Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

Provokációra várva (2006)

2006.08.13. 16:29 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: arc felelősség jövőkép szolidaritás cigánykérdés

Elhangzott az @®© 2006. évi plakátkiállításának megnyitó szövegeként

 
Nem akarok hosszasan beszélni. Reménykedem benne, hogy ez itt nem egy kiállításmegnyitó, hanem valaminek a kezdete, amit se megnyitni, se bezárni nem lehet. 
 
Egymagában az ember nagyon kevés. Egyedül szinte semmire sem képes. De kérdezni tud. És ahhoz, hogy gondolkozzunk, kérdezni kell, ahhoz, hogy cselekedjünk, gondolkodni kell, és ahhoz, hogy szövetségeseket találjunk a terveinkhez, cselekedni kell. Most csak néhány kérdést tennék fel. Azzal kezdődne a gondolkodás, amit, remélem, nem lehet se megnyitni, se bezárni. 
 
Ki teszi fel magának Magyarországon a kérdést, hogy milyen országot szeretne látni húsz év múlva? 
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha a gyerekeinket beleneveljük a kettős mércékbe, a mutyizásba és a hazugságokba? 
 
Ki teszi fel magának a  kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha a romák gettókban élnek, és a roma gyerekeknek esélyük sincs rá, hogy normális szakmát tanuljanak, aztán munkához jussanak? 
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha a szegényekről és az elesettekről azok, akiknek éppen jobban megy, azt gondolják, magukra vessenek, ha nehéz az életük?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha mindenki boldogan pazarolja a vizet, az energiát, a levegőt, a fákat – csak lehetőleg más fizessen érte?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha mindenki úgy gondolja, hogy a törvénytisztelet és az udvariasság a lúzerek hülyesége?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez, ha a társadalmi mobilitás elakad, és egy szegényebb családban nevelkedő fiatal már el sem tudja képzelni, hogy lehetőségekhez juthat itthon? 
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha nem nevelünk fel gyerekeket, és nem lesz, aki eltartson minket nyugdíjas korunkban?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha az adókerülésből sportot űzünk, miközben szeretnénk, ha az állam gondoskodna rólunk? 
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha mindenki megveti a politikusokat, de senki nem tenne keresztbe egy szalmaszálat sem a saját közösségében?
 
Ki teszi fel a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha az irígység és a tekintélyelvűség elnyomja azokat, akiknek vannak ötletei és szeretnék őket megvalósítani?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha nem bírjuk elviselni, hogy mások másmilyenek?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha a fikázásban és a cinizmusban leljük örömünket?
 
Ki teszi fel magának a kérdést, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva, ha kurvára senkit sem érdekel ma, hogy milyen ország lesz ez húsz év múlva?
 
Ha kérhetek valamit: gondolkodjatok.

Szeretem Magyarországot (A felébredés ígérete) Népszabadság, 2006 július 22.

2006.07.22. 22:57 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: média hazugság publicisztika értelmiség gyurcsány kormány civil társadalom társadalmi hazugságok publicisták 2006 választási kampány szellemi megújulás

Gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívást, amikor Bakos Gábor felhívott telefonon, hogy Szeretem Magyarországot néven klubot szerveznek, ahol politikától független, de az ország sorsát szeretetteli aggódással figyelő emberek találkoznának egymással. Aztán megkértek szépen, írnám le, miért is szeretem Magyarországot, gyűjtsük egy csokorba a szeretnivalókat. Azóta gondolkodom.

Szeretni való dolgot könnyű találni, embert, vizet, fát, virágot, A-t, aki az Újlipótváros kóbor macskáit eteti, B-t, aki olyan szabadsággal mond véleményt mindenről, mintha aznap született volna, vagy C-t, aki szerény és bölcs könyveket ír, és megelégszik a szakmájával. Szeretem a hirdetést: "Aranygyűrűt találtunk. Tulajdonosa jelentkezzen a xxxx telefonszámon", szeretem a Critical Mass biciklilengetését, és szeretem, amikor egyetemi diákjaim eligazítanak az internet vagy éppen a fotográfia legújabb fejleményeiben. Sokkal nehezebb viszont megtalálni a mai Magyarországon a civil gondolkodás helyét. Erre tennék most kísérletet.

