Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Nem triviális a válasz, ha az a kérdés, hogy van-e morális válság Magyarországon, és egyáltalán, mi a baj. Ha körülnézek magam körül, sok rossz kedvű, elbizonytalanodott vagy demoralizálódott embert látok (a jelenlegi kormányoldal valamikori híveit). Aztán találkozom még sok cinikus és magabiztosságát hamis hangon erősítgető polgártárssal is, akik a jelenlegi koalíció jelenlegi hívei, továbbá számos (bár szociokulturális miliőm következtében a fenti két csoportnál kevésbé számos) felhevült, a civilizált kommunikáció normáit levetkező emberrel (a jelenlegi Fidesz jelenlegi híveivel).  Nem helyénvaló általánosítani persze egyes találkozásokból. Az olvasó a maga közegében szerzett tapasztalatok alapján azonban úgyis fel tudja mérni, mennyire általános az irányvesztés érzése, a demoralizálódás, a cinizmus és a tagolatlan indulat.

 

Az elmúlt hónapok közvéleménykutatásai alapján az bizonyosan állítható, hogy a politikai elit iránti bizalom megint, még egyszer elveszett. Azt hittük, már nem bízunk, de kiderült, lehet még ennél is sokkal kevésbé bízni. A választási hadjáratban elhangzó hazugságok, illetve, és még inkább, a ki nem mondott igazságok politikai ára nagyobb lett, mint azt akár én magam is képzeltem, amikor rossz előérzettel arra kértem a pártokat tavaly márciusban, mondanák meg az igazat, mert nehéz lesz ennek hiányában kormányozni. A politikai ár nem egyszerűen a politikai elitből való kiábrándulás, és nem is pusztán a reformpolitika támogatottságának elvesztése, hanem az a hit, és ez sokkal komolyabb dolog, hogy egyáltalán van értelme és tétje a demokratikus politikának. Ez részben abból ered, hogy Gyurcsány Ferenc nem tudta kezelni az öszödi beszéd nyomán keletkező morális felháborodást. Részben pedig abból, hogy Orbán Viktor nem tette világossá, a demokratikus politika értelmét és tétjét (hogy tudniillik bizonyos feltételek fennállása esetén lehet kormányt buktatni, és ezen feltételek hiányában a kormánynak joga és kötelessége, hogy kormányozzon) az utcára vonulók, egyébként érthető és részben jogos, tiltakozása nem kérdőjelezi meg. A demokratikus politikába vetett bizalom elvesztése radikálisan megnehezíti, hogy az államhoz megrendelőként, a közszolgáltatások fizető felhasználójaként viszonyuljunk. Enélkül viszont egynéhány komolyabb, mondhatni, történelmi mértékű probléma nehezen kezelhető.

 

Az eddig is mindig mérhető bizalmatlanság a kisember bizalmatlansága volt a nagy (döntéshozó) emberekkel szemben, akik teljesítménye kevéssé mérhető, és még kevésbé érezhetően hasznos. Ez a bizalmatlanság jóformán normális: a Kádár-korszak kisemberének a hatalom iránti jogos ellenszenve szervesen fejlődött tovább, és új lendületet kapott a média-demokráciák bizonyos kevéssé vonzó vonásainak (zűrös ügyek, csúsztatások, sárdobálás, árokásás) megtapasztalásával. Egy kelet-európai ország sem mentes tőle, és a nyugati demokráciákban is inkább növekszik, mint csökken. „Azok ott fenn” többségükben nem váltanak ki sem tiszteletet, sem hitet, sem lelkesedést, de ezzel még együtt lehet élni egy demokráciában, amíg egy másfajta bizalom, amely az életünk kereteinek szól, összetartja a társadalmat.

 

Magyarországon ez a második típusú bizalmi tőke is hiányos. Abból ítélve, hogy a Magyar Köztársaság intézményei közül a Magyar Tudományos Akadémia bizalmi indexe a legmagasabb, arra következtethetünk, hogy az emberek csak abban bíznak, amit nem ismernek, amúgy pedig nem is érinti őket. (Kérdezzék csak meg a magyar kutatók kis társadalmát arról, mekkora bizalmuk van a Magyar Tudományos Akadémiában – mindjárt leesik a piedesztálról ez a nemes gyülekezet.)  Ami a társadalom életbevágóan fontos és mindenkit érintő intézményeit – például a társadalombiztosítást vagy az adórendszeren keresztül finanszírozott közszolgáltatásokat -- illeti, a legtöbben a lábukkal szavaznak: kiszállnak a közös keretből. 

 

Egy társadalom boldogulhat persze az állam ellenében is, bár az ilyesfajta boldogulás meglehetősen zűrös, korrupcióval és botrányokkal terhelt, a jog tiszteletét kizáró kultúrát hoz magával, amitől végső soron a legtöbb ember szenved. Egy gazdaság működőképes maradhat a lerohadó közszolgáltatások réseiben is. Amíg ki tudunk alakítani bizalmi kapcsolatokat, addig vevő és eladó, üzlettárs és üzlettárs, egymásra tud találni a kölcsönösen előnyös tranzakciók reményében (megjegyzem azért, hogy ezek a viszonyok óhatatlanul magukkal hozzák az őrző-védő üzletág fellendülését).

 

Az ilyesféle bizalmi hálózatok kiépítésében a magyaroknak nagy gyakorlatuk és évszázados tapasztalatuk van. Ha csak abból ítélnénk, hogyan alakul a belvárosok utcafrontja vagy a tévékészülékek eladási statisztikája, nem aggódnánk a magyar gazdaság állapota miatt. De van egy kis probléma ezekkel a bizalmi hálókkal: a gazdagabbat gazdagabbá, a szegényebbet szegényebbé (és dühösebbé) teszik. Aki alul van, elveszti a hitét abban, hogy csak igyekeznie kell, és lesz ez még jobb is. A magyar társadalom közel 40 százaléka – emberek, akiket föntebb nem jellemeztem, mert én magam sem találkozom velük, hacsak nem esetszámként kerülnek elő egy felmérésben – ebbe a reményvesztett csoportba tartozik. Ez pedig több, mint amit egy piacgazdaság hosszabb távon büntetlenül megengedhet magának. A többiek pedig, a demoralizálódottak, a cinikusak és a dühösek, egyelőre a maguk demoralizálódásával, cinizmusával és dühével vannak elfoglalva.

