Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Hogy az ajánlócédulákkal csaltak-e valóban, nem lényegtelen, de alig hiszem, hogy ez döntötte el a ferencvárosi első fordulót. Választásról választásra hangosabbak azok a pletykák, melyek szerint a „nagyok” megpróbálják letarolni a terepet (vagyis minden ajánlószelvényt begyűjteni, hogy a kicsiknek ne maradjon), és ugyanezen pletykák szerint a nagy pártok élnek azzal a fogással, hogy a vontatókötélre vett kicsiknek a tartalékból osztják ki a kellő számú ajánlócédulát. Ha így van, nem meglepő, hogy fel sem merül a választási törvény módosítása a parlamentben: melyik nagy párt akarna lemondani arról a kényelmes helyzetről, hogy látszólag független kis pártokat tartson rövid pórázon? 

 

Az sem meglepő, hogy lelkes önkéntesek helyett fizetett egyetemisták gyűjtik a cédulákat. Lelkes önkénteseket még konszenzusosnak tekinthető és teljesen politikamentes célokhoz is nehéz találni, nemhogy a manapság kifejezetten megbélyegzőnek számítő politikai tevékenységhez – különösen a baloldalon, amely az elmúlt évek amatőrizmusával még a magát baloldaliként definiáló ifjúságot is elidegenítette. Nyugdíjas nénik pedig jutnak az MSZP-nek, jutnak a Fidesznek, de az SZDSZ és az MDF legfeljebb a nagy generáció nosztalgiájára számíthat – a nagy generáció azonban éppen fejest ugrik a politikai elitből az üzleti világba; nem érnek rá szabad idejükben politizálgatni.

 

Ami meglepő, az az SZDSZ önkéntes öngyilkossága, az, hogy lényegében feladta a harcot, vagyis meg sem próbálja már mozgósítani az akárhogy értett liberalizmus lehetséges szimpatizánsait. Például engem. Kóka legyalulta a kulturális bázist a maga arrogáns-bunkó-újgazdag stílusával –  az SZDSZ egyik lehetséges bázisa a közalkalmazott értelmiség volt. Fodor aztán, amikor lehetőséget kapott, legyalulta a vállalkozói bázist, mert képtelen volt eldönteni, a piacpárti retorikát akarja-e folytatni, vagy vissza akar térni az (értelmiségi) értékekhez (vagy mihez is?). Mindkettőnek csak arra tellett, hogy kihátráljon egy pozícióból, de nem sikerült beletalálnia egy másikba. Ha az SZDSZ a következő két év választásain eltűnik, megérdemelten tűnik el. Nincs programja, nincsenek szövetségesei és a rendszerváltás legelszántabb politikai bázisát sikerült lenulláznia. 

 

Bár az alapító kemény mag többnyire sikertörténetként értékeli, hogy egyáltalán kihúzták 2009-ig (hol van még egy demokratikus ellenzékből szerveződött párt a parlamentben? mind kiestek már rég! - mondta büszkén nekem az egyik nagy név). De kedvesem, mondtam volna neki, ha szóhoz jutottam volna, a „demokratikus ellenzék” szóösszetétel maga az akna, amire az SZDSZ is ráfutott! Hol van az a választópolgár, húsz évvel a rendszerváltás után, akit még meghat a demokratikus ellenzék emlegetése? Húsz év nem volt elég hozzá, hogy az emberi jogok absztrakt jogfilozófiai álláspontját olyan politikai programmá fejlesszék, amelynek értelme van egy friss piacgazdaságban. Vajon miért?

 

A nagy generáció tagjai úgy vélik – és persze számtalan kutatással és politikai tapasztalattal alá is tudják ezt támasztani --, hogy ennek a népnek egyszerűen nem kell a liberalizmus. Már ahogy ők értik a liberalizmust. A pálya széléről figyelve persze könnyen beszél az ember, de fel nem foghatom, miért nem jutott eszébe egyetlen valaha liberális értelmiségi politikusunknak sem, hogy a jogállamiságra éppenséggel volna kereslet egy friss piacgazdaságban.  A Kádár-kori hőstettek már nem hatnak meg senkit, sőt, a népesség jelentős részét kifejezetten zavarják. De a tisztességre, a szabálykövetésre, a jogok és törvények komolyan vételére, amelynek nevében a Kádár-kori hőstetteket elkövették, volna ma Magyarországon kereslet. Csak a kínálat tűnt el.

