Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Mire szavazunk?

Ó. Sz.: Mindig nekiugrik valaki ennek a témának, aztán utána nagy apályok jönnek, több hónap eltelik, nem történik semmi, megint egy aktuálpolitikai esemény, és megint valaki kiránt egy ilyen régi csont kezet a szekrény mögül, mert nem is okvetlenül az egész test zuhan ki. A publicisták miért ilyen szórványosan foglalkoznak ezzel az üggyel, úgymint a módszerváltás vagy az ügynökösdi?

Babarczy Eszter: Szórványosan foglalkoznánk?

Ó. Sz.: Hullámszerűen legalábbis…

Babarczy Eszter: …folyamatosan van erről szó, ahhoz képest, hogy csöpögtetett és nem tudni, hogy milyen játéktérbe beleeső információkat kell hogy feldolgozzunk. Én azt gondolom, én magam írtam legalább négy cikket ügynökügyekben, és egyébként Balázzsal, aki nagyon jó barátom, vitám van az ügyben, mert én azt gondolom, hogy addig nem várható, hogy emberek megszólaljanak, amíg mumusnak meg bűnösnek kiáltjuk ki őket. Tehát akkor várható, hogy el tudunk mesélni történeteket, amikor egy kicsit nyugodtabban elfogadjuk, hogy ja, hát a nagy ember is lehet gyáva. Mindenki lehet gyáva. És azt a környezetet kell megérteni, amikor valaki gyáva, és azt, hogy mi ad erőt ahhoz, hogy bátor legyen.

Ó. Sz.: Jó, csak ezek a nagyemberek sosem mondják, hogy ők gyávák voltak, hanem mindig előállnak valami mentséggel.

Babarczy Eszter: Hát nem is, mert az látható, hogy az az eredménye a gyávaságnak, hogy vagy tökéletesen felmentik, tehát ebben az értelemben nincs miért elmesélni, vagy pedig eltemetik és erkölcsi hullának tekintik, akkor nyilvánvalóan nincs az a bátor ember, aki előjönne azzal, hogy jaj, én verem a feleségemet, és egyébként pedig még a gyermekemet is molesztálom. Tehát ugye ha normális morális érzéke van valakinek – és miért ne volna –, akkor nem fog előjönni ezekkel a történetekkel. Hadd mondjak most valamit, hogy hogy csinálták ezt nálunk nem civilizáltabb országokban, például Dél-Afrikában vagy Dél-Amerikában. Úgy csinálták, hogy azt mondták, hogy jó, akkor húzzunk egy vonalat – sőt, Spanyolországban is –, és akkor nézzük meg, hogy mi történt. Mert amíg nem tudunk arról beszélni, hogy mi történt, milyen kényszerek voltak, miért voltál gyáva, meséld el, amíg arról beszélünk, hogy miért ki bűnös és hogy kell kitiltani a közéletből, addig nem fogunk képesek lenni arra, hogy szembenézzünk ezekkel a történetekkel, és akkor bizony a mai disznóságokról sem fogunk soha beszélni. Tehát marad a sunnyogás. Én azért gondolom, hogy nagyon jó, hogy a Balázs ezt megírta – bár a hangnemével nem értek egyet –, mert a sunnyogás ellen szól. És sunnyogás az van.

Ó. Sz.: Sándor, a Te célod egyébként mi volt? Inkább az, hogy a cikket valóban terjeszd, mert eldugódott az ÉS-ben és a sunnyogás ezáltal szűnjék, vagy az emberek arcát akartad vizslatni, hogy mint afféle performance, ez milyen hatást vált ki mondjuk Andy Vajnára vagy Dobó Katára netán?

Fábry Sándor: Az egy rafinált dolog volt, mert egy része, aki átvette ezt a röplapot, nem tudta, hogy mit vesz át, tehát legyünk őszinték, de hát ezt különösebben nem bánom. Na most Eszterhez még visszatérve, Dél-Amerikában nem állunk olyan túl jól, mert Pinochet bíróság elé állítása például pillanatnyilag a legnagyobb akadályokba ütközik, de azt kell hogy mondjam, hogy engem a többi ország olyan különösebben nem érdekel. Én azt gondolom, hogy a magyar közéletnek az egyik legnagyobb baja az, hogy a diktatúra lezáratlan, átgondolatlan és a mai napig – amint a Szabó mellett kiálló értelmiségiek is igazolják – egész egyszerűen még mindig Kádár nagykabátját húzogatják, és képtelenek voltak ettől elszakadni, illetve úgy folytatják a munkájukat a diktatúrából a demokráciába való átmenetben, mintha mi sem történt volna, és a jelek azt mutatják, hogy ezt nem lehet tenni.