Meglepetéssel olvasom azokat a publicisztikai írásokat, amelyek a megszorító intézkedések hallatán hazugsággal vagy megtévesztéssel vádolják a kormányt. Nem mintha a pártok igazat mondtak volna a választási kampányban. Hazudtak, mellébeszéltek, megtévesztettek, és azt mondják, nem is tehettek mást. És valóban, a politikai racionalitás - csak akkor tudsz cselekedni, ha kormányra kerülsz, és nem veheted el a választók kedvét attól, hogy kormányra segítsenek - a jelenlegi kampányban kijelölte a kimondható és a ki nem mondható dolgok körét. Ez nem bocsánatos bűn, de nem is csak a politikai elit bűne.

Az "ügyeinkről való beszélgetés" nevű játékot ugyanis jó esetben, abban az igen jó esetben, amikor van (az alábbiakban specifikálandó) civil társadalom egy országban, többen játsszák, nem csak politikai pártok egymással. Ha a politikai elit nem akar rossz hírek hozója lenni, rá kell kényszeríteni a világos beszédre, egyebek mellett éppen a publicistáknak. Meggyőződésem, hogy a politikai szereplők ugyanúgy megkönnyebbüléssel fogadnák, ha nem kellene hazudniuk, ahogy a választók is szívesebben vennék, ha a rózsaszínnél reálisabb, de éppen ezért érthető, megbízható és kiszámítható tervek és csomagok közül választhatnának. Ha a politikai játék minden szereplője vágyik arra, hogy ne kelljen hazudnia (mert a hazugság fáradságos és kockázatos, és egyszerűbb az élet nélküle), akkor miért hazudunk mégis?

Ennek a szerencsétlen hazugságspirálnak - amelynek további kellemetlen következményei is vannak - két oka van. Egyrészt: olyan korszakban élünk, amelyben a valóságról való ismereteink nagy része a médiából származik, és a politikai játék meghatározó felvonásai is a médiában zajlanak. A közös ügyekről való beszélgetésben (a politikában) ezért azok a témák jelennek meg, amelyek a médián keresztül a közös valóságunk részét alkotják.

Szokás a médiát negyedik hatalmi ágként ostorozni, és a politikai térfélen újra és újra megjelennek hangok, amelyek a szenzációhajhász, senki által nem ellenőrzött, le sem váltható, olcsó populizmusáért nagy pénzeket leakasztó fertő azonnali megrendszabályozásáért kiáltanak. De ha ilyen messzire nem megyünk is, vérmérsékletünk, valamint morális meggyőződésünk függvényében mindannyian rá tudunk mutatni súlyos elfogultságokra, nyilvánvaló hiányokra vagy a felületes maszatolás eseteire a médiában. Úgyhogy a publicistáknak, akik a kormány hazugságait kifogásolják, akár azt is mondhatjuk, nézzenek magukba. A hazudós politikus visszamutogathat a médiára: hát nem tetszettek tudni, kedves publicisták, miről szól egy választás? Nem tetszettek ismerni a költségvetés helyzetét? Miért nem tettek fel valódi kérdéseket? Miért elégedtek meg a homályos blablával?

Ez azonban a történetnek csak az egyik fele. A polgár, a sajtó és a publicista mindig információs hátrányban van a politikai szereplőkhöz képest. A média üzemszerűen termelő gépezet, és a ritmusa nem teszi lehetővé olyan tudás felhalmozását és közvetítését, amely - remélhetőleg - egy miniszterjelöltnek rendelkezésére áll. Ezt a tudást, és ami még fontosabb, azokat az életforma-eszményeket, amelyek nem vezethetők vissza semmiféle tárgyszerű tudásra, noha nélkülük nincs értelmes politika, a civil társadalomnak kellene hordoznia.