 

Még ez a korrupt, rövidlátó és minden szolidaritást (vagy legalább józan belátást) nélkülöző társadalom is remekül működhetne egy darabig. Nem nagy öröm ilyenben élni – legalábbis a magamfajta européer demokratának --, de lehet. A második bizalomvesztéssel viszont olyan mélypontra kerültünk, ahol – bizonyos szempontból örvendetes módon – kérdésessé vált még az is, nem kéne-e lecserélni ezt az egészet (mit is?) valami másra. De hogy mi volna ez a valami más, és miben volna más, erre vonatkozólag a pártoknak kevés javaslata van. Nincsenek forgalomban érvényes jövőképek. A jövőtlenség érzése párosul a kiábrándultsággal és a dühvel, ez a keverék pedig belélegzés esetén súlyosan mérgező.

 

Tamás Gáspár Miklós azt mondja, a jobboldal uralja a közéletet és az eszmék piacát. És valóban, a „cseréljük le ezt az egészet valami egészen másra”-gondolat, amely egyébként oldalsemleges, sőt eredetét tekintve éppenséggel baloldali vágykép, ma Magyarországon erősebb a jobboldalon, mint a baloldalon. Ami, másképpen fogalmazva, azt jelenti, hogy weimari helyzet van. De a jobboldal szókincse és politikája nem azonos: bármit mondanak is az utcán, egyelőre a Fidesz-MPP nem vetette fel a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia lecserélését valami másra. Nem is erősítette meg elkötelezettségét mellette. Nem mond semmit. Bizonytalanságban tart minket azt illetően, vajon mire szavaznánk, ha rá szavaznánk. Jó szlogenjei vannak, de hihető jövőképe nincs.

 

Hogy a baloldal a maga kétségbeejtő identitásválságában nem tud jövőképpel előállni, nem meglepő. Amíg alapvető kérdésekre nincs válasza – például hogy mekkora államot szeretnénk, hogy mit jelent és milyen alapon várható el a szolidaritás és hogy mi a viszonya a piachoz és a globalizációhoz --, addig különösebb eszmék nem várhatók balról. Az MSZP lobbisták gyülekezete, a Gyurcsány-kormány eddigi tevékenysége pedig nem járult hozzá a válaszadáshoz – Gyurcsány a Kádár-korral leszámoló dolgozata későn jött és így is kiforratlan volt. A költségvetési kiigazítás még nem jövőkép, a piacelvűség a kormányzásban nem képviselhető eszme (mert nem kell hozzá kormány, sőt, az csak árt), a siker pedig üres szó a legtöbb ember számára. Arról nem is beszélve, milyen kevéssé népszerű a piacelvűség a rendszerváltást nagy reménnyel kezdő és lecsúszottként végző csoportok körében.

 

A liberális oldal Magyarországon nem létezik, pontosabban eszméi nincsenek, mert nem is próbál meg dönteni azon két csoport között, amelyeket megszólíthatna. Ha a liberálisnak nevezett értelmiséget képviselné, egy réteg érdekképviseleti pártjaként működhetne, zászlójára tűzve a kultúra, az oktatás és általában a professions megbecsülését, és eközben nyugodtan hivatkozhatna az egyetemes civilizáltság értékeire, bár alighanem le kéne mondania a politikai szabadságjogokról, mert a jobboldal megjelenése az utcán az úgynevezett liberális értelmiségiek jelentős részénél meghaladta a toleranciahatárt. Ha pedig a szabad piac haszonélvezőinek szeretne tetszeni, képviselhetné a gazdasági racionalitás, a merokrácia és a versenyképesség eszméit, bár le kéne mondania a kultúráról és a professions védelméről. Persze (jó ötlete minden liberálisnak van) az SZDSZ akár vissza is térhetne a kezdetekhez, hogy zászlójára tűzze – kis, de lelkes közönség számára – a felvilágosodás és a nagy liberális gondolkodók értékeit. De ne várjunk sokat; ha Kóka János és Fodor Gábor között nem sikerült dönteni, akkor ez a profiltisztítás eltart még egy darabig. 

 

Rakjuk most össze a képet. Mi veszett el a második bizalmi válsággal? És miért baj ez? Ahelyett, hogy újabb filozófiai futammal fárasztanám az olvasót, visszatérek a hétköznapi anekdotákhoz. A minap az új Siemens villamoson felálltam, hogy átadjam a helyem egy láthatóan nehezen járó idős néninek. A néni legyintett: „nem ülök én le, kedvesem, túl magasak ezek az ülések nekem, leülni is nehéz, de felállni még nehezebb”. Nem volt felháborodva. Valami olyasmi ült az arcán, amiből megértettem, hogy ha kibírta a háborút és a szocializmust, akkor a Siemens villamost is kibírja. Felháborodva én voltam. Egy normális országban az első kérdés, amit egy villamossal kapcsolatban feltesznek, az, vajon lehet-e rajta közlekedni (menet közben ülni és állni). Azt tudtam eddig is, hogy állni nem lehet a mondott villamoson, de most ébredtem rá először, hogy ülni sem. Az első bizalomvesztés annak szól, hogy felelős döntéshozóinknak minden előbb eszébe jutott, mint feltenni a releváns első kérdéseket. A második bizalomvesztés pedig azt hitette el velünk, hogy a demokrácia és a piacgazdaság semmivel sem jobb, mint a háború vagy a szocializmus. Ez a hit az önbeteljesítő jóslatok tipikus példája.

 

Mostanában sokszor olvasgatom a Magyar Köztársaság Alkotmányát.  Nem fárasztó olvasmány, mindösszesen nyolcezer szó, a paragrafus-jeleket nem számolva, kettes sorközzel harminc oldalt tesz ki, beleértve a Magyar Köztársaság címerének rajzát is. 

Valaha, réges-régen, egy szebb korban, vagyis majd tíz évvel ezelőtt ennek a lapnak a hasábjain vita folyt „a köztársaság állapotáról”. Őszintén szólva nem emlékszem a vita konklúziójára, ha volt ilyen, csak a hangnemére. Nosztalgiával gondolok rá, ahogy manapság nosztalgiával gondolok Antall József tekervényes mondataira is. Oda jutottam, hogy a civilizáltság minden megjelenési formája kedves meglepetés a szívemnek, édesmindegy, hogy bal, jobb, keresztény vagy ateista.

