Amerikai éveim legnagyobb felfedezése egyetlen mondat volt. Ez: minden válság lehetőség is egyben. Azelőtt, mint annyi más magyar, személyes életem válságait, közös történelmünk válságait és mindent, ami a kettő közé esik, fájdalmas pusztulásként éltem meg. Amióta ezt a mondatot ízlelgetem, egyre inkább látom mindenféle válság pozitív oldalát. Egyre fényesebben ragyog a válság a szememben, egyre ígéretesebben, ahogy itthon év telik el év után, és úgy érzem, nem tudjuk, mi magyarok, milyen csodálatos, hogy itt élünk együtt, még mindig. Úgy érzem, sem megbecsülni nem tudjuk azt, amit elértünk, sem tisztelettel kezelni egymást, és nem tudunk számítani sem a másikra. Már nem tudunk a szorongatottság intimitásával beszélgetni egymással, de még nem tudunk udvariasan csevegni. Hirtelen ránkzúdította az élet a mások életét, a mások lehetőségeit, a mások szorongását, és nem érezzük ezt a másféle életet – pedig hogy vágytunk rá! – a magunkénak.
A válság: lehetőség (2009/01)
2009.01.13. 20:57 | babarczyeszter | Szólj hozzá!
Címkék: válság
Joseph Schumpeter közgazdász kifejezése a „teremtő pusztítás”: a kapitalizmus mechanizmusát írta le vele. A kapitalizmus, miközben gazdagságot teremt, folytonosan pusztítja is az életünket, munkahelyeket tüntet el, tárgyakat foszt meg funkciójuktól, foglalkozások, sőt hivatások értelmét kérdőjelezi meg, falvakat változtat várossá, és városokat temetőkké. Nehéz szeretni ezt a folyamatot, mert folytonos szorongással jár, folytonosan valami elvesztésével fenyeget. Mégis vannak népek, amelyek gyönyörködnek benne. Az amerikai például – mert minden válság lehetőség neki. Lehetőség, hogy ő maga jobbá váljék, hogy fejlődjön, hogy istenadta képességeiből, örökségéből, összes tapasztalatából még többet hozzon ki. A válság Isten jóindulatú legyintése, amellyel ellustult, elkényelmesedett gyermekét továbbküldi. „Még tudsz fejlődni! Van még benned több! Menj, ne pazarold a tálentumot, ne temesd el a föld alá!”
Jan Gross történész egyenesen a világháborút nevezte üdvözítő pusztításnak. A háború nélkül nem tudnának elpusztulni azok az intézmények, formák és szokások, amelyeket belaktunk, de amelyek már akadályozzák az isteni tálentum továbbfejlesztését. A pusztítás helyén nyílik lehetőség új teremtésre, új emberi lehetőségek formálódnak, és új embercsoportok tudnak elindulni a fejlődés útján. Nem mindenki szereti az ilyen beszédet. Minek nekünk fejlődés? Ugyan mit hozott az emberiségnek? Ugyan hol van a ti nagy haladás-hitetek? És nekem, személy szerint nekem, miért kellene fejlődnöm? Nem vagyok talán tökéletes, vagy a magam tökéletlenségeivel együtt is éppen elég jó?
A válság fölöslegessé teszi ezt a kérdést, és a választ rá. Nincs különbség konzervatívabb és kevésbé konzervatív között, mind ugyanúgy hozzá kell tegyék a maguk tudását az újhoz, ami az elpusztult helyén létrejön. Máshol lesz a különbség: azok között, akik eltűrik, megszenvedik, végigsiránkozzák a lehetőséget, vagy éppen belepusztulnak, mert nem mernek ugrani, át az ismeretlenbe – és azok között, akiknek a válság okozta szorongásnál és pusztításnál fontosabb és érdekesebb a lehetőség, amelyet a válság nyújt.
A válságok rossz híre abból fakad, hogy nem mindig a tisztességes, erkölcsös emberek látják meg először a válságban rejlő lehetőségeket. Az ügyeskedők, akik mindig a lehetőséget keresik, akiknek a szabályok, a normák korábban sem számítottak sokat, akik mindig is abból éltek, hogy rugalmasak maradtak, hamarabb megtalálják most is a számításukat. Hajlamosak lehetünk, hogy ezt a válságra kenjük. Pedig csak figyelmeztetés nekünk. Aki szellemében rugalmatlanná válik, szinte észrevétlenül önelégültté, az nem tud újjászületni minden válsággal.
Egy amerikai történelemmel foglalkozó honlapon találtam a következő történetet. A.C. Smith sikeres vállalkozó volt egy amerikai kisvárosban 1920 és 1930 között, felesége és két szép leánya ritkán látták, mert az üzlet elragadta. A gazdasági világválság aztán elsodorta A.C. Smith üzletét, elapasztotta a hitel forrásait, visszahúzódásra késztette a vevőket, elértéktelenítette az ingatlant. A. C. Smithnek hirtelen rendelkezésére állt az egész nap. Nem volt mit tenni. A férfi tehát elővette hegedűjét, amelyen kamaszkorában játszott utoljára. Gyakorolni kezdett. Fellépett kis klubokban – a helyi társaság nagy örömére. Egy idő után ráébredt, hogy itt az ideje, hogy régi álmát megvalósítsa: zenét szerezni! Alámerült a zenében és írt és játszott. A gyerekek boldogok voltak. Ő maga is egyre boldogabb lett. Amikor a válság elvonult, A. C. Smith nem élesztette újjá a régi boltot. Akkorra már országosan elismert hegedűművész és zeneszerző volt.
Ajánlott bejegyzések:
-
Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Frakcióvezető Úr! (kertévé változat)
-
Jó hírek, rossz hírek, avagy Omnia Vincit Amor (2010.04.25), talán egyszer megjelenik a HVG.hu-n
-
Egy független függőségeiről, 2007/12, a Heti Válasz által elutasított cikk
-
12 pont, archaizáló (2010/03/14) Hvg.hu
-
Még egyszer a cigánykérdésről (2009/10) Hvg.hu
A bejegyzés trackback címe:
https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr761918934
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
