Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Costas Karamanlis, Görögország mindaddig legfiatalabb miniszterelnöke megválasztásával Görögország történelmében új fejezet nyílik. Az erkölcsi fertő felszámolása, tiszta, átlátható, elszámoltatható demokrácia. Karamanlis legalábbis ezt ígérte.  Ez történt Krisztus után a 2004. évben. A 2007. évben Karamanlis új választást írt ki, abban a reményben, hogy megússza a teljes bukást. Így sem tartott sokáig, 2009. október 11-én az ellenzéki görög szocialista párt – az ifjabb Papandreu vezetésével – nagyarányú győzelmet aratott; a választási kampányt a kormányzati korrupciós ügyek uralták.

 

Ifjabb Papandreu bejelentette, hogy Görögország és a görög demokrácia történelmében teljesen új korszak kezdődik. Egy új, tiszta, átlátható kormányzás.

 

David Cameron, a brit Tory-párt vezére, Nagy-Britannia (feltehetőleg) következő miniszterelnöke  új korszak szükségességéről beszél. Ha összefogunk, együtt kivezetjük hazánkat ebből a válságból. Igen, készen állok a feladatra, nyugtatta meg Cameron a választókat. Hogy biztosan átérjen az üzenet, a „változás” szót  október 8-i beszédében tizenötször ismételte meg. Ezen eddig csak Orbán Viktor és Barack Obama tudott túltenni. 

 

Új korszak, összefogás, remény. Ha – megérdemelten – szívesen valagon billentenének a választók egy kormányt, ezt célszerű ígérni nekik. Orbán Viktornál nincs nagyobb szakértője az ilyesminek. Az új korszak időről időre elkezdődik, ha Orbán be akar vinni egy ütést: például már a népszavazás előtti héten elkezdődött (összefogunk és új korszakot nyitunk), de aztán megint elkezdődött az EP választáson, és nem kétséges, hogy 2010-ben megint elkezdődik. 

 

És össze is fogunk, és a remény, az összefogás, stb, kivezeti az országot a mély gödörből (ahová...), és egyszer majd visszanézünk, és jól esik majd tudni, hogy gyermekeinknek és unokáinknak egy jobb világot hagyunk, mint amit átvettünk (ezt Obama mondta januári beiktatáskor, de már Cameronnál is felbukkant az utóbbi héten).

 

Én minden új korszaknak örülök. Ritkán érzem olyan felülmúlhatatlanul tökéletesnek a magyar politikai és társadalmi közállapotokat, hogy tiltakozzak egy új kezdet ellen. Még az ARC is megnyomta a RESTART gombot. Pont én ne akarnám?

 

Azért lássunk tisztán. Az új kezdet Magyarországon a következőt jelentené: a jobboldali-populista párt a Jobbik, a konzervatív-liberális párt az MDF (néhány átülő fideszessel), a Fidesz keresztényszocialistává alakul (az még nem volt), a baloldali liberális párt pedig az LMP lesz. Az MSZP összeolvad mindenki mással, aki még maradt, és felveszi a Magyar Kommunista Munkáspárt nevet. A jelenlegi parlamentből tíznél több képviselő nem ülne a következőben.  Az állami vállalatok (radikálisan csökkentett) tisztviselői karában senki sem maradna a helyén. A felügyelő bizottságokban sem. És olyat sem játszunk,hogy aki egy körre kimaradt, az most beszállhat. Nem. Új kezdet és kész. Lesöpörjük az asztalt.

 

Talán azt kellett volna írnom inkább, hogy lesöpörjük a sakktáblát. Vagyunk olyan dühösek – tekintet nélkül arra, hogy valaki egyébként baloldali, liberális, konzervatív vagy nagyon hazafi szavazónak tekinti magát. A fenébe velük.

 

A sakk szabályai folytán azonban újrakezdésre akkor van esély, ha a dühöngés után a figurákat visszaállítjuk szépen a helyükre. Persze lehet teljesen más sakktáblát és egészen újszerűen kinéző figurákat választani, de a sakk helyzetei folytán ugyanolyan választások elé kerülnek majd. Ha másik játékot szeretnénk játszani, új szabályok kellenek. A magyar elitet nem lehet egy választási ciklus alatt lecserélni, és nem is kell. Még az kéne, hogy teljesen zöldfülű ifjak újrakezdjenek olyan játszmákat, amelyekről a régiek legalább azt tudják, hogy pusztán akarással nem lehet őket megnyerni. A szabályok megváltoztatása pedig nagyon lassú folyamat – az Egyesült Államok mintegy ötven éve próbál kiötölni egy kicsit méltányosabb egészségügyi rendszert --, és alapvetően kooperáció, nem konfrontáció kell hozzá, aminek érdekében a politikai ellenfeleknek időnként ki kell egyezniük. A Fidesz esetleges kétharmada elég lehet bizonyos törvények megváltoztatásához – az önkormányzati törvényt, a parlamenti képviselők létszámára vonatkozó törvényt, esetleg még az alkotmány egy-két paragrafusát is megváltoztathatónak tartom. Lesz néhány látványos visszaállamosítás, aztán néhány stikában lefolytatott privatizáció, de azt, amitől rohad az egész, négy év alatt nem lehet megjavítani. Mások ülnek majd ugyanazokba a székekbe (remélhetőleg valamivel kevesebb államilag támogatott székbe), és nagyjából minden folyik majd ugyanúgy.