Magyarországon az utóbbi években nemigen beszélgetünk arról, milyen országban élünk, sem arról, milyen életet szeretnénk, és arról sem, mi az, ami zavar bennünket a mindennapokban, de egyedül nem tudunk változtatni rajta. Magyarországon az utóbbi években arról beszélünk, hogy a politikusok milyen cinikusak, a média milyen felületes, és az élet milyen nehéz. A kijózanodás és kiábrándulás éveit éltük, és ez elfojtotta a hitre, az együttműködésre és a cselekvésre való képességet, amely vele születik az emberrel. Nem hiszem, hogy ez a kijózanodás a bölcsesség végső állapota. A megújulás, a lendület és a reform ígérete, amellyel a kormány most kísérletezik, egyebek mellett azért is tűnik összetákolt és rosszul kommunikált programnak, mert kétségbeesetten próbálná megfogalmazni helyettünk azt is, ami nem egy kormány feladata: hogy milyen életet szeretnénk élni, hogy miben hiszünk és mik a fontos prioritásaink. A politikai program, egy-egy konkrét reformterv vagy akár az igazmondás csak ilyen eszmények fényében jelent valamit, életcélokhoz, várakozásokhoz és értékekhez ad - ha ad - gyakorlati keretet. Magyarországon a rendszerváltás után a szimbolikus, érzelmi hívószavakkal játszó politizálás mintegy rátelepedett a kádárizmus individualista materializmusára, és a kettő - két életeszménypótlék - kényelmetlen együttese hitelteleníti mindkettőt. A szimbolikus politizálásnak valódi és erős életeszményekre kell épülnie, ahogy (tetszik vagy nem G. W. Bush politikája) az Egyesült Államokban, ezeket az életeszményeket pedig a civil szférának kell megfogalmaznia és megjelenítenie a médiában. Tapasztalatgyűjtés a társadalomról, amiben élünk, a jó élet különféle felfogásainak kikísérletezése és képviselete, ütközések és problémák tudatosítása, fontos ügyek megfogalmazása és képviselete - ez a civil szféra feladata, amelyet sem a politika, sem a sajtó nem vállalhat át, mert mind a kettőnek más a feladata.

A civil társadalom azonban ma Magyarországon bűntudatos; rossz ízű, rossz szagú gyanús valaminek érzi magát. Fontoskodó gittegylet? Álnaiv lobbicsoport? Jövendő politikai párt? Mozgalmi nosztalgia? Ezt kérdezik tőlem, udvariasan persze, amikor arról beszélek, hogy nekem fontos a Szeretem Magyarországot Klub.

A nyolcvanas évek időszaka, amikor az ellenzéki csoportok a civil társadalom nevében, a helsinki jogokra, a társadalmi és a nemzeti szolidaritásra hivatkozva szerveződtek, egy szép illúziót hagyott ránk. A rendszerváltás éveinek eufóriájától hajtva egyes történészek és politikatudósok egyenesen új liberalizmust harangoztak be, amely a haveli antipolitikus politika eszméit viszi be a politikába. Nehéz már elképzelni is, de komoly emberek hittek abban, hogy a szabad civil társadalom majd eligazgatja önmagát. Egyesületek és alapítványok, társaságok és szakmai szervezetek szökkennek szárba, amelyek hitelesen képviselik a különféle társadalmi csoportok értékeit és érdekeit, míg végül a politikai elit manipulációit egyszer s mindenkorra körbekeríti a civil kontroll. Ahogy ezt leírom, mentegetőző arcot vágok, mert igyekszem felidézni a magyar közéletben szerepet játszó civil szervezeteket, és mindjárt megjelenik előttem az MTV nagykuratóriuma, a házi használatú alapítványok rendszere, valamint az egyházként bejegyzett obskúrus szellemi egyletek listája, nem beszélve arról a kifejezetten nemes ügyet szolgáló alapítványról, amely osztódással szaporodik, de minden utód ugyanazt a címlistát használja pénzgyűjtéshez.

Az ezredfordulóra szellemi fejlődésünk persze túlhaladta a gyermeki idealizmus stádiumát, és jobb híján bőségesen áradó cinizmussal kárpótoljuk magunkat. Nem hittem volna, hogy ifjúságom bölcsészködéből egyszer újra kiemelkedik Jean-Francois Lyotard (tudják, a francia, aki a posztmodernizmust feltalálta), és világos, egyszerű szavakkal fordul felém: "épülj be, vagy tarts be a rendszernek, ahol lehet, ha egy kicsit jobban akarod érezni magad - megváltoztatni úgyse tudod". Úgy látom, hogy - bár aligha olvassák - a '68 utáni kiábrándulásnak ez a dokumentuma tökéletesen leírja nemcsak a jelenlegi harmincasok-negyvenesek világképét, hanem (ami ijesztőbb) a mai húszévesekét is. Bármilyen bájos is a franciák filozofikus cinizmusa, valójában más korszakban élünk már, egy kiábrándulás utáni korban, csak rá kellene ébrednünk. A felébredésnek, és az ezzel járó szellemi izgalmaknak az ígérete - egy újfajta civil társadalomé, amely meg tudja fogalmazni az életeszményeit, és elég szabadnak és öntudatosnak érzi magát ahhoz, hogy ne kívánja a hazugságot -, azt hiszem, ez az, amit a legjobban szeretek most Magyarországon.