 

Az ajánlószelvényekkel való trükközés ronda dolog, de össze sem mérhető az önkormányzati vagyonnal való trükközéssel, a zsidó negyed és az Andrássy út kiárusításával, a BKV megcsapolásával és más hasonló praktikákkal, amelyekkel SZDSZ-es képviselőket vádolnak vagy vádoltak. A két nagy klientúra-építő párttal szemben az SZDSZ nem tud mást felhozni, mint hogy saját klientúrájuk legalább nem rasszista; sőt, az is lehet, hogy szereti az avantgarde művészetet. A mi korrupciónkat jobb ízlésű, kellemesebb és szellemesebb emberek csinálják, mint bárki más korrupcióját! Ez van a liberális párt zászlajára írva.

 

Ha nem lesz liberális rendpártiság, az MSZP pedig, mint ahogy minden jel erre utal, megreformálhatatlan, akkor lesz majd jobboldali rendpártiság. Nem a Fideszre gondolok, hanem arra, amitől még a Fidesz stratégái is félnek: hogy előbb-utóbb a Jobbik, kihasználva azt az előnyét, hogy még nem terjedt ki rá a politikai elit bűze, a jobbről előz a néplélek finomítatlan kifejezéséért folytatott nemes versenyben. Egyébként, a fenébe is, én is arra szavaznék, akiről elhinném, hogy be tudja és be akarja tartatni a törvényeket.  

A könnyeimet törölgetem a meghatottságtól. Obama mosolyog. Túl van rajta, elmondta az amerikaiaknak a maga őszödi beszédét. A fél világ hallgatta. Hogy az üzenetét megértették-e, a következő négy évben kiderül. Ami minket illet, a beszéd tanulsága az, hogy egyes demokráciákban vannak jó vezetők, akik el tudnak mondani egy öszödi beszédet egyenesen a választóiknak, és nem tör ki rögtön a botrány. Más demokráciákban, például a miénkben, ez nem lehetséges: a vezetőink a kemény igazságokat csak a színpad mögött merik kimondani, a közönség pedig megkövezné őket, ha mégis a színpadra merészkednének velük. 

Sorra veszem, miért jutott Obama kemény és tisztességes őszintesége Amerikának, miközben nekünk egy őszödi beszéddel kell beérnünk. 

 

Először is, a mi demokráciánk eddig nem sok rátermett vezetőt termelt ki, és, ami még fájdalmasabb, még a jó alapanyagból készült politikusokat is gyávává és sunyivá tette. Orbán Viktor 1989-ben, Nagy Imre temetésén még el tudott mondani egy demokratikus politikához illő beszédet – ez volt az első és utolsó eset, hogy Magyarországon valaki képes volt ilyesmire. Igaz, annak a beszédnek a hajtóereje nem az alázattal vegyes büszkeség volt, hogy egy történelmi lépést tettünk (ez a mostani Obama-beszéd alaphangja), hanem a harag. Mégis, az 1989-es beszéd, amely hazaküldte az oroszokat, volt olyan bátor, ha nem is  olyan felelősségteljes, mint Obama beiktatási szövege. Nem tudom, képes lenne-e még Orbán Viktor erre a bátorságra, amely nemcsak az orosz tankokkal, hanem a magyarok előítéleteivel, a magyar közgondolkodás lustaságával és felelőtlenségével szemben is  erőt tudott adni. Gyanítom, hogy az egykori karakán szókimondást felmorzsolta a hatalom megszerzéséért folytatott harc. 

 

Másodszor, a politikai elitünk pártállamban nevelkedett része, amely kamarilla-politikához szokott,  a mai napig sem tanulta meg, hogy a politika anyaga emberek szabad akarata. A vezetőnek sok szabad polgár széttartó akaratát kell összefognia egy nyalábba, azzal kell dolgoznia. Ha a feladat business-as-usual, elég ezeket az akaratokat menedzselgetni, háttéralkukkal, cukorral és virgáccsal biztosítani a sima üzemet – elég ehhez egy vállalat-vezető eszköztára. De ha a feladat nagyobb, akkor olyan emberek segítségére van szüksége a vezetőnek, aki felett nincs hatalma, akiknek nem főnöke, akik önként kell hogy vele tartsanak, mert nem tud nekik sem cukrot, sem virgácsot osztani. (Ha mégis megpróbálja, az igen sokba fáj, ráadásul az akaratokra csekély hatással lesz -- ahogy a Medgyessy-kormány osztogatásából megtanulhattuk.) Egy vállalat-vezető (vagy egykori káder) képességei ekkor már nem elegendőek. 

 

Egy kormányfő, aki nem tud hitet adni, nem tud radikális változásokat sem végrehajtani. Gyurcsány Ferenc már kezdetben sem volt nagy szónok, de nem ezért bukott el. Azért bukott el, mert nem volt képes a magyarokkal elhitetni, hogy értelmes dolgokat csinál – ezt érzi ő maga is, és az értelmiséget vádolja érte. Csakhogy az értelmiség nem biciklilánc, amellyel hajtani lehet az országot, az ország pedig nem bicikli. A Fidesz a kormányfő ellen indított kampányának fő üzenete igaz. Gyurcsány nem jó vezető. 

