Egy miniszterelnök síremléke
Azok az értelmiségiek, akik Gyurcsány Ferenc reformterveit 2006-ban támogatták – mint jómagam is --, az elmúlt egy évben kerültek közel ahhoz az állapothoz, amely az országot évek óta jellemzi; a tehetetlen, tanácstalan, depressziós bénultsághoz. Van, aki a végsőkig kitart, mint az általam egyébként tisztelt Debreczeni József a Népszabadságban. Mások hallgatnak. Ismét mások próbálnak valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy tévedtek.
Én úgy gondolom, tévedtem. Nem ártalmatlan tévedés volt, nem is menthető: a politika lényegét értettem félre, értelmiségi illúzióktól hajtva.
Most, hogy Debreczeni Orbán „vezéri” ambícióival ijesztgetve tartaná még a lelket az egykori reformista baloldali táborban, míg a másik oldal a kommunista titkosszolgálatok által hatalomra segített Gyurcsány-Apró klán végleges és hazafias leleplezését ígéri (persze a választások után), ez a tévedés szembetűnőbb, mint valaha. Amikor ekkora marhaságokat hangzanak el, tudható, hogy utóvédharcok zajlanak. A vita valójában eldőlt. A reformista illúzió úgy bukott meg, hogy még a politikai napirendre, a viták színvonalára sem tudott hatást gyakorolni.
Most már ideje volna inkább a bukás okáról beszélni. Nem próbálok mélyreható elemzést adni, mert ahhoz nincs elég információm, inkább azt mondanám el, miben tévedtem én magam, és mit tanultam meg az elmúlt három évben. 2006-ban az értelmiség egy része és a gazdasági újságírók mind evidenciának tekintették, hogy az ország államháztartási szerkezetével baj van. Kevesen dolgoznak, még kevesebben fizetnek adót, az ügynökvádak által beszorított Medgyessy-kormány pedig olyan béremeléseket hajtott végre, amelyekre szükség volt ugyan – elfogadhatatlan színvonalon fizetjük a tanárainkat és az orvosainkat --, de az ország költségvetése csak úgy bírta volna el ezt a terhet, ha a felduzzasztott közszférában minőségi szelekciót indít el, a tehetséges, motivált közalkalmazottakat megtartja, míg a kevésbé tehetséges és kevésbé motivált embereket fokozatosan elbocsátja. A Medgyessy-kormány ezen túl még 13. havi nyugdíjjal és gázártámogatással is kedveskedett a szavazóknak, a Gyurcsány-kormány pedig, egy számomra már akkor is nehezen felfogható gesztussal, csökkentette az állam fő bevételi forrását, az ÁFÁ-t.
2006 tavaszán nem volt olyan komolyan vehető elemző, aki ne tudta volna, hogy valamit tenni kell. Ezt a szilárd meggyőződést osztotta Gyurcsány Ferenc is. Az alapvető illúzió pedig ebből keletkezett. Én magam is azt hittem, hogy ha egy kormányfőben megvan végre az akarat, ellentétben korábbi kormányfőkkel, akkor ezt előbb-utóbb követni fogják a tettek, és végül az eredmények is. Ez volt a politika lényegének, legalábbis a magyar politikai realitások lényegének teljes félreértése. Gyurcsány elmarasztalható abban, hogy nem voltak átgondolt tervei, de a kudarc fő okát én nem ebben látom. A kudarc fő okát abban látom, hogy a szakértők, elemzők és a (nem a Fidesznek elkötelezett) szakírók, valamint a kormányfő konszenzusa arra nézve, hogy valamit tenni kell, valójában semmire nem elegendő. Ezt nem tudta sem a kormányfő, sem a szakértők, elemzők, stb. elitje, akik lelkesen és saját igazságuk öntudatos birtokában bíztatták a kormányt alakító Gyurcsányt, hogy hajrá, most aztán tényleg csináljunk valamit.
A probléma abban állt, hogy a „csináljunk valamit” programja súlyos félreértés. Ezt a cikket pedig azért írom, mert a „csináljunk valamit” programja ma is tovább él, noha már kevesen várják Gyurcsánytól a megvalósítását. Az a „mi”, amely a reformista agenda mögött állt – a tájékozottak elitje – az alapvető kérdésben, hogy tudniillik mit gondolnak a kormányzottak, tökéletesen tájékozatlan. Elég csak megnézni a Progresszív Intézet által létrehozott politikai térkép (politikaiterkep.hu) válaszadóit. Az egyszerű kétdimenziós térben balra lent található az ország reprezentatív mintája, jobbra fent pedig az interneten válaszolók zöme – vagyis az iskolázott, internethasználó, politikai kérdések iránt élénken érdeklődő elit. Gyurcsány – ahogy én látom – maga is abban a tévedésben volt, hogy ha egyszer a pártját megfogta, a „balra lent” országgal már nem kell törődnie. A „jobbra fent” országnak politizált. A Fidesz ilyen hibát sosem követett el – ők mindig a „balra lent” ország mentális felkészültségéhez igazították az üzeneteiket, jól tudván, hogy a „jobbra fent” országnak nagy a hangja ugyan, és nagy a gazdasági ereje, de szavazatban csak pár tízezer embert jelent.
