A frankfurti repülőtér egy felújításra váró szárnyában vártam a gépemre. Többnyire az ember csak átrohan az egyik terminálról a másikra, de most volt időm bőven. Üldögéltem az elhagyott szárnyban, benéztem a lepusztult külsejű duty free shopba, aztán leültem egy kávézó mellett. Szombati nap volt. Az üres szárnyban minden kapunál hatalmas plazmaképernyőkről ordítottak a legújabb hírek. Német belpolitikai csatározás Gesine Schwan szociáldemokrata elnökjelölt kijelentése nyomán: Schwan szerint „társadalmi zavargások” várhatóak, az emberek egyre dühösebbek és nyomasztja őket az szélesedő szakadék vagyonosok és szegényebbek között. A német politikustársak azonnal gátlástalan népszerűséghajhászásnak, mérgező, pártpolitikailag motivált fenyegetőzésnek minősítették Schwan kijelentését. A németek nem mennek az utcára; a németek szavazni mennek – mondja egy politikai elemző. Nekünk van jóléti államunk – mondja egy másik. Aztán a sertésinfluenza legújabb hírei jönnek, aztán a válság hírei. A duty free shopban egyetlen (sötét bőrű) eladó tesz-vesz, ha valaki arra téved, szép angolsággal azonnal megkérdezi, miben segíthet. De míg hátamat fordítom neki, odasóhajtja németül a karbantartók emberének, aki megáll csevegni vele, hogy „haza akarok már menni”.
A fekete takarítók tüsténkednek, olyannyira nincs senki az állomáson, hogy kopogás nélkül mennek be a női mosdóba is. Az indiainak tűnő büfés kiszolgál, aztán leül, hogy elmajszoljon egy szendvicset. A német munkásosztályt látom.
Schwan kijelentésén tűnődöm (Németország politikai harcai szerencsére nem mennek az idegeimre), azon tűnődöm még akkor is, amikor végül leszáll velem a gép New Yorkban (a városban, amely sosem alszik, értsd: mindig dolgozik valaki...) Késő este érkezem, nagy a taxisor a sárga taxinál, és persze ott vannak a keselyűk, akik naiv külföldire vadásznak, a limuzinjaikat ajánlgatva. Nem vagyok naív külföldi, de az egyik keselyű annyira lenyűgöz, hogy elmegyek vele. Kicsi, kínai nő, alig beszél angolul, már fogja is a bőröndömet, már vonszolja is hátra a parkolóba. „A férjem fogja vinni, OK?” – mondja energikusan, és betuszkol egy kocsiba, sebes kínai szópergetés közepette, és mutatja a tarifatáblázatot, hogy nem járok rosszul. A férj elnyűtt, fáradt férfi, és egyáltalán nem tud angolul – most érkezhettek. Itt állnak egész nap – a nő levadássza az utast, a férfi elviszi, egy kínai nyelven cserregő GPS segítségével. Ezek az emberek halálosan komolyan veszik a munkát; most ők élik az amerikai álom picike, kínai változatát – eljutni addig, hogy saját boltja legyen a kínai negyedben, a gyerekeket pedig jó iskolába küldeni. Rajtuk nem látszik a válság, de másokon igen.
Blackberryjükbe meredő, komor emberek sietnek a metróalagutakban, a szokottnál kevesebb az utcai zenész; „csak időm volna!” – sóhajt egy barátom. Akinek munkája van, ideje nincs. Egy plakát ezzel hirdeti a legújabb megfázás-ellenes szert: „ha nem engedheted meg magadnak, hogy kiess a munkából, ez talpon tart!” És talán csak Schwan szavai teszik, de látni vélem a demoralizálódás némi nyomát még az amerikai munkásosztályon is; a nagy áruházakban az eladók percenként pillantanak az órájukra. Csukjuk már be a boltot, menjenek már haza ezek a ronda japán turisták, ezek a gazdag, szomorú feleségek. A régi, szinte agresszív odaadást, amely kezdetben valóságos szédülést okozott nekem Amerikában, csak a bolttulajdonosoknál tapasztalom; a tulajdonosi polgárság, a kisbolt még tartja magát. És a hajléktalanok persze: a hajléktalanok győzedelmes mosolya (ők kívül vannak ezen az egészen) megdöbbent, arra gondolok, lehet, hogy inkább az utcán kéne élni, kukákban kotorászva? Lehet, hogy ez a szabadság? Ők ráérnek, az biztos.