 

Harmadszor, a demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen, hogy a rossz hír hozóját ne lőjjék azonnal agyon.  A fél világ elemzői tábora azon morfondírozott az elmúlt hetekben, hogyan fogja ez a szerencsétlen ember kezelni a helyzetet: háború van, gazdasági válság, tőle meg azonnali megváltást várnak Amerikában. Megtudtuk: úgy kezelte, hogy mindjárt az első mondatban elmondta: rossz hírt hozok. Nem ígérem, hogy az életetek rendbe jön, a hamburger háromszor akkora lesz, a törlesztőrészlet eltűnik, és kóla fog folyni a csapból. Ehelyett azt ígérem, hogy az unokáitoknak még mindig ugyanaz az amerikai lehetőség jut, mint nektek: hogy a világ vezető hatalmában lehetnek szabad emberek. Kedves amerikaiak! tudjátok, mennyit szívtak, gyötrődtek, dolgoztak, nyomorogtak a nagy-nagyszüleitek azért, hogy legyen nektek hamburgeretek? Nos, most rajtatok a sor: szívni, gyötrődni, dolgozni fogtok, hogy az unokáitoknak legyen hamburgere. Mert ez Amerika szent nemzeti hagyománya. 

Megpróbálok magam elé képzelni egy magyar politikust, aki kijelenti, hogy a szent magyar hagyomány az, hogy dolgozunk és áldozatokat hozunk egy következő nemzedékért. Végigugrálok a parlamenti patkó arcain, de egyetlen embert sem tudok – talán még Sólyom Lászlóból nézem ki ezt a karakánságot, ő azonban nem kockáztat semmit, mert a nép nem szavaz rá.

 

Negyedszer, itt van a felelősség kérdése. Minálunk ugye mindig valaki más a felelős. Gyurcsány szerint „az egész politikai elit” és, mint említettem, a nem kellően lojális értelmiség, meg persze a populisták. A Fidesz prominensei szerint természetesen Gyurcsány (néha kiegészülve a kommunista titkosszolgálattal). Obama viszont, aki rátolhatná a felelősséget Bushra meg a Wall Street Journalra, hogy csak két potenciális bűnbakot mondjak, a beszéd első öt percében kerek-perec odavágta, hogy a felelősségben mindenki osztozik.  Jó-jó, „egyesek” mohósága is szerepet játszott, de mindenki eggyel több márkás napszemüveget vett, és eggyel nagyobb autót vezetett, úgyhogy ne is reméljék az amerikaiak milliói, hogy az „egyesek” kátrányos-tollas kiűzésével minden megoldódik. A 2010 utáni Fidesz-kormány (esetleg Fidesz-Jobbik kormány) első kijelentése viszont a következő lesz (mibe fogadunk?): „Magyarok! Visszafoglaltuk a kormányt az ellenségtől, de ne higgyétek, hogy kártékony befolyásuk véget ért! Kifosztották a jövőtöket, elvitte a kasszát a Gyurcsány-Apró klán!  Az összes privatizált erőmű (és széndioxid-kvóta) azonnali és kárpótlás nélküli visszaállamosításával sem tudjuk azt a kárt jóvá tenni, amit okoztak! Igen,  magyarok, ha tovább éheztek-fáztok még évekig, tudnotok kell, azért van ez, mert nem kergettétek el időben a feneketlen gonoszság és cinizmus kormányát!” 

 

Ötödször, a külpolitikai irányvonalunk sem teszi lehetővé, hogy Őszödöt Obama-beszéddé konvertáljuk. Képzeljék el, Obama azt állította, hogy a külpolitikai frontot otthon kell megvívni. Mert hosszú távon a demokrácia és a piacgazdaság hozta  világhatalmi szerep, és a takarékoskodás, amely csökkenti a gazdasági függőséget, hatékonyabban szereli le az ellenséget, mint bármi más. Magyarra fordítva ez a következőképpen hangzik: „Drága magyarok! Ha olyan termékeket gyártunk, hogy Kanadától Kirgizisztánig állnak érte sorban, méghozzá olyan olcsón, hogy Kína ijedten szopogatja a hüvelykujját, akkor a szlovák újságok azzal fogják csesztetni a kormányukat, hogy lemarad a fantasztikusan termelékeny magyarok mögött! Rajtatok is múlik! Ha hajlandóak vagytok vagytok napi 12 órát dolgozni ugyanennyi bérért, elmosolyodik a magyarok Istene, és a haza fényre derül!”