Ó. Sz.: Szabó István bűnös vagy áldozata annak, hogy nem lehet mindenkiről megtudnunk, hogy bűnös?

Babarczy Eszter: Szabó István egy esendő ember, aki gyáva volt egy fontos pillanatban, amikor mások nem voltak gyávák. De mivel én mondjuk, személy szerint, bár még az 1980-as években igyekeztem megdönteni a KISZ-t, semmiféle hátrányt nem szenvedtem.

Ó. Sz.: Belülről vagy kívülről? Babarczy Eszter: Kívülről. Kívülről, abszolút mértékben. Semmiféle hátrányt nem szenvedtem emiatt, olyan családból jöttem, ahol megkaptam a támogatást, tehát a demokratikus ellenzék közepébe születtem bele, szóba nem jöhetett, hogy én bármit aláírjak, nyilván, vagy hogy ne döntsem meg a KISZ-t. Így könnyű volt hősnek lenni. Én azt gondolom, hogy minden ember esendő, és ebben az értelemben a keresztény kultúránkat – akár hisz valaki, akár nem – kellene egy kicsit elővennünk, és megértenünk, hogy esendőségről van szó, és körülmények kényszeréről van szó, és egy olyan rossz rendszerről, ami rossz választások elé állít embereket.

Fábry Sándor: Jó, persze, de hát ezzel rengeteg mindent legitimálhatunk és rengeteg mindent bocsánatossá tehetünk. És ha már éppen itt a kereszténységet említetted Szabó részéről és egyébként tulajdonképpen el is szakadhatunk tőle, egyetlenegy szó hagyja el rendkívül nehezen ezen urak ajakát, amit úgy hívnak, hogy bocsánat. Ezt ő több napon keresztül, miközben olyan jellegű, Tomi a megfagyott gyermek című történetekkel álltak elő, amelyet, ha valaki húsz oldalt elolvasott Hollós Ervin Kik voltak, mit akartak című hézagpótló monográfiájából, akkor ilyeneket nem mond. A forgatókönyv a magyar filmnek régóta gyengéje, hát a Máriássy osztálya a saját forgatókönyvét nem tudta megírni, mert ezt nem gondolod, hogy te fehér ballonban grasszálsz a Köztársaság téren davajgitárral a hátadon, és még élsz. És egyáltalában. Szóval ez az egész Gábor Pali, szóval ez A tanú forrásvidéke, ez a búvárok, de ürgebőrbe kötve, tehát én mindenképpen itt a konfabulációnak ezt a színvonaltalanságát, amelyet primitív hazudozásnak is nevezhetünk, hogyha mondjuk bulvárosabban akarnánk fogalmazni, de nem akarunk. Tehát ez mindenképpen borzasztóan színvonaltalanul történt, tehát egyrészt a bocsánat kérdése, a másik, hogy nyilván senki nem mondhatja azt, hogy ő ezt nem követte volna el. Ha elmegyünk egy táncestélyre, akkor nagyjából ugyanaz az esély, hogy Eszter lép az én lábamra, mint hogy én lépek az ő lábára. De bocsánatot kérni mégis annak kell, aki rálépett. Ennyi a helyzet. És ezt másoktól sem igen hallottuk, sőt, bizonyos ügynökök egész egyszerűen büszkén közlekedtek, tehát az, hogy mondjuk Molnár Gál Péternek senki nem csördített le egy pofont, az nem biztos, hogy a magyar… nem minthogyha én most ilyen primitív és lihegős bosszúvágyra akarnék aspirálni, mert Tarr Sándor történetét egészen esendőnek és megrendítőnek tartom, aki ebbe azért, kedves barátaim, belehalt, és nem emelt fővel járt fel s alá, és az a magyar író, ugye, míg Hrabal gyönyörűen kirepül a kórházablakon, aki egyébként szintén villamosozott éveken keresztül, és arra kényszerült, hogy szóbeli találkozásokat bonyolítson le ezekkel a rettentmény emberekkel, Tarr Sándor ráesett a radiátorra, mert még öngyilkosok sem tudunk lenni. Hát borzasztó. Tehát ez kinek-kinek döntési joga, hogy Herbert von Karajan felvételeit hallgatja-e, és megbocsátja-e neki, hogy előkelő náci párttag, vagy hogy Knut Hamsun Éhség című regényéről mi az álláspontja, tehát ezt nagyon nehéz szétválasztani, de a bocsánat kérdése, és megismételve, nem mondhatjuk azt, hogy mi jobbak lettünk volna a Deákné vásznánál, tehát itt valóban Eszterrel értek egyet, és főleg amit mi rendszeresen a történettudomány területén is elkövetünk, hogy a mából ítélünk meg dolgokat. Tehát mondjuk hogy a demokratikus ellenzéket említetted, Vásárhelyi Miklós pályáját Mussolini bűvöletében kezdte, de hát ez mást jelentett abban az időben, de hát most nem akarok nagyon szerte s széjjel ágazni.