 

English citation: http://www.signandsight.com/features/869.html

Have the dreams of 1989 dissipated forever? The young author Eszter Babarczy compares the disillusionment after 1968 in Western Europe with Hungarians' attitude today. "The democratic opposition movement of the 1980s fought in the name of civilian society, the Helsinki human rights convention and social solidarity. Its legacy was a heap of beautiful illusions. Amidst the euphoria after the fall of communism, historians and political scientists talked of the new liberalism which would infect politicians with the anti-policies of the likes of Vaclav Havel. Today it's difficult to imagine that prominent intellectuals seriously thought at the time that free civil society could govern itself."

 

Milyen játékot játszunk? (2006/07) Népszabadság

2006.07.13. 20:32 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: gyurcsány korrupció költségvetés reformok politikai kultúra őszödi beszéd bizalomhiány gyurcsány kormány társadalmi hazugságok társadalmi konszenzus adótudatosság jó szabályozás

Milyen játékot játszunk?

 
(még egyszer a hazugságról)
 
 
Néhány évvel ezelőtt Gennaro Gattuso, az AC Milan játékosa azt nyilatkozta, Olaszországban nem lehet rendesen focizni. A focisták tudják, hogy mindenki más is tudni véli, hogy az olasz meccsek eredményét játék előtt rendezik le, így inkább a színpadi teljesítményre és a bíró manipulálására koncentrálnak, és nem a játékra. Éppenséggel szívesen játszana ő rendesen is – így Gattuso --, de egymagában kevés ahhoz, hogy megváltoztassa a rendszert. Aztán kitört a botrány, végül pedig Olaszország mégis megnyerte a vébét. Úgy látszik, ki lehet kapaszkodni a legsötétebb mocsárból is, ha világos célokkal és ennek megfelelő stratégiával rendelkezik egy csapat.  
 
Nem vagyok fociszakértő (még ha tudom is, mi a les), de ebben a történetben nem is a futball az érdekes. Ma Magyarországon – sokan leírták már ezt, legutóbb Kornai János és munkatársai egy hatalmas tanulmánygyűjteményben – olyan bizalomhiány van, amely alapvetően akadályoz bármiféle költségvetési reformot, amely valóban új, és hosszabb távon mindannyiunknak kellemesebb és élhetőbb országot eredményezne. A hangsúly itt a hosszabb távon van: olyan érdemi reform, amely nem pusztán a költségvetés kényszerű kiigazítását szolgálja, nem pottyan bele tehát abba a csapdába, amely a Bokros-csomag hatásait olyan rövid időre korlátozta, szükségképpen társadalmi reform is. A társadalmi reform pedig nem fér bele négyéves politikai ciklusok reformokra szánható két évébe, és nem is olyan vállalkozás, amely működik a társadalom tagjainak együttműködése nélkül. Társadalmi reformot semmiféle kormány nem tud végrehajtani, de még kezdeményezni sem. A mindenkori kormányok azzal segíthetik a hosszabb távú és egészségesebb átalakulást, ha segítenek felszámolni a kényszerű hazugságokat, amelyek fenntartják a bizalomhiányt az országban, és végül megölnek minden kezdeményezést.
 
Az első hazugságot a Kádár-rendszerből örököltük. Egy jeles bizalom-kutató írja, hogy amikor alacsony az intézményekbe vetett bizalom, az emberek második legjobb megoldásként a korrupcióhoz fordulnak – az legalább kiszámítható, és mindig kéznél van, a tarifák is kialakulnak. A korrupciós piac ott is működik, ahol az intézmények hatékonyságában nem hisz senki. Annak idején a Kádár-rendszerben első hűtőszekrényemet – nem lévén más tőkém – egy pusziért szereztem be a pult alól. Ez volt a szabott ár, és végülis méltányosnak tűnt, legalábbis össztársadalmilag hasznosabbnak, mintha kedveszegetten hűtőszekrény nélkül ballagtam volna haza.
 