Sok vitát folytattam a barátaimmal arról, meg kell-e nyerni egy reformista politikához a választókat, vagy legalább egy részüket. Számomra megdöbbentő és érthetetlen (most is), milyen sokan gondolták, hogy nem szükséges, majd, a népszavazás után, hogy nem lehetséges. Én a baloldali reformok alapvető kudarcát tulajdonítom annak, hogy az orvostársadalom, a pedagógusok, a legálisan foglalkoztató vállalkozók, a most egyetemre járó fiatalok, akik alapvetően a nyertesei lennének egy (megfelelően megtervezett és kivitelezett) államháztartási reformnak, szembefordultak a Gyurcsány-féle programmal. Gyurcsány nem az öszödi beszéddel bukott meg, hanem az eü törvénnyel, akkor bukott meg, amikor minden egyes orvos el kezdte mondani a betegeinek, mennyire sajnálja, de ez a népnyúzó kormány... A népnyúzó kormány pedig elképesztő arroganciával igazolta vissza a besorolást. Az elit arroganciájával, amely jobban tudja, vagy egyszerűen csak tudja, ellentétben azokkal, akik nem tudják. Amely feljogosítva érzi magát, hogy felelősségvállalásról szónokoljon, miközben nagyon csekély elképzelése van a szavazók mindennapjairól, amelyekben a felelősséget vállalni vagy elhárítani lehet.
A kérdés nem az volt – most már így látom --, hogy meg kell-e, vagy hogy elvben meg lehet-e nyerni egy államháztartási reformnak azokat a csoportokat, amelyek egyébként – még most is – nyilvánvalóan profitálnának belőle. A kérdés az volt – és ez Gyurcsány igazi bűne, ez teszi az én szememben jelenleg alkalmatlanná a kormányzásra --, hogy az MSZP a maga érdekcsoportjaival, a maga társadalmi szövetével, eléri-e ezeket a csoportokat, el akarja-e érni ezeket a csoportokat, és egyáltalán, politikailag megéri-e e csoportok felé indulni, amikor a hagyományos szavazói bázist éppenséggel a jóléti szolgáltatásokból profitáló nyugdíjasok adják. Nem azért bűn, amit Gyurcsány elkövetett, mert egyébként nem lenne szükség egy újabb baloldalra, amely másfajta csoportokat szólít meg. A bűn abban áll, hogy Gyurcsány a legalapvetőbb feladatát – a választóinak felelős államférfi szerepét – próbálta elsunnyogni. Úgy gondolta, majd az értelmiség és a szakértők lenyomják az MSZP és választói torkán a kormány üzenetét. Ennek az árát fizetjük most: egy olyan ambíció árát, amely messze túlment az ambíciózus kormányfő valódi lehetőségein és képességein. Gyurcsány önmagát verte át, amikor megpróbálta spinnel helyettesíteni a politikát, és ebben megpróbálta felhasználni az értelmiséget, egy eleve kudarcra ítélt terv részeként. De ennek az illúziónak az árát azok az értelmiségiek, akiket felhasznált, most drágán fizetik meg. Tanulópénz: ha tanulunk belőle, megérte. De tanulunk-e?
A „csináljunk valamit” esetében a valódi politika – a támogató csoportok megtalálása -- nem helyettesíthető spinnel. A választók nem hülyegyerekek, akik eltűrik, hogy szakértők oktassák ki őket a saját életükről. A felülről vezérelt forradalom csak akkor működik, amikor ideológiai és fizikai terror párosul hozzá. Gyurcsány egyszerűen blöffölt a reformjaival. Mert, ellentétben persze azzal, amit a jobboldal vérző szívű demokratái állítanak, sem ideológiai terrort, sem fizikai terrort nem állt szándékában bevezetni. És, persze, módjában sem állt, hiszen jogállamban élünk, a baloldali sajtó pedig minden, csak nem engedelmes.
A lényeg, amit, úgy érzem, ma sem értenek azok a szakértők, akik újabb és újabb programokkal huzakodnak elő a válság azonnali kezelésére, a következő: az a politika, amely „az ország” problémáit oldja meg, úgy általában (vagyis a szakértők problémáit), bukásra van ítélve. Csak az a politika lehet sikeres, amely konkrét emberek vagy embercsoportok konkrét aggodalmaira vagy problémáira kínál megoldást, egy többé vagy kevésbé koherens csomagban. Ha nem jön össze a koherencia, akkor a demokratikus politika lényegét értő pártmufti előveszi a lehető legáltalánosabb szlogeneket, előveszi az érzelmi eszköztárat, a szimbolikát. Magyarországon a demokratikus politikát – ebben az értelemben – csak a Fidesz, kisebb részben a Jobbik, érti. De az a szlogen-gyűjtemény, amelynek segítségével ők a szükségképpen inkoherens (de feltehetőleg készülő) megoldásokat elfedik, az önelégültség, a gyűlölet, a sérelmi politika, a másra mutogatás és az intolerancia kultúráját fogja szépen egy csokorba. A közös nevezőt az összes politikai kultúra-változatból, amelyeket valaha Magyarország kitermelt. Azt a közös nevezőt, amely újra és újra és újra Magyarország bukásához vezetett az elmúlt évezredben.
Gyurcsány bukásához persze nem volt szükség a Fideszre. A Fidesz nyomásgyakorlása – vekkeróra, illegitim kormány, terrorista kormány, idegen érdekek, elkergetjük a kormányt, stb – csak annyit ért el, hogy a kormányfő még jobban kapkodni kezdett, és előzékenyen besegített a baloldalt elnyelő mély verem kialakításába. A Fidesz ellenzékben tanúsított politikáját én magam elképesztően gusztustalannak, demagógnak, és hosszú-hosszú távon is károsnak tartom. De nem a Fidesz buktatta meg a kormányt és programját. Gyurcsány buktatta meg a kormányt és programját. És most már ideje volna levonnia a megfelelő következtetést: először a pártot kell szanálnia, ha kormányzásról ábrándozik.
