Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

Maradt-e más ösvény? (2008/09)

2008.09.13. 21:17 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

„Legalább azt adja vissza a kormány adócsökkentésben, amit a fehérítésen nyer!” – panaszkodott kétségbeesetten néhány hónappal ezelőtt nekem egy liberális barátom.  A kormány végül elszánta magát. Bár a csalódott és dühös magyar vállalkozók szemében jóvá már nem teheti, hogy az adócsökkentés kormányaként kampányolt, aztán adót emelt, most csaknem öt hónapnyi tétlenkedés és bizonytalanság után előállt egy adócsökkentési programmal. A program tisztességes, ha nem is túl nagyravágyó. Két és fél éven át fizettünk – mindannyian, nem csak a kormányerők – szörnyű politikai és pszichológiai árat azért, hogy végre arról szóljon a politika, amit a kampány ígért: a legális gazdaság fokozatos felszabadításáról az elviselhetetlen adóelvonás alól, a közterhek egyenletes és igazságos elosztásáról, a munkavállalás határozott gazdasági és morális támogatásáról. A válasz mégis fanyalgás volt, a közgazdasági elit részéről éppen úgy, mint az SZDSZ részéről. 

 
Nem vagyok közgazdász, nem tudom megítélni, vajon mennyiben megalapozott a gazdaság képviselőinek fintorgása. Meglehet, az első visszaadott 70-100 millió forint nem fogja fellendíteni a magyar vállalkozásokat, és a néhány pontos járulékcsökkentés még a kávépénzzel sem mérhető össze. Mégis mulatságosnak találom a minden bizonnyal mensa-képes intelligenciával megáldott közgazdászok politikai naivitását. Nem arra gondolok (most kivételesen), hogy nálunk a politika pocsék és színvonaltalan, és egy ideális világban bezzeg igazuk lenne, de ahhoz kissé nyugatabbra kellene költöznünk. Arra gondolok, hogy a közgazdasági racionalitás szűkös és néha még ostoba is tud lenni – elég csak a Bokros-csomag utáni visszarendeződésre, vagy a Gyurcsány-kormány elmúlt két évének technokrata szemléletű reformkudarcaira emlékeznünk. A közteherviselés megteremtése nem elsősorban gyors gazdasági sikerekkel kecsegtet (fogalmam sincs, van-e bármi, ami ma Magyarországon gyors gazdasági sikereket hozhat), hanem ahhoz járul hozzá, amit én egy korábbi cikkben a civilizáció infrastruktúrájának neveztem. Persze csak akkor, ha képesek vagyunk az ajánlatban meglátni a lehetőséget.
 
A megajánlott csomag talán későn jött, de semmiképpen nem nevezném hatalomtechnikai trükknek vagy Gyurcsány túlélési kísérletének. A politikai játszma természetéhez tartozik persze, hogy a pártok és vezetőik igyekeznek olyasmit kínálni, ami megerősíti őket választott pozíciójukban. Azért élünk demokráciában, hogy politikai elitünk igyekezzék a mi problémáinkkal foglalkozni, és egymással versengve kínáljon fel megoldási javaslatokat. Abban a reményben, hogy ennek következtében megnyerik, vagy – a most kormányzók esetében -- visszanyerik a választóik bizalmát. A kérdés az, hogy „csak” hatalomtechnikai trükkről van-e szó, vagy valami másról, legalább valami más ígéretéről. Ha teljesen elvakítja a kritikust a politikai színpad érzelemvihara, vagy a saját szűkebb szakmájának logikája, akkor persze trükköt kiált, de vizsgáljuk meg legalább, jogosan teszi-e.
 
Magyarország és minden magyar a túlélés zsenije. Minden rendszerben és minden katasztrófa idején gyorsan kiépült az a második gazdaság (avagy feketepiac), ami kivonta magát a hatalom mohó karmaiból és foggal-körömmel felszínen tartotta, a hadigazdaság és a szocializmus helyett, a polgári életmódot. Ami a háború után cseregazdaság, a szocializmusban gmk és háztáji, az most adókerülés. Mindaddig, míg az ország népe alapvetően elégedett azzal, hogy a hatalomnak fittyet hányva teszi a maga dolgát, és tisztán (fekete)piaci alapon fenntartja vagy egyenesen növeli is az életszínvonalát, mondhatjuk, hogy a feketegazdaság a társadalmi ideálunk, és nem fehéríteni kell a feketét, de feketíteni a fehéret is, és végül eltüntetni az adóból élő államot. Csakhogy a március 9-i népszavazás egyértelműen megmutatta, hogy a magyarok túlnyomó többsége egyáltalán nem szeretné eltüntetni az államot. Sőt, kikéri magának, hogy akarata ellenére megkurtítsák. A kérdéseket egy részét lehetne talán úgy értelmezni, hogy nem akarnak kétszer fizetni ugyanazért (már aki fizet...), de a tandíj kérdésében egyértelműen kiugrott a bokorból az állampárti nyuszi.
 
Ugyancsak a népszavazás mutatta meg, hogy a hatalom felvilágosító gőgje – majd mi megmondjuk a népnek, hogy mire van szüksége – Magyarországon teljes kudarcra van ítélve. Bármit mond is a falfirka, a nép éppenséggel nem birka errefelé. A kormányfő egy hete közreadott irata – amit persze, tekintve, hogy ezúttal sem tudott lemondani a hosszadalmas és tudós kifejtésről, aligha olvasott végig a legtöbb szavazópolgár – ezt a tanulságot vonta le. Magyarország nem akar angolszász típusú minimális államot, alacsony adókkal. És tényleg nem. Tegye fel a kezét, aki szerint mégis. Vagy jelentkezzen, aki szerint akkor is meg kell (és lehet) valósítani az állam „visszagöngyölését” (ahogy az angolszász szakirodalom szépen mondja), ha azt a nép egyáltalán nem akarja. Ezek után már csak egy kérdés maradt: ki fizeti a révészt? 
 
Két és fél évvel ezelőtt, közvetlenül a választások után, több írásban is azon tűnődtem, hogyan mászunk ki abból a társadalmi csapdából, amit magunknak állítottunk, nem tudatosan ugyan, de annál hatékonyabban. Akkor is, és most is, azt gondolom, a csapdából való szabadulás elsősorban nem gazdaságpolitikai, hanem mentális, civilizációs, kulturális kérdés. Meg kell értenünk a csapda természetét, amit magunknak állítottunk. Meg kell egyeznünk, hosszas – akár évekig tartó -- vitában az elfogadható megoldásokban. El kell tudnunk képzelni egy időtávot, egy ütemtervet, a megvalósulás horizontját. Azután hoznunk kell olyan szabályokat, amelyek betartásával lépésről lépésre közelebb jutunk egy mindannyiunk által elfogadható célhoz. Ez nem gazdaságpolitika, még csak nem is politika a szónak abban a szűk értelmében, ahogyan manapság (undorodva) beszélünk a politikai elit ténykedéséről.
 
