleti területen tartózkodnak, ha már a Fidesz szervezők ezt nem tették. Nyoma sem volt ilyesminek: sem erőszakos összeterelésnek, sem világos tájékoztatásnak. Ebben a huszonöt percben csak civil arcok látszanak a képeken. Az idősebb arcok többségén aggodalom, zavar, meglepődés és kíváncsiság tükröződik. A fiatal arcok némelyikén lelkesedés és felindultság, az 56-os forradalomból felidézett képek összemosódása a valósággal. Aztán lefényképeztem, ahogy – anélkül, hogy bárki megpróbálta volna ezt megakadályozni – összeér a két emberhullám a Filmmúzeumnál, és azontúl együtt menekül a hamarosan meginduló rendőri roham elől.
Ebben a huszonöt percben olyasmi játszódott le a szemem előtt, ami pontos tükre annak, ami a mai magyar társadalomban ma végbemegy. A politikai harcoknak áldozatul esik a demokratikus minimum: az arra vonatkozó tudásunk, hogy mi választja el a megengedhetőt a megengedhetetlentől. A jobboldal nem határolja el magát világosan a magukat forradalmárnak képzelő árpádsávosoktól és egyéb szélsőjobboldaliaktól, kacérkodik a közvetlen demokráciagyakorlás alkotmányon kívül eső formáival, és utcai gyűléseivel legitimitást ad az utcai politika radikálisabb formáinak is. A kormányoldal pedig a Fideszre mutogat, ha rendőrsége fejmagasságban lő ki könnygázgránátokat és gumilövedékeket, újságírókat hagy helyben hirtelen felindultságból, vagy kellő figyelmeztetés nélkül kardlapoz végig egy olyan tömeget, amelynek csak kisebbsége áll randalírozókból, a többsége egyszerű bámászkodó.
Ez a mellébeszélés, a demokratikus minimum alárendelése pártpolitikai érdekeknek, megtámogatva 56 forradalmi képeivel és a pesti srác kultuszával, nem meglepő módon vezetett oda, hogy a magyarok nem láttak abban semmi kivetnivalót, ha elzarándokolnak a magukat pesti srácnak képzelő vadócok forradalomnak álcázott balhéihoz, és politikai megtorlásként értelmezik, ha a rend őrei az illegális tüntetés felszámolása közben egy tonna festékes vizet, valamint több száz könnygázgránátot lőnek ki rájuk.
A rendőrség csak a dolgát tette? Valójában – saját képeim tanúsága szerint – a rendőrség korántsem tett meg mindent azért, hogy a békés gyűlésezőket és a vandál fiatalokat szétválassza, amikor én jelen voltam a Deák téren, délután 5 és 6 között. Tehát nem tette a dolgát: nem védte meg a Fidesz gyűlés békés résztvevőit a várható erőszaktól. A rendőri vezetőket ezért – valamint a rendőri brutalitásért, valamint az azonosító jel használatának elmulasztásáért – egy demokratikus országban meneszteni kell.
A rendőri brutalitás szándékos megfélemlítés volt? A Fidesz szervezői nem tettek annak érdekében semmit, hogy világossá tegyék híveik szemében, hogy nincs forradalmi helyzet, a barrikádépítés nem jó móka és nem is jogos kifejeződése a jogos felháborodásnak. Nem szólították fel az embereket, hogy minél gyorsabban, kerülő és bámészkodás nélkül térjenek haza, mert az utcán randalírozókat meg kell fékezni, és ilyen helyzetben bárki kaphat egy-két ütést, aki a közelben tartózkodik. Nem szögezték le egyértelműen, hogy a törvénytelenségek színpadi látványosságként való megtekintése is ellenkezik a demokratikus intézményrendszer hatékony védelmével. Nem mondták ki, hogy a rendőrség általában a köztársaság rendjét, mindannyiunk demokráciáját védi, nem hurrogták le azon híveiket, akik „ávó”-t kiáltottak.
A képeken délután 5-kor néhány tucat csuklyás fiatal lelkesen építi a barrikádot a Deák téren, és minden könnygázrohamra vad (árpádsávos) zászlólengetéssel felel, míg legalább ötször annyi ember fényképezi őket. Azokon a képeken, amelyeket a Deák tér és az Astoria közti körút-szakaszról készítettem, 17.35, vagyis a tank beindítása, és 18.00, vagyis a rendőri roham megindulása között, látom, ahogy tétova, kíváncsi, bizonytalan, de semmiképp sem erőszakos emberek kis csoportokban szivárognak a Deák tér felé az Astoriától, miközben a Deák tériek néha visszahátrálnak a Filmmúzeumig, míg végül nem sokkal 6 óra előtt a két csoport akadálytalanul összeolvad egy jó tízezer fős tömegben, amelyen belül az erőszakos randalírozók már egészen minimális kisebbséget képviseltek – ők azok, akik még az Erzsébet hídnál is kitartottak.
Hogy utcaszínházként – vagy tévéműsorként – voltunk képesek nézni azt, ami a demokratikus intézményrendszer csődjével fenyeget, a politikai kultúránk súlyos fogyatékosságairól, a demokratikus tapasztalat hiányáról tanúskodik. Azoknak is van felelőssége, akik jelenlétükkel nézőként megtámogatták a színjátszókat – köztük én magam is --, és ha netán eleredt a könnyük vagy letapossák a lábukat menekülés közben, csak magukat vádolhatják. A nem erőszakos cselekedetek összemosása az erőszakosakkal – a két tömeg összeengedése – viszont elfogadhatatlan, mert a Fidesz gyűlésről érkezők nyilvánvalóan nem tudták, hogy törvénytelen dologba keverednek.
1956 az ifjúság haláltmegvető bátorságáról, lelkesedéséről és önfeláldozásáról hagyott ránk megindító képeket. De a politikai szabadság hétköznapokból áll, amelyekben nem a határok állandó feszegetése a feladat, hanem az, hogy a civilizáció elemi szabályait képesek legyünk betartani. Évek óta nem ragyogott így a nap október utolsó hetében, Budapesten a levegő is tisztább a szokásosnál. Látom, ahogy az emberek arcán kis, talán öntudatlan mosoly fut át, amikor egy-egy fénypászmán áthaladnak vagy éppen felnéznek a sárgálló-barnálló lombok között átkéklő égre. Talán egyszer eljutunk odáig, mint az angolok, hogy politikai nézettől függetlenül, udvariasan, sőt akár kedvesen eszmét cseréljünk arról, milyen szép a vénasszonyok nyara.