A hazugság ezzel kapcsolatban az, hogy ha mindenki becsületesebben viselkednék, akkor végre megszűnne a korrupció: a jellemes ember nem veszteget és nem fogad el vesztegetést, úgyhogy az ország népe magára vessen, ha továbbra is erkölcsi fertőben óhajt élni. Valójában az egyéni becsületessség nem számolja fel a korrupciót, bár lehet, hogy megment néhány lelket. A korrupció akkor csökken, ha a szabályok áthághatatlanok és világosak, az intézmények tökéletesen kiszámítható gépezetként működnek, az állampolgárnak pedig minden információ a rendelkezésére áll. A válság-kormányzás nem kedvez az ilyesféle kiszámíthatóságnak. A költségvetési reform a mostról szól, a társadalmi bizalom felépítése hosszú távú feladat. A Gyurcsány-kormányban láthatólag megvan az eltökéltség arra, hogy mind a kettőbe belevágjon, de ha szem elől tévesztik, hogy a két feladat nem azonos, sőt, bizonyos mértékig ellentmond egymásnak, akkor nem fogunk előbbre jutni, legfeljebb a külföldi hitelminősítők nyugszanak meg egy kicsit.
 
A második hazugság az, hogy a szabályok rendben vannak, csak be kéne őket tartani. Ma Magyarországon nem lehet feltenni azt, a nemzetközi irodalomban az anómia (vagyis a morális elbizonytalanodás) mérésére használatos kérdést, miszerint „Egyetért-e Ön azzal az állítással, hogy ahhoz, hogy valaki boldoguljon, néhány szabályt át kell hágnia”? A kérdésre ugyanis minden magyar felnőtt igen-nel felel, és ez nem(csak) a társadalom morális tudatának megingását mutatja, hanem azt, hogy a szabályok és az élet között szakadék tátong.
 
Hogy Hankiss Elemér örökbecsű kifejezésével éljek (amellyel a kései Kádár-rendszert jellemezte), ebből a társadalmi csapdából akkor vezet ki út, ha megváltozik az emberek percepciója arról, milyen játékot játszunk mi itt Magyarországon. Ha olyan játékot játszunk, amelynek hosszabb távon érdemes betartani a szabályait, és ezt mindenki tudja, akkor – ha morogva is – előbb-utóbb mindenki beáll a sorba, mert rákényszerítik a többiek. Ehhez azonban olyan szabályok kellenek, amelyek működőképességében nagyjából mindenki hisz. Ilyen szabályokat a kormány nem tud kitalálni egy intenzív kétnapos ötletbörzén, és nem állnak elő a különféle társadalmi csoportok kívánságainak eredőjeként sem.
 
Először világosan látnunk kell, milyen játékot játsszunk most, és mi ennek a következménye – csak azután lehet új szabályokat javasolni. A kormány, a média és a különféle szakemberek azon kell fáradozzanak, hogy megértsük, milyen viselkedésnek mi a hosszabb távú társadalmi következménye, és miért nem örülne ennek egyikünk sem. Kommunikáció nélkül, hosszadalmas, türelmes és mindenki számára érthető magyarázatokat kínáló tájékoztatás nélkül nem születhet meg a társadalmi konszenzus bizonyos szabályok körül.
 
A harmadik hazugság nem független ettől. Magyarországon ma nem tudjuk semmiről, hogy valójában mibe kerül, és alapvetően illetlenségnek tartjuk a dolgok árát és költségét felemlegetni. Gyakran járok Hollandiában mostanában, és a minap a delfti egyetemen megvilágosodásom támadt. Megebédeltünk az egyetemi menzán (az étel rémes volt), majd szépen visszavittük a tálcát a megfelelő pulthoz. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az ételmaradékot és a papírszalvétát holland kutató partnerem akkurátusan belekotorja a megfelelő küblikbe, azután elhelyezi az üres tányérokat és az evőeszközt az erre a célra szolgáló tornyok tetejére. Nyeltem egyet és követtem a példáját. Johan türelmesen várt, míg ügyetlenkedtem, aztán megigazította utánam a torony tetejére helyezett tányért. Ha csálén teszi fel az ember, a következő kliensnek problémát okoz, és a mosogatás is lassabban megy.
 