Van tehát az alkotmányunk, egy civilizált dokumentum. Kavafisz, az alexandriai költő egy életre az agyamba véste, hogy a civilizáció a barbársággal szemben tehetetlen, afféle kifinomult dáma, aki az adott körülmények között lényegében elkerülhetetlennek tartja a megerőszakolását, úgyhogy nem is nagyon hadonászik ellene.  Tartogattam ezt a tanulságot, de nem tudtam, mit jelent. Most tudom. Az adott pillanatban azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy az alkotmány, és az, amit megtestesíthetne, martalékává válik a politikai harcoknak. 

 

Bár nem értek egyet a köztársasági elnökkel jónéhány ügyben, például alapvető filozófiai (és nem politikai vagy történelmi) ellenvetéseim vannak a kitüntetések megtagadásával szemben, el kell ismernem, hogy Sólyom László a barbársággal szemben karakán módon igyekszik képviselni a civilizációt. Ahogy ő érti. Talán nem értünk egyet azzal, ahogyan ő érti, és egy demokráciában aligha lehetséges, hogy mindenki mindig boldog legyen egy értelmezéstől, de a civilizáció képviselőjének járó tisztelet kijár a köztársasági elnöknek.  Elmondom, miért.

Magyarország a demokratikus játékszabályok terén még tanuló státusban van, akármilyen agresszív nebulók hirdetnek is újabb és újabb szabályokat, mert a közösen elfogadottakat nem akaródzik betartani. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de amikor a gyermekem úgy kezd neki egy zéró összegű játszmaként értelmezhető háborúsdinak valamelyik barátjával, hogy nem tisztázták előre,  mikor sikerül kiiktatni az ellenfél tüzérségét, figyelmeztetni szoktam, hogy ennek nem lesz jó vége. Értelmezési viták jönnek (de meghalt! de nem halt meg! de csaltál! de nem csaltam!), és a végén a barátság sínyli meg. Fektessük le a szabályokat jóelőre, hacsak a barátság nem olyan mély, hogy még a legradikálisabb helyzetértelmezési vitákat is kibírja.

 

Ha gyermekem és barátai értelmezési vitába keverednek, az fontos állomás a szocializációjukban – majd kikeverednek és megtanulják, hogy mit célszerű tisztázni előre. De amikor a politikai képviseletünkre hivatott egyének kezdik átértelmezgetni a játékszabályokat, hogy mégis  úgy tűnjék, ők nyertek, akkor a rosszkedv sajnos a miénk.

 

Magyarország lényegében alig kormányozható, amióta a politikai ciklusok szokásjoga kialakult. A szokásjog a következő: az első évben pozíciókat építek, és eltörlöm a föld színéről az előző kormány műveit és emlékműveit (ez még akkor is előfordul, ha én voltam az előző kormány is). A második évben nekilátok, hogy megvalósítsam a programomat, átalakítsak néhány dolgot. A harmadik évben szükségét érzem, hogy emlékművet emeljek magamnak. A negyedik évben üdvözült mosollyal szórom a pénzt, hogy szeressenek a választók. Kőt kőre tesznek, aztán kő kövön nem marad, és megint előről.

 

Amikor a pártok a választási logika folytán ilyen destruktív versenybe fognak, kiemelt szerepe volna mindazon személyeknek és intézményeknek, akik és amelyek az ország hosszú távú érdekeit képviselhetik. Akár szimbolikusan, akár ténylegesen. Véleményem szerint a köztársasági elnöknek – mégha kissé fennhéjázónak érzem is a modorát ahhoz képest, hogy nem uralkodónk ő, hanem szolgánk –feladata, hogy képviselje  az ország hosszú távú érdekeit, és úgy vélje, hogy nem helyes hazudni a választóknak. Természetesen tovább kellene mennie, és el kéne magyaráznia azt is, hogy hogyan következik a magyar politikai ciklusokból, valamint a média szervilitásából és tartalmatlanságából, a civil kontroll hiányából és a klientúraépítő hajlamokból az a veszélyes licit, amelynek folytán a pártok úgy kampányolnak, ahogy. 

 

A köztársasági elnöknek nem dolga a kormány programját minősíteni. Azon kéne fáradoznia, hogy bármely hatalmon lévő kormány le tudjon tenni olyan alapokat, amelyekre hosszú távon – más kormányok alatt -- is működő intézmények épülhetnek. Hogy a jog ne változzék ciklusonként. Hogy legyenek megbízható, stabil intézmények, amelyek ellensúlyát alkotják a politikai ciklusoknak. És végül, ha már fáradozik, legfőbb feladata az volna, hogy az ország érdekeinek megfelelő minimális konszenzust minden helyzetben fenntartsa és képviselje. Ha már a pártok képtelenek a civilizált normák betartására.

 

Én egyértelműen, és minden előzmény ellenére híve vagyok a jelenlegi kormánynak, és úgy vélem, hogy nincs is más út, mint nekikezdeni a reformoknak. Már ha az a vágya az embernek, hogy  egy feudális, klientúra-alapú, rossz munkakultúrájú és szervilitást követelő országból a szabad, öntudatos, büszke és kreatív emberek országává váljunk. Ennek ellenére a köztársasági elnök működéséről lényegesen jobb véleményem van, mint a kormány híveinek általában. Ez a köztársasági elnök arrogáns és néha túl sokra tartja magát, de legalább megpróbálja az alkotmányt képviselni a pártokkal szemben és a jogkövetést felemésztő cinizmussal szemben. 

Amíg Sólyom az elnök, addig nem lesz Fidesz-féle újnemzet újpolitikával és újdemokráciával, és nem lesz büntetlen cinizmus sem. A politikai elitben jelenleg a cinizmus a legnagyobb kísértés, a napi kormányzásban szinte kivédhetetlen nyomás alatt vannak a döntéshozók, hogy számtalan érdek között lavírozzanak, és ebből könnyen születik cinikus vállrándítás. A jobboldal e tekintetben nem különbözik a baloldaltól, és abban sem különbözik, hogy mindkét oldalon vannak olyanok, akiket a (kényszerű) cinizmus zavar, és vannak olyanok is, akik ebben érzik igazán jól magukat. „Ugyan, tudjuk, hogy van ez… osszunk ennek azt, annak pedig amazt, és majd megszavazzák…”

 

A Gyurcsány-kormány nem cinikus. Több hibát is elkövetett, amelyeket nehéz helyrehozni, de a kormányzás célja ebben a ciklusban nem a klientúra kifizetése. (Az őszödi beszéd éppen erről szólt.) A köztársasági elnök sem cinikus, ha morálisan elítéli a Gyurcsány-kormány hibáját. Nem tesz más, mint tudatosítja, amit mindannyian tudunk és aminek elismerése nélkül nem is lehet tovább lépni: hogy volt ilyen hiba. Hogy nem lehet a választók ellenében kormányozni: meg kell őket győzni.

