Costas Karamanlis, Görögország mindaddig legfiatalabb miniszterelnöke megválasztásával Görögország történelmében új fejezet nyílik. Az erkölcsi fertő felszámolása, tiszta, átlátható, elszámoltatható demokrácia. Karamanlis legalábbis ezt ígérte. Ez történt Krisztus után a 2004. évben. A 2007. évben Karamanlis új választást írt ki, abban a reményben, hogy megússza a teljes bukást. Így sem tartott sokáig, 2009. október 11-én az ellenzéki görög szocialista párt – az ifjabb Papandreu vezetésével – nagyarányú győzelmet aratott; a választási kampányt a kormányzati korrupciós ügyek uralták.
Ifjabb Papandreu bejelentette, hogy Görögország és a görög demokrácia történelmében teljesen új korszak kezdődik. Egy új, tiszta, átlátható kormányzás.
David Cameron, a brit Tory-párt vezére, Nagy-Britannia (feltehetőleg) következő miniszterelnöke új korszak szükségességéről beszél. Ha összefogunk, együtt kivezetjük hazánkat ebből a válságból. Igen, készen állok a feladatra, nyugtatta meg Cameron a választókat. Hogy biztosan átérjen az üzenet, a „változás” szót október 8-i beszédében tizenötször ismételte meg. Ezen eddig csak Orbán Viktor és Barack Obama tudott túltenni.
Új korszak, összefogás, remény. Ha – megérdemelten – szívesen valagon billentenének a választók egy kormányt, ezt célszerű ígérni nekik. Orbán Viktornál nincs nagyobb szakértője az ilyesminek. Az új korszak időről időre elkezdődik, ha Orbán be akar vinni egy ütést: például már a népszavazás előtti héten elkezdődött (összefogunk és új korszakot nyitunk), de aztán megint elkezdődött az EP választáson, és nem kétséges, hogy 2010-ben megint elkezdődik.
És össze is fogunk, és a remény, az összefogás, stb, kivezeti az országot a mély gödörből (ahová...), és egyszer majd visszanézünk, és jól esik majd tudni, hogy gyermekeinknek és unokáinknak egy jobb világot hagyunk, mint amit átvettünk (ezt Obama mondta januári beiktatáskor, de már Cameronnál is felbukkant az utóbbi héten).
Én minden új korszaknak örülök. Ritkán érzem olyan felülmúlhatatlanul tökéletesnek a magyar politikai és társadalmi közállapotokat, hogy tiltakozzak egy új kezdet ellen. Még az ARC is megnyomta a RESTART gombot. Pont én ne akarnám?
Azért lássunk tisztán. Az új kezdet Magyarországon a következőt jelentené: a jobboldali-populista párt a Jobbik, a konzervatív-liberális párt az MDF (néhány átülő fideszessel), a Fidesz keresztényszocialistává alakul (az még nem volt), a baloldali liberális párt pedig az LMP lesz. Az MSZP összeolvad mindenki mással, aki még maradt, és felveszi a Magyar Kommunista Munkáspárt nevet. A jelenlegi parlamentből tíznél több képviselő nem ülne a következőben. Az állami vállalatok (radikálisan csökkentett) tisztviselői karában senki sem maradna a helyén. A felügyelő bizottságokban sem. És olyat sem játszunk,hogy aki egy körre kimaradt, az most beszállhat. Nem. Új kezdet és kész. Lesöpörjük az asztalt.
Talán azt kellett volna írnom inkább, hogy lesöpörjük a sakktáblát. Vagyunk olyan dühösek – tekintet nélkül arra, hogy valaki egyébként baloldali, liberális, konzervatív vagy nagyon hazafi szavazónak tekinti magát. A fenébe velük.
A sakk szabályai folytán azonban újrakezdésre akkor van esély, ha a dühöngés után a figurákat visszaállítjuk szépen a helyükre. Persze lehet teljesen más sakktáblát és egészen újszerűen kinéző figurákat választani, de a sakk helyzetei folytán ugyanolyan választások elé kerülnek majd. Ha másik játékot szeretnénk játszani, új szabályok kellenek. A magyar elitet nem lehet egy választási ciklus alatt lecserélni, és nem is kell. Még az kéne, hogy teljesen zöldfülű ifjak újrakezdjenek olyan játszmákat, amelyekről a régiek legalább azt tudják, hogy pusztán akarással nem lehet őket megnyerni. A szabályok megváltoztatása pedig nagyon lassú folyamat – az Egyesült Államok mintegy ötven éve próbál kiötölni egy kicsit méltányosabb egészségügyi rendszert --, és alapvetően kooperáció, nem konfrontáció kell hozzá, aminek érdekében a politikai ellenfeleknek időnként ki kell egyezniük. A Fidesz esetleges kétharmada elég lehet bizonyos törvények megváltoztatásához – az önkormányzati törvényt, a parlamenti képviselők létszámára vonatkozó törvényt, esetleg még az alkotmány egy-két paragrafusát is megváltoztathatónak tartom. Lesz néhány látványos visszaállamosítás, aztán néhány stikában lefolytatott privatizáció, de azt, amitől rohad az egész, négy év alatt nem lehet megjavítani. Mások ülnek majd ugyanazokba a székekbe (remélhetőleg valamivel kevesebb államilag támogatott székbe), és nagyjából minden folyik majd ugyanúgy.
Ha az LMP – mind mondja – senkivel nem kooperál, akkor esélye nem lesz megváltoztatni egyetlen csapdaszerű szabályt sem, a legkisebbet sem. Ha az MDF nem tud egyezségre jutni saját (egyre csökkenő) tagságával, eltűnik a semmiben. Az SZDSZ már el is tűnt, az MSZP pedig gyorsan halad a megszűnés elé. A Fidesz új kezdete tulajdonképpen következetes folytatása az eddigi politikájuknak: egységesen kommunikálunk, kemény fegyelmet tartunk, és ha kiderül valami igazán nagy disznóság, akkor a párt érdekében feláldozzuk az elvtársat. Egyébként meg megfelelő mennyiségű háttéralkuval és erős centralizációval biztosítjuk, hogy egyáltalán kormányozni lehessen.
A politikában nincs új kezdet. Kínosan lassú fejlődés van, kettőt előre, egyet-kettőt szélre, egyet vissza, és így tovább. Ez a gazdasági válság – hacsak nem megyünk még tíz emeletet lefelé – nem elég egy radikális változáshoz – a régi életünk még mindig rendelkezésünkre áll, bár kicsit szűkösebben, és amíg van remény visszakapaszkodni a 2006-os jövedelmi szintre, addig nem lesz támogatása egy világforradalmi, újmoralista, újnemzeti meg még miegyéb megújulásnak. Szerencsére. Még az kéne nekünk, egy nemzetiszocialista vagy kommunista teljes megújulás, ahogy az nagyobb katasztrófák után történelmileg szokásos.