Ez hosszú távú program, hit és vízió, amelynek megvalósítása nem egyetlen ciklus, talán nem is egyetlen nemzedék feladata és felelőssége. Az elmúlt évek gyötrelmes viharainak egy haszna volt: széttépték a tabuk és kimondhatatlan dolgok fátylát, egyebek mellett azt a fontos tabut, ami a pénzről – az állam pénzéről és a mi pénzünkről – való beszédet illette Magyarországon. Nem csak a Kádár-korszakban, de a dzsentri-mentalitással még legjobb pillanataiban is átitatott két háború közti Magyarországon, sőt, annakelőtte, a Monarchia Magyarországán is.
Nem akarnám a politikát egyszerűen elosztási kérdéssé degradálni, de ma Magyarországon teljesen vak, aki nem látja, hogy a kimondhatatlan – ilyen-olyan nemzeti vagy antifasiszta retorikával álcázni próbált – politikai kérdés mégiscsak az, ki fizet miért és hogyan. Ha pedig ez a kérdés, akkor a közteherviselés veretes eszméjének kell a politika középpontjában állnia, hacsak nem gondoljuk (biztosan sokan gondolják egyébként), hogy mindegy, ki fizet, csak ne én legyek az. A kormányprogram ajánlat ennek az alapvető kérdésnek a tisztázására, méghozzá – Gyurcsány országlása idején először – egy realista és meglehetősen alázatos ajánlat.
 
Nyilvánvaló, hogy a magyar állam erőforrásai végesek, és szinte minden állami ágazat és szervezet alulfinanszírozott (még akkor is, ha egyébként volna mit nyesni és racionalizálni rajta). A jövőben – ha a jelenlegi demográfiai trendek nem fordulnak meg, és semmi jele annak, hogy megfordulnának, noha az európai szinthez képest sokat ölünk a gyermekvállalás támogatásba – a magyar államnak egyre kevesebb pénze lesz, és egyre több kiadása. Minden közszolgáltatás lassú elsorvadásával kell számolnunk. Ezt a szegényebbek és az állami szférában alkalmazott középosztály nagyon megérzik majd, a magánszféra és a gazdagok kevésbé, hiszen ők a párhuzamos piaci rendszerben vásárolják már most is az oktatást és az orvosi ellátást. Ha már ma is fellázad a magyar a vizitdíj ellen, mit szól majd, ha a kórházak puszta falai fennmaradnak ugyan, de már nem csak a WC-papírt és a kanalat, hanem a műszereket és a gyógyszereket is a gyógyulásra vágyó betegnek kell beszállítania? 
 
A közteherviselés ennek ellenére sem elsősorban gazdasági kérdés, hanem mindenekelőtt morális vagy jogfilozófiai kérdés. Bence György mondta volt, hogy bizonyos állami szolgáltatásokat nem szabad – egyébként racionálisan – a legszegényebbekre korlátozni, nem valami praktikus okból, nem is azért, mert sajnáljuk a középosztályt is, hanem azért, mert a közszolgáltatásokban testesül meg a nemzet egysége, morálja, szolidaritása. Amit az egyik kap, az jár a másiknak is. Mind fizetünk, amennyire módunk van rá, és mindannyian részesedünk a közös jóból. Enélkül az alapvető hit nélkül egy ország szétesik, és csak erővel vagy erőszakkal (esetleg valami különlegesen fertőző ideológiával) lehet ideig-óráig egybentartani.
A közteherviselésnek ezért része az az igyekezet is, hogy a nemzet gazdagságához hozzájárulók – munkát végzők, adófizetők – és a járadékosok közt egyre növekvő morális feszültséget kezelje valahogy. Meggyőződésem, hogy semmilyen szociálpolitikai szempont vagy érdek nem lehet erősebb a nemzet alapvető szolidaritásának megteremtésénél.
 
Egy nemzet alapvető szolidaritása persze állhatna abban is, hogy versengve hárítjuk el az állami atyáskodást és kikérjük magunknak, hogy az állam a mi adónkból próbáljon gondoskodni rólunk (vagy másokról). Az Egyesült Államokban ez a nemzeti önkép vezérfonala, Magyarországon azonban ettől igen távol vagyunk, és nincs olyan politika (kivéve a teljes államcsődöt és az állam eltűnését vagy összeomlását), ami rövid távon csökkentheti az állami gondoskodással kapcsolatos várakozásainkat. A Gyurcsány-kormány egyetlen igazán sikeres (nem is nagyon idézett) intézkedése az volt, amikor szigorú ellenőrzésnek vetette alá TB-jogosultságot és egyenként megvizsgálta a tízmillió magyar állampolgárra jutó tizenkétmillió TB-kártyát. Ez ellen – vagyis a közteherviselés eszméje ellen – eszébe sem jutott fellázadni senkinek. A közteherviselés a mi morális konszenzusunk, mindannyiunk titkos eszménye, aminek megvalósítása roppant nehézségekbe ütközik.
Nem pusztán arról van szó, hogy a magyar kkv szektor üzleti modelljébe általában nem fér bele az adófizetés, így aztán munkahelyek és vállalatok sokasága tűnne el, ha hirtelen tényleg megszüntetnék a készpénzforgalmat a vállalkozások gazdálkodásában, és ezt szigorúan ellenőriznék is. Nem is elsősorban arról van szó, hogy „a magyar” csak akkor támogatja az állami szolgáltatásokat, ha azok neki nem kerülnek semmibe.
 
Ennél egyszerre tragikusabb és mégis reménytelibb a helyzet. Klasszikus játékelméleti csapdában vagyunk. Egyszeri magyarunk (magamra is  gondolok) nem szívesen balek, és fizet mások ellátásáért, ha biztos benne, hogy a másik kihúzza magát az adófizetés alól. Márpedig biztos benne. Tehát nem fizet ő sem adót. Ezen a csapdán csak türelmes, hosszú távú nyilvános vita segíthet, egy közteherviselési menetrend, amely nagyjából előre jelzi, hogy mikor, milyen kis lépésekben, milyen szankciókkal és ellenőrzésekkel megtámogatva, lépünk közelebb és közelebb az adófizető társadalom (és ezzel az adóterhet egyenletesebben elosztó, tehát adócsökkentő állam) megvalósulásához. Amikor a kormányfő az APEH segítőkész és rugalmas viselkedéséről, hosszú távra tervezett, kis lépésekről beszél, én így értem, és maximálisan egyetértek vele. Valójában meggyőződésem, hogy nincs más út, hacsak nem kívánunk olyan sokkterápiát, amely csak a már most is nagy és adófizetésre képes vállalatokat hagyja lábon, a darwini szelekció nevében. 
Lehet, hogy rövid távon a „kifehérítésből adócsökkentés” ígéret keveset ad vissza a gazdaságnak.
 