 

Hatodszor, az országból  csak akkor tudjuk kiszellőztetni Ösződ bűzét, ha képesek vagyunk rá, hogy jól érezzük magunkat itthon. Obama azt mondja az amerikaiaknak: az országunk a mi életformánk. Szeretjük Amerikát, szeretjük az  életformánkat, megtartjuk, megvédjük és továbbadjuk! Próbálom ezt magyarul mondani. „Szeretem Magyarországot, és kész vagyok áldozatra is érte, mert nem élhetnék máshol így, mert ez az ország az életformám!”  Tipikus magyarként olyan sebességgel tudnék felsorolni negatív tulajdonságokat az országgal és az életformámmal kapcsolatban, hogy nem bírná a tasztatúra a terhelést. Pedig tényleg, sehol a világon nem élhetném ezt a magyar életet, sehol a világon nem érintene meg a politika, sem mások nyomora vagy mások öröme, sehol a világon nem lenne értelme a nevemnek és jelentése a magyar történelem véres keverékének, ami vagyok. 

 

Lehet, hogy minden különbség közül ez a legillékonyabb a legfontosabb. Aki ideiglenesen itt tölt némi időt, keserűen, hogy mennie kell, de menetre készen, az meg sem próbál javítani, kicsiben vagy nagyban, a közös életünkön. Aki abban hisz, hogy máshol inkább önmaga lehet, hogy a számára legvonzóbb életforma másutt könnyebben megvalósítható – Magyarországon minden második egyetemista, minden második orvos, mérnök vagy közgazdász, minden második kamasz így gondolja --, az nem lesz demokratikus polgár.  Nem az ő országa -- halogatja az elköteleződést, elmegy máshová, ott küzd,  ott boldogul, és a végén persze ott csalódik. Meghalni hazajön, mert itt máshogy néznek rá. Ha e tendencia erősödik, a magyar politika fő tárgya a kivándorlási célországok nyugdíjrendszere lesz.  Mindent el kell követnünk azért, hogy a potens tehetségek, odaadó szakemberek és szorgalmas munkások tisztes nyugdíjat szolgáljanak meg ott, másutt, ha már nem itthon termelik a nemzeti jószágot. Hátha ettől felvirágzik a haza . 

2008. utolsó napjaiban elhatároztam, egy utolsó próbát teszek a közírással. Eddig rosszul csináltam: kifinomult voltam, ironikus, civilizált és hosszadalmas. Nem használtam durva szavakat. Olyan közírással próbálkoztam, amely csak arisztokráciákhoz, az értelmiség vs a káder korszakához illik. A mi országunk a nemesebb harceszközöket nem becsüli, a bunkósbotot látja a betűben, mert a demokrácia fegyvere. Miért ne folytassam akkor én is bunkósbottal a személyes szabadságharcomat? Mi közírók tudjuk jól, hogy olvasóink jelentős része képtelen követni egy gondolatmenetet, ha abban van egyrészt és van másrészt. Mi tudjuk jól, hogy olvasóink jelentős részének egyetlen vágya, hogy kiszolgálják a politikai indulatait. Aztán ki-ki kezd valamit ezzel a ténnyel. Én például üvöltözöm. 

Nem panaszkodni akarok, hogy hanyatlik a civilizációnk, durvulnak az erkölcsök, és a bunkók, valamint a gátlástalanok és/vagy gerinctelenek aratnak minden fronton. Ez ugyan mind igaz, de nekem saját személyes, kicsinyes problémám van, azon nem tudom túltenni magam. A problémám a következő. A 2006-os választási kampányban, rosszat sejtve, próbáltam volna felhívni az olvasók/tévénézők figyelmét rá, hogy a pártjaink süketelnek, a választók nem tudják, mire szavaznak, ebből pedig semmi jó nem sülhet ki. Amikor civilizált nyelvezettel és szép hosszan megírtam ezt a Népszabadság címoldalán, azt gondoltam, tettem valamit. Egyhamar kiderült, hogy fenét. Senkit nem érdekelt, mit írtam. Nem volt aktuális. Tettem hát még egy kísérletet, egy választási tévéműsorban. A korábbiakból tanulva most aztán jó keményen beszóltam, ahogy mondani szokás, leócskakomédiásoztam a tisztelt miniszterelnök-jelölteket, akik még véletlenül sem érintették a költségvetés hiányát a nagy választási párharcban. A politológus kollégák kicsit csóválták a fejüket – ej, nem szokás ilyeneket mondani! Aztán kivezettek a stúdióból, és soha többet nem kaptam meghívást választási vagy elemző televíziós műsorba.