 

Ha az LMP – mind mondja – senkivel nem kooperál, akkor esélye nem lesz megváltoztatni egyetlen csapdaszerű szabályt sem, a legkisebbet sem. Ha az MDF nem tud egyezségre jutni saját (egyre csökkenő) tagságával, eltűnik a semmiben. Az SZDSZ már el is tűnt, az MSZP pedig gyorsan halad a megszűnés elé. A Fidesz új kezdete tulajdonképpen következetes folytatása az eddigi politikájuknak: egységesen kommunikálunk, kemény fegyelmet tartunk, és ha kiderül valami igazán nagy disznóság, akkor a párt érdekében feláldozzuk az elvtársat. Egyébként meg megfelelő mennyiségű háttéralkuval és erős centralizációval biztosítjuk, hogy egyáltalán kormányozni lehessen. 

 

A politikában nincs új kezdet. Kínosan lassú fejlődés van, kettőt előre, egyet-kettőt szélre, egyet vissza, és így tovább. Ez a gazdasági válság – hacsak nem megyünk még tíz emeletet lefelé – nem elég egy radikális változáshoz – a régi életünk még mindig rendelkezésünkre áll, bár kicsit szűkösebben, és amíg van remény visszakapaszkodni a 2006-os jövedelmi szintre, addig nem lesz támogatása egy világforradalmi, újmoralista, újnemzeti meg még miegyéb megújulásnak. Szerencsére. Még az kéne nekünk, egy nemzetiszocialista vagy  kommunista teljes megújulás, ahogy az nagyobb katasztrófák után történelmileg szokásos. 

Két nappal ezelőtt – gondolom, megemlékezve az őszödi beszéd 3. évfordulójáról – egy kedves levelező biztosított felőle, hogy neki egyébként tetszett a beszéd, és persze tudja, megbízható forrásból, hogy én írtam. Ezt kacagva elmeséltem egy barátomnak, aki csodálkozva nézett rám; azt hitte volna, hogy egy ilyen közkeletű nézet nem érhet engem meglepetésként. „Miért, nem te írtad? Én azt hallottam, hogy a  kiszivárogtatást meg a többit is te szervezted meg.”

 

Tudják mit? Az őszödi beszédet bevállalnám. Az volt az egyetlen őszinte beszéd az elmúlt tizenöt évben, és történetesen egyet is értek minden szavával. Csak azzal nem, hogy nem a nyilvánosság előtt hangzott el, ami persze rögvest véget vetett volna GYF kormányzati karrierjének, de hát a kényelmetlen igazság kimondásáért a magamfajta kibic bármikor feláldoz egy miniszterelnököt.

 

Azon viszont el kellett tűnődnöm, mi a csudát gondolhat a magyar nép a magyar politika folyásáról, ha ennyire mellé tud trafálni. Joe Klein, akit Primary Colors című keserű kulcsregénye óta őszinte áhítattal olvasok, egy friss könyvében (magyarul is megjelent Az elveszett politika címen, és micsoda meglepetés, a Demos Magyarország kiadásában -- nyilván ezt is én intéztem) szenvedélyesen kikel magából a semmitmondások és agyonpíározott, hibátlanul tévékész politikai szereplők világával szemben, és követeli, mit követeli, jóformán imádkozik érte, hogy időnként jöjjön egy politikus, aki azt mondja, amit gondol, függetlenül a tanácsadóitól és a tanácsadók közvéleménykutatásaitól. Joe Klein egy édes pofa, és vele is mindenben egyetértek. Jóformán. Csak abban téved, hogy mi működik a politikában.

 

Egy őszinte és a kényelmetlen igazságokkal kampányoló elnök, illetve miniszterelnök-jelölt például nem működik. Ha működne, McCain nyerte volna az amerikai választásokat, nem Obama, és Gyurcsány nem döntötte volna az országot a kormányozhatatlanság káoszába, amikor még történetesen őszintén kimondott kényelmetlen igazságokat – 2006 nyarán. Persze ha betiltanánk a tévédemokráciát és a soundbite politikát, akkor akár lehetne is esélye az őszinteségnek és a bátorságnak, néha-néha, de ezt inkább egy másik cikkre hagyom. Nem, Gyurcsány nem abba bukott bele, hogy én írtam a beszédeit, és nem is abba, hogy más írta a beszédeit – Gyurcsány abba bukott bele, hogy magányos hősként akart bevonulni a történelembe, és lelkesen mondta, amit éppen az adott pillanatban jónak látott, mindenféle hosszú távú tervezés, átgondolt stratégia és konzultáció nélkül. Vagyis nem volt profi. Persze mi – akik aztán nagyot csalódtak – az első pillanatban pont ezt szerettük benne. A nem profiságot. A másfajtaságot. A lehetőséget a tiszta beszédre. A közíró és az értelmiségi hülyesége, vágya arra, hogy végre valaki legyen bátor és mondjon igazat: ez a 2006-os Gyurcsány híveinek esszenciája.