Ó. Sz.: Bocsánat, két dologgal jelentkeznék csak be. Az egyik, hogy az is ritkábban hangzik el, hogy tulajdonképpen a jelentésolvasgatók vagy a jelentéskikényszerítők, meg az egész gépezet, működését tekintve, a személyeket még kevésbé ismerjük, és azokra ritkábban is vetül vagy soha a reflektorfény, a másik pedig, hogy gyakran azt mondják, hogy azért lehetetlen a teljes föltárás – és ennek nyomán majd a bocsánatkérés egyszer –, mert hogy az adattárak hiányosak, és így ez manipulatív lehet, hogy kiről derül ki, mert kiderülhet, hogy ügynök volt, a másik kartonja meg otthon van egy széfben valahol. Így talán tyúk–tojás problematika van, soha nem lesz ebből egyezség, meg feltárás sem. Nem?

Babarczy Eszter: Nem lehet ilyen mindent vagy semmit alapon gondolkodni erről. Ezt már elszúrtuk bizonyos értelemben akkor, amikor tizenöt évvel elhalasztottuk a szembenézést. A németek jobban csinálták, a csehek jobban csinálták, ezt mi elsusmákoltuk. Hát nem mi, ugye, nem Fábry Sándor, meg én, hanem akik törvényt hozhattak volna. De most még hadd mondjak valamit erről. Tehát azt gondolom, hogy most sem késő, és talán még az az előnyünk is megvan, hogy elég nagy a távolság, tényleg ez már a Balázsnak egy történeti távolság. Ő, mit tudom én, 1989-ben érettségizett.

Fábry Sándor: Bocsáss meg, Eszter, szóval nem hogy nem késő, nem megúszható. Most arról nem beszélek, hogy a pápa nemrég bocsátott meg Luther Mártonnak, szóval nem egy Speedy Gonzales, és amikor a Gulyás-testvérek elvitték Isonzóhoz ezeket a nyolcvan és kilencven közötti embereket, akkor velük megtörtént valami. Tehát ez egy teljesen téves dolog, hogy ezen túlvagyunk, és az idő eltelt.

Ó. Sz.: De azok nem úszták meg, akiknek a dokumentumait elfüstölték, és csak Végvári uraktól tudjuk, hogy elszállt?

Fábry Sándor: Ez mindennel így van. Minden nácit sem sikerült elkapni, annak szerencséje van. Itt ami drámai, hogy egy határozott szándékot nem látunk, egy akarást nem látunk a feltárás irányába.

Babarczy Eszter: De ez teljesen rossz irány… Szóval nem az a kérdés, hogy jól megbüntetjük-e azokat, akik mit tudom én, húszévesen betojtak – már bocsánat –, és aláírtak. Hanem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e szembenézni azzal, hogy milyen társadalomban éltünk, és most milyen társadalomban élünk. Hogy sunnyogunk, vagy nem sunnyogunk. És ez a múltra éppúgy vonatkozik, mint a jelenre.

Ó. Sz.: Ez most a parlamentnek szól egyébként, hogy hozzanak egy normális törvényt?