A Szocialista Párt leszólja a köztársasági elnököt, amiért azt teszi, ami a dolga: vagyis megpróbálja a demokráciánk játékszabályait tisztán tartani. Lehet vitatkozni azzal, ahogyan ő érti ezeket a szabályokat – nekem is van vele vitám. Az is lehet, hogy meglehetősen olcsón kovácsol magának népszerűséget ezzel. De szükség volna valakire, aki azt képviseli, hogy legyen a szabályok stabilak,kiszámíthatóak, hosszú távúak, és mindenkire egyformán érvényesek. Sólyom László ezt a feladatot vállalta.

 

Visszatérő rémálmom van. Gödröt ásunk és betemetjük, és megint gödröt ásunk, és megint betemetjük, közben pedig azt kiabáljuk, hogy csaltál, csaltál! Ezt csináljuk, úgy tűnik, évszázadokon át. Egyszer csak abba kell hagyni. Egyszer csak rájövünk, hogy ha népszavazunk, míg a másik kormányoz, akkor majd ellenünk is népszavaznak, amikor mi kormányzunk, és így tovább. Végül az az egyetlen év sem marad meg a kormányzásra, ami most rendelkezésre áll. A köztársasági elnök segíthetne Magyarországot stabilabbá tenni .  Az alkotmány harcosan kreatív képviselete ehhez nem elegendő: ha a nemzetet akarja képviselni, segítenie kell  megteremteni azt a politikai civilizációt, amelynek folytán egyszer mégis épülni kezd valami ciklusokon át, és Magyarország valóságos problémáira nekiállunk hosszútávú megoldásokat keresni. Ha a nemzetet képviseli, akkor a nemzet folytonosságát kell képviselnie, a politikai ciklusok ellenében. Remélem, ő is így gondolja.

 

Kapaszkodjanak meg: megdöbbentő dolgot fogok mondani. A helyzet az, hogy a két nagy politikai tömb gondolkodói és programalkotói – ha nevesítenem kell, vegyünk két Tibort, Navrasicsot és Dessewffyt -- lényegében mindenben egyetértenek. A két oldal gondolkodóinak a jelen pillanatban azonos a diagnózisa Magyarországról. Egyébként és történetesen ez a diagnózis egy józan ésszel megáldott értelmiségi számára nagyjából magától értetődik. Ezt a tényt – hogy tudniillik a diagnózis egybeesik – a politikai elit első sorában még titkolják, főként azért, mert a Fidesz egyes támogatói körei számára elviselhetetlen volna a gondolat, hogy bármiben „engednek” az ellenoldalnak, a kormány és az MSZP pedig – finom leszek -- túlzottan zavarodott jelenleg ahhoz, hogy reagáljon az ellenzék szellemi háttérországából jövő impulzusokra. Összefoglalom most mindjárt az elején a lényeget: ha sikerül elismerni, hogy a diagnózis egyezik, koherens válaszok viszont még nincsenek (a kormány jelenlegi akciói sem koherensek), akkor nyertünk. Mármint mi magyarok, általában. Ha nem sikerül, akkor a jelenlegi kormány megy a süllyesztőbe, a jelenlegi ellenzéken belül a józan hangok elhallgatnak, és a magyar választóképes lakosság teljes joggal ábrándul ki a demokráciából.

 

Van egy kis probléma az elismeréssel persze. Senkinek nem érdeke a politikai elitben, hogy egyszerűen csak azt mondja: nos igen, a rohadt komcsikat/populista fasisztákat utáljuk, de tény, ami tény, pontról pontra ugyanazt gondoljuk az országról, legfeljebb a szókincsünk más. Ha a média nem kényszeríti ki, a diagnózis azonosságának ténye sosem fog eljutni az emberek többségéhez. Ha pedig az emberek többségében nem tudatosodik, hogy a diagnózis azonos, el se jutunk odáig, hogy megnézzük, miben különbözik ténylegesen a két oldal felkínálta politikai alternatíva (már ha sikerül egyszer koherensen megfogalmazni). Így semmi sem ösztönzi majd a pártokat arra, hogy igyekezzenek koherens alternatívákat megfogalmazni, egészen a technokrata részletek szintjéig (mert ott jön elő egy egész hadseregnyi ördög – a „mi mennyi?” kérdésnél).  

 

Ebből adódóan a politikai főszereplők továbbra is hadoválni fognak, mindenki egyre jobban ordít,  folytatódik a reformkapkodás, négyévente lenullázunk mindent, és a végén mégis kikötünk ott, amit eddig a posztocialista országok közül kevésnek sikerült elkerülnie: a permanens kormányválságnál.

 

Eddig elég ijesztő, remélem. Van még egy probléma: a médiának sem érdeke, hogy az egyetértés tényét és az eddigi válaszkísérletek logikátlanságát feltárja. Ha kereskedelmi, akkor azért nem, ha politikai, akkor azért nem. Ennek a publicisztikának tehát, amelyet a kedves olvasó volt szíves idáig elolvasni, nem jósolok nagyobb sikert, mint annak („Mire szavazunk?”), amelyben 2006. március 25-én felhívtam a figyelmet arra, hogy senki nem tudja, mire szavaz, de a kampányhazugságokból kormányozhatatlan ország és elbukó reformok következnek. Az ember mindig reménykedik. Hátha most komolyan vesznek.

