Sok jó ismerősöm megrökönyödésére véleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én kezdődött a szebb jövő Magyarországon.
Aki ennek alapján úgy véli, hogy a Jobbikra adtam a szavazatom, téved. A szavazatom olyan pártra adtam, stratégiai megfontolásokból, amely be sem jutott az EP parlamentbe, de ezzel én tökéletesen elégedett vagyok. Kicsit jobban aggódnék, ha a szóban forgó párt már most átvitte volna az 5%-os küszöböt.
Az Európa Parlamenti választásnak (nem is csak Magyarországon, de szerte Európában – a legtöbb tagállamban tendenciájukban a miénkhez hasonló eredmények születtek) több értelmezése lehetséges. Aki az én értelmezésemet osztja, annak van oka optimizmusra. Aki azonban egy másik értelmezést tart helyesnek, az joggal pesszimista. Megpróbálok tehát a továbbiakban a saját értelmezésem mellett érveket hozni.
A június 7-i választás bizonyosan nem szólt az Európai Unió parlamentjén belüli frakciók és képviselők teljesítményéről. Nincs olyan naiv elemző, aki ezt hinné – hozzáteszem persze, hogy ez a negatív tény önmagában mutatja, hogy az Európai Unió parlamentje, sőt az EU általában a szavazók jelentős részének tudatára milyen csekély hatást gyakorol, és az Uniónak adódnának ebből tanulságok, ha volna, aki meghallja őket. A kétféle értelmezés, amelyek között választhatunk, a következő: 1. a választás a gazdasági válság hatását tükrözi, és általában a demokratikus berendezkedéssel és a szabadversenyes kapitalizmussal szemben megnövekedett szkepszis, sőt ellenérzés fejeződik ki benne.
1. számú értelmezésünk szerint 1930-34 a legközelebbi történelmi párhuzam, tehát minden okunk megvan a maximális pesszimizmusra. A 2. számú értelmezés szerint a választás az uralkodó gazdasági és politikai elitek cinizmusával, korrupciós botrányaival, gátlástalan mohóságával, amoralitásával, üres csatározásaival és érzéketlen szentbeszédeivel való elégedetlenséget tükrözi. Én magam ezt az értelmezést osztom.
A 2. számú álláspont szerint nem 1930-34 a megfelelő történelmi párhuzam, hanem inkább a századforduló, illetve nemzetenként az az időszak, amikor a korrupt politikai gépezetek elleni lázadásként a protestszavazatok aránya (például parlamenten kívüli erők vagy új arcok támogatása) jelentősen megnőtt. A 2. számú álláspont szerint a választók most figyelmeztető jelet küldtek a gazdasági és a politikai elitnek (a szavazástól való tartózkodás szintén ilyen figyelmeztetésként értékelhető). Ha a 2. számú álláspont jobban kifejezi a többség összetett érzelmei és gondolatai mögötti történelmi súlyú vektort, akkor a demokrácia iránti szkepszis és a kapitalizmusból való kiábrándulás valójában nem fenyeget – kivéve, ha az uralkodó elitek nem hajlandóak meghallani a figyelmeztetést.
Az én jóslatom tehát a mi kis országunkat illetően a következő. A Jobbik az establishment részévé válik, szép magas fizetést húz majd Morvai Krisztina, Vona Gábor és Balczó András, és ez egyszersmind a Jobbik kényszerű megszelídülésének kezdete is. Fogja Morvai Krisztina kockáztatni újonnan megszerzett jó kis állását rasszista kitörésekkel? Dehogy fogja. Nem egy Hitler-párt, hanem egy Haider-párt történetének következő fejezetét látjuk majd.
A Fidesz kénytelen lenyelni a békát, hogy van tőle jobbra is élet. Ez – számomra optimális esetben – arra készteti a Fidesz stratégiáit, hogy középre nyissanak. Nem dőlt ugyan még el ez a játszma, de most először van rá esély, hogy a középjobb vezető ereje Magyarországon európai jellegű kereszténydemokrata párttá váljék (a minta a CDU lehet). Az MDF megtalálta a maga közönségét, és viheti tovább a neoliberális, kapitalizmuspárti logikát, ami ugyan sehol a világon nem hoz többet 5-10%-nál, de annyira biztonsággal számíthat, így koalíciós tényezővé nőheti ki magát (nem a következő ciklusban, de az azután következőben). Az SZDSZ megkapta megérdemelt büntetését, és ez feltehetőleg arra készteti a pártot, hogy felülvizsgálja a stratégiáját, pontosabban, valamilyen stratégiával álljon elő. Az LMP megmutatta, hogy parlamentképes erővé tud nőni, ami potenciálisan azzal a Magyarország jövője szempontjából kulcsfontosságú eredménnyel jár, hogy a képzettebb és európaibb (vagyis nemzetközileg is piacképes) fiatalok nem menekülnek mind egy szálig el az országból, és van remény rá, hogy jobb minőségű elitre teszünk szert.
Az MSZP nagy vesztes, de nem számíthatott jobbra. Egy ellenzékben eltöltött ciklus viszont alkalmat ad rá, hogy modern baloldali pártként szervezze újra magát, miután csak kiderült, hogy a „bal” és a „jobb” jelent valamit, és nem lehetséges baloldali szavazókkal neoliberális gazdaságpolitikát csinálni.
Hát nem ez a legjobb, ami történhet? Mondjanak jobbat.