De remélem, hogy a fenti eszmefuttatás ébreszt némi kételyt mindenkiben, aki csak azt tartaná elfogadhatónak, ha egyetlen ugrással valósítanánk meg a gyors gazdasági növekedésre optimalizált adóterhelést. Lehetne éppen ezt is csinálni, ha az ország ezt akarná. Lehetne csökkenteni a nyugdíjakat, bezárni iskolákat és kórházakat, leállítani minden útépítést és visszavonni a családi pótlékot. De az ország nem ezt akarja. És a kormány, két év kínlódás után, végre megértette, mit akarunk. 

A magyar út (2008/08)

2008.08.13. 21:09 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: publicisztika politikai kultúra politikai elit értelmiség

Néha ismerőstől, néha ismeretlentől kapom a levelet, de az elmúlt fél évben havonta egy-kettő biztos érkezett. Nyugat-Európában, Kanadában vagy Amerikában élő magyarok írják. Mi van ott? Mi történik Magyarországon? A szerző szenvedélyességének vagy korhozta bölcsességének függvényében aztán különféle jelzők és határozók jönnek arról, hogy a helyzet kétségbeejtő, aggasztó, k* kínos, vállalhatatlan, nyugtalanságra ad okot, és így tovább.
Attól függően, éppen milyen hangulatban vagyok, néha azt válaszolom, hogy „rosszabb, mint gondolnátok”, néha pedig azt, hogy „nem olyan rossz, mint látszik”. Szóval akkor melyik? Én magam sem tudom?
 
Az elmúlt hónapokban a tizenkilencedik-huszadik század magyar történelmét bújtam, hogy a családi neurózisaim gyökerére bukkanjak. Minél mélyebbre ereszkedem az aznapi élményvilágba, annál sürgetőbb és kétségbeesettebb a publicisták hangja, annál hangosabb trombitaszóval hazaárulózzák egymást a mindenkori pártok heveskedői, annál mélyebb a pesszimizmus és elevenebb a nosztalgia a húsz-harminc évvel korábbi „boldog idők” iránt. Úgy tűnik, a magyar közélet mindig is nyomorúsággal, korrupciós ügyekkel, veszekedéssel és lobogólengetéssel volt teli. Ezek után nem csodálatos, ha a permanens rosszkedvet örököltük meg évszázadok magyar elitjétől.  
 
Ezzel a kijózanító tapasztalattal felvértezve próbálok válaszolni levelezőtársaimnak. Mi történik Magyarországon? Ha sine ira et studio, egy Tacitus vagy egy Tocqueville szemével nézzük, csak annyi történik, hogy Magyarországon éppen megszületik a demokrácia kultúrája, a demokrácia örök elégedetlenségével, harcaival, kompromisszumaival és kicsinyességével.  Az utcai randalírozás, az intolerancia, a gazdagodók és leszakadók közti feszültségek, a közbiztonság és a biztonságérzet megingása: ez mind a demokráciához tartozik. Nincs a világon olyan demokratikus ország, amely ne élte volna át ezt a mély undort, ezt a kétségbeesett kiábrándultságot valahol félúton az autokrata rendszer és a konszolidált társadalmi béke (mindig ingatag és mulandó) időszaka között. Nem ezek a felszíni hullámzások a félelmetesek, hanem az, vajon mi érlelődik a mélyszerkezetben. Vajon a balkáni-kaukázusi-orosz modell felé vagy Európa boldogabbik végéhez tartunk? 
 
Szekfű Gyula minden nagyobb történelmi rengés után megírta a maga számvetését, és bár ezekben a szenvedélyes vitairatokban néha nehéz elválasztani a mindenkori hatalomhoz való törleszkedést a sine ira et studio lényeglátástól, érdemes manapság újraolvasni a Három nemzedék, a Valahol utat vesztettünk vagy a Forradalom után érveit. Szekfű legfontosabb mondanivalója szinte mindig az, hogy amikor a katasztrófa – ha cinikus vagyok, mondhatnám, szinte menetrendszerűen – bekövetkezett a magyar történelemben, 1919-ben, 1921-ben, 1944-ben és 1946-ban, a legfeltűnőbb az volt, milyen mértékben készületlenül érte a politikai elitet és a publicisták hadát.
 
Sosem a lényegre figyeltetek – ezt mondja nekünk Szekfű. Sosem azt figyeltétek, hogyan fejlődik a magyar társadalom, és milyen geopolitikai környezetben kell érvényesíteni a magyar érdekeket. Soha senki nem foglalkozott a valós veszélyekkel, sem azzal, miféle módon lehet ezeket a valós veszélyeket hosszú, szívós munkával megelőzni. Gyűlölködés, retorika, légvárak és kapkodás – ez volt a magyar elit teljesítménye évszázadokon keresztül.  Mindig csak a szimbolikus ügyek, az érzelmek, az eszmék, a fájdalmak, a közjogi csaták – soha egy szó sem a valóságos gazdasági és társadalmi folyamatokról, a valóságos és robbanásközeli belső feszültségekről, a modernizációs folyamat kényszeréről, áráról és félrecsúszásairól. 
 
Történelmi összehasonlításban a mai magyar elit nem teljesít rosszabbul, mint a korábbiak. De ahogy a korábbiak is belevezényelték az országot a katasztrófák sorozatába, úgy könnyen megeshet, hogy ez a mi se-nem-jobb-se-nem-rosszabb elitünk is egy katasztrófa felé vezényel minket.
 
Bár én is leírtam már a weimarosodás szót egy publicisztikában, ezzel a magam is elkövettem a történelmietlen, lánglelkű publicisták szokásos túlzását. Nem, Magyarországon a katasztrófa, ha közeledik, nem a hitleri Németországhoz hasonlít, és nem is Sztálin Szovjetuniójához. Nincs a geopolitikai környezetünkben olyan hatalom, amely a hódító jogán ránkkényszeríthetne bármiféle diktatúrát, nincsenek olyan sérelmeink, amelyek orvoslásában reménykedve hadurak rabszolgáivá szegődhetnénk, és az egyesült Európában nem fog lábrakapni olyan fertőző eszme, amely Magyarországon barrikádokat, utcai harcokat, gyilkosságokat vagy titkosrendőrséget szülne.   Magyarország katasztrófája, ha jön, abban áll majd, hogy az irreleváns belső marakodással, a szokásos sérelmi politizálással, egymás lehazaárulózásával és leszalonképtelenezésével eltöltjük szépen azt az időt, ami most rendelkezésünkre állna ahhoz, hogy egy kemény, egy nagyon kemény globális világban erős és regionálisan fontos, gazdag országgá váljunk. A veszély nem az, hogy holnap már nem tojással dobálják, hanem lelövik az utcán azt, aki be meri vallani, hogy a saját neméhez vonzódik. A veszély az, hogy miközben a politikai indulatok cirkuszában kiüvöltjük a lelkünket, elfelejtünk erős, professzionális rendőrséget, jól működő és végrehajtható jogszabályokat,  a feladatukat jól teljesítő nemzeti intézményeket építeni. Magyarán, nem építjük ki a civilizáció infrastruktúráját, és nagyjából egy (udvariasság okán meg nem nevezendő) kaukázusi köztársaság szintjén vegetálunk majd az idők végezetéig. 
 
