A Pásztor-ügy első tanulsága az, hogy ha biztos tapsot akarsz, akkor a cigányokat kell szidnod. Ez a népszerű műsorszám kötelezővé vált a magyar vidék politikai varietéjében. Az MSZP most fellázadt a tehetetlen miniszterelnök ellen és dacosan felvállalta a vidéki bunkó szerepét. Nehogy már a kormány ezt a szalmaszálat is elvitassa a párttól! Talán még ideje beszállni a „ki utálja a legjobban a cigányokat” versenybe, hátha 1-2 EP képviselői hely ezzel megmenthető!
Ha pusztán a politikai racionalitást nézzük, az a meglepő, hogy ilyen sokáig kibírta a baloldal a cigánykártya kijátszása nélkül. Mennyi idő is telt el Horn Gyula emlékezetes „rekesszék ki a bűnöző elemeket” beszéde óta? Csöndben voltak ugyan, de – mint most kiderült – nem fejlődtek egy cseppet sem. Továbbra sincs ötletük, mit lehet azzal az embercsoporttal kezdeni, akiket az egyszeri magyar – tévesen – „a cigányok”-kal azonosít. Megelégszenek azzal, hogy a liberális elnyomatás keserű évei után bemutatnak a kormányfőnek meg a többi pesti liberális seggfejnek, és büszkén vállalják a cigányozást, a néppel, a népért, tűzön-vizen át.
Van „cigánykérdés”, de nem etnikai kérdés. Többségükben valószínűleg cigánysorokról jönnek ezek a társadalmon kívülinek mutatkozó lények, de nem azért idegesítik a középosztálybeli szomszédot, mert barna a bőrük és cigány szlenget beszélnek. Az életformájuk, a szocializációjuk a „cigány”, nem a származásuk. A tartósan munkanélküli, iskolázatlan szegények életformája romantikus, amikor Emil Kusturica szemével nézzük, a moziban, de nem romantikus, ha tartósan egy házban, utcában vagy akár csak városrészben kell együtt élnünk vele. Hogy magyar vagy cigány dobálja át a szemetét hozzánk, lopja el a virágainkat, kurvázza le a nagymamánkat vagy üvölteti a rádióját, az édesmindegy. Ne csinálja.
Ha Pásztor kapitány széttárja a kezét, és megállapítja, hogy a bűnelkövetők proletárjai Miskolcon mind a cigányságból kerülnek ki, azzal a saját hivatásának értelmét vonja kétségbe. Nem azért kell felmenteni, mert rasszista, hanem azért, mert közölte, hogy ő itt nem bűnüldözési, hanem etnikai problémát lát. Az biztos, hogy a jelenlegi eszközök nem megfelelőek. Egy másik szubkultúra esetében a saját középosztályi szubkultúránkra szabott rendőrségi és büntetőjogi eszközök nem fognak beválni. Például mert a börtön nem büntetésnek, hanem ingyenes ellátással kombinált szakmai továbbképzésnek számít. Vagy mert a szubkultúrában nagy számú gyermekkorú van, akik lelkesen bevállalnak bármilyen balhét (akár ők követték el, akár nem), az iskolából való kizárás vagy a társadalmi megszégyenülés gondolatát ugyanis nem találják elrettentőnek. De pusztán azért, mert a jelenlegi eszközök nem elég jók, egy rendőri vezető nem vonhatja meg a vállát, mondván, hogy etnikai konfliktusról van szó. Egyrészt: azért fizetjük, hogy megoldásokon törje a fejét. Másrészt: a konfliktus nem etnikai természetű. Életformák, nem etnikumok között zajlik a háború.
Ha valaki azt hiszi, hogy a cigány-ügy cigányok vs magyarok kérdése, az nem ismeri a történelmet és elbliccelte a kötelező olvasmányokat az általános iskolában. A Twist Olivért biztosan. A tizenkilencedik században a londoni East End leszakadt szegényeinek életformája pontosan olyan radikálisan ütközött a dolgozó szegényekével, mint az úgynevezett „cigány” életforma az úgynevezett „magyar” életformával. Pásztor főkapitány (és mindenki, aki a „cigánybűnözés” nyelvét használja), miközben mossa kezeit a felelősségtől, nemhogy segítene a probléma megoldásában, inkább ront rajta. Nem asszimilációs hidat kínálnak, valami ösvényt az egyik szubkultúrából a másikba, hanem felégetik az utolsó hidat is, azt a képmutatást, hogy gondoljuk ugyan, de legalább nem mondjuk, hogy a cigány mind lop, és aki lop, az cigány.