Babarczy Eszter: Hát persze. A Parlamentnek is szól, de a médiának is szól, meg az értelmiségieknek szól, meg azoknak az embereknek, akiknek a Balázzsal a blogot csináltuk, ami arról szól, hogy el lehet mondani, kíváncsiak vagyunk rá, akkor is, ha csináltál valamit, akkor is, ha nem csináltál valamit, nem ez az érdekes, szeretnénk megérteni, hogy mi történt ebben az országban, és szeretnénk megérteni, hogy most mi történik ebben az országban. Mert ezt sem tudjuk.

Ó. Sz.: Ez messze vezet…

Babarczy Eszter: Hát messze vezet, de azt gondolom, hogy ugyanarról az öncenzúra, sunnyogás, egymás hátát vakargatás, mosogatás kultúrájában élünk, ami elfedi a Kádár-rendszert is, és nem arról van szó, hogy egyes embereket kell kipécézni és megbüntetni. Ez sajnos megtörténik így, hogy szivárog az információ a levéltárakból, és ez továbbra is így fog történni, de itt egy szemléletváltásról van szó. Tehát nem arról van szó, hogy voltak gonosz emberek, akiket meg kell dádázni, és akkor majd felszabadulunk lelkileg. Arról van szó, hogy mindannyian éltünk egy rendszerben, valamilyen módon mindannyian alkalmazkodtunk, még én is éltem, tehát én 1966-ban születtem, tehát még simán éltem benne. Én is valahogy megküzdöttem, mit tudom én, nekem is volt dial-mat vizsgám például, amin kettest kaptam. Tehát a mai fiatalok ezt már nem tudhatják, és ezeket a megküzdési módokat kellene megértenünk. Mit jelent az, hogy alkalmazkodunk. Mit jelent az, hogy kompromisszumokat kötünk. Mert ma is van kényszer, ma is van félelem, ma is van kompromisszumkényszer, ma is van igazodási vágy, és ha nem tudunk ezekről beszélni, akkor egy immorális, plöttyedt, elviselhetetlen társadalomban fogjuk leélni az életünket, és még a gyerekeinknek is ezt hagyományozzuk át, és az indulat a Balázs cikkében innen való, és azt hiszem, hogy jogos.

Ó. Sz.: Jó. Tehát mondjuk a parlamenti honatyáknak ezt még így, ilyen szuggesztíven senki nem mondta el, hogy nem hoznak törvényt, vagy valami más szándék van?

Fábry Sándor: Nem, itt úgy látszik, hogy kéz kezet most. Tehát itt az akaráshoz igenis kell pénz, paripa és fegyver. Németországban origami-csoportok működnek, akik komputeres technikával összeragasztják a széttépett aktákat. Ez csak annyit jelent, hogy ahhoz, hogy mi komolyan gondoljuk ezt a fajta múltfeltárást, ehhez pénzre, paripára és fegyverre van szükség. Ugye a vitam et sangvinem-ben mindig erősek vagyunk, a zabbal már általában probléma van. Ehhez apparátus kell, ehhez emberek kellenek, hogy ne legyen az, hogyha te beadod az anyagodat, akkor fél évig vársz, és fél év múlva közlik, hogy nem találtak semmit, miközben tudván tudjuk, hogy van. Erről a vélemények, hogy mennyi anyag semmisült meg, erősen megoszlanak. Én gyanítom, hogy sokkal több van, mint amiről beszélnek, és egyébként pedig – hogy még ide egy B pontot bevezessek – nekem már amikor az egyház oly lelkesen tiltakozott az átvilágítás ellen, nekem ez már akkor nem nagyon tetszett, úgyhogy a klérus körül forgó barátaimnak szoktam mondani, hogy ha két pap marad, akkor két pap marad, de ők kemények lesznek, mint a vídia, tehát ezt sem lehet csinálni, hogy…

Ó. Sz.: De azt sem, hogy csak a klérust pécézzük ki, nem?

Fábry Sándor: De hát bizonyos értelemben szerintem a klérusnak ennek az élére kellett volna állnia, de hát ez egy más dolog, hogyha egyébként a klérus vindikálja azokat a jogokat, amit egyébként nem vindikálhat, hiszen az állam és az egyház réges-régen el van választva Magyarországon, és ehhez egyébként jó lenne visszatérni. De hát ez is beletartozik.

Ó. Sz.: A blogra már Eszter utalt egyszer, tehát létezik egy olyan internetes napló-lehetőség, amelybe bárki belejegyezheti a saját sikeres vagy sikertelen beszervezését akár, de gondolom, mást is.

