Gyurcsány Ferenc a második választási forduló záróaktusában szívre tett kézzel énekelte a himnuszt az emelvényen. Az operatőrök nagy örömére a tömegben egy ifjú aktivista ellenpontozta a nemzeti lobogóval a mámoros és kissé hamis dalolást, így aztán a finálé hangulata meglehetősen emlékeztetett a Fidesz nagygyűlések érzelmi csúcspontjaira. Érteni vélem a pillanat üzenetét. Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy megnyerte a választást. Történelmet írt azzal is, hogy visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját a jobboldaltól, valamint megpróbálta érzelmi közösséggé formálni az ennek eddig notóriusan ellenálló baloldalt. De ez csak apróbetűs történelem. A szívre tett kéz azt sugallja, a második Gyurcsány-kormány elkerülhetetlennek látja, hogy nemzeti konszenzust teremtsen, társadalmi támogatást és a politikai cselekvésbe vetett hitet építsen ott, ahol most nincs egyik sem, és nagyszabású alkalmi koalíciókat kössön tisztes, de távolról sem kétharmados többsége birtokában.
Röviden: Gyurcsánynak a magyar politikai kultúrát kell átalakítania. Vissza kell szereznie a politikai osztály hitelét. El kell csendesítenie a pozíciókra ácsingózókat. Rá kell vennie a közszférában dolgozókat, hogy ne eltűrjék vagy kicselezzék a regnáló kormányt és jogszabályait, hanem kreatívan járuljanak hozzá egy hatékonyabb állam kialakításához. Meg kell győznie a választókat arról, hogy egész Magyarország működik majd jobban, ha a saját életében mindenki betartja azt a néhány szabályt, ami rá vonatkozik. Ehhez a feladathoz képest nemhogy a választás megnyerése, de még a költségvetés alapos megnyirbálása is laza tavaszi séta. A miniszterelnök ezt minden bizonnyal tudja. Amikor azt súgta az intuíciója – vagy a tanácsadói? --, hogy szívre tett kézzel énekelje a himnuszt, azt üzente minden nézőjének, hogy szüksége lesz a lelkesedésükre és a hitükre, különben úgy járunk, mint 1995-ben: eljutunk a költségvetési hiány lefaragásáig, de nem jutunk el egy élhetőbb Magyarországig.
Mindenki tudja, hogy 1995-ben volt nekünk egy Bokros-csomagunk, és ha valaki nem tudná, a jobboldalon időről időre emlékeztetik rá. Az él az emlékezetünkben, hogy végre kellett hajtani a költségvetési kiigazítást, elkerülhetetlenek voltak a megszorító intézkedések, mert tarthatatlan volt a magyar költségvetés hiánya (akkor a GDP 6,6%-a); a nagy befektetők és a pénzpiacok bizalma megingott. Úgy emlékszünk Bokrosra, mint hidegfejű technokratára, aki mereven a fiskális egyensúlyra függesztette tekintetét, a drasztikus költségvetési megszorításokat könyörtelenül átverte rajtunk, érzéketlenül lefűnyírózta az államot, betömte a tátongó lyukat, mi pedig nyeltünk, és beismertük – már aki, persze --, hogy a muszáj nagy úr.
Ki emlékszik rá, hogy Bokros Lajos 25 pontja – vagyis a Bokros-csomag elvi alapjai– még nem egyszerűen az államcsőd elkerülését, hanem egy hatékonyabb és igazságosabb állam megteremtését tűzték ki célul? Hogy nem kényszercsomagot, hanem átfogó reformot és társadalompolitikát kínált, hosszú távra? Átgondoltuk-e valaha, hogy miért nincs azóta sem hatékonyabb egészségügyünk, nyugdíjrendszerünk, oktatási rendszerünk? Miért nem tudtunk semmit sem kezdeni a romák ügyével? Miért tartunk ugyanott az adómorál területén? Miért tartjuk viccesnek az üvegzseb-törvényt? Miért nem sikerült kifehéríteni a gazdaságot?
Bokros 25 pontjának szövege nem éppen lelkesítő, hiányzik belőle a vizionárius lendület, de világos jövőképet testesít meg. Ez a jövőkép 1995. tavaszának végére már elolvadt a program körüli csatározásban. Eltűnt, nem is emlékszünk rá, és meggyőződésem, hogy a hirtelen sokk kiváltotta ellenkezésen túl ennek az az oka, hogy a Horn-kormány nem volt képes hihető, vonzó és tiszta képet adni magyaroknak arról, hogy hová szeretnénk eljutni.
Technokrata szöveggel nem lehet elkötelezettséget teremteni. Az állami ellátórendszerek átvilágítása, a jól működő szolgáltatások víziója nélkül nem lehet a szerkezet-átalakító reformok mögé társadalmi erőt rakni. Egy hatékonyan működő állam képének megrajzolása, működésének elmagyarázása nélkül nem lehet az adótudatosságot növelni. Magyarország ma az alkalmazkodási csapda foglya: mindenhez alkalmazkodunk, ezért nem változtatunk semmin. Elkélne némi hihető idealizmus. Szükség van új, közös játékszabályok kimondására és elfogadására – és a politikai elitnek makulátlan jó példával kell elől járnia, ahelyett, hogy a jogszabályok kreatív megkerülésére biztatná tagjait --, amelyek véget vetnek a kettős mércék, kiskapuk, illúziók, hangzatos hazugságok és rejtett alkuk uralmának. A politikai kultúra megváltoztatása nélkül aligha sikerül az országot olyan fenntartható pályára állítani, amelyben nem követik egymást hektikus hirtelenséggel a költségvetési megszorítások és a választási osztogatások, és nem nyugszunk bele abba, hogy mindeközben rohad minden tovább.
A baloldal kampánya 2006-ban minden újszerű pátosz ellenére meglehetősen óvatos volt – nem ígért semmit, és nem állított sokat. Gyurcsány első szavai – „megértette a piacok üzenetét” – még szintén nem nekünk szóltak, ez még a technokrata muszáj-szólam. Kíváncsian és hazafiasan szívre tett kézzel várom a folytatást.
