Levél a Magyar Nemzet szerkesztőségéhez és olvasóihoz
(Eredeti, szerkesztetlen változat)
Babarczy Eszter
2006. december 21.
A Magyar Nemzetben december 16-án Török László a Szeretem Magyarországot Klub képeslapküldő-akciójának apropóján megemlékezik személyemről, és idéz is egy (eredetileg a Népszabadságban, 2006. szeptember 23-án megjelent, majd a Klub oldalán újraközölt) publicisztikámból. A Magyar Nemzet cikkének megjelenése után több levelet is kaptam jobboldali honfitársaimtól, amelyben szememre hánynak egyet s mást. Anélkül, hogy elvitatnám azt a jogot akár az újságíró kollégáktól, akár olvasóiktól, hogy személyemről és működésemről gunyoros vagy durva szavakkal ítélkezzenek, szeretnék tisztázni néhány alapvető tényt, amely az ítélkezést némileg megalapozottabbá teszi.
Nem én voltam „Békés többség én vagyok” akció arca vagy szóvivője, most sem szeretném ezzel kapcsolatban magamhoz ragadni a szót, meg is lepett, hogy Török úr éppen engem idéz. A Klub sokszínű, elég csak a jelenlegi akció arcait sorra venni – köztük volt például Kovács (Kokó) István, Bródy János, Szily Nóra és Gundel-Takács Gábor --, hogy ez mindjárt nyilvánvaló legyen. Az akció, és a hozzá készült dal, illetve film, nem a tüntetések ilyen vagy olyan aktuálpolitikai értelmezése mellett tesz hitet, hanem mindenféle erőszakot elítél, és külön figyelmet szentel a rendőri erőszaknak. A beérkezett több tízezer képeslap tanúsága békés hajlandóságú emberek mind a mai politikai jobboldal, mind a jelenleg kormányzó pártok szimpatizánsai között szép számmal akadnak.
Mivel azonban személyemnek a Magyar Nemzet (és néhány más jobboldali lap) kitüntető figyelmet szentel az akcióval kapcsolatban, szeretném a szeptemberi, illetve az októberi tüntetésekről alkotott – a Népszabadságban megjelent publicisztikáimban kifejtett – álláspontomat külön megismertetni az olvasóval, Török László cikke ugyanis téves következtetésekre ad lehetőséget.
A Török úr által idézett cikk („Vallomás a barrikádról”) szeptember 23-án jelent meg, és a szeptember 19-éről 20-ára virradó éjjel a Rákóczi úton és a Blaha Lujza téren szerzett élményeim foglalata. Ahogy addig is, aznap este is kimentem a Kossuth térre, hogy meghallgassam a szónokokat, majd – amikor elindult a hír, hogy a Köztársaság téren lesz „valami” – odasétáltam, így éjféltől nagyjából reggel négyig követtem az eseményeket (aki nem hiszi, megtekinthet a Hírtelevízió a helyszínen készült riportjában, ugyanis egy rendőri támadás során egy kapualjba szorultam a stábbal, és közösen kaptunk apait-anyait a rohamrendőröktől). A Népszabadságban megjelent publicisztikát azért írtam, hogy felvilágosítsam liberális és baloldali embertársaimat: tévednek, ha netán azt gondolnák, csupa futballverekedésben edzett kötekedő masírozott az utcákon (bár Török úr ezt a passzust nem idézi). Én a Rákóczi úton aznap éjjel főként békésen fel-alá sétáló fiatalokat, egyetemistákat láttam (de a Köztársaság téren történtekről lemaradtam, így nem tudom, ott is hasonló volt-e a tüntetők összetétele). A békés tömeghez képest nagyjából éjjel 2-ig kisebbségben voltak a hangosabb fiatalok, köztük pedig az néhány csuklyás fiatal, akik a barrikádot építették és kődobálással válaszoltak a rendőri oszlatásra, és hajnali fél négy felé belőlük toborzódott a végsőkig kitartó kemény mag. A rendőri fellépést akkor is – és október 23-án is – eltúlzottnak, szükségtelennek láttam, olyan túlcsapásnak, amely csak fokozza a fiatalok a cikkben általam egyébként is jogosnak értékelt felháborodását.
Az október 23-i tüntetésekről két cikket is írtam. Az egyiket az esemény előtt („Hétköznapi köztársaság”), leszögezve, hogy meglehet, a Kossuth téri gyűlés szabálytalan, valamint közegészségügyi szempontból kellemetlen, de erőszakos rendőri felszámolása hiba volna, sőt bűn 1956 szellemével szemben. A tüntetések tolerálása ugyanis hozzátartozik a demokrácia kultúrájához (mindaddig, míg erőszakossá nem válnak, vagy nem zavarják aránytalan mértékben mások életét, például a budapesti közlekedést vagy a Kossuth téren élő vagy dolgozó emberek nyugalmát).