Babarczy Eszter: Igen, mindenféle élményeket, tulajdonképpen nagyon meghatározatlanul hagytuk a blog témáját, a Balázzsal ketten csináltuk egy hirtelen felbuzdulásból. Egyébként, meg kell mondjam, hogy egy nagyon régi tervem változott itt most át, mert azt gondoltam, hogy ideje volna nyitni egy olyan blogot, ahol névvel vagy név nélkül – vagy website-ot, mindegy – mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja. Rengeteg ember él ma Magyarországon úgy, hogy ilyen gyötrelmes sztorikat hordoz magában kompromisszumokról, morálisan kétséges dolgokról, amiket látott, hogy lopnak, csalnak, milyen üzleteket kötnek a környezetében, és a múltjából hozza ezeket a történeteket. Én azt gondolom, hogy ezeket a történeteket meg kellene hallgatnunk, úgy, hogy most nem az az első kérdés, hogy te szemét vagy öregem, hogy ezt csináltad, hanem hogy megértsük, hogy mi van ebben az országban egyáltalán. És ezért csináltuk a blogot. Nagyon érdekes reakció volt. Volt egy kezdeti felfutása, most egy kicsit lassabban fejlődik... A blog tehát az elmondom.blogter.hu címen érhető el, és az a nagyon érdekes benne, hogy nem alakult ki az a vita, ami politikai fórumokon az interneten nagyon gyakran, villámgyorsan kialakul, kölcsönös anyázásokkal, hanem valahogy mindenkitől támogató levelet kaptunk, hogy igen, jó lenne most már erről beszélni. Van, aki azt mondja, hogy ááá, minek, rég volt, nem érdekes, ma sokkal nagyobb disznóságok vannak, inkább arról beszéljünk; van, aki azt mondja, hogy végre lehet erről beszélni, de mindenesetre van egy konszenzus abban az ügyben, hogy készek vagyunk rá, hogy szembenézzünk történetekkel. Ez óriási dolog. Tehát a társadalom jobban áll lelkileg, meg morálisan, mint ahogy mondjuk a politikai elitünk áll.

Ó. Sz.: Valóban, de ahogy leszűröm a beszélgetésünk végén, a blog is fontos, de csak az első kis lépése egy hosszú útnak, amihez mondjuk legalább a Parlament is kéne még. Köszönöm szépen, hogy befáradtak hozzánk.

 De miért lövi meg magát? Élet a szürke zónában 

 Lehetne-e jobb? (Kissé szkeptikusan a politikai racionalitásról) 

Milyen kampányunk lesz? A magyar nyilvánosságban sokasodnak a szorongó írások. „Csúnya” kampánytól tartunk, de legalábbis felpanaszoljuk, hogy irracionális és zsigeri üzenetekkel próbálnak elérni minket a szavazatainkra halászó pártok. Én sem vagyok mentes ezektől a szorongásoktól – érteni vélem, ha barátaim az arcukra fagyott szomorú undorral kinyilvánítják, hogy mostantól az új kormány megalakulásáig inkább kerülnék a politikai témákat, és bojkottálni fogják a politikai műsorokat, sőt, a biztonság kedvéért minden médiát.

 De ha nem előre nézünk, hanem hátra, kitetszik, hogy a rémségnek ez az előrevetülő árnyéka valójában a 2002-es választás traumája. Az idei választási kampány ugyan elkezdődött – de ezzel voltaképpen nem mondtunk sokat. Magyarországon permanens választási kampány van, ha azt értjük ezen, hogy a pártok és politikai erők igyekeznek bemószerolni egymást és megnyerni a nagyközönség kegyét. Legfeljebb az erre a célra szánt pénzeszközök és közterületek sokasodnak meg a következő hónapokban. Az idei kampány egyelőre meglehetősen szolid hangon szól. A legdurvább jelző, amely eddig felkavarhatta a kedélyeket, a „luxusbaloldali” kifejezés volt, ez pedig egyelőre távol esik attól a traumatikus élménytől, amikor az ország egyik fele az ország másik felét rövid úton lehazaárulózta. (A 2002-es választáson egyébként talán nem is a pártok retorikája volt a legfélelmetesebb, hanem egy a jobboldalhoz közeli civil szervezetnek az az ízlésficamos ötlete, hogy a jobboldalra szavazók viseljenek kokárdát, s ezzel különböztessék meg magukat a nem annyira kokárda-érdemes polgároktól.)