 

Igaza van a jobboldalnak: új társadalmi szerződés kell. A társadalmi szerződés – a filozófiai részleteket most hagyjuk  – nagyjából semmit nem jelent, ha nem azt jelenti, hogy van néhány dolog, amit mindannyian tudunk és elfogadunk. A társadalmi szerződés a jelen pillanatban egy dolgot jelenthet: a diagnózis (ld. alább) elismerését, valamint annak elismerését, hogy a pártok feladata az, hogy a diagnózisban felvetett problémákra kínáljanak megoldást. Sajnos azonban éppen úton vagyunk a magyar demokrácia következő abszurd állomása felé, ahol a jobboldal azt kiabálja: „társadalmi szerződés”, „társadalmi szolidaritás”, a baloldal pedig vagy kukán ül, vagy – még rosszabb – azt mondja, „juszt se”, netán „a szakértők megmondták”. A társadalmi szerződés és a társadalmi szolidaritás, fogódzkodjanak meg, logikailag előbb van, mint a pártok, következésképpen nem lehet pártprogram. Logikailag előbb van a szakértők tudásánál is. A társadalmi szerződés az a meggyőződés, hogy az ország létezik politikai ciklusoktól függetlenül, és a decens politikai viselkedés minimuma, hogy nem tekintünk minden politikai ciklust új időszámításnak.

 

A Fidesz „Jövőnk” című vitairatát, néhány retorikai flikk-flakktól eltekintve, írhatta volna bármelyik reformpárti (vagyis a jelenleg kormányzó koalíció hívének számító) „ballib” politikai gondolkodó. Miközben olvasom, időnként szó szerinti azonosságokat fedezek fel saját, többek között a Népszabadság hasábjain megjelent publicisztikáim és a Navrasics Tibor által jegyzett irat között. És fordítva, bár nem nyilatkozhatok Navrasics nevében, Dessewffy Tibor „A legdélibb skandináv” című vitairata, amely majdnem pontosan egy évvel ezelőtt, 2006 június 30-án jelent meg az Élet és Irodalomban, lényegében ugyanazt a kérdést fogalmazza meg, mint a „Jövőnk” (milyen legyen a magyar kapitalizmus? melyek Magyarország vonzó jövőképei? mekkora államot szeretnénk?), és lényegében ugyanazokat a válaszokat adja: hatékony állam, a bürokrácia visszaszorítása, a vállalkozók terheinek csökkentése, a versenyképesség javítása, tudásgazdaság, életminőség-javítás, nemzeti szolidaritási közösség. 

 

Azt hiszik, túlzok. De kérek mindenkit, aki teheti, keresse meg az interneten a két vitairatot, vegye még hozzájuk szerénytelen személyen társadalmi bizalomról és normakövetésről szóló cikkeit, és hasonlítsa össze a két „oldali” víziót. A koherens és értelmes részekben nem talál majd különbséget. Ahol különbséget talál, azok az inkoherens és logikailag problematikus részletek, valamint néhány ideológiailag motivált kiszólás. És ez nem politikai és médiaelitünk végleges elhülyülésének jele. Ez, sajnos, a demokrácia honi tenyésztésű fajtájának sajátossága. Nevezzük egyszerűen egy retorikába szerelmes ország politikailag motivált hazugságának. El tudjuk hitetni magunkkal, hogy van válaszunk, noha valójában nincsen, és el tudjuk hitetni magunkkal, hogy a másik félnek már a kérdései is rosszak, miközben a kérdések mindig ugyanazok.

 

Vissza kell néznem egy kicsit most a 2006-os választási kampányra. Nem telik el olyan nap, hogy fel ne tenném magamnak a kérdést: mit szúrtunk el mi publicisták? mit kellett volna jobban csinálni? Lehetséges-e, hogy a 2005/2006-os dicstelen választási év, és az azt követő teljes demoralizálódás (az egyik oldalon) és indulatpolitizálás (a másik oldalon) elkerülhető lett volna? És minden nap ugyanaz a kínzó válaszom: igen, elkerülhető volt, a demoralizálódás bizonyosan, az indulatpolitizálás pedig részben. Igazat kellett volna mondani ehhez a választási kampányban, sokszor, újra és újra elmondani azokat a tényeket, amelyek a jelenlegi diagnózis megkérdőjelezhetetlen alapját alkotják. Mi kellett volna ahhoz, hogy igazat mondjanak a pártok a kampányban? Az kellett volna hozzá, hogy a média kikényszerítse ezt az igazmondást. Ennek hiányában ugyanis az igazmondás politikai öngyilkosságnak tűnt. És mi kellett volna ahhoz, hogy a média addig mondja az igazat, míg rákényszeríti a politikai pártokat is az igazmondásra? Az kellett volna hozzá, hogy a média megértse a saját felelősségét. A felelősség abban áll, hogy a média jó esetben nincs négyéves kormányzati ciklusokhoz kötve, és nem kell rettegnie a választások előtti népszerűségvesztéstől, tehát elmondhatja az igazat választási kampány idején is. - Hja – mondja nekem egy „ballib” médiasztár, amikor felpanaszolom neki, hogy a média nem tette a dolgát --, mégis, mit képzel, mi a média? Az igazság bajnoka? Marhaság – horkant, és mély megvetéssel elfordul tőlem. Értem én. Megvárjuk az összeomlást, akkor lehet igazat mondani, addig a tragikomikus politikai színjáték érzelmes fordulatai  – jelzők, határozók, botrányok – érdekesebbek. 

 

A média felelőssége persze nem csökkenti a politikai szereplők felelősségét. Az ő feladatuk az volna, hogy a „mi mennyi?” jellegű kérdésekre is viszonylag koherens jövőképet alkotó választ adjanak. Ilyen jövőképet nem találunk sem a kormány jelenlegi intézkedéseiben, sem az ellenzék vitairatában. A kormány egyáltalán nem foglalkozik a jövőkép kérdésével, csak a „mi mennyi”-vel, az ellenzék pedig a „mi mennyi”-t hanyagolja, egy dús jövőkép birtokában. De legalább már a diagnózis azonos. Mondják el maguknak minden nap, hátha segít: ugyanazokra a problémákra keresünk megoldásokat. És a megoldások még nincsenek meg. 