 

Egy indexes fórumozó szögezte nekem néhány éve a kérdést, amin azóta is gondolkodom. Hasznos hülye vagyok-e, vagy gazember? Nem értek egyet a világ ilyetén felosztásával, mert meggyőződésem, hogy a hasznos hülye és a gazember között sok és lényegesen vonzóbb árnyalat létezik, tán még a közírói karban is. De valamit telibe talált a szembeállítással. Hasznos hülye az – tapasztalatom szerint --, aki egy lépés hátránnyal indul. A hasznos hülyék tíz perc késéssel reagálnak: akkor, amikor a számukra elfogadhatatlan már megtörtént. A gazemberek (és a kormányzati hülyék) ezzel szemben elintézik, hogy az elfogadhatatlan dolgok megtörténjenek. Ez az információs hátrány a hasznos hülyét arra készteti, hogy konstruktív kritikájával igyekezzék betenni a következő elfogadhatatlan dolognak. De mivel fogalma sincs, mi lesz a következő elfogadhatatlan dolog, sosem sikerül megakadályoznia. Ha esetleg értesül a következő elfogadhatatlan dologról előre, még akár a véleményét is kikérik, annál rosszabb. Akkor nem tíz perc késéssel, hanem legalább harminc perc késéssel reagál, mert némi időt vesz igénybe, míg erőt vesz döbbent csalódásán. 

 

Kétféle kommentátori filozófia létezik. Az egyik szerint közel kell lenni a politikacsinálókhoz, mert akkor a tíz perces késés némileg lerövidíthető. A másik szerint távol kell maradni tőle, különben nem látjuk a fától az erdőt és személyesen belebonyolódunk az informátori hálózatunkba, úgyhogy tíz perc helyett legalább húsz percet késünk. Olyan kommentátorról még nem hallottam, aki közírói tevékenységével (vagy amellett) érdemben befolyásolta volna a politikai döntéseket: ilyesmi legfeljebb még vagy már nem létező pártok esetében fordulhat elő, amelyek még vagy már nem veszítenek semmit egy merész gondolattal, viszont még vagy már nem jut eszükbe egyetlen merész gondolat sem. Ez egyébként rendben is van. Aki politikát akar alakítani, menjen politikusnak vagy civil aktivistának, esetleg kampánytanácsadónak vagy lobbistának.

 

A közíró ember persze ezt a bölcsességet időnként elfelejti, és azt képzeli, hogy számít a véleménye. Belőlük lesznek a hasznos hülyék. 

 

Kérem szépen, ha én írom Gyurcsány beszédeit, azok sokkal jobb beszédek lennének, és ha szívére veszi a tanácsaimat, akkor nem csinál annyi otromba baromságot – mondanám szívesen. De ez is csak hasznos hülyeség. A politikacsinálókat nem közírók, még csak nem is tanácsadók, hanem strukturális kényszerek mozgatják. Például: hol a szavazó? Hol a pénz? Mivel lehet a politikai ellenfelet befeketíteni? Hogyan lehet a hátországot kézben tartani? 

 

Joe Klein, az én hasznos-hülye-hősöm, felpanaszolja, hogy a kortárs politikában minden spin, minden csak látszat, minden médiahekk és szavazóbolondítás. És a politikai tanácsadókat vádolja, akik nem engedik érvényesülni a politikusok valódi személyiségét. Az én tapasztalatom merőben eltérő. A politikai tanácsadók élvezettel tanácsolnak, és még pénzt is keresnek vele (nem, nem voltam soha politikai tanácsadó), a politikusok pedig jól döntenek vagy rosszul döntenek, jól reagálnak vagy rosszul reagálnak – az értékmérő mindig a szavazatszám.

 

Még egy teljesen látomásos politikus sem képes megfelelő szavazógépezetek nélkül átvinni az akaratát, nemhogy egy politikai konzulens. A politika megértése ezeknek a strukturális kényszereknek a megértésével kezdődik. 

 

Az összeesküvés-elméletek persze érdekesebbek. Ki akar szarozni a társadalmi valóság szerkezetével, ha pletykálhat arról, ki áll ki mögött, kinek ki írja a beszédeit és kinek van szilikon melle vagy zabigyereke. (Az érdeklődők lelohasztását is kockáztatva el kell mondanom, hogy nem állok senki mögött, mögöttem se áll senki, teljesen politikamentes a szexuális életem, nincs zabigyerekem, sőt szilikon mellem sincs, bár ezt a lehetőséget már komolyan fontolóra vettem, hogy valami érdekes mégis legyen bennem.)  

