Milyen játékot játszunk?
(még egyszer a hazugságról)
Néhány évvel ezelőtt Gennaro Gattuso, az AC Milan játékosa azt nyilatkozta, Olaszországban nem lehet rendesen focizni. A focisták tudják, hogy mindenki más is tudni véli, hogy az olasz meccsek eredményét játék előtt rendezik le, így inkább a színpadi teljesítményre és a bíró manipulálására koncentrálnak, és nem a játékra. Éppenséggel szívesen játszana ő rendesen is – így Gattuso --, de egymagában kevés ahhoz, hogy megváltoztassa a rendszert. Aztán kitört a botrány, végül pedig Olaszország mégis megnyerte a vébét. Úgy látszik, ki lehet kapaszkodni a legsötétebb mocsárból is, ha világos célokkal és ennek megfelelő stratégiával rendelkezik egy csapat.
Nem vagyok fociszakértő (még ha tudom is, mi a les), de ebben a történetben nem is a futball az érdekes. Ma Magyarországon – sokan leírták már ezt, legutóbb Kornai János és munkatársai egy hatalmas tanulmánygyűjteményben – olyan bizalomhiány van, amely alapvetően akadályoz bármiféle költségvetési reformot, amely valóban új, és hosszabb távon mindannyiunknak kellemesebb és élhetőbb országot eredményezne. A hangsúly itt a hosszabb távon van: olyan érdemi reform, amely nem pusztán a költségvetés kényszerű kiigazítását szolgálja, nem pottyan bele tehát abba a csapdába, amely a Bokros-csomag hatásait olyan rövid időre korlátozta, szükségképpen társadalmi reform is. A társadalmi reform pedig nem fér bele négyéves politikai ciklusok reformokra szánható két évébe, és nem is olyan vállalkozás, amely működik a társadalom tagjainak együttműködése nélkül. Társadalmi reformot semmiféle kormány nem tud végrehajtani, de még kezdeményezni sem. A mindenkori kormányok azzal segíthetik a hosszabb távú és egészségesebb átalakulást, ha segítenek felszámolni a kényszerű hazugságokat, amelyek fenntartják a bizalomhiányt az országban, és végül megölnek minden kezdeményezést.
Az első hazugságot a Kádár-rendszerből örököltük. Egy jeles bizalom-kutató írja, hogy amikor alacsony az intézményekbe vetett bizalom, az emberek második legjobb megoldásként a korrupcióhoz fordulnak – az legalább kiszámítható, és mindig kéznél van, a tarifák is kialakulnak. A korrupciós piac ott is működik, ahol az intézmények hatékonyságában nem hisz senki. Annak idején a Kádár-rendszerben első hűtőszekrényemet – nem lévén más tőkém – egy pusziért szereztem be a pult alól. Ez volt a szabott ár, és végülis méltányosnak tűnt, legalábbis össztársadalmilag hasznosabbnak, mintha kedveszegetten hűtőszekrény nélkül ballagtam volna haza.
A hazugság ezzel kapcsolatban az, hogy ha mindenki becsületesebben viselkednék, akkor végre megszűnne a korrupció: a jellemes ember nem veszteget és nem fogad el vesztegetést, úgyhogy az ország népe magára vessen, ha továbbra is erkölcsi fertőben óhajt élni. Valójában az egyéni becsületessség nem számolja fel a korrupciót, bár lehet, hogy megment néhány lelket. A korrupció akkor csökken, ha a szabályok áthághatatlanok és világosak, az intézmények tökéletesen kiszámítható gépezetként működnek, az állampolgárnak pedig minden információ a rendelkezésére áll. A válság-kormányzás nem kedvez az ilyesféle kiszámíthatóságnak. A költségvetési reform a mostról szól, a társadalmi bizalom felépítése hosszú távú feladat. A Gyurcsány-kormányban láthatólag megvan az eltökéltség arra, hogy mind a kettőbe belevágjon, de ha szem elől tévesztik, hogy a két feladat nem azonos, sőt, bizonyos mértékig ellentmond egymásnak, akkor nem fogunk előbbre jutni, legfeljebb a külföldi hitelminősítők nyugszanak meg egy kicsit.