 

A magyar társadalom nem sokat segített ebben a nehéz feladatban. A lassan serdülőkorba lépő fiút arra a lázadó tanra kellett okítanom, hogy bármi legyen is a felnőttek általa megfigyelt reakciója eseményekre, személyekre vagy politikai csoportosulásokra, a felnőttek reakciója nem mértékadó, mert a felnőttek többnyire nem helyénvaló indulatokat mutatnak vagy túlzottan is cinikusak. Ősszel meglehetős nehézséggel navigáltunk a forradalom és a tüntetés szavak között, a tankfoglalás csodálatosan romantikus aktusát is beleértve. Nem volt könnyű elmagyarázni, miért lehet az utcaszínház keretében, pesti srácnak öltözve, tankot foglalni az egyik nap, ha másnap ugyanez problematikus. Az se triviális egy tizenhárom évesnek, hogy egy gyújtó hangú március 15-i beszédre nem az az adekvát reakció, ha az ember a hatása alá kerül. Sőt, az se, ha dacosan lázadozik a szöveg és a helyzet ellen, és serkenő bajsza alatt beszól a bülbülszavú Deutsch-Für Tamásnak. Hanem a hűvös kívülállás volna a liberális szülő kívánalma. Tanulja meg a szónokot manipulátornak tekinteni, aki éppen bűvöli, izzítja és hűti az alapanyagául szolgáló tömeghangulatot. Figyelje a technikáját. Ha együtt szeretne lélegezni, sóhajtani vagy nevetni a tömeggel, menjen inkább színházba vagy koncertre. Ezt mondom a fiamnak, de már vissza is szívnám --  és ha nem akarom elvenni tőle sok ember szabadságának élményét, a katarzis lehetőségét, amelyben én 1988-89-ben még részesülhettem? 

 

Nem könnyű egy gyereknek ilyen világban józannak maradni. De ezek a nevelési feladatok eltörpülnek ahhoz képest, ami most vár rám. Kérünk-e ÁFÁ-s számlát vagy nem. Ki fizeti a tébénket. Vállalkozóként szerződünk-e. Fizetünk-e adót minden bevételünk után. Eddig csak érzelmileg kellett elszigetelnie magát a környezetétől, de lassan abba a korba érünk, amikor személyesen választania kell. Csalni vagy nem csalni? Balek legyek vagy bűntárs a társadalmi méretű adócsalásban, suskusokban, kijárásokban? Ha csak néhány morális szabályt kéne megtanítani és számon kérni a gyerekeinken, egyszerű volna a dolog. De a most felnövők számára a probléma morális szabályok ütközésében áll. Ha nem fizet adót (tébét, stb), kijárja a megfelelő kedvezményeket, és időnként igénybe veszi kapcsolati tőkéjét (ezt protekciónak hívták régen), sikeresebb lesz és közvetlen környezetét is sikeresebbé teszi. Magyarán, minél többet leráz magáról a társadalmi szolidaritás nyűgeiből, annál többet használ nemcsak saját magának, hanem saját családjának, munkatársainak, munkaadójának, alkalmazottainak. Csak éppen mindeközben kiveszi a részét abból a morális kultúrából, amely fenntarthatatlan és működésképtelen intézményekhez vezet.  Ha magasabb szempont vezérli, és elszántan betart minden szabályt, akkor jobb esetben csak hülyének nézik, rosszabb esetben veszélybe sodorja fizetését, munkáját, vállalkozását. Ha ad hálapénzt, akkor fenntartja a rendszert, ha nem ad, akkor attól tarthat, nem figyelnek majd annyira oda rá. Ha veszteget, akkor fenntartja a rendszert, ha nem veszteget, akkor kiszolgáltatja magát annak, hogy mások vesztegetnek. Ha visszaoszt az autópálya-pénzből (képletesen értem, persze), akkor fenntartja a rendszert, ha nem oszt vissza, akkor rövid úton lecserélhetik. 

 

A reformok sorsa még nem dőlt el. Nem egyszerű ledózerolni intézményeket és szabályokat, de sokkal nehezebb elintézni, hogy ami a helyükre kerül, az másfajta morális kultúrában szülessék, és mentesítse a gyermekeinket az effajta morális dilemmák alól. Nem könnyű új morális kultúrát meghonosítani, mert a túlélési technikáink mélyen rögzültek, ráadásul jól működnek. És persze az igényeinkből sem szívesen adunk lejjebb. Amikor a háború után az emberek kimentek az utcára, nem várták, hogy hamarosan megvásárolhatják első házimozi-rendszerüket. Annak a költségvetési katasztrófának viszont, ami most fenyeget, nincsenek érzelmi hatásai. Mindenki továbbra is mindent akar, még ha csalni kell is hozzá. Az egyetlen remény az, hogy nem akar mindenki csalni. Sőt, a többség nem akar csalni: önmagában azonban nem is tud változtatni azon a világon, amelyben csalni kell. Ebből a csapdából kellene a jogállamiság forradalmát továbbvivő liberálisoknak kivezetniük híveiket. Nincs más út, csak a nyílt és következetes beszéd, a jogállamiság számonkérése, a törvények betartatása, az állam működésének teljes (és mindenki számára érthető) átvilágítása, és az az ígéret, hogy lehet tisztességesen élni és boldogulni, még ha a mennyország várat is magára .

 

Hallgatom az SZDSZ elnökjelöltjeinek programjait. Koncepciótlannak és zavarosnak tűnnek. Sem a siker, sem a hitelesség lobogtatása nem adekvát válasz arra a kérdésre, mit jelenthet a mai magyar társadalomban a liberalizmus. A siker nem lehet egy politikai párt programja. A boldogulás ugyanis minden egyes ember saját, különbejáratú programja, de hogy meddig jut el benne, arra a politika nem tud garanciákat nyújtani. Ha viszont csak a sikereseket képviseli egy párt, akkor a politika értelmével kerül szembe. Egy olyan társadalomban, ahol a rendszerváltás nyertesei és vesztesei egyre erősebben elszigetelődnek egymástól, a politika szerepe éppen az, hogy kerete és egyensúlya legyen a tisztán piaci viszonyoknak.  A liberális politika persze célul tűzhetné ki a neofeudális viszonyok felszámolását, és az átlátható, szabályozott és szabálytisztelő állam megteremtését – de miért kell ezt „sikernek” hívni? 