 

A szavazók többségét sosem érdekelték a politikai programok, amelyeket tapintatosan el is titkolnak előlük. A szavazók többségét a személyiségek érdeklik. A személyiség nyer meg, és aztán veszít el, egy választást. Stílusok és arcok között lehet választani. Ha a stílusok és az arcok már unalmasak és hitelüket vesztettek (mint ma Magyarországon), akkor néhány összeesküvés-elmélettel és pikánsabb személyiséggel még fel lehet dobni a dolgot. Igazán megtisztelő, kedves olvasók, hogy besorolódtam a pikáns személyiségek közé, pedig még szilikon mellem sincs. De sajnos csak hasznos hülye vagyok. 

 

 

Kövér Lászlóra jelentős hatással lehetett Tarantino új filmjének forgalmazója, mert a „briganti” szó ismét megjelent a szókincsében. De az is lehet, hogy Békéscsaba levegője váltja ki az erősebb kifejezéseket. Az úgynevezett köteles beszéd is itt hangzott el. „Ha ez nincs, akkor talán nyerünk, de mondom, ilyen volt kilencvenkilenc másik is. Nyilvánvalóan nekem ez személy szerint nem egy jó érzés, s akkor különösen nem volt az. De nem is a választási vereség miatt, mert hiszen nem gondolom, hogy emiatt vesztettük el a 2002-es választásokat, hanem amiatt, hogy nagyon sok ember, köztük a saját szülővárosomból engem nagyon régóta ismerő emberek is elhitték azokat a szörnyűséges szavakat, amiket a számba adtak. Úgy tekintettek rám, mintha valahogy kifordultam volna önmagamból.” - mondta a békéscsabai hir6.hu újságírójának kérdésére 2008. novemberében. 

 

A „briganti”' szó egyébként komoly jelentőségre tett szert a magyar politikai küzdelmekben, mert Lendvai Ildikót elmarasztalta el az OVB, amiért az MSZP és az MSZP szavazók lebrigantizásával vádolta Kövér Lászlót. Az OVB határozatát aztán a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette. Őszintén szólva, ezzel le is zárhatnánk ezt a történetet. Kövér brigantizik, brigantizott és brigantizni fog, mert ez a dolga. Főleg Békéscsabán, ahol a helyi kisgazdákat kell lelkesítenie. A „brigantik”, a „háborús pusztítás”, a „mocskos kis háború”, amelyet Kövér szerint a baloldali politikai elit folytat a nemzet, az ország és a nép ellen, a Fidesz retorikai eszköztárának része. Nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek, mint a „kurva ország” vagy az „elkúrtuk” kifejezéseknek. 

 

Az persze figyelemreméltó, hogy a szlogenek és kiszólások háborújában mindig a jobboldal győz. A Fidesz csakis a baloldali elitet vádolja hazaárulással, míg Gyurcsány Ferenc önkritikát és MSZP-kritikát gyakorolt. Szóval az MSZP szokta kapni a pofont minden oldalról. Az én szabadszájú kritikusi perspektívámból ez a legjelentősebb különbség a két politikai oldal között. A baloldalon káosz van és szabadság, a jobboldalon kuss és fegyelem. A baloldali elit ugyan siránkozik néha, hogy még a „saját” sajtója sem lojális, de odáig nem jutottak, hogy nyomást gyakoroljanak a szabadszájú kritikusokra (ami engem illet, azzal véget is érne a politikai baloldal iránti vonzalmam). A baloldalon csak az öncenzúra működik, az is elég nagy baj. A jobboldalon viszont árulással ér fel a „saját” sajtóban megjelenő kritika, és a retorikai szerepek is szigorú szabályokat követnek. Navracsics és Pokorni olyan konszolidált, hogy még nekem is tetszenek, Kövér és Semjén pedig véresszájú, elvégre a jobbszél lojalitására is szükség lesz egy választáson. Orbán Viktor bölcs semmitmondásokból épít magának ködös csúcsot. A homályosságba Magyarországon még senki nem bukott bele.

 

Kövér beszédében nem a durvaságok érdekesek, hanem minden más. Az „újjáépítés” szó az érdekes. Az az érdekes, amit a beol.hu tudósítója idézett: "Hitet meg hitelességet kell sugározni azok felé az emberek felé is, akik egyébként nem az Isten, Haza, Család értékhármasának a fundamentumán állnak. Ők is ennek a közösségnek a tagjai, őket is be kell vonni a romeltakarításba és az újjáépítésbe, az ő segítségük nélkül ugyanis mindig sokan leszünk, de sosem leszünk elegen." 