A nemzetközi térben az országok nem követhetik teljes mértékben a maguk ritmusát. Az a nemzeti civilizáció, amely nem áll készen a válaszokkal, vagy rossz választ ad, lassan, de biztosan kiirtja önmagát az emberiség jövőjéből. Nem, nem más teszi ezt velünk. Nem, nem Gyurcsány tehet még erről is. Ha ma rossz válaszokat adunk vagy nem vagyunk hajlandóak látni a kérdéseket, akkor mi, a véleményformáló és a politikai elit, temetjük el országunkat a romantikus poétáink által megénekelt sírba – ha valakinek kétsége van, tanulmányozza Jared Diamond könyvét, vagy Gyurgyák János magnum opusát a magyar nemzettudat beteges ferdeségeiről. Unokáink rendszeresen gondolnak majd a mi dicső tetteinkre, ahogy én nézegetem most a sok rossz döntést, amelyet dédapáim hoztak. Lehet, hogy unokáink megértéssel lesznek. Én jobban szeretném, ha nem lennének megértéssel: köpjetek a sírunkra, gyerekek, ha tönkretesszük a ti országotokat. 
 
 

Hogyan lettem baloldali? (2008/07) Népszabadság

2008.07.13. 17:53 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: kapitalizmus baloldal szolidaritás neoliberalizmus politikai program

Hogyan lettem baloldali? 

Valami baj lehet velem, mert Churchill bon mot-ja szerint se szívem nincs, se eszem. Egész ifjúságomban konzervatív-liberális emberként határoztam meg magam.  Aztán egy nap, túl a negyvenedik születésnapomon, azon kaptam magam, hogy baloldali lettem. Egy boldogtalan baloldali.  
 
A Kádár-kor végóráit járta, üldögéltünk egy családi vacsorán. Nagybátyám, az ellenzéki filozófus, aki biztosan benne volt az első tízben a Kádár-rendszer persona  non grata listáján, és évtizedek óta alkalmi munkából tartotta fenn magát, megállapítás-szagú költői kérdést intézett a család többi tagjához, nem is tudom, hogy sajnálkozva  vagy inkább elégedetten.  Ki  beszél még itt egyszer  Marxról?  Soha többet nem lesz senki Magyarorszagon baloldali.
 
Nem volt a rendszerváltás elitjének politikai eszméje az emberi jogi liberalizmuson, a nemzeti folytonosság-elven és a sértődött antikommunizmuson, illetve, a másik oldalon, a technokraták "modernizáció"-ideologiáján kívül. A kapitalizmus valóságára, hogy ugyanis mi van azokkal, akik alul vannak, és miféle méltóságot, miféle reményt, miféle ígéretet nyújthat majd számukra ez a rendszer, nem volt válaszunk. Nem is tartottunk még ott, hogy válaszunk legyen. Nem ismertük a kapitalizmust.
 
Ezek az értékek – a „modernizáció” baloldali értéke, a jogállamiság kiépítésének liberális értékei és a kádári hatalmi struktúra felszámolásának jobboldali értékei – ma nem érvényesek, nem alkotnak programot.  A ma kormányzó oldal mégis úgy tesz, mintha még programot lehetne építeni rájuk.  A kapitalizmus, a piac, a jogállam, a demokrácia, a pluralizmus – mindez megtörtént, itt van, nem a jövőben. Kicsit szeretjük, sokszor nem. Valóság, amivel kezdeni kéne vele valamit. 
 
Ha a mostani reformok értelmét nem ködösítené el az öszödi beszéd és a jobboldal elszántsága a kormánybuktatásra, ha most Magyarország képes lenne gondolkodni, akkor arról kellene gondolkodnia, milyen kapitalizmust akarunk. Egyetértek a jelenlegi kormánypártokkal abban, hogy a baloldali értékekhez (több méltóságot, több lehetőséget mindenkinek) az állam megrendszabályozásán keresztül (vagyis egy neoliberális programon át) vezet az út. De azzal egy cseppet sem tudok egyetérteni, hogy ezekről a civilizációs értékekről nem beszélünk. Ha nem beszélünk róluk, akkor nem léteznek. 
 
Az az értelmiségi közeg, amelyből származom, és amelyben az életem egy részét töltöm ma is, státust és jövedelmet veszített a rendszerváltással. De a státus- és jövedelemvesztésen túl valami más is fáj nekünk: az, hogy nincs miben hinni. Látszólag nincsenek célok, amelyekért az ember meghozza az áldozatot, mert nincs ezekről a célokról szó. 
 
A Gyurcsány-kormány tragédiája, hogy a méltányosabb társadalom víziója összemosódik a a költségvetés kiigazításával.  A választások előtt a technokrata elit egyre arra buzdította a kormányfőt, hogy „adj neki, tedd rendbe, szorítsd meg, racionalizálj, modernizálj!”. A kormányfő, abban a hiszemben, hogy a magyar szakértői elit mögötte áll, felgyűrte az ingujjat, és nekilátott. A racionalizálás azonban nem cél a politikában. A technokraták nem tudnak célokat adni.  Célok, a civilizációnkat megfogalmazó értékek nélkül pedig ez a reform elfogadhatatlan.  Lehet persze egy reformdiktatúrában hinni (a gyógyszer hatása nem szavazás kérdése), de a mi hektikus, semmi-se-drága politikai ciklusaink következtében társadalmi támogatás nélkül minden reformintézkedés halálra van ítélve. Jön a jobboldali kormány,  jusztis mindent visszacsinál, és nem lesz, aki tiltakozzon. 
Azt gondolom, ennek a jelenlegi reformnak sokkal komolyabb a tétje, semmint hogy politikai játszmák áldozatává váljék. A kádárista állam felszámolása nélkül nem lehet igazi jövőképet, valódi alternatívát kínálni – sem jobboldalit, sem baloldalit. Mindaddig minden politikai szlogen csak fedőnév az állam kínálta fosztogatási lehetőségek kiaknázására.
 