 

A magyar média súlyosan elmarasztalható, amiért önként vállalták az agyhalált, önként zúgják a párt (az „oldal”, a „mieink”) harci énekét. A magyar médiában – tisztelet a kivételeknek – a valódi kérdésekről, a valódi disznóságokról, a valódi háttérügyletekről, a valóban fontos emberekről nem tudni meg semmit. Egyetlen ügynek sem lehet a végére járni, egyetlen olvasó sem gondolja, hogy az újságok vagy a híradók fontos információkat közölnek és hű képet adnak emberekről és eseményekről. A virgonc tudnivágyók, akik még összefüggéseket és magyarázatokat keresnek, titkos fórumok és szélsőséges lapocskák oldalait bújják összeesküvéselméletek után. Mi, közírók, csak habosítjuk a semmi kakaóját az újságok lapjain, és nem mondunk semmi lényegeset. Egyszer elég lesz ebből is. 

Mi az öncenzúra? Minden. Magyarországon az öncenzúra alól a legnehezebb kibújni. Engem például nem lepett meg, hogy Zuschlag lopott, s hogy önkormányzati képviselőknek  kreatív gondolataik támadnak a rájuk bízott vagyonnal kapcsolatban. Az országot sem lepte meg; pontosan ezt vártuk tőlük, pontosan ezt gondoltuk róluk eddig is. Mégsem tesszük fel a sokkal érdekesebb kérdést: hogy vajon miért működik az ügyészség ilyenkor, és hogyan nem működik máskor. Ha igaz, hogy ebben az országban mindenki lop, aki állami vagyon közelébe kerül, akkor miért nem indulnak naponta ügyek, miért nincs annyi ügyészi feljelentés, ahány állami csődgondnok vagy felügyelőbizottsági tag jár a mi kis egünkön? Ha nem lop mindenki, akkor hogy jövünk hozzá, hogy nagy kényelmesen legyintsünk, hogy úgyis mind lop...  És az a néhány tisztességes, akiből ilyenkor, ezzel a hanyagon odalendített kis pofonnal verjük ki végképp a szuszt? 

 

Amíg nem lehet hitünk a jogbiztonságban, amíg nem lehet hitünk a sajtóban, addig nem ér semmit a felháborodás. Amíg nem jön létre szoros együttműködés a média és az elégedetlenek között – mert ki kell szivárogtatni minden gyanús ügyet, minden megbundázott közbeszerzést, és nyomon kell követniük minden korrupciós vagy sikkasztási esetet, akár éveken át --, addig továbbra sem lesz következménye a kreatív vagyonkezelésnek. Most a hülyéké és a gátlástalan gazembereké az ország.

 

De miért hagynánk, hogy így legyen?

 

Sok becsületes ember él itt – ők szenvednek a leginkább. Meglehet, csalnak néha, mert rákényszerülnek, de elsősorban tisztességesen szeretnének élni. E zért áldoznának időt, pénzt, fáradságot, szavazatot. Csak nem tudják, hová forduljanak, mert nincs párt, amelyik a tisztességért és a jogbiztonságért harcolna, és még hinni lehetne neki. (Amíg a jelenlegi szabályozás fennáll, addig nem is lesz ilyen párt.) Van egy álmom: az igazi nagy harc a következő tíz-tizenöt évben a szabálypárti, jogállami erők és az ügyeskedők, közbeszerzők és kampányfinanszírozók között zajlik majd.

 

 Ebben a pillanatban az egyszeri tisztességes ember, a szabálykövető, a jogállamhívő, még nem ellenfél. Mert nem kiabál, nem szervezkedik, csak undorodik. Azért figyeljenek csak: egyre többen kiabálnak már – a Freedom House, a Transparency, az Eötvös Károly Intézet, a Kormanyszovivo.hu. Kiabáljanak Önök is!

 

Joseph Schumpeter közgazdász kifejezése a „teremtő pusztítás”: a kapitalizmus mechanizmusát írta le vele. A kapitalizmus, miközben gazdagságot teremt, folytonosan pusztítja is az életünket, munkahelyeket tüntet el, tárgyakat foszt meg funkciójuktól, foglalkozások, sőt hivatások értelmét kérdőjelezi meg, falvakat változtat várossá, és városokat temetőkké. Nehéz szeretni ezt a folyamatot, mert folytonos szorongással jár, folytonosan valami elvesztésével fenyeget. Mégis vannak népek, amelyek gyönyörködnek benne. Az amerikai például – mert minden válság lehetőség neki. Lehetőség, hogy ő maga jobbá váljék, hogy fejlődjön, hogy istenadta képességeiből, örökségéből, összes tapasztalatából még többet hozzon ki. A válság Isten jóindulatú legyintése, amellyel ellustult, elkényelmesedett gyermekét továbbküldi. „Még tudsz fejlődni! Van még benned több! Menj, ne pazarold a tálentumot, ne temesd el a föld alá!”

