Kevés ember van kevésbé irígylendő helyzetben most, mint Bajnai Gordon és Lendvai Ildikó. Bár – ahogy azok a kedves olvasók, akik rendszeresebben követik megnyilvánulásaimat, tudják – nem tartom a jelenlegi válságkormányt hosszabb távon életképes megoldásnak (a hosszabb távot ezúttal hónapokban mérik), csodálattal vegyes tisztelettel kell adóznom annak, amit ez a két ember vállal. A pártelnöki és a miniszterelnöki pozíció most halálos küzdelem. A kudarc a személyes pálya megroppanásával jár, míg a siker legjobb esetben is átmeneti enyhülést jelent, és a babérok, ha lesznek, mások fejére kerülnek.
Nem tartanám szükségesnek, hogy ilyen mély bókkal kezdjem a cikket, ha amúgy honfitársaink többsége egy szerintük téves, sőt akár súlyosan elhibázott politika mögött is látni tudná az egyszerű emberi minőséget és a hazaszeretetet. A helyzet azonban az, hogy nem erre neveltük egymást az elmúlt húsz évben. Arra neveltük egymást, hogy önös érdekeket, gátlástalanságot és gyilkos indulatokat keressünk a politikai szereplők lépései mögött, ha ugyan nem egyenesen hazaárulást. A Moszadra és a KGB-ra most ki se térnék; közismert szereplői ennek a motívum- és magyarázat-kereső igyekezetnek, aki nem hiszi, olvasson bele bármilyen internetes fórumba.
Néhány hónapja azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy tartsak előadást egy civil szervezet politikai iskolájában. Az előadásom történetesen az új választások kiírását követelő tömegtüntetés hétvégéjére esett. A szóban forgó civil szervezet a tüntetés fő szervezője volt, a politikai iskola beiskolázottjai pedig elsősorban a Fidesz környékéről, vagy a Fidesszel rokonszenvező civil szervezetekből toborzódtak. Én, ha jól értem, a megtérésre vagy legalább párbeszédre hajlandó ballib véleményformáló kategóriájába estem, meghívásom tehát udvarias és békés gesztusnak tekinthető egy kifejezetten polgárháborús környezetben.
Egy délután a jobboldali politikai elit utánpótlásának tájékozódni kívánó tagjaival gazdag tapasztalathalmaz, és nem azért fogadtam el a felkérést, hogy aztán nagy nyilvánosság előtt anekdotázzak róla. De kedvenc tesztkérdésemet feltettem beszélgetőtársaimnak itt is, és nem állhatom meg, hogy ne ismertessem az eredményt. A tesztkérdés így hangzik: „Mi a különbség ma Magyarországon a jelenleg „baloldalként” és a jelenleg „jobboldalként” aposztrofált erők között?” A kérdésre nincs helyes válasz. Bármilyen választ ad is rá az ember, jól megvilágítja, hogy minden kételye, óckodása, felháborodása és kinyilvánított vagy elfojtott kritikája ellenére mivel indokolja magának, hogy inkább ilyen, mint amolyan oldalinak gondolja magát, ha már muszáj választani (időnként pedig muszáj).
Feltették maguknak most Önök is? Válaszoltak rá? Jó. Akkor ismertetem az eredményt. Nem fog meglepni senkit, pedig nem ártana, ha megdöbbennénk rajta.
Beszélgetőtársaim válasza – szinte egybehangzóan – a következő volt: a mai jobboldal a közösség (a nemzet, az emberek, a „mi mindannyian”) oldalán áll, a mai baloldal pedig vele szemben. Udvariatlanul úgy is lehet mondani, hogy a mai baloldal nem a magyar polgárok érdekeit akarja előmozdítani, hanem (kitöltendő üres hely), sőt, akár úgy is, hogy a mai magyar baloldal hazaáruló politikát folytat. Ez a válasz tökéletesen kielégítő minden olyan helyzetben, ahol nincs ott bökkenőnek egy magamfajta hölgy, aki udvariasan meghallgatja a válaszokat, majd arra kéri beszélgetőtársait, hogy próbáljanak mondani olyan különbséget, amellyel ő – baloldali liberális véleményformálóként – tud némileg azonosulni, az idegen érdekek szolgálata ugyanis nem ilyen meghatározás, és nem is ilyen politikai cél. Ez elgondolkodtatta beszélgetőtársaimat (addig, azt hiszem, nem tudatosították, hogy szemtől szembe hazaárulással vádolnak), de kielégítő alternatívát hirtelenjében nem találtak.
Így, kimondva-kimondatlan, maradt nekünk az a metapozíció, hogy a baloldalon azok vannak, akik szerint a baloldal és jobboldal különbsége nem ragadható meg a hazaárulásban, míg a jobboldalon azok vannak, akik szerint végsősoron de, igen.
Felajánlom tehát most olvasóimnak ezt a különbségtételt megvitatásra. Baloldal és jobboldal különbsége a következő két évben – tekintettel a nemzetközi helyzetre is – nem az, vajon kire fogunk szavazni vagy szeretnénk-e előrehozott választást. Baloldal és jobboldal különbsége abban ragadható meg, hihető állításnak tartjuk-e, hogy a politikai elit egyik fele hazaáruló.
Ha Ön szerint vannak hazaárulók és nem-hazaárulók a politikai elitben, és az elmúlt hét év egy sikeresen végrehajtott hazaáruló politika miatt ment pocsékba, akkor Ön jó érzéssel fog Orbán Viktorra szavazni.
Ha Ön szerint sok más szempontból érdemes osztályozni politikusainkat, de a „nemzeti érdek képviselete” több okból sem adekvát megközelítés, az elmúlt hét évben pedig nem az volt a probléma, hogy volt a kormányoknak programja és azt végrehajtották, inkább az volt, hogy nem nagyon volt programjuk, és végképp nem hajtottak végre belőle semmit, aminek értelme lett volna, akkor Ön nem fog jó érzéssel Orbán Viktorra szavazni, bár meglehet, rá fog szavazni, mert jobb nem jut eszébe. Mert ha Ön egyébként úgy gondolja, hogy a baloldal azért dobott ki hét évet az életünkből, mert katasztrofálisan nem tud kormányozni, akkor Ön végülis elfogadja, hogy jöjjön valaki, aki tud kormányozni. Mondjuk jöjjön Orbán Viktor, hátha neki megy.
Ahogy Novák Péter barátom fogalmazott: a baloldalon kuperáj van, a jobboldalon kaszárnya. És most határozottan inkább kaszárnyára van szükségünk, úgy objektíve, mint szubjektíve, nem pedig kuplerájra.
Ezzel a mély elvi különbséggel Bajnai Gordon válságkezelő kormánya nem tud mit kezdeni. Bajnai Gordon és kormánya lehet nagyon sikeres, hazafias válságkezelő kormány a következő 3-4 hónapban, ha nagy szerencséje van, de a jelenlegi politikai játszmában nem sok esélye van arra, hogy ne nevezzék naponta hazaáruló kormánynak és ne övezze végtelen bizalmatlanság. Arra pedig, hogy felszámolja azt a kuplerájt, amihez képest a kaszárnya gondolata megváltásnak tűnik, vagy legalább megállítsa a balkanizálódás gyors folyamatát, amely mostanra gyakorlatilag felemésztette a magyar államot, semmi esélye nincs.
