Azt hittem, Kóka után már nem jöhet rosszabb, de Fodor Gábor eddigi elnöksége alatt az SZDSZ elérte azt a pontot, hogy Gegesy Ferenc – a legsikeresebb SZDSZ-es polgármester – városrészében sem számít már versenytársnak. Nem tudom eldönteni, hogy John Emesét áldozatnak dobták oda a kemény mag még megmaradt erői, vagy John Emese képviselné a Fodor-féle megújulást, és ezért indították – a kudarc mindenesetre elgondolkodtató. Pontosabban az gondolkodtat el, hogy nem is vártam mást, és a reakciókból ítélve nem voltam ezzel egyedül.
Hogy az ajánlócédulákkal csaltak-e valóban, nem lényegtelen, de alig hiszem, hogy ez döntötte el a ferencvárosi első fordulót. Választásról választásra hangosabbak azok a pletykák, melyek szerint a „nagyok” megpróbálják letarolni a terepet (vagyis minden ajánlószelvényt begyűjteni, hogy a kicsiknek ne maradjon), és ugyanezen pletykák szerint a nagy pártok élnek azzal a fogással, hogy a vontatókötélre vett kicsiknek a tartalékból osztják ki a kellő számú ajánlócédulát. Ha így van, nem meglepő, hogy fel sem merül a választási törvény módosítása a parlamentben: melyik nagy párt akarna lemondani arról a kényelmes helyzetről, hogy látszólag független kis pártokat tartson rövid pórázon?
Az sem meglepő, hogy lelkes önkéntesek helyett fizetett egyetemisták gyűjtik a cédulákat. Lelkes önkénteseket még konszenzusosnak tekinthető és teljesen politikamentes célokhoz is nehéz találni, nemhogy a manapság kifejezetten megbélyegzőnek számítő politikai tevékenységhez – különösen a baloldalon, amely az elmúlt évek amatőrizmusával még a magát baloldaliként definiáló ifjúságot is elidegenítette. Nyugdíjas nénik pedig jutnak az MSZP-nek, jutnak a Fidesznek, de az SZDSZ és az MDF legfeljebb a nagy generáció nosztalgiájára számíthat – a nagy generáció azonban éppen fejest ugrik a politikai elitből az üzleti világba; nem érnek rá szabad idejükben politizálgatni.
Ami meglepő, az az SZDSZ önkéntes öngyilkossága, az, hogy lényegében feladta a harcot, vagyis meg sem próbálja már mozgósítani az akárhogy értett liberalizmus lehetséges szimpatizánsait. Például engem. Kóka legyalulta a kulturális bázist a maga arrogáns-bunkó-újgazdag stílusával – az SZDSZ egyik lehetséges bázisa a közalkalmazott értelmiség volt. Fodor aztán, amikor lehetőséget kapott, legyalulta a vállalkozói bázist, mert képtelen volt eldönteni, a piacpárti retorikát akarja-e folytatni, vagy vissza akar térni az (értelmiségi) értékekhez (vagy mihez is?). Mindkettőnek csak arra tellett, hogy kihátráljon egy pozícióból, de nem sikerült beletalálnia egy másikba. Ha az SZDSZ a következő két év választásain eltűnik, megérdemelten tűnik el. Nincs programja, nincsenek szövetségesei és a rendszerváltás legelszántabb politikai bázisát sikerült lenulláznia.
Bár az alapító kemény mag többnyire sikertörténetként értékeli, hogy egyáltalán kihúzták 2009-ig (hol van még egy demokratikus ellenzékből szerveződött párt a parlamentben? mind kiestek már rég! - mondta büszkén nekem az egyik nagy név). De kedvesem, mondtam volna neki, ha szóhoz jutottam volna, a „demokratikus ellenzék” szóösszetétel maga az akna, amire az SZDSZ is ráfutott! Hol van az a választópolgár, húsz évvel a rendszerváltás után, akit még meghat a demokratikus ellenzék emlegetése? Húsz év nem volt elég hozzá, hogy az emberi jogok absztrakt jogfilozófiai álláspontját olyan politikai programmá fejlesszék, amelynek értelme van egy friss piacgazdaságban. Vajon miért?
A nagy generáció tagjai úgy vélik – és persze számtalan kutatással és politikai tapasztalattal alá is tudják ezt támasztani --, hogy ennek a népnek egyszerűen nem kell a liberalizmus. Már ahogy ők értik a liberalizmust. A pálya széléről figyelve persze könnyen beszél az ember, de fel nem foghatom, miért nem jutott eszébe egyetlen valaha liberális értelmiségi politikusunknak sem, hogy a jogállamiságra éppenséggel volna kereslet egy friss piacgazdaságban. A Kádár-kori hőstettek már nem hatnak meg senkit, sőt, a népesség jelentős részét kifejezetten zavarják. De a tisztességre, a szabálykövetésre, a jogok és törvények komolyan vételére, amelynek nevében a Kádár-kori hőstetteket elkövették, volna ma Magyarországon kereslet. Csak a kínálat tűnt el.
Az ajánlószelvényekkel való trükközés ronda dolog, de össze sem mérhető az önkormányzati vagyonnal való trükközéssel, a zsidó negyed és az Andrássy út kiárusításával, a BKV megcsapolásával és más hasonló praktikákkal, amelyekkel SZDSZ-es képviselőket vádolnak vagy vádoltak. A két nagy klientúra-építő párttal szemben az SZDSZ nem tud mást felhozni, mint hogy saját klientúrájuk legalább nem rasszista; sőt, az is lehet, hogy szereti az avantgarde művészetet. A mi korrupciónkat jobb ízlésű, kellemesebb és szellemesebb emberek csinálják, mint bárki más korrupcióját! Ez van a liberális párt zászlajára írva.
Ha nem lesz liberális rendpártiság, az MSZP pedig, mint ahogy minden jel erre utal, megreformálhatatlan, akkor lesz majd jobboldali rendpártiság. Nem a Fideszre gondolok, hanem arra, amitől még a Fidesz stratégái is félnek: hogy előbb-utóbb a Jobbik, kihasználva azt az előnyét, hogy még nem terjedt ki rá a politikai elit bűze, a jobbről előz a néplélek finomítatlan kifejezéséért folytatott nemes versenyben. Egyébként, a fenébe is, én is arra szavaznék, akiről elhinném, hogy be tudja és be akarja tartatni a törvényeket.