 

Jan Gross történész egyenesen a világháborút nevezte üdvözítő pusztításnak. A háború nélkül nem tudnának elpusztulni azok az intézmények, formák és szokások, amelyeket belaktunk, de amelyek már akadályozzák az isteni tálentum továbbfejlesztését. A pusztítás helyén nyílik lehetőség új teremtésre, új emberi lehetőségek formálódnak, és új embercsoportok tudnak elindulni a fejlődés útján. Nem mindenki szereti az ilyen beszédet. Minek nekünk fejlődés? Ugyan mit hozott az emberiségnek? Ugyan hol van a ti nagy haladás-hitetek? És nekem, személy szerint nekem, miért kellene fejlődnöm? Nem vagyok talán tökéletes, vagy a magam tökéletlenségeivel együtt is éppen elég jó? 

 

A válság fölöslegessé teszi ezt a kérdést, és a választ rá. Nincs különbség konzervatívabb és kevésbé konzervatív között, mind ugyanúgy hozzá kell tegyék a maguk tudását az újhoz, ami az elpusztult helyén létrejön.  Máshol lesz a különbség: azok között, akik eltűrik, megszenvedik, végigsiránkozzák a lehetőséget, vagy éppen belepusztulnak, mert nem mernek ugrani, át az ismeretlenbe – és azok között, akiknek a válság okozta szorongásnál és pusztításnál fontosabb és érdekesebb a lehetőség, amelyet a válság nyújt.

 

A válságok rossz híre abból fakad, hogy nem mindig a tisztességes, erkölcsös emberek látják meg először a válságban rejlő lehetőségeket. Az ügyeskedők, akik mindig a lehetőséget keresik, akiknek a szabályok, a normák korábban sem számítottak sokat, akik mindig is abból éltek, hogy rugalmasak maradtak, hamarabb megtalálják most is a számításukat. Hajlamosak lehetünk, hogy ezt a válságra kenjük. Pedig csak figyelmeztetés nekünk. Aki szellemében rugalmatlanná válik, szinte észrevétlenül önelégültté, az nem tud újjászületni minden válsággal.

 

Egy amerikai történelemmel foglalkozó honlapon találtam a következő történetet. A.C. Smith sikeres vállalkozó volt egy amerikai kisvárosban 1920 és 1930 között, felesége és két szép leánya ritkán látták, mert az üzlet elragadta. A gazdasági világválság aztán elsodorta A.C. Smith üzletét, elapasztotta a hitel forrásait, visszahúzódásra késztette a vevőket, elértéktelenítette az ingatlant. A. C. Smithnek hirtelen rendelkezésére állt az egész nap. Nem volt mit tenni. A férfi tehát elővette hegedűjét, amelyen kamaszkorában játszott utoljára. Gyakorolni kezdett. Fellépett kis klubokban – a helyi társaság nagy örömére. Egy idő után ráébredt, hogy itt az ideje, hogy régi álmát megvalósítsa: zenét szerezni! Alámerült a zenében és írt és játszott. A gyerekek boldogok voltak. Ő maga is egyre boldogabb lett. Amikor a válság elvonult, A. C. Smith nem élesztette újjá a régi boltot. Akkorra már országosan elismert hegedűművész és zeneszerző volt. 

F. D. Roosevelt első beiktatási beszédében, 1933. márciusában, vagyis a gazdasági világválság csúcsán, alaposan elverte a port korának bankárain és brókerein: „A bőség küszöbén állunk, de hiába látjuk a saját szemünkkel a kívánatos javakat, nem részesedhetünk belőlük. Elsősorban azért jutottunk ide, mert az emberi javak tőzsdéjének urai kudarcot vallottak, saját makacsságuk és hozzá nem értésük folytán, majd elismerték hibájukat és lemondtak trónjukról. A gátlástalan pénzváltók praktikáit elítéli a közvélemény bírósága és emberiség undorral fordul el tőlük. Igen, próbálkoztak ők, de minden erőfeszítésük egy elavult hagyomány mintáját követte. A hitelek kudarcát azzal gondolták orvosolni, hogy még több hitelt kínáltak. Amikor a profit csábítása már nem volt elég, hogy népünket hamis vezetésük mögé felsorakoztassa, buzdítani, könyörögni kezdtek, hogy helyreállítsák a bizalmat. Csak az önzők nemzedékének szabályait ismerik. Nincs jövőképük, és jövőkép híján a nép elpusztul. A pénzváltók elmenekültek a civilizáció templomának magasztos székeiből. E templomot most visszaadhatjuk az ősi igazságoknak. A helyreállítás sikerének mércéje a puszta profitnál magasabbrendű társadalmi eszmék követése.”