Francis Fukuyama, aki az Ybl Klub meghívására múlt héten Budapesten járt, a következő illusztrációval rázta fel a magyar aktuálpolitikai utalások híján gyorsan lankadni kezdő közönségét. Az illusztráció morális kultúrák és célok közti különbséget szemléltetett, de némi csavargatással politikai eszmék (társadalmi jövőképek) közti különbséggé alakíthatjuk. Ha Kínában a hatóság keresi az apádat adócsalásért, a konfuciánus hagyomány szerint az a kötelességed, hogy félrevezesd őket. Ezért nem tud Kínában jogállam és nagyvállalat működni. Japánban viszont az a morális kötelességed, hogy tájékoztasd a hatóságot apád hollétéről és viselt dolgairól. Japán sokak szerint nyomasztó hely. Normális európai ember felháborodik ezen a dilemmán. Pedig ha magyarra fordítom, ismerős: arra tanítod-e a gyereket, hogy kérjen (adjon) ÁFÁ-s számlát, vagy arra, hogy ilyen perverzió csak egy adóellenőrnek jut eszébe? Ez európai öntudatunk tiltakozik az ellen, hogy ilyen választás elé állítsanak, mert az egész európai civilizáció arról szól, hogy van köztes út. Jogtiszteletre kell nevelni a gyereket, és olyan törvényeket igyekszünk hozni, amelyeket be lehet tartani a család megkárosítása  és a személyes bizalmi viszonyok feláldozása nélkül.  Az európai politikai ideológiák nem ebben az alapvető törekvésben, csak abban különböztek egymástól, miben látták az állam és az egyén, a törvény iránti tisztelet és a családtagjaink és barátaink iránti lojalitás között a lehető legjobb egyensúlyt. 
Magyarországon érezzük már, fel kéne tenni ezt a kérdést, de világos válaszok még az egyéni lelkiismeret szinjén sincsenek, nemhogy a politikai programokban.
 
Pontosabban:  a megkezdett reformok tekinthetők implicit válasznak. A reformok válasza az, hogy élhető, kellemes ország akkor leszünk, ha legtöbbünk nem csal adót, és a tisztesség nem jár büntetéssel, sőt, abban hihetünk, hogy a tisztességtelenek bűnhődnek a végén. De ehhez a paradicsomi állapothoz az kell, hogy az állam ne elpazarolja, hanem hatékonyan használja fel az adónkat – hatékonyabban, mint mi magunk tennénk.  Ez nem neoliberalis program, ellentétben azzal, ahogyan a mostani ellenzék megcímkézi. Nem is puszta üzleti racionalitás. Ez a vadkapitalizmus felszámolásának, civilizálásának első lépése. De ahhoz, hogy azt az európai civilizációt, amelyet a vasfüggönyön innenről irígykedve néztünk, tényleg a magunkénak tudjuk, kell még egy válasz,  az európai civilizáció egy másik, nem kevésbé valóságos kérdésére. A második kérdés így hangzik:  hogyan élhetjük meg a „minden ember egyenlően fontos” gondolatát egy olyan világban, ahol  azok, akiket a piac nem favorizál, könnyen elveszítik a reményt és az önmagukba vetett hitet? Erre a kérdésre egy baloldali program adja meg a választ.  
 
Ma Magyarorszagon nincs baloldali program. Baloldali szlogenek vannak - a jobboldalon. Ez összezavarja  képet.  A jobboldal és a baloldal közti különbség elmosódása nem magyar sajátosság, a pártprogramok mindenhol  középre tolódnak, és egyre kevésbé képesek jól meghatározható társadalmi csoportokat szolgálni. Kiderült ugyanis, hogy mind a doktrinér politika rosszul hat a gazdaságra,  vagyis egy hithű politika folytán hosszabb távon még az a társadalmi csoport is szenved, amelynek javára újracsoportosítanák a nemzeti jövedelmet.  A fejlett világban a pártok megkülönböztető jegyei tehát az „értékek” , valamint néhány szimbolikus ügy – abortusz, iraki háború, vallási jelkép. 
 
Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta erős a szimbolikus politizálás, de ez a szimbolikus politika itthon inkább elfedte, mint megmutatta a valóságos politikai folyamatokat. A Szent Korona utaztatása,  a különféle emléknapok, a kommunistázás és az antiszemitázás folyamatos érzelmi izgalmat biztosít a pártok híveinek, anélkül, hogy valaha is érintette volna azt a kérdést: milyen országban szeretnénk élni.  Így sikerült ma odáig jutnunk, hogy nincs bal- és jobboldali társadalmi eszményünk, viszont vannak heves érzelmeink. 
 
Ma Magyarországon elég két kérdést feltennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, valaki jobboldali  vagy baloldali-e. 
Utálja-e „a kommunistákat”? (Értve ezen a Kádár-rendszer uralkodó és középosztályának tagjait, a jelenlegi MSZP-t, a jelenlegi SZDSZ-t,  de adott esetben bárkit nevezhet kommunistának, akit utálni óhajt.) 
Utálja-e Orbán Viktort? 
 
Nézzenek magukba. Valóban megmérhetőnek tartjuk magunkat ezekkel a kérdésekkel? Az adná meg a világképünk legfontosabb elemét, hogy kit gyűlölünk? Megelégszünk ennyivel célok helyett? Amikor előszor feltettem magamnak a kérdést, hol állok tulajdonképpen, az első válaszom híven tükrözte a mai magyar valóságot.
 
Biztosan nem a jobboldalon állok, mert nem akarok kizárni senkit a magyar társadalomból, a „komcsikat” sem. Sokáig azt gondoltam, liberális vagyok, ugyanezen alapon. De most, hogy élek mar egy ideje a kapitalizmusunkban, meggondoltam magam. Ebben a mi új világunkban a továbbiakban nem több szabadsagra van szükség, hanem arra, hogy önbizalmat szerezzenek azok is, akik most alul vannak, vagy kirekesztődőben a piac világából. Enélkül az önbizalom nélkül az a felelősségvállalás és vállalkozókedv, amelyet a kormányzó pártok időről időre számon kérnek a magyarokon, nem tud gyökeret verni. Az önbizalom pedig attól jön meg, hogy mindenki megélhet kis sikereket, és megélheti a saját egyenlő méltóságát. Vagyis megélheti azt, hogy nem csak a piac méri meg: ettől lesz ereje meghódítani a piacot is.
 
 Ma úgy látom, hogy a liberalizmus, bármelyik definícióját vesszük is,  az önbizalom felébresztéséhez kevés. Az európai öntudatot megalapozó önbizalomhoz nem elegendő a szabadságjogok kodifikálása.  Az kell hozzá, hogy a saját kapitalizmusunkkal, mércéivel, egyenlőtlenségeivel, az elit és mindenki más közt mélyülő szakadékkal, és a társadalom alatti underclass létrejöttével szembenézzünk. 1989-ben úgy gondoltuk, a jogállam mindent megold. Ma úgy látom, tévedtünk:  a kapitalizmushoz egy új morális kultúra kell. Számomra ez az új morális kultúra a baloldaliság, egy baloldali, nem kirekesztő baloldaliság – az a fajtája, ami még nincs, noha volna rá igény. 
 