 

Megpróbálom lefordítani Kövér mondandóját értelmes magyar nyelvre. A Fidesz tudja, hogy nem lesz képes instant boldogságot hozni mindenkinek rögtön a hatalomátvétel után. A várható csalódásnak el kell venni az élét. Erre a legjobb módszer néhány bűnbak megkövezése – néhány jól célzott perrel az első két évben át lehet irányítani választók haragját a „bűnösökre”. Olyasmire számíthatunk, mint a szappanoperává nyújtott Zuschlag- és Hunvald-ügy, de ezúttal a kiszemeltek komolyabb pozíciójú, a kormányban helyet foglaló politikusok lesznek (Szilvásyt például borítékolom.) De ez még  nem elég, tekintve, hogy amit éveken át a kormány fejéhez vágott, most várhatóan megkapja majd a Jobbiktól. A Fidesznek tehát nyitnia kell középre. A középre nyitás a tábortól fegyelmet követel -- „keresztényibb” viselkedést. Ha a Fidesz engedne a szűkebb tábor vágyainak, olyan széles körben hullanának fejek és pozíciók (főként a sajtóban, a kulturális szférában és a közalkalmazottak között), hogy az rögtön összerántaná a baloldal atomizálódott egykori szavazóit. És még ezzel sincs meg a tuti. Nincs meg a kétharmad, nincs garancia rá, hogy  ha nem is meleg szavakkal, de legalább türelemmel fogadja az új egypárt új hatalmi stratégiáját a baloldalból kiábrándult vagy a politikai elitet en bloc utáló „nép”. 

 

A Fidesz ezért kulturális váltásra készül. A keresztényezést, az idegenezést és a magyarozást átengedi Morvai Krisztinának és Vona Gábornak; az antiszemita fúriává alakult Morvaival úgysem tud versenyezni – ki is utálnák a néppártok szövetségéből. Inkább a „morális megújulás” szlogenjét választja; hagyjuk Istent, majd Orbán pontifikál, annak megfelelően, hogy éppen kihez beszél. Ha kisvállalkozók körében van, akkor a multik megrendszabályozása lesz a morál, ha a multik körében, akkor a korrupt államigazgatás és az adócsaló kisvállalkozók megrendszabályozása, az államigazgatásban a szoci pozíciók kiirtása, mindenki másnak pedig a megbocsátó isteni szeretet, az APEH hathatós működésével megtámogatva. 

 

Nem rossz program ez. Gyógyír az általános anómia-érzésre, a kétségbeesésre, hogy civilizált normák és kölcsönös tisztelet helyett nagy fekete terepjárók és biciklitolvajok uralják az utcát. Nem is kell sok a megvalósításhoz: egy-két korrupt alakot vagy adócsalót kell leleplezni és börtönbe dugni, és máris mindenki elégedett (egy darabig, de a politikában semmi nem tart örökké).

 

A „program” szó persze megtévesztő. Inkább ellenprogram ez, mint program. Hogy mit csinálna a Fidesz a kétharmadával, fogalmam sincs, lehet, hogy még a párt vezérkara sem tudja pontosan. Ellenprogram, mert – itt jön az önkritika – a baloldali elit és a baloldali sajtó engedte ezt az anómia-érzést eluralkodni. Minden országban és minden pártban van korrupció. Minden országban van bűnözés. Mindenhol vannak adócsalók és mindenhol vannak pártfinanszírozók, akiket meg kell etetni, ha a finanszírozott hatalomra kerül. De ha a korrupció (stb.) rendszerszintű méreteket ölt, ha az elit nem teszi újra és újra világossá – főként elbocsátások, büntetőeljárások és határozott elhatárolódások formájában --, hogy különbséget kíván tenni norma és normaszegés között, és akkor is levágja és eldobja magától jobb és bal karját vagy egyéb tagjait, ha formálisan jogszerűnek nevezhető a korrupció- vagy lopás-gyanús ügylet, akkor maga alatt fűrészeli az ágat. A jobboldal sem szent, de ki emlékszik már nyolc évvel ezelőtti piszkos ügyekre. A baloldal piszkos ügyeire mindenki emlékszik. Részben azért, mert a sajtó végre teszi a dolgát, részben pedig azért, mert az ügyészség is felbátorodott a választási visszaszámlálás idején. Mindenki látja, hogy nem volt meg az elszántság, nem voltak valódi kísérletek a baloldalon, hogy a rendszerszintű disznóságokat megfékezzék vagy legalább megbüntessék, hogy a gyanús figurákat villámgyorsan kizárják a pártból és minden közfunkcióból.  Magas labdát adott a baloldal – miért csodálkozunk, ha le akarják csapni? 

 

Aki ennek alapján úgy véli, hogy a Jobbikra adtam a szavazatom, téved. A szavazatom olyan pártra adtam, stratégiai megfontolásokból, amely be sem jutott az EP parlamentbe, de ezzel én tökéletesen elégedett vagyok. Kicsit jobban aggódnék, ha a szóban forgó párt már most átvitte volna az 5%-os küszöböt.

Az Európa Parlamenti választásnak (nem is csak Magyarországon, de szerte Európában – a legtöbb tagállamban tendenciájukban a miénkhez hasonló eredmények születtek) több értelmezése lehetséges. Aki az én értelmezésemet osztja, annak van oka optimizmusra. Aki azonban egy másik értelmezést tart helyesnek, az joggal pesszimista. Megpróbálok tehát a továbbiakban a saját értelmezésem mellett érveket hozni.