De tovább megyek. A 2002-es választás traumatikus volt ugyan de nem élt példátlan vagy a nagyobb hagyományú demokráciák gyakorlatától idegen eszközökkel. Ellenkezőleg, éppen azért volt traumatikus, mert lezárta a 89 utáni idealizmus korát, és megértette velünk, amit a világ boldogabb (de legalábbis gazdagabb) részein már régóta tudnak. A választás olyan cirkusz, amely szavazók mozgósításáról szól, és a pártok a maguk politikai termékét úgy árulják, ahogy más vállalatok a szappant vagy a jégkrémet. Branding, érzelmi azonosulás, az izgalmi állapot fokozása, vonzó identitások felkínálása, a rivális lejáratása, multi-level-marketing és direkt marketing – megkaptunk mindent, amit valaha marketing tankönyvben leírtak eladási technikaként. 

Bármit gondoljunk is a 2002-es eszközökről, a mozgósítás problémája valódi probléma, amellyel minden fejlett demokráciában küszködnek a politikai erők. Egy amerikai elemző kétségbeesetten jegyezte meg, hogy az amerikaiak több voksot adtak le 2000-ben az „Amerika Bálványa” kampányban, mint az elnökválasztáson. A firenzei Európai Egyetem egy tanulmánya szerint a demokráciából való kiábrándulás annyira általános Európa-szerte, hogy a jelenlegi tendenciákat 2020-ra előre vetítve a választási részvétel 50% alá eshet a legtöbb EU tagállamban (edc.unige.ch). Az ilyesféle apátia a demokratikus legitimitásba vetett hitet is alááshatja. Nem csoda, hogy különösen a notóriusan nem szavazó fiatalok, iskolázatlanok és szegények mozgósítására egyre újabb technikákkal kísérleteznek világszerte. De lehetséges-e a rációra apellálva mozgósítani? Lehetséges-e racionális választási kampány egyáltalán? 

Jon Elster, a racionális cselekvés tudományának egyik nagy öregje egy már klasszikussá vált könyvében azt állítja, hogy racionális választásról a politikában nem beszélhetünk. Racionálisan csak egyének tudnak cselekedni, és az egyéni döntések összegződésének eredménye nem látható előre. Például fogalmunk sem lehet, pontosan mit jelent, amit ígérnek nekünk, és mi valósul meg ebből. De én még abban is kételkedem, hogy a modern demokráciában a választó racionálisabb, ha programok közül választ, mint amikor személyekbe vagy szimbólumokba helyezi bizalmát. Jó példa erre a jelenleg folyó költségvetési vita, ahol nehéz racionálisan mérlegelni, mert minden politikai erő a maga szája íze szerinti számokat hoz. Most a 2x2=4 is hit és bizalom kérdése. Racionalitásról akkor beszélhetnénk, ha a média mélyreható és természetesen független szakértői elemzések és viták sokaságát kínálná az olvasónak. De vajon követnék-e ezeket a vitákat a szavazók? A médiakutatások arra vallanak, hogy az emberek jelentős része identitást választ és fogyaszt. Sokan kifejezetten irtóznak a politikai vitáktól, néhányan pedig saját eltökéltségük megerősítését várják a médiától, és ennek megfelelően választanak maguknak programot, újságot vagy bálványt.   

A politika és a politikai identitások összefonódása a média hatáselemeivel csak a probléma egyik része. A modern állam és egy globális környezetbe illeszkedő gazdaság működése nagyon bonyolult, a dolgozó nép ideje pedig nagyon szűkös. Ezért a szó klasszikus értelmében vett deliberatív és közvetlen demokrácia  – amikor is a nép fontos közpolitikai kérdéseket egyénenként mérlegel, majd dönt  –egészen új demokratikus technikákat igényelne. Ezek az új technikák megvethetnék egy teljesen új demokratikus kultúra alapját. Lehet, hogy öntudatosabb és törzsi identitástól mentes választókat nevelnének. De az is lehet, hogy a demokratikus folyamatból egyszerűen kiszorulnának azok, akik nem tudnak vagy akarnak élni ezekkel az eszközökkel, és ezzel éppenséggel újra bevezetnénk a műveltségi cenzust (amely nagyobb szavazati erőt ad az iskolázott középosztályiaknak).