A munkának ára van. Az ételnek is ára van. A villanynak is ára van – egy másik holland partner mosdójában barátságos felirat figyelmeztet arra, hogy a villany pontosan 7 perc múlva kialszik magától, ne ijedjünk meg, ha netán tovább tartana a dolgunk. A magyar egyetemeken nincs pénz ugyan arra, hogy beszerezzünk egy projektort vagy festékkazettát vegyünk a fénymásolóba, de a villany addig ég, míg valaki le nem kapcsolja.
 
A kormánynak ma arra kellene törekednie, hogy ezentúl mindenen legyen árcédula (vagy inkább költségcédula), még akkor is, ha az ember nem maga fizeti: az egészségügyi szolgáltatáson, az oktatáson, a fűtésen és az utcák feltakarításán. Ehhez persze a kormánynak tudnia kell, hogy mi mibe kerül ténylegesen. Akkor majd eldönthetjük, miért mennyit vagyunk hajlandók fizetni. 
 
De hogy visszatérjek az első példámhoz: az olasz válogatottal – férfiismerőseim szerint – a szövetségi kapitány tett csodát, és persze jó volt az alapanyag. A további hazugságok részletezése helyett (azt majd legközelebb), csak annyit mondanék végül: el kell hinnünk, hogy jó az alapanyag, de csodát semmiféle kapitánytól nem várhatunk. Segítséget ahhoz, hogy átgondoljuk a dolgainkat, azt igen.

Víziót akarok! (2006/5) Népszabadság

2006.05.30. 16:27 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: gyurcsány támogatás jövőkép bokros társadalmi politikai program választás 2006 kormányzóképesség jó kormányzás technokrata kormányzás nemzeti konszenzus

Gyurcsány Ferenc a második választási forduló záróaktusában szívre tett kézzel énekelte a himnuszt az emelvényen. Az operatőrök nagy örömére a tömegben egy ifjú aktivista ellenpontozta a nemzeti lobogóval a mámoros és kissé hamis dalolást, így aztán a finálé hangulata meglehetősen emlékeztetett a Fidesz nagygyűlések érzelmi csúcspontjaira. Érteni vélem a pillanat üzenetét. Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy megnyerte a választást. Történelmet írt azzal is, hogy visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját a jobboldaltól, valamint megpróbálta érzelmi közösséggé formálni az ennek eddig notóriusan ellenálló baloldalt. De ez csak apróbetűs történelem. A szívre tett kéz azt sugallja, a második Gyurcsány-kormány elkerülhetetlennek látja, hogy nemzeti konszenzust teremtsen, társadalmi támogatást és a politikai cselekvésbe vetett hitet építsen ott, ahol most nincs egyik sem, és nagyszabású alkalmi koalíciókat kössön tisztes, de távolról sem kétharmados többsége birtokában.

Röviden: Gyurcsánynak a magyar politikai kultúrát kell átalakítania. Vissza kell szereznie a politikai osztály hitelét. El kell csendesítenie a pozíciókra ácsingózókat. Rá kell vennie a közszférában dolgozókat, hogy ne eltűrjék vagy kicselezzék a regnáló kormányt és jogszabályait, hanem kreatívan járuljanak hozzá egy hatékonyabb állam kialakításához. Meg kell győznie a választókat arról, hogy egész Magyarország működik majd jobban, ha a saját életében mindenki betartja azt a néhány szabályt, ami rá vonatkozik. Ehhez a feladathoz képest nemhogy a választás megnyerése, de még a költségvetés alapos megnyirbálása is laza tavaszi séta. A miniszterelnök ezt minden bizonnyal tudja. Amikor azt súgta az intuíciója – vagy a tanácsadói? --, hogy szívre tett kézzel énekelje a himnuszt, azt üzente minden nézőjének, hogy szüksége lesz a lelkesedésükre és a hitükre, különben úgy járunk, mint 1995-ben: eljutunk a költségvetési hiány lefaragásáig, de nem jutunk el egy élhetőbb Magyarországig. 