 

A június 7-i választás bizonyosan nem szólt az Európai Unió parlamentjén belüli frakciók és képviselők teljesítményéről. Nincs olyan naiv elemző, aki ezt hinné – hozzáteszem persze, hogy ez a negatív tény önmagában mutatja, hogy az Európai Unió parlamentje, sőt az EU általában a szavazók jelentős részének tudatára milyen csekély hatást gyakorol, és az Uniónak adódnának ebből tanulságok, ha volna, aki meghallja őket. A kétféle értelmezés, amelyek között választhatunk, a következő: 1. a választás a gazdasági válság hatását tükrözi,  és általában a demokratikus berendezkedéssel és a szabadversenyes kapitalizmussal szemben megnövekedett szkepszis, sőt ellenérzés fejeződik ki benne.

 

1. számú értelmezésünk szerint 1930-34 a legközelebbi történelmi párhuzam, tehát minden okunk megvan a maximális pesszimizmusra. A 2. számú értelmezés szerint a választás az uralkodó gazdasági és politikai elitek cinizmusával, korrupciós botrányaival, gátlástalan mohóságával, amoralitásával, üres csatározásaival és érzéketlen szentbeszédeivel való elégedetlenséget tükrözi. Én magam ezt az értelmezést osztom.  

 

A 2. számú álláspont szerint nem 1930-34 a megfelelő történelmi párhuzam, hanem inkább a századforduló, illetve nemzetenként az az időszak, amikor a korrupt politikai gépezetek elleni lázadásként a protestszavazatok aránya (például parlamenten kívüli erők vagy új arcok támogatása) jelentősen megnőtt. A 2. számú álláspont szerint a választók most figyelmeztető jelet küldtek a gazdasági és a politikai elitnek (a szavazástól való tartózkodás szintén ilyen figyelmeztetésként értékelhető). Ha a 2. számú álláspont jobban kifejezi a többség összetett érzelmei és gondolatai mögötti történelmi súlyú vektort, akkor a demokrácia iránti szkepszis és a kapitalizmusból való kiábrándulás valójában nem fenyeget – kivéve, ha az uralkodó elitek nem hajlandóak meghallani a figyelmeztetést.

 

Az én jóslatom tehát a mi kis országunkat illetően a következő. A Jobbik az establishment részévé válik, szép magas fizetést húz majd Morvai Krisztina, Vona Gábor és Balczó András, és ez egyszersmind a Jobbik kényszerű megszelídülésének kezdete is. Fogja Morvai Krisztina kockáztatni újonnan megszerzett jó kis állását rasszista kitörésekkel? Dehogy fogja. Nem egy Hitler-párt, hanem egy Haider-párt történetének következő fejezetét látjuk majd.

 

A Fidesz kénytelen lenyelni a békát, hogy van tőle jobbra is élet. Ez – számomra optimális esetben – arra készteti a Fidesz stratégiáit, hogy középre nyissanak. Nem dőlt ugyan még el ez a játszma, de most először van rá esély, hogy a középjobb vezető ereje Magyarországon európai jellegű kereszténydemokrata párttá váljék (a minta a CDU lehet). Az MDF megtalálta a maga közönségét, és viheti tovább a neoliberális, kapitalizmuspárti logikát, ami ugyan sehol a világon nem hoz többet 5-10%-nál, de annyira biztonsággal számíthat, így koalíciós tényezővé nőheti ki magát (nem a következő ciklusban, de az azután következőben). Az SZDSZ megkapta megérdemelt büntetését, és ez feltehetőleg arra készteti a pártot, hogy felülvizsgálja a stratégiáját, pontosabban, valamilyen stratégiával álljon elő. Az LMP megmutatta, hogy parlamentképes erővé tud nőni, ami potenciálisan azzal a Magyarország jövője szempontjából kulcsfontosságú eredménnyel jár, hogy a képzettebb és európaibb (vagyis nemzetközileg is piacképes) fiatalok nem menekülnek mind egy szálig el az országból, és van remény rá, hogy jobb minőségű elitre teszünk szert.

 

Az MSZP nagy vesztes, de nem számíthatott jobbra. Egy ellenzékben eltöltött ciklus viszont alkalmat ad rá, hogy modern baloldali pártként szervezze újra magát, miután csak kiderült, hogy a „bal” és a „jobb” jelent valamit, és nem lehetséges baloldali szavazókkal neoliberális gazdaságpolitikát csinálni. 

 

Hát nem ez a legjobb, ami történhet? Mondjanak jobbat. 

A fekete takarítók tüsténkednek, olyannyira nincs senki az állomáson, hogy kopogás nélkül mennek be a női mosdóba is. Az indiainak tűnő büfés kiszolgál, aztán leül, hogy elmajszoljon egy szendvicset. A német munkásosztályt látom. 