Hogy mi okozta a nagy gazdasági világválságot, ma is vita tárgya a közgazdász-történészek között. A „leveraged”, vagyis hitelből finanszírozott tőzsdei spekuláció (abban a hitben, hogy a részvényárfolyamok emelkedése – a bull  market – örökké fog tartani) éppen úgy a vádlottak között szerepel, mint Roosevelt beszédei az elnökválasztási kampány folyamán, amelyekben addig ostorozta a banki mohóságot és az aranystandard hiábavalóságát, míg a rémült amerikaiak az összes pénzüket aranyra váltották. Annyi biztos, hogy  a pénzügyi rendszer döntéshozóinak kétségtelen mohósága, a politikai döntéshozók vonakodása a radikális beavatkozástól („míg működik, ne nyúlj hozzá!”), és a tömegpszichológia együttesen állította elő azt a példátlan nyomorúságot hozó évtizedet, amelyben az értékeket valóban át kellett értékelni. Nem azért, mert az emberiség magasztosabb szellemisége győzött az alantas pénzuralom felett, hanem azért, mert a „dzsezz-korszak” ragyogó életformájának véget vetett a pénzhiány és a munkanélküliség. „Hja, nem volt pénzünk WC-papírra – mondja egy öreg barátom, akkoriban tisztviselők gyermeke --, mi, gyerekek, sorban álltunk papírhulladékért , oszt azzal töröltük a fenekünket. De túl lehetett élni ezt is, annál jobban megbecsüli az ember, amije van.”

 

A mostani hitelválságban minden régi hang újra megjelenik. A New York Times – roosevelti demokrata hevülettel – tényfeltáró riportokat közöl azokról a pénzügyi vezetőkről, akik egy-egy intézményt a földre küldtek. Az AIG (a világ legnagyobb  biztosítója) például – a NYTimes szerint legalábbis – egy kis londoni iroda ámokfutása következtében került padlóra, amely pénzügyi biztosítóként kínált garanciát (hihetetlen profittal és roppant magabiztossággal) arra az esetre, ha ügyfeleinek ügyfelei elmulasztanák fizetni a hiteleiket. Míg ezek a nagy nemzetközi cégek és szupergazdag emberek szépen fizették a kamatokat, nem is volt semmi baj. De ahogy a hitelválság elérte a válogatott ügyfélkört, elfogyott a készpénz, és az AIG bedőlt a bevállalt kötelezettségek súlya alatt. A londoni iroda vezetője 2008 februárjában szépen felmondott, és elvonult vagyonával  Hol a felelősségrevonás? – kérdezi, a sorok között, a NYTimes újságírója. De ezt kérdezik az utcán a felháborodott németek is, akik annyi pénzt, amennyit egy bankár az éves jutalom formájában hazavisz, nem is láttak még egyben. Igen-igen, csak éppen az első indulaton túl mindig ugyanaz a tanulság: csak azt lehet büntetni, aki a szabályokat megszegi, aki tudatosan rosszat tesz. Hogy úgy mondjam, még az eső után köpönyegnek is több értelme van, mint a hold megugatásának. Roosevelt első dolga volt, hogy új szabályokat vezetett be és új intézményeket állított fel, hogy az amerikai tőzsdét és bankokat felügyeljék. Bármilyen fájdalmas is arra gondolni, hogy néhány tucat ember hatalmas vagyont gyűjtött, miközben hozzájárult ehhez a válsághoz, a kérdés mindig az, vajon voltak-e szabályok, amelyek világossá tették és tiltották a veszélyes műveleteket?

Ilyenkor aztán előveszi a sajtó és „a közvélemény bírósága”, mint Roosevelt szépen mondta, a következő felelőst, a szabályozókat. Például Alan Greenspant, az amerikai jegybank, a Fed korábbi elnökét, aki többször is kifejezte hitét a korlátozatlan pénzügyi piacok és a „kockázatot szétterítő” derivatív termékek iránt (amelyek a mostani válságot okozták, legalábbis a legtöbb elemző szerint). Vagy G. W. Busht, aki tudhatta volna, hogy hitelezési buborék készül – hosszú listát lehetne összeállítani azokból a szakértőkből, akik előre jelezték a bajt --, mégsem lépett semmit, hadd örüljön a nép az olcsó ingatlannak. Utólag nyilvánvaló, hogy Soros Györgynek például, aki a kilencvenes évek közepe óta szívós következetességgel küldte  -- a semmibe – üzeneteit arról, hogy a globális pénzügyi rendszer a jelen szabályozatlan formájában súlyos válsággal fenyeget, igaza volt. De hát az 1987-es és az 1999-es tőzsdei és banki válságot sikerült például izolálni, nem lett belőle világválság, gondolhatták akkoriban a döntéshozók. Mit károg ez a Soros?