Turul, nem turul (2008/07)

2008.07.13. 17:28 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: turul szobor történelmi emlékezet

A köztéri szobrok sorsa ritkán vidám. A felállításukkor vagy lángoló vita övezi őket, vagy teljes érdektelenség. Az érdektelenebb köztéri szobor tipikusan arra való, hogy  a szerelmesek és a turisták le tudjanak ülni a talapzatára, és általában egy elfeledett nagy ember (vagy nagy dolog) emlékezetére készült (a nagy embert vagy dolgot ettől csak még jobban elfelejtik). A politikai közösségből érzelmeket kiváltó emlékművek ezzel szemben többnyire a közös történelemről szólnak, és mivel a közös történelmet mindenki máshogy élte meg és másként érti, ezért végtelen vitákat váltanak ki. Nem csak nálunk: az Egyesült Államokban is óriási viharokat kavart a II. világháború áldozatainak emlékműterve például, hogy a Ground Zero emlékművéről ne is beszéljünk. 

 
Ha az emlék fájó, akkor mindenki magáénak érzi, és a saját szimbólumait szeretné látni a megemlékezés színhelyén. A nyilasszimpatizánsok a turult, a zsidók a dávidcsillagot, a kommunisták a vörös csillagot. (Ironikusan kérdem: Önök szerint van másfajta ember is? Mert ha van, a magyar médiából erről nem értesülhetünk). A feketék egy feketét, a nők egy nőt, a fiatalok fiatalt, az öregek öreget akarnak látni. Mindeddig minden normális, minden a legnagyobb rendben.
Ami a leghatározottabban nincs rendben, az a múlt pártpolitikai gyarmatosítása és a jogállam beáldozása egy újabb jó kis csetepaté oltárán. Hadd legyen még rosszabb azoknak, akik már úgyis szenvednek az országtól! Civilizáltabb országokban ugyanis az emlékezés a családok dolga. Elvégre magyar családok családtagjai haltak meg a szövetséges hatalmak bombázásai idején, vagy éppen egy német golyótól, az ő kedveseiket verték vagy (jobb esetben) lőtték agyon a nyilasok, az ő anyjukat/lányukat erőszakolta meg a dicsőséges orosz hadsereg. Az emlékezés a kisközösség dolga, és a kisközösségnek van joga ítélkeznie afölött, mi elfogadható emlékezési forma. 
 
Minden bizonnyal sokan vannak a 12. kerületben, akiknek semmi bajuk a turulmadárral, és sokan vannak, akiknek bajuk van vele – nem tudok róla, hogy őket bárki megkérdezte volna. Egy amerikai vagy német emlékmű felállítása esetén elképzelhetetlen, hogy a civil társadalmat kihagyják a tervezésből, de ha mégis megesik, hogy civilek csoportjainak nem tetszik egy emlékmű, állítanak mellé még egyet, vagy létrehozzák a saját megemlékezési formáikat, ahogy ez – leghíresebb formájában – a washingtoni vietnámi emlékmű esetében történt. Az emlékmű-pályázatot civil szervezetek és állami szervek közösen írták ki, közösen gyűjtöttek rá pénzt, és meg tudnak állapodni, kik és milyen kritérium alapján bírálják majd el a pályázatot. Aztán a közösség az emlékezés gesztusaival tovább gazdagítja a szobrot. A vietnámi emlékműhöz például – amely egy absztrakt, land-art-szerű meditatív fal -- amerikaiak sokasága  zarándokol el évente, és „üzenetet hagynak” ott meghalt szeretteiknek. Az üzenetek sokasága – tárgyak, levelek – ma már külön múzeumban látható.
 
A magyar emlékmű-állítási kultúra nem jutott el idáig. Egy emlékmű Magyarországon reprezentációs és szereplési lehetőség a polgármesternek vagy a politikai vezetőnek, így aztán Magyarországon az I. világháborús emékművek óta (amelyet a falvak, kisvárosok nagy erőfeszítéssel maguk állítottak) nem sok értelmes, elfogadható, erkölcsileg feddhetetlen emlékmű készült. Az emlékművek többsége a politikai osztály önfényezése, és örök feledésre, pontosabban szerelmesek és turisták általi újrahasznosításra van ítélve, nagyon helyesen.
A Turul-szobor körüli botrány nem lenne botrány, ha két politikai pólus nem gondolta volna alkalmasnak a szobrot arra, hogy legelszántabb híveinek harci kedvét felszítsa. Aki harcban utazik, az ritkán kultúrember,  így aztán a 12. kerület fideszes vezetése most meglepetéssel veheti észre, micsoda horda élén viszi a zászlót (vagyis a turult), a főváros pedig nem tudni, kiknek a nevében hadakozik, bár legalább a jogot a maga oldalán tudhatja.
 
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy, van-e Turul vagy nincsen. Engem nem zavar a Turul, de engem a Marx-szobor se zavart. Sőt büszkén mondhatom, hogy annak idején jelen voltam a „Szabadítsuk ki Osztyapenkót!” mozgalom megindításánál, amelyet fiatal barátaim azért indítottak, mert abszurditásnak tartották, hogy egy jó tájékozódási és találkozási pontként szolgáló köztéri valamit letöröljenek a térképről, pusztán azért, mert egy hazánkban hosszan tartózkodó idegen hatalomra emlékeztetett némelyeket. Hazánkban számos idegen hatalom tartózkodott hosszan az elmúlt évszázadokban, és ha nem gondoljuk, hogy a történelemkönyvekből ki kell törölni a nyomukat (sőt, ellenkezőleg, azt gondoljuk, minden magyar gyereknek tudnia kell, mennyi elnyomástól szenvedtek  őseink), akkor miért irtanánk ki a rájuk emlékeztető elemeket a köztérből?
 