Az új demokratikus kultúra technikái éppenséggel nem az utopikus jövő titkai. A három héttel ezelőtt a BME és a Közép-Európai Egyetem közös rendezésében lezajlott „re:aktivizmus” konferencián (www.re-activism.net)  Alexander Trechsel, a genfi egyetem kutatója bemutatta a „okos választás (smart voting)” gépezetét.  Az „okos választás” olyan elektronikus (az interneten elérhető) technikákra épít, amelyek máris hozzáférhetőek több országban. Sok országban (némi bogarászás árán Magyarországon is) lehet tájékozódni a jelöltek eddigi parlamenti tevékenységéről, a parlamenti vitákról és szavazásokról. A költségvetés szimulációját is számos országban vagy városban felkínálják a választóknak (tavaly Magyarországon is történt erre kísérlet.)  Az „okos választáshoz” tartozik, hogy a polgár képes megállapítani saját prioritásait (mi fontos neki, milyen értékeket vall, mire költene többet, mi terheli a leginkább) -- ebből az eszközből ad ízelítőt a „politikai iránytű” (politicalcompass.org), amelynek meghonosítására Magyarországon is tettek kísérletet, egyébként különösebb visszhang nélkül. Svájcban – és Észtországban -- több éve lehetséges az internetes szavazás is. A kutatók azonban az EU és a Firenzei Európai Egyetem felkérésére úgy építették össze a már kipróbált eszközöket, hogy a teljes választási folyamatot lefedjék. A választó utánajárhat a jelöltek programjainak és eddigi tevékenységének, ezeket összehasonlítja a maga prioritásaival, amelyek tisztázásában szintén segíti a program. Ennek alapján a rendszeren keresztül összeállíthatja számára legrokonszevesebb parlamentet, és rögtön le is adhatja a szavazatát. Az e-demokráciának ez az eszköztára elvileg lehetővé tenné, hogy a választók egyéni programok és képviselőjelöltek közül, a pártokat (és ezzel a törzsi identitásokra építő mozgósítást) lényegében kiiktatva válasszanak parlamentet maguknak. 

Gyanítom, hogy a politikai identitások felbomlása, a jól azonosítható politikai csoportok és a személyi felelősségek eltűnés, első lépésben még több apátiához vezetne. Mint Elster, sőt majd kétszázötven éve Condorcet márki oly bölcsen mondta, amikor megtapasztaljuk az egyes egyéni választásokból összeálló eredményt, lehetséges, hogy senki nem lesz tőle boldog. Ráadásul nem lesz kit utálni sem, ha nem jól működnek a dolgok, és még annyira sem fogjuk tudni, hogy mitől működnének jobban, mint jelenleg, amikor reménykedni lehet abban, hogy egy politikai erő vagy vezető lecserélése egy másikra némi javulást hoz. 

Egyszóval,  racionális politikának ez a rokonszenves látomása nem számol azzal, hogy törzsi totemekre (politikai identitásokra és politikai hitre), mint a vicc mondja, van igény. Mi Magyarországon úgy érezhetjük, azért van rá igény, mert a pártok gátlástalanul felkorbácsolják indulatainkat – például előszedik a kisbaltát, hogy feltörjék a jövő ajtaját, vagy hasonlóan erőszakos cselekedetet helyeznek kilátásba. De a politikai pártok vállalkozók, akik azt igyekeznek kínálni mozgósítható csoportoknak, amitől mozgósításukat remélik – a marketing eszköz (és sikere vagy sikertelensége) rólunk szól, nem a politikusainkról. Annyit kérhetünk rajtuk számon, hogy ahogy a versenytörvény és a reklámetika korlátozza, hogy mit lehet és mit nem elkövetni versenytársainkkal szemben, úgy korlátozza magát a politikai verseny is elfogadható eszközökre. Az elfogadható eszközök azonban nem lesznek racionálisabbak, csak civilizáltabbak. Persze ez sem kevés.

A nemzetközi tapasztalatok éppenséggel azt mutatják, hogy a hírességekre és bálványokra építő direkt marketing korában élünk. A recept egyszerű: végy egy fontos vagy híres embert, csinálj belőle bálványt, mozgasd a tömegek között, és hinni fognak benne. A bálványok körül kialakuló törzsi identitások ijesztőek ugyan, de talán elkerülhetetlenek, mert megvédenek a bizonytalanság káoszától. 