 

Schwan kijelentésén tűnődöm (Németország politikai harcai szerencsére nem mennek az idegeimre), azon tűnődöm még akkor is, amikor végül leszáll velem a gép New Yorkban (a városban, amely sosem alszik, értsd: mindig dolgozik valaki...) Késő este érkezem, nagy a taxisor a sárga taxinál, és persze ott vannak a keselyűk, akik naiv külföldire vadásznak, a limuzinjaikat ajánlgatva. Nem vagyok naív külföldi, de az egyik keselyű annyira lenyűgöz, hogy elmegyek vele. Kicsi, kínai nő, alig beszél angolul, már fogja is a bőröndömet, már vonszolja is hátra a parkolóba. „A férjem fogja vinni, OK?” – mondja energikusan, és betuszkol egy kocsiba, sebes kínai szópergetés közepette, és mutatja a tarifatáblázatot, hogy nem járok rosszul. A férj elnyűtt, fáradt férfi, és egyáltalán nem tud angolul – most érkezhettek. Itt állnak egész nap – a nő levadássza az utast, a férfi elviszi, egy kínai nyelven cserregő GPS segítségével. Ezek az emberek halálosan komolyan veszik a munkát; most ők élik az amerikai álom picike, kínai változatát – eljutni addig, hogy saját boltja legyen a kínai negyedben, a gyerekeket pedig jó iskolába küldeni. Rajtuk nem látszik a válság, de másokon igen.

Blackberryjükbe meredő, komor emberek sietnek a metróalagutakban, a szokottnál kevesebb az utcai zenész; „csak időm volna!” – sóhajt egy barátom. Akinek munkája van, ideje nincs. Egy plakát ezzel hirdeti a legújabb megfázás-ellenes szert: „ha nem engedheted meg magadnak, hogy kiess a munkából, ez talpon tart!” És talán csak Schwan szavai teszik, de látni vélem a demoralizálódás némi nyomát még az amerikai munkásosztályon is; a nagy áruházakban az eladók percenként pillantanak az órájukra. Csukjuk már be a boltot, menjenek már haza ezek a ronda japán turisták, ezek a gazdag, szomorú feleségek. A régi, szinte agresszív odaadást, amely kezdetben valóságos szédülést okozott nekem Amerikában, csak a bolttulajdonosoknál tapasztalom; a tulajdonosi polgárság, a kisbolt még tartja magát. És a hajléktalanok persze: a hajléktalanok győzedelmes mosolya (ők kívül vannak ezen az egészen) megdöbbent, arra gondolok, lehet, hogy inkább az utcán kéne élni, kukákban kotorászva? Lehet, hogy ez a szabadság? Ők ráérnek, az biztos.

 

Magyarországról azt szoktuk mondani, hogy nem szeretnek dolgozni az emberek; nem törekednek rá, hogy mindenáron állást találjanak és nem hajtanak, ha van munkájuk. Inkább csivitelnek a kávégépnél, rokkantnyugdíjasok lesznek vagy hosszú magántelefonbeszélgetéseket folytatnak az ügyfélszolgálaton. Ez a kép nem teljesen alaptalan, de nem is igazságos. A szocializmus régi viccei megdöbbentően érvényesek ma is. Például a –gatunk-getünk. Ők fizetgetnek, mi meg dolgozgatunk – hiszen emlékeznek rá, ugye? Németországban és az Egyesült Államokban hagyományosan sokat és odaadással dolgozik mindenki, de ennek az odaadásnak az alapja a remény, hogy aki dolgozik, az boldogul. Legalábbis eddig így volt, nagyjából. A társadalmi béke lényege – itt vagy ott – nem az, hogy az emberek számíthatnak az állam segítségére (az Egyesült Államokban ugyanis nem számíthatnak rá), hanem ez a hit, ez a munka-vallás, amelyet a szülők gyerekekre hagynak: dolgozz, és boldogulsz!

Magyarországon teljes joggal kinevetnék, aki ezzel az egyszerű, régi, paraszti felszólítással kezdené a gazdaság rendberakását vagy a morális megújulást. Magyarországon nem hisszük, hogy aki dolgozik, az boldogul. Ma különösen nem hisszük, de korábban sem hittük. De nem a mentális állapotunkkal vagy az erkölcseinkkel van baj – nem azért nem hiszünk munkában és boldogulásban, mert valami átkos féreg kirágta a szívünk közepét, vagy netán nem is volt nekünk ilyen munkás szívünk soha. Azért nem hiszünk benne, mert nem ez a valóság. Mert nem igaz.

 

A válság persze – erről szólnak a történetecskéim – az erős munkaetikával rendelkező országokban is aláássa a társadalmi bizalmat (még ha nem lesz is belőle zavargás). De Magyarországon ez az alapvető bizalom soha meg sem született. A rendszerváltás létrehozta a demokrácia jogi kereteit (amelyek, minden rémség ellenére, valójában jól működnek nálunk), de nem hozta létre azokat a kereteket – jogszabályt, etikát, szokásokat --, amelyek a munkába vetett hitet megalapozhatnák. Ellentétben sokakkal, én a „segélyezettek” elleni társadalmi felzúdulás okát nem abban látom, hogy a magyarok gyűlölik a szegényeket; inkább abban látom, hogy a munka becsületére vágynak, arra, hogy valaki mondja már azt nekik végre – nekik, akik bérért vagy csak borravalóért dolgoznak, bejelentve vagy be sem jelentve --, hogy aki dolgozik, azt meg kell becsülni. 

