F. D. Roosevelt első beiktatási beszédében, 1933. márciusában, vagyis a gazdasági világválság csúcsán, alaposan elverte a port korának bankárain és brókerein: „A bőség küszöbén állunk, de hiába látjuk a saját szemünkkel a kívánatos javakat, nem részesedhetünk belőlük. Elsősorban azért jutottunk ide, mert az emberi javak tőzsdéjének urai kudarcot vallottak, saját makacsságuk és hozzá nem értésük folytán, majd elismerték hibájukat és lemondtak trónjukról. A gátlástalan pénzváltók praktikáit elítéli a közvélemény bírósága és emberiség undorral fordul el tőlük. Igen, próbálkoztak ők, de minden erőfeszítésük egy elavult hagyomány mintáját követte. A hitelek kudarcát azzal gondolták orvosolni, hogy még több hitelt kínáltak. Amikor a profit csábítása már nem volt elég, hogy népünket hamis vezetésük mögé felsorakoztassa, buzdítani, könyörögni kezdtek, hogy helyreállítsák a bizalmat. Csak az önzők nemzedékének szabályait ismerik. Nincs jövőképük, és jövőkép híján a nép elpusztul. A pénzváltók elmenekültek a civilizáció templomának magasztos székeiből. E templomot most visszaadhatjuk az ősi igazságoknak. A helyreállítás sikerének mércéje a puszta profitnál magasabbrendű társadalmi eszmék követése.”
Hogy mi okozta a nagy gazdasági világválságot, ma is vita tárgya a közgazdász-történészek között. A „leveraged”, vagyis hitelből finanszírozott tőzsdei spekuláció (abban a hitben, hogy a részvényárfolyamok emelkedése – a bull market – örökké fog tartani) éppen úgy a vádlottak között szerepel, mint Roosevelt beszédei az elnökválasztási kampány folyamán, amelyekben addig ostorozta a banki mohóságot és az aranystandard hiábavalóságát, míg a rémült amerikaiak az összes pénzüket aranyra váltották. Annyi biztos, hogy a pénzügyi rendszer döntéshozóinak kétségtelen mohósága, a politikai döntéshozók vonakodása a radikális beavatkozástól („míg működik, ne nyúlj hozzá!”), és a tömegpszichológia együttesen állította elő azt a példátlan nyomorúságot hozó évtizedet, amelyben az értékeket valóban át kellett értékelni. Nem azért, mert az emberiség magasztosabb szellemisége győzött az alantas pénzuralom felett, hanem azért, mert a „dzsezz-korszak” ragyogó életformájának véget vetett a pénzhiány és a munkanélküliség. „Hja, nem volt pénzünk WC-papírra – mondja egy öreg barátom, akkoriban tisztviselők gyermeke --, mi, gyerekek, sorban álltunk papírhulladékért , oszt azzal töröltük a fenekünket. De túl lehetett élni ezt is, annál jobban megbecsüli az ember, amije van.”
A mostani hitelválságban minden régi hang újra megjelenik. A New York Times – roosevelti demokrata hevülettel – tényfeltáró riportokat közöl azokról a pénzügyi vezetőkről, akik egy-egy intézményt a földre küldtek. Az AIG (a világ legnagyobb biztosítója) például – a NYTimes szerint legalábbis – egy kis londoni iroda ámokfutása következtében került padlóra, amely pénzügyi biztosítóként kínált garanciát (hihetetlen profittal és roppant magabiztossággal) arra az esetre, ha ügyfeleinek ügyfelei elmulasztanák fizetni a hiteleiket. Míg ezek a nagy nemzetközi cégek és szupergazdag emberek szépen fizették a kamatokat, nem is volt semmi baj. De ahogy a hitelválság elérte a válogatott ügyfélkört, elfogyott a készpénz, és az AIG bedőlt a bevállalt kötelezettségek súlya alatt. A londoni iroda vezetője 2008 februárjában szépen felmondott, és elvonult vagyonával Hol a felelősségrevonás? – kérdezi, a sorok között, a NYTimes újságírója. De ezt kérdezik az utcán a felháborodott németek is, akik annyi pénzt, amennyit egy bankár az éves jutalom formájában hazavisz, nem is láttak még egyben. Igen-igen, csak éppen az első indulaton túl mindig ugyanaz a tanulság: csak azt lehet büntetni, aki a szabályokat megszegi, aki tudatosan rosszat tesz. Hogy úgy mondjam, még az eső után köpönyegnek is több értelme van, mint a hold megugatásának. Roosevelt első dolga volt, hogy új szabályokat vezetett be és új intézményeket állított fel, hogy az amerikai tőzsdét és bankokat felügyeljék. Bármilyen fájdalmas is arra gondolni, hogy néhány tucat ember hatalmas vagyont gyűjtött, miközben hozzájárult ehhez a válsághoz, a kérdés mindig az, vajon voltak-e szabályok, amelyek világossá tették és tiltották a veszélyes műveleteket?