 

A legveszélyesebb azonban az a reakció, amelynek nyomát például az Economist múlt heti, riasztó című cikkéhez (Ki a következő?) fűzött olvasói kommentárjaiból világosan kiolvasni. A kelet-európai illetőségű olvasók szinte kivétel nélkül mind vádolnak valakit: 1. egymást (tipikusan a lengyelek a magyarokat, a románok pedig a bolgárokat), 2. általában a fejlett országokat (megint cserben hagytak minket!), 3. a saját inkompetens politikai elitjüket (mit gondolnak, kik ezek? a magyarok, naná!). Mindegyik szenvedélyes, tiltakozó feliratban lehet persze igazság – a románok kikérik maguknak, hogy lendületesen fejlődő gazdaságukat a bolgárhoz hasonlítsák, a lengyelek kikérik maguknak, hogy a valutájuk és a hitelképességük része egy kelet-európai portfóliónak, és azzal együtt mozog, így a magyarok lerontják, az inkompetens politikai elitről pedig tudunk éppen eleget, sajnos. Mégis, a vádnak ez az iránya engem a náci Németországot előkészítő retorikára emlékeztet. Ki a felelős? A weimari inkompetens vezetők, a gonosz Európai államok, és mindenki, aki hátba döfi Németországot! Mindenki felelős, csak mi, a tökéletes német nép nem! Ez is út volt kifelé a válságból, de a világháborúhoz vezetett.

 

A kelet-európai tendencia, hogy a felelősséget másra hárítsuk, persze nem fenyeget világháborúval (ahhoz kissé komolytalan ez a társaság), de azzal fenyeget, hogy állandósul a kiszolgáltatottságunk „külső” tényezőknek és minden válság váratlanul ér minket. Aki szerint mindig másokkal a baj, az nem tanul és nem old meg egyetlen problémát sem (oldják meg a mások, akikkel a probléma van!). Nem kell sok gondolkodás ahhoz, hogy belássuk: a jelenlegi hitelválsághoz kellettünk mi is, minden egyes magyar állampolgár. Aki hitelt vett fel (én magam elől járok felelőtlenségben, mert most nyáron vettem fel jen-alapú hitelt – és csak magamra vethetek), aki meg sem próbál takarékosan élni, aki minden olyan erőfeszítésnek, amely a költségvetés hiányát és a közös adópénzünk pazarlását csökkentené, keresztbe tesz. Csak olyan országban lehet hitel-lufit fújni, ahol az emberek révülten fogyasztanak (mint a gyerek, aki nem tudja, mit ér a pénz) és/vagy követelődznek (mint a gyerek, aki azt hiszi, a szülőnek csak akarnia kell, és megveheti a legdrágább sífelszerelést is). Az olyan ország valutáját, amely nem szorul külföldi hitelekre, mert a költségvetési hiányát alacsonyan tartja, nem olyan könnyű bedönteni. Röviden: az olyan országot, amelyben kevésbé gyermetegek az emberek, kevésbé fenyegeti a meglepetésszerű katasztrófa. Nem azért, mert egy érettebb gondolkodású ország kivonhatja magát világszintű folyamatok alól, hanem azért, mert sokkal könnyebb megelőző intézkedéseket hozni – vagyis akkor cselekedni, amikor még nem nőtt katasztrófává a baj. Ha pedig a baj már itt van a küszöbön, ahogy most Magyarországon, egy éretten és felelősen gondolkodó országban könnyebb a válság tömegpszichológiai és politikai okait kordában tartani. 

 

Ha már itt tartunk, még egy felelőst idecitálhatunk. A modern mediatizált politika sok kárt okoz, mivel mindig a legbutábbak legegyszerűbb érzelmeire épít. Ha a legbutábbak legegyszerűbb érzelmeiben nincs helye az önmérsékletnek és az önfeláldozásnak, a saját felelősség vállalásának és a valóság megismerésének, akkor az ezekre a – válság idején, és méginkább a megelőzésében hasznos – értékekre építő politika kudarcra van ítélve. Ahogy egy angol kommentelő válaszolta politikai elitünkre panaszkodó magyarunknak az Economist honlapján: „naná! azért hazudnak, mert nem választanátok meg őket, ha nem hazudnának!”

Kié a felelősség? A maga szintjén mindenkié. A bankáré, a szabályozóé, a politikusé, a médiáé és az átlagemberé. De aki megelégszik azzal, hogy más felelősségét firtassa, és a saját viselkedésére nem kérdez rá, az a legmérgezőbb szem a láncban. Aki nem hajlandó tanulni egy válságból, az újabb és újabb válságokra ítél minket. Arra kérem a kedves olvasót ezért, ne higgyen ma senkinek, aki másokat szid, de nem néz önmagába.