Borzalmas következményei lesznek annak, ha a „cigánybűnözésre” hivatkozók cigány identitású, származású, kultúrájú, nyelvű embereket sértenek meg azzal, hogy egy bűnözői szubkultúrával azonosítja az identitásukat. Ezt a nyomor-kultúrát nem lehet felszámolni, ha azzal kezdjük, hogy a potenciális cigány vezetőket és értelmiségieket valamiféle dacos és defenzív cigány nacionalizmusba kergetjük. Ha a cigány gyerekeket kiszorítjuk a középiskolákból, ha a cigány vállalkozókat gyanakodva fogadjuk, a cigány munkatársakat pedig lenézéssel, akkor minden egyre rosszabb lesz. Ha nem ismerünk középosztálybeli cigányokat, mert egy középosztályi ember sem meri vállalni a cigányságát, akkor a két kultúra közti szakadék egyre csak mélyülni fog.
A cigányozás kerülése nem jelenti azt, hogy dermedt csendben kell végigasszisztálnunk ezt a rettenetes folyamatot. A liberális dogmáról megint kiderült, hogy komolyan veszélyezteti a liberális eszmekör fennmaradását. Ha a liberálisoknak csak annyi mondanivalója van arról, amit cigánykérdésnek neveznek honfitársaink, hogy tilos a „cigány” szó használata, sőt a „roma” és a „kisebbségi” szó használata is, akkor a szavazópolgárok úgy döntenek, hogy a liberalizmus UFÓknak való. A szavazópolgárok jelentős részét így-vagy úgy kellemetlenül érintő problémának még neve sincs liberálisul – a fenébe, lehet, hogy nincs gyors megoldás, de hogy még beszélni se lehessen róla! Ezt nem követelhetik senkitől.
Lehetne európai módon beszélni erről a taburól. A jogi és társadalmi normákat folyamatosan áthágó szubkultúrák esetében háromféle döntést hozhat egy társadalom: 1. eltűri, 2. szegregálja, 3. asszimilálással felszámolja. Az 1. opció mostanáig működött, de az elmúlt két évben viharos gyorsasággal romlott a helyzet, a gazdasági válság pedig még komolyabb következményekkel fenyeget. Az 1. opció jelenleg politikailag vesztésre áll. A radikális jobboldal és más egyszerű népek persze a 2. hívei. Szegregáljuk, kerítsük el fallal, hagyjuk ott bent éhenhalni őket, esetleg telepítsük ki Madagaszkárra, stb. Biztos van, akinek a szegregáció ellen morális érvei vannak. Nekem nem ez a bajom vele. Az a bajom vele, hogy csak elhalasztja a probléma kezelését egy-két generációval, de nem old meg semmit a világon.
Hosszú távon csak a 3. út működik. Az asszimiláció, a fokozatos beolvasztás, átszocializálás útja. Az az út, amely a kulturális és identitásbeli különbségeket meghagyja, de az életforma-különbségeket jól célzott szociálpolitikával, modernizált büntetőjoggal, valamint a média és a közoktatás segítségével az elviselhető szintre szorítja vissza. A multikulti romantikát fel kell adni. Bizonyos életformáknak el kell tűnniük, mert a kortárs társadalomban békétlenséget szülnek. Izgalmas például, hogy vannak fejvadász kultúrák, de még a legliberálisabb rezsimnek se jutott eszébe Ausztráliában, hogy széttárja a kezét, és azt mondja, ezek a bennszülöttek már csak ilyenek, mindörökre folytatni fogják a fejvadászatot, mert a vérükben van, nem beszélve a kannibalizmusról. Úgyhogy vagy kiirtjuk őket, vagy hagyjuk, hogy folyamatosan megszegjék a törvényt. Egy jogállamban ez nem képviselhető álláspont. Úgyhogy az ausztrálok iskolába küldték a fejvadászok gyerekeit. Kaptak is a fejükre a posztmodern antropológusoktól!
A gyerek azé, aki felneveli. A cigánygyerekek a mi gyerekeink – amíg nem értesülnek róla, hogy valójában már eleve lemondtunk róluk. Ha mi nem akarjuk felnevelni ezeket a gyerekeket, hozzáédesgetni, hozzászocializálni őket a modern világhoz, akkor a Pásztor-affér legfeljebb ízelítő volt.