Ilyenkor aztán előveszi a sajtó és „a közvélemény bírósága”, mint Roosevelt szépen mondta, a következő felelőst, a szabályozókat. Például Alan Greenspant, az amerikai jegybank, a Fed korábbi elnökét, aki többször is kifejezte hitét a korlátozatlan pénzügyi piacok és a „kockázatot szétterítő” derivatív termékek iránt (amelyek a mostani válságot okozták, legalábbis a legtöbb elemző szerint). Vagy G. W. Busht, aki tudhatta volna, hogy hitelezési buborék készül – hosszú listát lehetne összeállítani azokból a szakértőkből, akik előre jelezték a bajt --, mégsem lépett semmit, hadd örüljön a nép az olcsó ingatlannak. Utólag nyilvánvaló, hogy Soros Györgynek például, aki a kilencvenes évek közepe óta szívós következetességgel küldte -- a semmibe – üzeneteit arról, hogy a globális pénzügyi rendszer a jelen szabályozatlan formájában súlyos válsággal fenyeget, igaza volt. De hát az 1987-es és az 1999-es tőzsdei és banki válságot sikerült például izolálni, nem lett belőle világválság, gondolhatták akkoriban a döntéshozók. Mit károg ez a Soros?
A legveszélyesebb azonban az a reakció, amelynek nyomát például az Economist múlt heti, riasztó című cikkéhez (Ki a következő?) fűzött olvasói kommentárjaiból világosan kiolvasni. A kelet-európai illetőségű olvasók szinte kivétel nélkül mind vádolnak valakit: 1. egymást (tipikusan a lengyelek a magyarokat, a románok pedig a bolgárokat), 2. általában a fejlett országokat (megint cserben hagytak minket!), 3. a saját inkompetens politikai elitjüket (mit gondolnak, kik ezek? a magyarok, naná!). Mindegyik szenvedélyes, tiltakozó feliratban lehet persze igazság – a románok kikérik maguknak, hogy lendületesen fejlődő gazdaságukat a bolgárhoz hasonlítsák, a lengyelek kikérik maguknak, hogy a valutájuk és a hitelképességük része egy kelet-európai portfóliónak, és azzal együtt mozog, így a magyarok lerontják, az inkompetens politikai elitről pedig tudunk éppen eleget, sajnos. Mégis, a vádnak ez az iránya engem a náci Németországot előkészítő retorikára emlékeztet. Ki a felelős? A weimari inkompetens vezetők, a gonosz Európai államok, és mindenki, aki hátba döfi Németországot! Mindenki felelős, csak mi, a tökéletes német nép nem! Ez is út volt kifelé a válságból, de a világháborúhoz vezetett.
A kelet-európai tendencia, hogy a felelősséget másra hárítsuk, persze nem fenyeget világháborúval (ahhoz kissé komolytalan ez a társaság), de azzal fenyeget, hogy állandósul a kiszolgáltatottságunk „külső” tényezőknek és minden válság váratlanul ér minket. Aki szerint mindig másokkal a baj, az nem tanul és nem old meg egyetlen problémát sem (oldják meg a mások, akikkel a probléma van!). Nem kell sok gondolkodás ahhoz, hogy belássuk: a jelenlegi hitelválsághoz kellettünk mi is, minden egyes magyar állampolgár. Aki hitelt vett fel (én magam elől járok felelőtlenségben, mert most nyáron vettem fel jen-alapú hitelt – és csak magamra vethetek), aki meg sem próbál takarékosan élni, aki minden olyan erőfeszítésnek, amely a költségvetés hiányát és a közös adópénzünk pazarlását csökkentené, keresztbe tesz. Csak olyan országban lehet hitel-lufit fújni, ahol az emberek révülten fogyasztanak (mint a gyerek, aki nem tudja, mit ér a pénz) és/vagy követelődznek (mint a gyerek, aki azt hiszi, a szülőnek csak akarnia kell, és megveheti a legdrágább sífelszerelést is). Az olyan ország valutáját, amely nem szorul külföldi hitelekre, mert a költségvetési hiányát alacsonyan tartja, nem olyan könnyű bedönteni. Röviden: az olyan országot, amelyben kevésbé gyermetegek az emberek, kevésbé fenyegeti a meglepetésszerű katasztrófa. Nem azért, mert egy érettebb gondolkodású ország kivonhatja magát világszintű folyamatok alól, hanem azért, mert sokkal könnyebb megelőző intézkedéseket hozni – vagyis akkor cselekedni, amikor még nem nőtt katasztrófává a baj. Ha pedig a baj már itt van a küszöbön, ahogy most Magyarországon, egy éretten és felelősen gondolkodó országban könnyebb a válság tömegpszichológiai és politikai okait kordában tartani.
Ha már itt tartunk, még egy felelőst idecitálhatunk. A modern mediatizált politika sok kárt okoz, mivel mindig a legbutábbak legegyszerűbb érzelmeire épít. Ha a legbutábbak legegyszerűbb érzelmeiben nincs helye az önmérsékletnek és az önfeláldozásnak, a saját felelősség vállalásának és a valóság megismerésének, akkor az ezekre a – válság idején, és méginkább a megelőzésében hasznos – értékekre építő politika kudarcra van ítélve. Ahogy egy angol kommentelő válaszolta politikai elitünkre panaszkodó magyarunknak az Economist honlapján: „naná! azért hazudnak, mert nem választanátok meg őket, ha nem hazudnának!”
Kié a felelősség? A maga szintjén mindenkié. A bankáré, a szabályozóé, a politikusé, a médiáé és az átlagemberé. De aki megelégszik azzal, hogy más felelősségét firtassa, és a saját viselkedésére nem kérdez rá, az a legmérgezőbb szem a láncban. Aki nem hajlandó tanulni egy válságból, az újabb és újabb válságokra ítél minket. Arra kérem a kedves olvasót ezért, ne higgyen ma senkinek, aki másokat szid, de nem néz önmagába.