 
Mindenki tudja, hogy 1995-ben volt nekünk egy Bokros-csomagunk, és ha valaki nem tudná, a jobboldalon időről időre emlékeztetik rá. Az él az emlékezetünkben, hogy végre kellett hajtani a költségvetési kiigazítást, elkerülhetetlenek voltak a megszorító intézkedések, mert tarthatatlan volt a magyar költségvetés hiánya (akkor a GDP 6,6%-a); a nagy befektetők és a pénzpiacok bizalma megingott. Úgy emlékszünk Bokrosra, mint hidegfejű technokratára, aki mereven a fiskális egyensúlyra függesztette tekintetét, a drasztikus költségvetési megszorításokat könyörtelenül átverte rajtunk, érzéketlenül lefűnyírózta az államot, betömte a tátongó lyukat, mi pedig nyeltünk, és beismertük – már aki, persze --, hogy a muszáj nagy úr. 
 
Ki emlékszik rá, hogy Bokros Lajos 25 pontja – vagyis a Bokros-csomag elvi alapjai– még nem egyszerűen az államcsőd elkerülését, hanem egy hatékonyabb és igazságosabb állam megteremtését tűzték ki célul? Hogy nem kényszercsomagot, hanem átfogó reformot és társadalompolitikát kínált, hosszú távra? Átgondoltuk-e valaha, hogy miért nincs azóta sem hatékonyabb egészségügyünk, nyugdíjrendszerünk, oktatási rendszerünk? Miért nem tudtunk semmit sem kezdeni a romák ügyével? Miért tartunk ugyanott az adómorál területén? Miért tartjuk viccesnek az üvegzseb-törvényt? Miért nem sikerült kifehéríteni a gazdaságot?
 
Bokros 25 pontjának szövege nem éppen lelkesítő, hiányzik belőle a vizionárius lendület, de világos jövőképet testesít meg. Ez a jövőkép 1995. tavaszának végére már elolvadt a program körüli csatározásban. Eltűnt, nem is emlékszünk rá, és meggyőződésem, hogy a hirtelen sokk kiváltotta ellenkezésen túl ennek az az oka, hogy a Horn-kormány nem volt képes hihető, vonzó és tiszta képet adni magyaroknak arról, hogy hová szeretnénk eljutni.
 
Technokrata szöveggel nem lehet elkötelezettséget teremteni. Az állami ellátórendszerek átvilágítása, a jól működő szolgáltatások víziója nélkül nem lehet a szerkezet-átalakító reformok mögé társadalmi erőt rakni. Egy hatékonyan működő állam képének megrajzolása, működésének elmagyarázása nélkül nem lehet az adótudatosságot növelni. Magyarország ma az alkalmazkodási csapda foglya: mindenhez alkalmazkodunk, ezért nem változtatunk semmin. Elkélne némi hihető idealizmus. Szükség van új, közös játékszabályok kimondására és elfogadására – és a politikai elitnek makulátlan jó példával kell elől járnia, ahelyett, hogy a jogszabályok kreatív megkerülésére biztatná tagjait --, amelyek véget vetnek a kettős mércék, kiskapuk, illúziók, hangzatos hazugságok és rejtett alkuk uralmának. A politikai kultúra megváltoztatása nélkül aligha sikerül az országot olyan fenntartható pályára állítani, amelyben nem követik egymást hektikus hirtelenséggel a költségvetési megszorítások és a választási osztogatások, és nem nyugszunk bele abba, hogy mindeközben rohad minden tovább.
 
A baloldal kampánya 2006-ban minden újszerű pátosz ellenére meglehetősen óvatos volt – nem ígért semmit, és nem állított sokat. Gyurcsány első szavai – „megértette a piacok üzenetét” – még szintén nem nekünk szóltak, ez még a technokrata muszáj-szólam. Kíváncsian és hazafiasan szívre tett kézzel várom a folytatást. 

Miért kell lemondania Magyar Bálintnak? Népszabadság

2006.05.24. 11:07 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: szdsz korrupció magyar bálint

Nem meglepő, hogy Medgyessy Péter megerősítette székében Magyar Bálintot. Az sem meglepő, hogy Magyar Bálint nem akar távozni. 
 