A második hazugság az, hogy a szabályok rendben vannak, csak be kéne őket tartani. Ma Magyarországon nem lehet feltenni azt, a nemzetközi irodalomban az anómia (vagyis a morális elbizonytalanodás) mérésére használatos kérdést, miszerint „Egyetért-e Ön azzal az állítással, hogy ahhoz, hogy valaki boldoguljon, néhány szabályt át kell hágnia”? A kérdésre ugyanis minden magyar felnőtt igen-nel felel, és ez nem(csak) a társadalom morális tudatának megingását mutatja, hanem azt, hogy a szabályok és az élet között szakadék tátong.
Hogy Hankiss Elemér örökbecsű kifejezésével éljek (amellyel a kései Kádár-rendszert jellemezte), ebből a társadalmi csapdából akkor vezet ki út, ha megváltozik az emberek percepciója arról, milyen játékot játszunk mi itt Magyarországon. Ha olyan játékot játszunk, amelynek hosszabb távon érdemes betartani a szabályait, és ezt mindenki tudja, akkor – ha morogva is – előbb-utóbb mindenki beáll a sorba, mert rákényszerítik a többiek. Ehhez azonban olyan szabályok kellenek, amelyek működőképességében nagyjából mindenki hisz. Ilyen szabályokat a kormány nem tud kitalálni egy intenzív kétnapos ötletbörzén, és nem állnak elő a különféle társadalmi csoportok kívánságainak eredőjeként sem.
Először világosan látnunk kell, milyen játékot játsszunk most, és mi ennek a következménye – csak azután lehet új szabályokat javasolni. A kormány, a média és a különféle szakemberek azon kell fáradozzanak, hogy megértsük, milyen viselkedésnek mi a hosszabb távú társadalmi következménye, és miért nem örülne ennek egyikünk sem. Kommunikáció nélkül, hosszadalmas, türelmes és mindenki számára érthető magyarázatokat kínáló tájékoztatás nélkül nem születhet meg a társadalmi konszenzus bizonyos szabályok körül.
A harmadik hazugság nem független ettől. Magyarországon ma nem tudjuk semmiről, hogy valójában mibe kerül, és alapvetően illetlenségnek tartjuk a dolgok árát és költségét felemlegetni. Gyakran járok Hollandiában mostanában, és a minap a delfti egyetemen megvilágosodásom támadt. Megebédeltünk az egyetemi menzán (az étel rémes volt), majd szépen visszavittük a tálcát a megfelelő pulthoz. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az ételmaradékot és a papírszalvétát holland kutató partnerem akkurátusan belekotorja a megfelelő küblikbe, azután elhelyezi az üres tányérokat és az evőeszközt az erre a célra szolgáló tornyok tetejére. Nyeltem egyet és követtem a példáját. Johan türelmesen várt, míg ügyetlenkedtem, aztán megigazította utánam a torony tetejére helyezett tányért. Ha csálén teszi fel az ember, a következő kliensnek problémát okoz, és a mosogatás is lassabban megy.
A munkának ára van. Az ételnek is ára van. A villanynak is ára van – egy másik holland partner mosdójában barátságos felirat figyelmeztet arra, hogy a villany pontosan 7 perc múlva kialszik magától, ne ijedjünk meg, ha netán tovább tartana a dolgunk. A magyar egyetemeken nincs pénz ugyan arra, hogy beszerezzünk egy projektort vagy festékkazettát vegyünk a fénymásolóba, de a villany addig ég, míg valaki le nem kapcsolja.
A kormánynak ma arra kellene törekednie, hogy ezentúl mindenen legyen árcédula (vagy inkább költségcédula), még akkor is, ha az ember nem maga fizeti: az egészségügyi szolgáltatáson, az oktatáson, a fűtésen és az utcák feltakarításán. Ehhez persze a kormánynak tudnia kell, hogy mi mibe kerül ténylegesen. Akkor majd eldönthetjük, miért mennyit vagyunk hajlandók fizetni.
De hogy visszatérjek az első példámhoz: az olasz válogatottal – férfiismerőseim szerint – a szövetségi kapitány tett csodát, és persze jó volt az alapanyag. A további hazugságok részletezése helyett (azt majd legközelebb), csak annyit mondanék végül: el kell hinnünk, hogy jó az alapanyag, de csodát semmiféle kapitánytól nem várhatunk. Segítséget ahhoz, hogy átgondoljuk a dolgainkat, azt igen.