Persze Osztyapenko és a Turul nem egészen azonos kategória. A Turul, ha ma állítják, mai üzenet, és akik nehezményezik, minden bizonnyal, és joggal, ezt nehezményezik. Hogy a turulmadár üzenet lehet ma, ez az egész nyomorúságos magyar rendszerváltás egyik legszomorúbb ténye. Mert a turulmadár a nyilasoktól és egyéb szélsőjobbos szervezektől szenvedőknek azt üzeni: ti nem számítotok. Számomra elképzelhetetlen és elfogadhatatlan olyan demokratikus politikai közösség, amelyben a politikai képviselők időről időre szükségesnek látják figyelmeztetni a közösség egyes csoportjait arra, hogy ők nem számítanak . Ez, kérem, bolsevik tempó, ez náci tempó: akkoriban volt szokás egyeseket illegitimnek, érdektelennek, létszámon felülinek nyilvánítani.  Ezért is csodálkozom, hogy a kitűnő Ablonczy Bálint a Heti Válaszban úgy véli, hogy a „balliberális gerillák és politikusok” most igazán tehetnének egy gesztust, és hagyhatnák a turult békében. A „balliberális gerilláknak és politikusoknak” ugyanis éppúgy semmi joguk arra, hogy döntést hozzanak arról, mi fáj és mi nem fáj a 12. kerületieknek (vagy az arra járó budapestieknek, általában a politikai közösség tagjainak), ahogy Ablonczy Bálint sem ítélkezhet erről. Mindenki csak a maga nevében  lehet nagyvonalú – mások fájdalmát azzal elintézni, hogy legyenek nagyvonalúak, érzéketlen és ostoba dolog. 
 
Ha valódi embereknek valódi lelki gyötrelmet okoz, hogy egy turul áll a kapujuk előtt, ezt az általuk választott, az ő pénzükből fizetett képviselőnek (polgármesternek) méltányolnia kell, mielőtt úgyszintén az ő pénzükből állíttat a maga kisszerű dicsősége érdekében egy bronz- és betonmonstrumot. Még az sem igen ítélkezhet ilyen esetben, akinek (mint jómagamnak) másodgenerációsként van oka kifogásolni a turulok elszaporodását. Mindenkinek az fáj, ami fáj, és mindenki fájdalmát tisztelni kell. El sem kezdtük még tanulni, kinek mi fáj, kinek a családja hogyan sérült a magyar történelemben, és máris turuloknál és masírozó tüntetőknél tartunk. Hogy ide juthatott a dolog, az a politikai osztály felelőssége.
 
Nem a Turul az ijesztő, az az ijesztő, hogy a Turul-vita már régen nem arról szól, kinek mi fáj. Ez valójában mintha senkit nem érdekelne: politikai presztízsharc lett belőle. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, arról szól, hogy a jogállami eljárások ütköznek itt egy polgármester önkényével, de a kerületek és a főváros (sőt, mondjuk az M0-ás esetében a községi és az országos érdek) közti harcban ez olyan gyakran előfordul, hogy nem hinném, éppen a Turul-szoboron kell demonstrálni a jogállamiságot. Szóval lehetne „nagyvonalú” a főváros – de nem azok nevében, akiknek fáj a turul, hanem azok érdekében, akik szeretnének véget vetni a múlt kisajátításának, a polgárháborús hangulat szításának, az álkérdésekről való álpolitizálásnak, a gyerekeink megrontásának. 
 
Arról ábrándozom, hogy a nyilasok által meghurcoltak (vagy családtagjaik) követelésére, Pokorni Zoltán teljes egyetértésével, a Turul szoborra szépen ráírják majd, hogy „a háború és a magyar nyilasbandák áldozatainak,  minden magyar állampolgárnak, minden üldözöttnek és szenvedőnek”, esetleg állítanak még egy-két keresztet, követ, csillagot, míg mindenki úgy érzi, hogy képviselve van és tiszteletben tartják az érzéseit. Kicsit többe kerül, de demokratikus: egy civilizált országban így csinálják. Egy civilizált országban ugyanis nem arra használják az emlékműveket, hogy megosszák, megalázzák, gyarmatosítsák a civil társadalmat. Ha majd ilyen emlékművet lát a kedves olvasó, tudja, hogy megérkeztünk a civilizációba. 

Felszabadulásom ünnepe (2008/07)

2008.07.13. 17:26 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: politikai elit kiábrándulás deliberatív közvéleménykutatás civil helyi problémamegoldás civil konzultáció

 Felszabadulásom ünnepe

A Kaposvári Egyetem kampuszán állunk, izzó fehér fényben, két nap kemény munka után. Mintha egy eufória-buborékban úsznánk, egy lehetséges Magyarország buborékjában. „Ezt írja meg! – mondja nekem a szőke hölgy, még mielőtt végképp búcsút intene --, és írja meg, hogy ebből kellene még sok!” Izgatott beszélgetés kezdődik erről, fél lábbal kifelé már. Az esemény lezárult, de még nem akarják elengedni egymást az esemény résztvevői, még volna mit mondaniuk.  „Máshol is kéne ilyen az országban! minden megyében!” – dobja be valaki az új gondolatot, és rögtön továbbfűzi: „És nekünk is ott kéne lennünk, minden kistérség megismerhetné a többiek helyzetét is!”
 
Ámultan és hálásan állok, amiért itt lehetek. Nem kellett sok, csak az alkalom, a lehetőség, hogy a kaposvári kistérség reprezentatív mintájából válogatott emberek leüljenek egymásra két napig, és beszélgessenek, és máris rájönnek, hogy tudnak beszélgetni. Nem veszekednek. Meg akarják oldani a problémáikat. Meg akarják érteni, mit tehetnek, de tényleg. „Nem is veszekedünk! – mondja valaki --, és politikáról se beszéltünk! csak az életünkről, meghallgatjuk egymást!”
 
James Fishkin és Robert Luskin amerikai kutatók dolgozták ki a deliberatív közvéleménykutatás (DPP) technikáját, és most – egy európai projekt keretében – a kistérség intézményeivel együttműködve a Corvinus Egyetem kutatói rendezték meg ezt a kaposvári eseményt. A DPP – és rokona, az Állampolgári Tanács – elszánt politikafilozófiai idealisták agyszüleményének tűnik.  Vegyünk egy problémát, vegyünk hozzá polgárokat, és hagyjuk, hogy a polgárok maguk vitassák meg a problémájukat, aztán lássuk, jutottak-e egyről kettőre.
 
Annak idején, amikor a felvilágosodás korának legliberálisabb és legdemokratább elméinek fennkölt gondolataival múlattam az időt, egyetemi éveim alatt, magától értetődőnek gondoltam volna, hogy érdemes így politikát csinálni. Kiválasztani egy mindannyiunkat érintő problémát (a kaposvári kistérségben a munkanélküliséget és az oktatás és a munkaerőpiac kapcsolatát), leültetni egymással egy asztalhoz embereket, a legkorszerűbb információkat a rendelkezésükre bocsátani, lehetővé tenni, hogy feltegyék a saját kérdéseiket az eléjük járuló szakértőknek, és aztán rájuk hagyni a többit. Beszélgessenek, tanuljanak egymástól, építsenek fel álláspontokat és megoldásokat.  Nem volna így ideális, gyönyörű? Békés és konstruktív? 
Sosem voltam a közvetlen demokrácia híve. Sosem gondoltam, hogy a tömegek közvetlenül tudják intézni saját ügyeiket; mindig is támogattam a képviseleti demokráciát mint a politikai elit kitermelésének legkevésbé rossz változatát. De ha a mai Magyarországon körülnézek, azt látom, hogy a kormányzottak – a politikai elit megbízói – elárvulva, elidegenedve, becsapva vagy feltüzelve, tehetetlen haraggal nézik, ahogy a kisszerű hatalmi játékok egyre többet kerítenek le az életükből, gyarmatosítják az érzelmeiket, megmérgezik a családi és baráti kapcsolataikat, félelemre és gyanakvásra tanítják őket a munkahelyeken, a szükségszerű korrupció hitét táplálják az üzleti életben.
 