A második cikket az események után írtam, ez október 28-án jelent meg, „Mi történik?” címmel, ismét a Népszabadságban. Ebben a cikkben leírtam, mit láttam október 23-án a Deák tér és az Astoria közti körút-szakaszon délután 5 és 6 óra között. Ahogy az előző tüntetésen, itt is készítettem fényképeket, amelyek lényegében percről percre követhetővé teszik az események alakulását (a képek, ahogy a szeptember 19/20-án készített videók is, megtekinthetők a youtube.com nevű videómegosztó honlapon). A Fidesz-gyűlésen jelenlévők és a Deák téri tüntetők saját képeim szerint úgy olvadtak össze kb. háromnegyed hatkor, hogy ezt a rendőrség nem próbálta megakadályozni (bár az sem igaz, hogy egymásra kergette volna a két embercsoportot), és nem próbálták megakadályozni a Fidesz-gyűlés szervezői sem. Hat órakor – a Fidesz gyűlésen jelenlévők tömege még korántsem oszlott fel, több ezer ember állt, kicsit tétován, az Astoriánál --, rendőri támadás indult a Deák térről az Astoria felé. Ebben a támadásban családanyák (köztük én) és nyugdíjas nénik kényszerültek arra, hogy egymás lábát letaposva meneküljenek. Ezután az Astoria környéki utcákban gumilövedékeket vetett be a rendőrség, és bár közvetlen sérülésnek vagy brutalitásnak én magam nem voltam tanúja, azt láttam, hogy az autójukat kereső, kevéssé erőszakos megjelenésű tüntetők bújdokolnak a lövedékek elől. Annak fényében, amit a Deák téren és az Astoriánál láttam, úgy ítéltem meg, hogy a rendőrség nem megengedhető módon lépett fel, nem biztosította a Fidesz-gyűlésen jelenlévők békés elvonulását, valamint nem tájékoztatta arról a Deák téren tartózkodókat, hogy a rendőrségnek törvény szabta kötelessége az oszlatás, és ha nem távozik valaki időben, nem tudják garantálni a biztonságát. Így a cikkben felszólítottam rendőri vezetést arra, hogy vállaljon felelősséget a súlyos hibákért, amelyeket nyilvánvalóan elkövetett.
Ezzel korántsem szeretném azt mondani, hogy egyetértek akár a tüntetőkkel, vagy hogy nem látok hibát abban, ahogyan a Fidesz (és egyes jobboldali sajtótermékek) interpretálták az eseményeket. Sőt, merem állítani, hogy a Fidesz gyűlés szervezőinek felelősségét ugyanolyan súlyúnak érzem, ha az a kérdés, hogyan keveredhetett össze a Deák téri és az Astoriánál gyülekező tömeg (de hangsúlyozom, hogy a rendőri brutalitást nem menti a Fidesz-szervezők ügyetlensége vagy tétovázása). Hozzá kell tennem ehhez, hogy mivel én a Deák tér felől érkeztem az Astoriához, nem tudom, hogy elhangzott-e figyelmeztetés a gyűlés résztvevőinek: azt tudom, hogy akár volt figyelmeztetés, akár nem, a Fidesz-gyűlés résztvevőinek egy jelentős csoportja a Deák tér felé indult el, láthatólag ijedten, de azzal a szándékkal, hogy megnézze, mi történik ott – és ebben az ott álldogáló narancsszín zubbonyos Fidesz-szervezők nem akadályozták meg őket (erről szintén készítettem több fényképet is).
Az olvasó bizonnyal érzékeli, hogy némiképpen téves megvilágításba helyezte írásaimat és nézeteimet – amelyek, ha jól értem, általában a Klub nézeteit voltak hivatva megjeleníteni -- Török László cikke. De miért raboltam a kedves olvasó idejét egy ilyen hosszú beszámolóval, amely a tények nyelvét beszéli? Mert hiszek benne, hogy ha nem akarunk hideg (vagy akár forró) polgárháborút szítani az országban – remélem, a Magyar Nemzet olvasói sem akarnak --, akkor indulataink helyett érdemes a tényekre figyelnünk. Az ellenkező politikai nézeten lévő polgártársaknak mindig el fog térni a véleménye abban, hogy mi legyen, hogy mi helyes. Eltérhet, és minden bizonnyal el is tér, értelmezésünk is arról, ami történt, és arról, ami idáig vezetett (ha a Magyar Nemzet kedves olvasói esetleg kíváncsiak saját értelmezésemre, ezt is szívesen megosztom velük). A tényekben azonban politikai nézettől függetlenül megegyezhetünk. Ha nem tiszteljük már a tényeket, akkor arra kényszerítjük magunkat, hogy feladjuk józan eszünket és ítélőképességünket. Nem szeretném, és remélem, Önök is így vannak ezzel, ha gyermekeink politikailag fűtött hallucinációk és a másik iránti tisztelet helyébe tolakodó előítéletek országában nőnének fel.