 

A hitelesség sem politikai program: a hitelesség egy politikai vezető fontos tulajdonsága (a mi politikai elitünk az elmúlt évben az utolsó morzsákat is felélte belőle), de semmit nem mond arról, mit szeretne a mondott politikai vezető megvalósítani a magyar társadalomban.  A szabadságjogok nagyon lényeges elemei a liberális világnézetnek, és mint az elmúlt hónapok történéseiből tudjuk, nem is magától értetődő dolgok, de alapvetően bele vannak már ágyazva a törvényeinkbe. Csak a törvényeket kéne megismerni, megérteni és betartani. Ha a „hitelesség” azt jelenti, hogy Magyarország elindul a törvénytisztelet, a betartható szabályok alkotása és betartatása felé, akkor a hitelesség nagyszerű liberális program. De miért hívjuk akkor hitelességnek?

 

Szomorúan látom, hogy a jogállamiság kiterjesztése, az az ígéret, hogy lassan, lépésről lépésre megpróbálunk egy olyan világot teremteni, amelynek szabályait átlátjuk, és hajlandók és képesek vagyunk betartani, nem szerepel a politikai napirenden. Persze rövid távon egy elnökjelölt (vagy politikai párt) sem ígérheti meg, hogy az összes régi berögződést, az összes túlélési technikát, az összes klientúrát kiirtja és felülírja. Azt viszont igazán megígérhetnék – a gyermeknevelési problémám megoldásában ez sokat segítene --, hogy legalább belekezdünk. Lehet persze, hogy nem én vagyok a célcsoport. 

Néhány héttel ezelőtt (50. számában) a Matula Magazin összerakott alfát-ómegát, és megírta, hogyan lett Gyurcsányból miniszterelnök. Röviden: Tony Blairék kisütötték, hogy Európa energiaéhségét úgy lehet megoldani,  ha Magyarországot átépítik egy gigantikus olaj-gáz-atom tárolóvá, Kovács Lászlót meggyőzték, hogy ehhez az anglomán Gyurcsány kell inkább, mint a teszetosza Medgyessy, aztán néhány titkos találkozó, egyezkedés az oroszokkal, és már sínen is volt a dolog. A cikket több ismerősömtől is megkaptam elektronikus levélben, és még azután is láttam újra és újra felbukkanni, hogy az eredeti szerző némileg megilletődve bejelentette, nehogy már elhiggye valaki, amit egy jókedélyű összeesküvés-elmélet-gyártó estén összeütött. A hívők ugyanis megingathatatlanok. Hiszen olyan valószínű az egész.

 

Ez jutott eszembe, amikor a január 4-i Heti Választ kezembe vettem, és a Szeretem Magyarországot Klubról szóló szövegben megpillantottam saját nagyméretű fényképemet, amint éppen egy órát tartok a kezemben, mellettem pedig Gyurcsány Ferenc látható. A képnek a szerkesztők ihletett címet adtak: „Babarczy Eszter klubtag a miniszterelnök társaságában mutatja: szerinte nincs idő tovább halogatni a párbeszédet.” Mivel az előző megbeszélésünkön (még a cikk megjelenése előtt) – nem titok – azt fontolgattuk, meg kellene hívni Borókai Gábort is a magyar politikai paranoiáról tartandó vitaestünkre, megragadom az alkalmat, hogy az általam igen tisztelt Heti Válasz olvasóit, és a véleményformáló konzervatív lap egész szerkesztőségét, különösképpen pedig a főszerkesztőt egy effajta közös gondolkodásra invitáljam.

 

A Matula Magazin megengedheti magának, hogy szókimondó szatíráiban tetszés szerint torzítsa a valóságot. A lényeg, hogy az olvasók nevessenek. De a Heti Válasz a tényeket tiszteletben tartó, mértékadó lap, amely inkább lemond egy jó poénról, mintsem hogy a jó ízlés határait átlépje. Mi vezethette a szerkesztő (vagy az újságíró) kezét, amikor ezt a képaláírást biggyesztette a képemre? Vajon mibe került volna felvenni a telefont, és megkérdezni – mondja már, kedves Babarczy Eszter, mi a csudát csinál ott az órával és a mikrofonnal?

 

Elmondom: a képen arra figyelmeztetem a Szeretem Magyarországot Klub egy nyári beszélgetésének résztvevőit, hogy tartsák be a felszólalási időket, mert az este rövidre szabott, és jó lenne, ha mindenki szóhoz jutna, aki szeretne megszólalni. A jó modor és a civilizált beszélgetés kereteit igyekszem fenntartani, lévén ez volt a tisztem. Erről – a civilizált beszélgetés kereteiről – még lesz mondanivalóm, de úgy érzem, tartozom a Heti Válasz olvasóinak azzal, hogy mindenekelőtt tisztázzam a tényeket. A beszélgetésen a Klub tagjai Gyurcsány Ferencnek tehettek fel kérdéseket, illetve elmondhatták, mit gondolnak az ország állapotáról. Amikor ez a beszélgetés zajlott, a Klub operatív testülete már megkereste Orbán Viktor pártelnök urat is, és ígéretet is kaptunk arra, hogy ellátogat körünkbe. 

 

Magyarországon szeretjük feketének és fehérnek látni a dolgokat, ellenségre és barátra osztani az országot, és feltételezni, hogy becsületes szándék vagy nyílt beszéd csak a „mi” oldalunkon létezik. Ez így kényelmes, nem kell erőfeszítéseket tenni, utánajárni dolgoknak, meghallgatni sokféle véleményt. Feltételezzük, hogy ha egy klub tagjai kiállnak a kormány elleni tüntetés erőszakba torkolló jelenetei ellen, akkor nyilvánvalóan kormánypártiak, rendőrségpártiak és a tüntetések létjogosultságát vonják kétségbe. Hogy az akcióhoz kapcsolódó videófilm egyformán elítéli a rendőri erőszakot és a tüntetői erőszakot? Az nyilván manipuláció. Hogy a Klub kinyilvánította, hogy a tüntetés olyan politikai szabadság, amelynek korlátozása nem elfogadható? Az csak mellébeszélés. Hogy én magam („a klub tagja”) a Népszabadságban három cikkben is elítéltem a rendőri erőszakot, a rendőrség által elkövetett súlyos hibákat és tiltakoztam a tüntetők és a vandálok összemosása ellen? Az aztán a legmélyebb manipuláció nyilván, mert baloldali lapban nem jelenhet meg a kormánytól független vélemény. Két ország van, két hitvilág, két klientúra, és aki nem választ, hanem gondolkodni szeretne, megvizsgálni a tényeket, feltárni az ország helyzetét, és szóba áll bárkivel, aki ebben partner, az gyanúsabb azoknál is, akik egyszerűen csak vörösek vagy narancsszínűek. A „belgák” mindenkit zavarnak. 