 

Azt sem hiszem, hogy a magyarok irígyek, amikor ránéznek egy Ferrarira, amelyet egy húszéves srác vezet, és megkérdezik: „honnan van ez a pénz? mert munkából biztos nem...” Nem irígység ez, hanem elképedés azon, hogy vannak másféle világok, olyan világok, amelyekben nem nyolc órai talpalással keresik a pénzt, de hogy mivel, azt az APEH-nek kéne tudnia, ha tudja...

 

Nem gondolom tehát, hogy – ahogy hivatalosan mondani szokás – a magyar munkaerő hatékonysága, meg a magyar munkaerőpiaci részvétel attól fog nőni, ha a magyarokat fenyegetésekkel kényszerítik (jogszabállyal, más eszközzel) arra, hogy többet dolgozzanak. Ezek az eszközök lehetnek hasznosak néhány speciális esetben, de társadalmi szinten valami másra van szükség. Mások – szociálpolitikusok – szerint elsősorban munkahelyre volna szükség; én azonban ebben sem hiszek. Az állam (a közösség) nem tud hatékonyan munkát teremteni, munkát vállalkozások tudnak teremteni. Az állam, a közösség olyan szabályokat viszont tud teremteni – és miért nem teszi? --, amelyek ezt a mi új piacgazdaságunkat arrafelé terelgetik, hogy végül valóban úgy érezhesse, aki dolgozik, hogy boldogulni fog. Ha nem is kap rögtön németországi szintű fizetést, de kap megbecsülést, figyelmet a törvényhozásban, kap olyan adószabályokat, amelyek nem nyomorítják meg, nem kergetik kényszervállalkozásba vagy adócsalásba. Ha nem is lesz olyan gazdag, mint a szomszéd unokatestvére, biztos lehet benne, hogy korrupcióval nem kereshet több pénzt büntetlenül, mint munkával. Ha nem is szereti az állami hatóságok ellenőrzéseit, legalább biztos lehet benne, hogy nem privát zsarolásnak van kitéve, amelyből a hatóság tagjai húznak kiegészítő jövedelmet. A munka fontos: ezt nem elég mondani, főként nem elég makroökonómus-nyelven mondani – meg kell teremteni a fontosságát. Ezért a teljes transzparenciára való törekvés és a nagyon kemény fellépés gazdasági büntetőügyekben legalább olyan lényeges lépés volna a magyar munkamorál emelése felé, mint egy teljesítményalapú bérezés vagy akár csak a magasabb fizetések.

 

Rövid távon a válságtól való félelem és a megszorítások persze arra késztetik a magyar munkavállalókat, hogy jobban megbecsüljék a munkahelyüket. De jobban fognak ettől dolgozni? 

 

Azt tapasztalom a tanítványaim körében, hogy a tehetséges, elszánt fiatalok amerikai tempóban dolgoznak, ha úgy érzik, hogy lehetőséget kapnak és a saját sorsukat segítik vele. Nincs a magyar pszichével semmi baj. A baj azzal van, hogy hatalmas apparátusok fojtják meg, nyomják el, szívják ki a vérét a tehetséges fiataloknak, hogy mutyiüzletek tömegébe fulladnak bele, ha nincsenek „kapcsolataik” (és honnan volnának?), hogy jó esetben a kutya nem kíváncsi rájuk, rossz esetben kizsigerelik őket a helyzetben lévők. Így arra a következtetésre jutnak, hogy inkább más országban próbálnának szerencsét, addig is csak alibiznek a kötelező feladatokban – hiszen az úgysem az ő boldogulásukról szól. 

 

A középkorú dolgozók elnyűttek, de az amerikai tempót felvennék ők is – elvégre annak idején a háztájiban és a gmk-ban ment az! --, ha a közszolgáltatások színvonaltalansága és lassúsága nem emésztené fel annyi erejüket, és ha számíthatnának arra, hogy a teljesítményük szerint kapnak bért és lehetőségeket. 

Magyarországon egymás fejét nyomjuk a víz alá, egymás belét tapossuk ki naponta.

 

Ezért olyan végtelenül nyomasztó hely a mi országunk (ezúton kérek elnézést azoktól, akik nem találják nyomasztónak).  De ez – ellentétben a búskomor nemetkarakterológiákkal – nem nemzeti sajátosság, hanem rossz szabályokból, rosszul működő intézményekből fakad, amelyek mindennek kedveznek, csak éppen a munkának nem. Sosem hittem volna, hogy ilyen szókapcsolat kiszalad a számon, de ideje szembenézni azzal, hogy amire Magyarországnak leginkább szüksége van, az a munka, a jól végzett munka becsülete.