A „re:aktivizmus” konferencián Gianpietro Mazzoleni professzor beszámolt arról, hogy több dél-amerikai államban is sikerrel vetették be önkormányzati választásokon az „üzenetrögzítős” kampányt, amellyel itthon mindkét nagy politikai erő megpróbálkozott. Az, ami egy európai középosztálybelit finoman szólva is idegesít, mondja Mazzoleni (és itt sokat mondó fintort vág, amelyen összemosolygunk), őszintén meghatja a félig-meddig írástudatlan dél-amerikai szegényeket. Nem mintha nem tudnák, hogy a polgármester hangját üzenetrögzítőről hallják – de mégis személyesen ér el hozzájuk az üzenet, és ha már személyesen megkeresték őket, végig is hallgatják. A Sierra Leone-i béketárgyalások elemzője arról számolt be ugyanitt, hogy a társadalmi megbékélés folyamatában és a traumatikus múlt feltárásában hírességeket vetettek be (Angelina Jolie és Peter Gabriel vállalt szerepet), és a híres külföldi sztárok jelenléte egyrészt kikényszerítette, másrészt hitelesítette a politikai erők közti tárgyalásokat. A Fülöp-szigetek demokratikus mozgalmainak kutatója pedig egyenesen azt állítja, hogy a kialakuló demokráciákban esélye sincs olyan szereplőnek, aki nem érte el a filmsztár-celebritás státust. Ha véletlenül nem filmsztárt választanak meg, a frissen megválasztott politikus első dolga, hogy felépítse a maga média-imázsát.

A politikai marketing identitásokat, stílusokat és hiteket, személyiségeket és szlogeneket versenyeztet a politikai arénában. Stílus és identitás, ha véres kardot lóbál valaki, de stílus és identitás dolga a racionális beszéd is. Az önképünk, a civilizációs identitásunk változik meg a politikai marketingben használt eszközöktől, s valójában önképet választunk, amikor valamelyik imázsnak bizalmat szavazunk. Minden bizonnyal sokan vagyunk, akik számára kellemesebbnek tűnik egy olyan országban élni, ahol nem véres kardokat imádunk, hanem politikai programokat mérlegelünk. De  amint egy vállalat tanulni kénytelen a marketing kampányai kudarcaiból, tanul politikai elitünk is. Miközben mi most a 2002-es választáson a totális mozgósításra használt, negatív üzenetekkel fűtött törzsi lojalitástól rettegünk, a politikai erők egyelőre népfrontos, pozitív programokkal próbálkoznak, és olyan általánosan szimpatikus ügyeket és metaforákat lóbálnak, amelyekből aligha lesz véres törzsi totem. Ha pedig előkerül a véres holmi, akkor is van választásunk, ha nem is racionális: véres és nem véres retorika, a racionális civilizáció hite és a harci identitás között. 

Magyarország problémája nem a marketing beszüremkedése a politikába, hanem az, hogy nem dőlt még el, a törzsi identitások és lojalitások, amelyeket egy politikai kampány felépít, milyen mélyen épülnek be a magyar társadalomba. Magyarán: nem dőlt még el, hogy feudális demokrácia vagyunk-e, vagy piaci demokrácia. Nem dőlt el, hogy a pártok versengenek-e a szavazatainkért egy átlátható és korlátozott terepen, vagy egy egész társadalom szerveződik politikai-törzsi kötelékekbe, hogy a mindenkori nyertes egy szép méretes államból táplálkozzék, és négy év alatt felhízlalja magát az állami klientúrák köldökzsinórján keresztül. De ez már a magyar társadalomfejlődés legmélyebb és legproblematikusabb kérdése, amelynek a politikai marketing és az általa teremtett törzsi identitás csak felszíne, nem oka.

Kínos ezt a politikai kampányt nézni. Úgyhogy javaslatot tennék Magyarország hirdetési felületeinek demokratikusabb kihasználására. Az álmot régóta dédelgetem. Amióta új médiával foglalkozom (kulturált körökben így hívják az internetet), újra és újra javaslatot teszek különféle szerkesztőknek, hogy vezessük be a népszavazásos hirdetést. Fintorognak és kételkednek. Pedig micsoda lehetőség! (Mindjárt jelezném is, hogy a copyright az enyém és a szabadalom bejegyzése folyamatban van.)