2008. utolsó napjaiban elhatároztam, egy utolsó próbát teszek a közírással. Eddig rosszul csináltam: kifinomult voltam, ironikus, civilizált és hosszadalmas. Nem használtam durva szavakat. Olyan közírással próbálkoztam, amely csak arisztokráciákhoz, az értelmiség vs a káder korszakához illik. A mi országunk a nemesebb harceszközöket nem becsüli, a bunkósbotot látja a betűben, mert a demokrácia fegyvere. Miért ne folytassam akkor én is bunkósbottal a személyes szabadságharcomat? Mi közírók tudjuk jól, hogy olvasóink jelentős része képtelen követni egy gondolatmenetet, ha abban van egyrészt és van másrészt. Mi tudjuk jól, hogy olvasóink jelentős részének egyetlen vágya, hogy kiszolgálják a politikai indulatait. Aztán ki-ki kezd valamit ezzel a ténnyel. Én például üvöltözöm.
Nem panaszkodni akarok, hogy hanyatlik a civilizációnk, durvulnak az erkölcsök, és a bunkók, valamint a gátlástalanok és/vagy gerinctelenek aratnak minden fronton. Ez ugyan mind igaz, de nekem saját személyes, kicsinyes problémám van, azon nem tudom túltenni magam. A problémám a következő. A 2006-os választási kampányban, rosszat sejtve, próbáltam volna felhívni az olvasók/tévénézők figyelmét rá, hogy a pártjaink süketelnek, a választók nem tudják, mire szavaznak, ebből pedig semmi jó nem sülhet ki. Amikor civilizált nyelvezettel és szép hosszan megírtam ezt a Népszabadság címoldalán, azt gondoltam, tettem valamit. Egyhamar kiderült, hogy fenét. Senkit nem érdekelt, mit írtam. Nem volt aktuális. Tettem hát még egy kísérletet, egy választási tévéműsorban. A korábbiakból tanulva most aztán jó keményen beszóltam, ahogy mondani szokás, leócskakomédiásoztam a tisztelt miniszterelnök-jelölteket, akik még véletlenül sem érintették a költségvetés hiányát a nagy választási párharcban. A politológus kollégák kicsit csóválták a fejüket – ej, nem szokás ilyeneket mondani! Aztán kivezettek a stúdióból, és soha többet nem kaptam meghívást választási vagy elemző televíziós műsorba.
A magyar média súlyosan elmarasztalható, amiért önként vállalták az agyhalált, önként zúgják a párt (az „oldal”, a „mieink”) harci énekét. A magyar médiában – tisztelet a kivételeknek – a valódi kérdésekről, a valódi disznóságokról, a valódi háttérügyletekről, a valóban fontos emberekről nem tudni meg semmit. Egyetlen ügynek sem lehet a végére járni, egyetlen olvasó sem gondolja, hogy az újságok vagy a híradók fontos információkat közölnek és hű képet adnak emberekről és eseményekről. A virgonc tudnivágyók, akik még összefüggéseket és magyarázatokat keresnek, titkos fórumok és szélsőséges lapocskák oldalait bújják összeesküvéselméletek után. Mi, közírók, csak habosítjuk a semmi kakaóját az újságok lapjain, és nem mondunk semmi lényegeset. Egyszer elég lesz ebből is.
Mi az öncenzúra? Minden. Magyarországon az öncenzúra alól a legnehezebb kibújni. Engem például nem lepett meg, hogy Zuschlag lopott, s hogy önkormányzati képviselőknek kreatív gondolataik támadnak a rájuk bízott vagyonnal kapcsolatban. Az országot sem lepte meg; pontosan ezt vártuk tőlük, pontosan ezt gondoltuk róluk eddig is. Mégsem tesszük fel a sokkal érdekesebb kérdést: hogy vajon miért működik az ügyészség ilyenkor, és hogyan nem működik máskor. Ha igaz, hogy ebben az országban mindenki lop, aki állami vagyon közelébe kerül, akkor miért nem indulnak naponta ügyek, miért nincs annyi ügyészi feljelentés, ahány állami csődgondnok vagy felügyelőbizottsági tag jár a mi kis egünkön? Ha nem lop mindenki, akkor hogy jövünk hozzá, hogy nagy kényelmesen legyintsünk, hogy úgyis mind lop... És az a néhány tisztességes, akiből ilyenkor, ezzel a hanyagon odalendített kis pofonnal verjük ki végképp a szuszt?
Amíg nem lehet hitünk a jogbiztonságban, amíg nem lehet hitünk a sajtóban, addig nem ér semmit a felháborodás. Amíg nem jön létre szoros együttműködés a média és az elégedetlenek között – mert ki kell szivárogtatni minden gyanús ügyet, minden megbundázott közbeszerzést, és nyomon kell követniük minden korrupciós vagy sikkasztási esetet, akár éveken át --, addig továbbra sem lesz következménye a kreatív vagyonkezelésnek. Most a hülyéké és a gátlástalan gazembereké az ország.
De miért hagynánk, hogy így legyen?
Sok becsületes ember él itt – ők szenvednek a leginkább. Meglehet, csalnak néha, mert rákényszerülnek, de elsősorban tisztességesen szeretnének élni. E zért áldoznának időt, pénzt, fáradságot, szavazatot. Csak nem tudják, hová forduljanak, mert nincs párt, amelyik a tisztességért és a jogbiztonságért harcolna, és még hinni lehetne neki. (Amíg a jelenlegi szabályozás fennáll, addig nem is lesz ilyen párt.) Van egy álmom: az igazi nagy harc a következő tíz-tizenöt évben a szabálypárti, jogállami erők és az ügyeskedők, közbeszerzők és kampányfinanszírozók között zajlik majd.
Ebben a pillanatban az egyszeri tisztességes ember, a szabálykövető, a jogállamhívő, még nem ellenfél. Mert nem kiabál, nem szervezkedik, csak undorodik. Azért figyeljenek csak: egyre többen kiabálnak már – a Freedom House, a Transparency, az Eötvös Károly Intézet, a Kormanyszovivo.hu. Kiabáljanak Önök is!