 

Eltűnődtem, vajon mi készteti a Heti Válasz újságíróját vagy szerkesztőit arra, hogy szerény személyemről közöljék ezt a képet és hozzábiggyesszék a hazug feliratot, miközben a szövegben utalást sem tesznek rám, vagy azokra az írásokra, amelyeket a tüntetésekkel kapcsolatban írtam. Vajon mi kellene ahhoz, hogy egyszer megjelenjenek azok a képek is, amelyen például Balog Zoltán református lelkész, Lánczi András filozófus, a Heti Válasz szerkesztőbizottságának tagja, vagy éppen Bayer Zsolt vagy Fábry Sándor mellett állok vagy ülök? Vagy csak az a kép elfogadható, amely világosan üzeni, amit egyébként a cikk és a címlap is igyekszik az olvasók szájába rágni: hogy a Szeretem Magyarországot Klub tagjai Gyurcsány Ferenc emberei? 

 

A politikai paranoia lényege, hogy minden mögött a mozgatórugót, a politikai megrendelőt keressük. Ha nem küzdöttem volna egész publicista életemben a politikai paranoia, a mindennapi világ politikai gyarmatosítása ellen, ha nem gondolnám, hogy a bizalom minden emberi kapcsolat alapja, feltehetném én is a kérdést: vajon ennek a cikknek ki volt a megrendelője? Vajon kinek a politikai érdekét szolgálja, hogy engem vagy a Klubot Gyurcsány Ferenc pártfogoltjaiként vagy bábjaiként mutassanak be? De tovább megyek: vajon a párbeszédre való felhívást akkor is Gyurcsány Ferenc sugalmazásának tulajdonítják a Heti Válasz szerkesztői, ha Sólyom László szájából hangzik el?

 

Valójában nem feltételezem, hogy bármiféle mögöttes utasításra volt szükség ahhoz, hogy a Szeretem Magyarországot Klubról szóló cikk, és az engem mutató fénykép, oly mélységes elfogultságot tükrözzön, hogy a tények iránti tisztelet helyét átvegye a manipulatív képfelirat és az erősen szelektív idézési technika. Ennél rosszabb a helyzet: attól tartok, a jelenlegi politikai sajtóban (bal és jobboldalon egyaránt) már nincs szükség politikai utasításra ahhoz, hogy a másik ember iránti tiszteletet, az újságírói normákat, a civil létezést megalapozó bizalmat valaki félretegye. Talán már észre sem veszi az újságíró és a szerkesztő, hogy mit tesz, amikor az igazság elfogulatlan bemutatása helyett az ideológiai megosztottság fenntartásán munkálkodik. Belgák nem léteznek, mert nem létezhetnek – mondja a cikk. És ezzel tulajdonképpen azt állítja: ebben az országban már nem gondolkodik senki, senkit nem érdekel az ország helyzete, senki sem akarja egyszerűen jól és békében végezni a munkáját, senki sem akarhat jót úgy, hogy közben szóba áll a közhatalom képviselőivel. Ebben az országban az értelmiségi, az újságíró vagy a közíró számára már csak egy út létezik: a lojalitás rejtett vagy nyílt kinyilvánítása. Logikus következménye ennek, hogy Magyarország világbajnok be- és kilépésekben, bojkottokban, „ezzel én nem ülök le” és „ha az ő neve rajta van, én nem adom a sajátomat” mondatokban, valamint tiltakozó és elhatárolódó levelekben. 

 

Nem hiszek ebben. Régóta és következetesen mindenkivel leülök, aki le akar ülni velem, minden véleményt komolyan veszek, és fütyülök rá, hogy finnyás barátaim szerint újra és újra átlépem a határt, amikor az ő morális bojkottjukat nem veszem tekintetbe. Nem lépek ki sehonnan (például az Írószövetségből), bármilyen helyre elmegyek, ahová meghívnak, bárhol publikálok, ahol a véleményemet kérik, nem írok alá semmilyen ideológiai jellegű tiltakozást, és belépek bárhová, ahol jó szándékot látok. Mindenhol ugyanazt mondom, és hiszek abban, hogy a másik iránti tisztelet hozzásegít, hogy egyszer meg is hallják. Igaz, ami igaz, közírói pályámon gyakran érnek frusztrációk, mert a pártvakságban szenvedők nem kedvelik, ha valaki fokozza kognitív disszonanciájukat. A köztévében a választási kampány idején belémfojtják a szót, amikor azt állítom, hogy a miniszterelnök-jelöltek vitája szánalmas komédia, és inkább a költségvetés helyzetét kéne firtatnunk. Liberális barátaim nem akarják hallani, hogy az utcán jogosan felháborodott és békés emberek vannak, és hogy nem lehet egy olyan rendőrkapitányt kitüntetni, aki alapjaiban sérti meg a professzionális rendőrség működési szabályait. Szocialista barátaim nem akarják meghallani, hogy nem lehet reformokat hazugsággal indítani, nem lehet megúszni a bocsánatkérést és a felelősség teljes elismerését. Nem baj, kielégít, hogy tudom, igazam van, és nem vagyok egyedül. Ma Magyarországon egyetlen helyes út van: harcolni a politikai paranoia ellen, a józanságért és a bizalomért. Nem magunk miatt, hanem azok miatt, akik utánunk jönnek. És ezt egyre többen be fogjuk látni.

 

Nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol nem lehet gondolkodni és kérdéseket feltenni, és úgy gondolom, hogy nem is ilyen országban élünk. Egyetemi oktatóként naponta találkozom fiatalokkal, akik elfogulatlanul képesek gondolkodni. Látom azt is, mennyire megnehezíti ezt az elfogulatlanságot az a sajtó, amelynek segítenie kéne őket az önálló véleményalkotásban és a politikai cselekvésbe vetett hit megalapozásában. Azok, akik kétségbe vonják a független gondolkodást  – bár talán nincsenek is ennek tudatában –, maguk teszik tönkre az országot. Magyarországot a politikai sajtó vitte bele abba a mélységes gödörbe, ahonnan valóban nem látszik már semmi, csak a pártzászló lengedezése.