A közvetlen demokrácia híveinek mindig azt a kézenfekvő viszontválaszt szoktam volt adni, hogy egy lakógyűlésen nem garantált, hogy a legjobb döntések születnek, mert a nagyhangú veszekedők tovább bírják, az elfoglalt szakértelmiségiek, valamint a kisgyermekes anyukák pedig el sem mennek, így aztán az ilyen demokrácia annak a demokráciája, aki éppen kapja-marja, fontos neki vagy nagyon ráér.  De, mint azt naponta tapasztaljuk, ez az ellenvetés parlamentáris demokráciára nem kevésbé igaz. Mi garantálja, hogy a legjobb emberek lépnek be a pártokba? Mi garantálja, hogy azok, akik beléptek, a legalkalmasabb vezetőt választják meg? Mi garantálja, hogy olyan ember lép politikai pályára, akinek fejlett a felettes énje, szigorú a moralitása, magas az IQ-ja, fejlett az empátiás képessége, jól választja ki az embereit, és tehetséges vezető? Semmi nem garantálja. Amíg a politika – és a párt – szitokszó, addig egy tisztességes embernek komolyan meg kell erőszakolnia magát, ha az ország hasznára akar lenni: keveset nyerhet, és sokat veszíthet.  De ha a tanítványaimra nézek, visszariadok a cinikusan realista választól: van nekünk ez a borzalmas politikai elitünk, de a lakógyűlés se volna jobb. Egy akármilyen, rosszfajta lakógyűlés nem. De egy ilyen beszélgetés – egy buborékban, a nyers érdekeinktől kissé hátrébb lépve, de a tapasztalatainkat megőrizve? Ez sem volna jobb?
 
Nem ezt tanítottam én magam is az elmúlt félévben az egyetemen? Hogy John Rawls szerint, vagy Thomas Scanlon szerint, racionális, érvelő vitában, különféle pozíciók és nézőpontok megismerése után tudnak igazán informált és legitim döntések megszületni? Mást sem csináltam fél évig, mint újra és újra visszazavartam szegény diákjaimat ezekhez az absztrakt szövegekhez, míg úgy nem érezték ők is és én is, hogy értjük már, mit is akarnak mondani a szerződéselmélet hívei. Hogy a magyar valóságtól ne szakadjunk azért el egészen, köznapi példákat hoztam az órákra. Mikor és hogyan szabad tüntetni? Kell-e bünteti a gyűlöletbeszédet? Van-e értelme nemzeti minimumról vagy társadalmi szerződésről beszélni a mai Magyarországon, és mit jelentene ez?  Hogyan látod te? Hogyan érint ez téged? Hogyan oldanád meg? – „Á, úgyse számít, hogy én mit gondolok...” – hárításnak gyenge, de az érzés őszinte. Már hogy ne számítana! – mondom --, ti vagytok az ország! Vagy úgy látjátok ti is, hogy a politika idetitásokról szól, érzelmi azonosulásról? Hogy nem csak úgy vannak indulataink, de szükségünk is van az indulatokra? Hogy nem is akarjuk tudni a másik fél kis igazságait? Hogy nem is akarunk  szembesülni másféle nézetekkel? És hogy ezeknek az érzelmeknek, ennek az identitásnak a gátlástalan manipulálása – ez a politika? Így látjátok? 
 
Hallgatnak, félénken. Hagyjam már őket békén a magyar politikával. Undorodnak tőle, de senki nem kérdezi a véleményüket. Ez van. Nincs jobb.
Pedig van jobb, és jelentős részben kulturális-mentális beállítottság kérdése, hogy a jobbat választjuk-e. A kaposvári Állampolgári Tanácskozáson és a Deliberatív Közvéleménykutatáson emberek ültek emberekkel, és moderálni se nagyon kellett, mert kinek jutna eszébe cigányozni, ha mellette egy kétdiplomás cigány nő ül, és meséli, hogy melyik egyetemre szeretné küldeni a fiát? Kinek jutna eszébe fújni a segélyezettekre, ha ül a körben munkanélküli asszony is, akire elmeséli, hogy csak ránéznek, és már küldik is el, mert elmúlt már 45? Ez alatt a két nap alatt az ellenséges, elidegenedett emberek konstruktív csapatokká verődtek össze, és egyre újabb és újabb konstruktív javaslatokkal álltak elő. Hogy csak egy példát mondjak, az egyik csapat felvetette, hogy segély helyett az önkormányzatok inkább munkaviszonyban foglalkoztassák azt, akit foglalkoztatnának – a segélyért. Lehet úgy is várost szépíteni, és kevésbé megalázó, mint segélyért kötelező közmunkát végezni. Alig egy héttel később a Szociális és Munkaügyi Minisztérium ehhez igen hasonló javaslatokat fogalmazott meg.
 
Ha nem lettem volna ott Kaposváron, az, amit az elmúlt húsz évben láttam a magyar politikából, akkor is meggyőzne róla, hogy a magyar politikai elit súlyosan cserbenhagyta – a gyűlöletkeltés és megfélemlítés, a klientúraépítés és korrumpálás politikájával meggyaláza az ország népét. Ennél bármi jobb, és minden pillanatot sokra kell értékelni, amikor nem ebből a mérgezett forrásból tápláljuk az identitásunkat. Ha nem lettem volna ott Kaposváron, nem ért volna az az élmény, ami most hetek óta meghatározza, amit az országról gondolok. Az ország nem csak jobb, nagylelkűbb, megértőbb, toleránsabb, mint azt a politika színpadán zajló rémdráma mutatja, de abban a pillanatban, hogy megszabadul ezektől a mérgezett identitásoktól, boldog, felszabadult és konstruktív is.  Ledobja a savanyú maszkot, felszabadultan örül, hogy nem kell senkit sem gyűlölni vagy okolni, és nekiáll, hogy megoldja a problémáit. Kár, hogy ezt egy európai projekt ösztönzésére ismerjük csak fel. Lehete mondjuk egy magyar projekt, vagy jónéhány magyar projekt.

süti beállítások módosítása