Nem azért, mert – ha közepesen vagyunk rosszindulatúak --, a gyenge jellemű, hazudós és/vagy inkompetens vezető munkatársak kétes lépései önmagukban még nem értek el a miniszter személyéig. Egy miniszter felelős vezető, akinek egyik lényeges és nélkülözhetetlen tulajdonsága az, hogy a megfelelő embereket ülteti a megfelelő helyekre. Ha erre nem képes, az önmagában bőséges ok a lemondásra. 
 
Nem is azért, mert a Cisco-szerződés és az amerikai út, a Sulinet Elenderre szabott tenderének kiírási feltételei, az Idea-Lab kiválasztása egyfelől, és az OM érthetetlen arroganciája másfelől, amellyel az ellenzéki támadásokat kezelte, ne lenne önmagában kellő ok a miniszter menesztésére. Ha egy minisztérium kommunikációképtelennek mutatkozik, az a miniszter felelőssége. 
 
Röviden, bőven volna oka Magyar Bálintnak a távozásra.
 
Azért nem meglepő mégsem a miniszterelnök és az SZDSZ kitartása, mert Magyar Bálinttal a koalíció és az SZDSZ tartóoszlopai inognának meg. A miniszterelnöknek szüksége van az SZDSZ-re, nem pusztán koalíciós partnerként, de saját pártjának egyes lobbicsoportjai ellenében is. Ami az SZDSZ-t illeti, az jóformán már nem is létezik – Magyar Bálinton kívül jelenleg lényegében nincs miniszterképes tagja vagy prominense. Ezért az SZDSZ-nek is nagy szüksége van Magyar Bálint miniszterre. Legyenek bármilyen inkompetensek a régi haverok vagy az ilyen-olyan üzleti kapcsolatokból szerzett szakemberek (érdemes végignézni a most menesztett vezetők életrajzát), aránytalannak, képtelen és tragikus börleszknek tűnhet, hogy miattuk a jelenlegi politikai status quót kockáztassák.
 
 
Van tanulság itt bőven. Némi fény derült a magyar (és nem magyar) politikusok szakmai toborzási szokásaira – a megbízhatónak gondolt, régi káderek, vagy azok gyermekei, rokonai ésatöbbi, előnyben részesítésére. A modern, liberális szemléletet, a tisztaságot, hozzáértést és nyitottságot hirdető SZDSZ e tekintetben nem bizonyult bölcsebbnek vagy ügyesebbnek más pártoknál.
 
Az is nyilvánvaló, hogy a köztisztviselői éthosz, s egyáltalán a közszolgálat miért nem tud meghonosodni Magyarországon, miért nyomják el mindig pártérdekek és lobbik. A pártok a megbízhatóságot fontosabbnak gondolják az ütőképes szakmai gárdák kiépítésénél. Részint azért, mert rövid távon gondolkodnak, félelemben és bizonytalanságban működnek, részint pedig azért, mert a magyar politikai elit nagyrészt éppen úgy működik, mint a magyar ember általában: régi haverokra és régi üzletfelekre támaszkodik, amikor szövetségest vagy lehetőségeket keres.
 
Az is kiderül, hogy az úgynevezett baloldal egysége illúzió, a koalíció pedig rendkívül törékeny érdekszövetség a miniszterelnök, pártjának liberálisai és az SZDSZ között: ezt az egységet a külső fenyegetés tartja fenn. Minél agresszívabban támad Répássy képviselő úr – hiszen tudja ő is, hogy nem a Ciscóról vagy az Elenderről, hanem a koalícióról van szó --, annál szorosabbra zárnak a sorok a másik oldalon.
 
Miért kell lemondania Magyar Bálintnak? Éppen ezért. Hivatalban maradása elismerése annak, hogy nincs remény: hogy a liberális pártnak nincsenek tartalékai, hogy a magyar politikai elit nem képes megújítani önmagát, hogy a mutyizás örök törvény maradhat, hogy a pártok mindig a lehető legszűkebb és legrövidebb távú önérdekeiket tartják majd szem előtt Magyarországon, s hogy a jelenlegi koalíció kétségbeesett összekapaszkodás, nem valódi politizálás.      

süti beállítások módosítása