Forradalom: demokrácia as usual
Az 56-os megemlékezések – a helyzet jelenlegi állása szerint – mégiscsak közös platformra hozták a magyar honpolgárok jelentős részét. A közös platform egy fájdalmas fintorban fejezhető ki, és több rémületesen kínos lehetőség is rendelkezésünkre áll, ha ezt a fájdalmas fintort gyakorolni szeretnénk.
Elképzelhetjük például, hogy az 50. évfordulóra Magyarországra látogató állam- és kormányfők, valamint egyéb méltóságok eloldalaznak a fehér sátrak mellett, úgy tesznek, mintha nem hallanák a kiszűrődő hazafias dalolást, végiglépdelnek a pisiszagú vörös szőnyegen, amely igyekszik elfedni a széttaposott Kossuth tér zöldfelületi hiányait, majd hátukat a jelen forradalmárainak fordítva megkoszorúznak valamit, ami a múlt forradalmáraira emlékeztet. E jelenlet kínos alternatívája: a magyar rendőrség hosszú hezitálás után mégis kiüríti a Kossuth teret, és október 23-án délelőtt csapzott hajú, nemzetiszínbe csavarodott fiatalokat, valamint odatévedt hajléktalanokat vonszolnak végig a Vértanúk terén, Nagy Imre magába roskadt bronz figurája előtt (a nemzetközi sajtó kamerái esetleg ráközelíthetnek a Földművelésügyi Minisztérium falába csapódott golyókra is).
Vagy. Elképzelhetjük, amint a Nemzeti Színház művészei, köztük Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari, a Kossuth téren elszavalják Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét, miközben a szomszéd sátorból időnként rájuk szól egy borízű hang, hogy „szemét komcsik, menjetek haza!”. Alternatíva: Jordán Tamás meghajol a nemzet akarata előtt, és bejelenti, hogy nem szívesen zavarnák meg a sumér-magyar-egyiptomi ősének ősbemutatóját, így az 56-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését elhalasztják 2008-ra, és Szarajevóban tervezik megtartani, mert az biztonságosabbnak tűnik.
Röviden: az 50. évforduló próbára teszi a magyar demokráciát. A fehér sátrak, az izzadságos állami igyekezet és a szánalmas állami habozás, a soha el nem készülő szocialista gigaberuházásra emlékeztető központi emlékmű, valamint ennek esztétikailag kifejezetten borzalmas alternatív emlékművei, továbbá a nemzeti egységre felszólító pusztába kiáltott szavak: nyilván sokaknak támad az az érzése, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk. Pedig 1956 forradalmárai pontosan ezt akarták: a szabadságot és a demokráciát. A demokrácia szabadsága pedig lehetőség arra, hogy illuminált tüntetők a nép nevében összevizeljék a Kossuth teret, hogy minden állami ünnepélynek legyen ellenünnepélye, minden szónoknak füttyögő közönsége, vagy kissé finomabban fogalmazva: minden kormánynak ellenzéke, és minden igazságnak másik oldala.
Én a magam részéről naponta elzarándokolok a Kossuth térre, és megfürdök a szabadságnak ebben a tavában, amelybe beleömlik a falusi búcsúk, a családi piknikek, a cserkész-, úttörő- és KISZ-táborok sok kis áramlata 1956 nagy eufóriája és a rendszerváltás éveinek sok kis eufóriája mellett. Rendetlen, büdös, idétlen és instabil: ez a demokrácia. 1956-ban fiatal emberek haltak meg érte. Ha ma rendőrök számolják fel a káoszt, akkor hiába haltak meg. Ha ma elriadunk a szabadság idétlen hülyeségeitől, akkor hiába haltak meg. Ha ma nem látjuk, hogy éppen ez a politikai szabadság, és az ennél jobb, morális érzékünknek és ízlésünknek egyaránt tetsző szabadság már azt követeli, hogy minden egyes ember önmagát tegye jobbá, civilizáltabbá, okosabbá és felelősebbé (és ez nem az állam dolga), akkor hiába haltak meg.
Az elmúlt hetekben sokszor gondoltam arra, hogy azok a fiatalok, akik 1956-ról annyira keveset tudnak, hogy időről időre összekeverik 1848-cal, azok a fiatalok, akik ma a városban mindenütt utcakövet dobó vagy gépfegyverrel járó fiatalok képeit láthatják – mozifilmek, állami megemlékezések, kiállítások plakátjain --, és akik közül sokan ebben a pillanatban indulnak el, hogy gyülekezési jogukat gyakorolják a budai Dísz téren, a tandíj elleni tüntetésen, milyen ellentmondásos és felkavaró üzeneteket kapnak ma a felnőtt magyar társadalomtól és politikai vezetőitől. Egy diákom mesélte el, nem kis iróniával, hogy megtekintette a BUDAPEST A SZABADSÁG VÁROSA mondattá összeálló betűakció eredményét a Városháza előtti téren: a betűkollekcióra rendőrök vigyáztak. Elfojtani és eltagadni ezt a tragikomikus helyzetet: nem szabad. Egyszerre ünnepelni a forradalom romantikus örökségét és betiltani a jelen romantikus tinédzsereinek lázadását: szemforgató struccpolitika. Nem azért, mintha az 1956-os forradalom és a mai tüntetések célja vagy társadalmi oka és támogatottsága között párhuzamot lehetne vonni. Az elnyomó rendszer és az idegen hatalom elleni lázadás – még ha megnyilvánulási formáiban megkülönböztethetetlen is a tandíj elleni lázadástól – egy másik, mélyebb, természetjogi moralitásra támaszkodik. De a lázadásra való bátorság önmagában is demokratikus érték: meg kell tanulni lázadni is, ahogy meg kell tanulni a lázadás kereteit elfogadni, és felismerni, mi a különbség indulat, személyes érdek és nemzeti érdek között. A magyar társadalom és a magyar média ma nem segít ebben a 18-20 éveseknek.
Egy fiatal fotós, Réthey Prikkel Tamás kiállítása nyílt meg a múlt héten a Millenáris Csiga galériájában. A kiállított fényképeken fiatal forradalmárokat látunk, búcsúzkodnak, homokzsákok mögött gépfegyvert töltenek, sebesültet szállítanak. Az arcokat a művész kitakarta – a televízióból ismert effekttel, amellyel bűnözők, illetve védett személyek arcát szokták elpixelesíteni --, így nem láthatjuk, hogy a képen valójában színészek vannak: az 50. évfordulóra készülő számtalan film egyikének jeleneteiből. Réthey Prikkel azt kérdezi: annak fényében, amit az utcán láttunk az elmúlt napokban, mit jelentenek ezek a képek? Kérdezi, mert nem tudja a választ, és az egész magyar társadalom felelőssége, az iskolarendszeré, a médiáé, a politikusoké, a kulturális intézményeké, hogy megpróbáljon válaszolni. Aki ki akar bújni a feladat alól, aki nem akarja meghallani a kérdést, az nem hisz a demokráciában, és akkor minden állami pénzfolyatás és fennkölt szónoklat ellenére Magyarországon újra megbukik a szabadság forradalma.