Magyarországról azt szoktuk mondani, hogy nem szeretnek dolgozni az emberek; nem törekednek rá, hogy mindenáron állást találjanak és nem hajtanak, ha van munkájuk. Inkább csivitelnek a kávégépnél, rokkantnyugdíjasok lesznek vagy hosszú magántelefonbeszélgetéseket folytatnak az ügyfélszolgálaton. Ez a kép nem teljesen alaptalan, de nem is igazságos. A szocializmus régi viccei megdöbbentően érvényesek ma is. Például a –gatunk-getünk. Ők fizetgetnek, mi meg dolgozgatunk – hiszen emlékeznek rá, ugye? Németországban és az Egyesült Államokban hagyományosan sokat és odaadással dolgozik mindenki, de ennek az odaadásnak az alapja a remény, hogy aki dolgozik, az boldogul. Legalábbis eddig így volt, nagyjából. A társadalmi béke lényege – itt vagy ott – nem az, hogy az emberek számíthatnak az állam segítségére (az Egyesült Államokban ugyanis nem számíthatnak rá), hanem ez a hit, ez a munka-vallás, amelyet a szülők gyerekekre hagynak: dolgozz, és boldogulsz!
Magyarországon teljes joggal kinevetnék, aki ezzel az egyszerű, régi, paraszti felszólítással kezdené a gazdaság rendberakását vagy a morális megújulást. Magyarországon nem hisszük, hogy aki dolgozik, az boldogul. Ma különösen nem hisszük, de korábban sem hittük. De nem a mentális állapotunkkal vagy az erkölcseinkkel van baj – nem azért nem hiszünk munkában és boldogulásban, mert valami átkos féreg kirágta a szívünk közepét, vagy netán nem is volt nekünk ilyen munkás szívünk soha. Azért nem hiszünk benne, mert nem ez a valóság. Mert nem igaz.
A válság persze – erről szólnak a történetecskéim – az erős munkaetikával rendelkező országokban is aláássa a társadalmi bizalmat (még ha nem lesz is belőle zavargás). De Magyarországon ez az alapvető bizalom soha meg sem született. A rendszerváltás létrehozta a demokrácia jogi kereteit (amelyek, minden rémség ellenére, valójában jól működnek nálunk), de nem hozta létre azokat a kereteket – jogszabályt, etikát, szokásokat --, amelyek a munkába vetett hitet megalapozhatnák. Ellentétben sokakkal, én a „segélyezettek” elleni társadalmi felzúdulás okát nem abban látom, hogy a magyarok gyűlölik a szegényeket; inkább abban látom, hogy a munka becsületére vágynak, arra, hogy valaki mondja már azt nekik végre – nekik, akik bérért vagy csak borravalóért dolgoznak, bejelentve vagy be sem jelentve --, hogy aki dolgozik, azt meg kell becsülni.
Azt sem hiszem, hogy a magyarok irígyek, amikor ránéznek egy Ferrarira, amelyet egy húszéves srác vezet, és megkérdezik: „honnan van ez a pénz? mert munkából biztos nem...” Nem irígység ez, hanem elképedés azon, hogy vannak másféle világok, olyan világok, amelyekben nem nyolc órai talpalással keresik a pénzt, de hogy mivel, azt az APEH-nek kéne tudnia, ha tudja...
Nem gondolom tehát, hogy – ahogy hivatalosan mondani szokás – a magyar munkaerő hatékonysága, meg a magyar munkaerőpiaci részvétel attól fog nőni, ha a magyarokat fenyegetésekkel kényszerítik (jogszabállyal, más eszközzel) arra, hogy többet dolgozzanak. Ezek az eszközök lehetnek hasznosak néhány speciális esetben, de társadalmi szinten valami másra van szükség. Mások – szociálpolitikusok – szerint elsősorban munkahelyre volna szükség; én azonban ebben sem hiszek. Az állam (a közösség) nem tud hatékonyan munkát teremteni, munkát vállalkozások tudnak teremteni. Az állam, a közösség olyan szabályokat viszont tud teremteni – és miért nem teszi? --, amelyek ezt a mi új piacgazdaságunkat arrafelé terelgetik, hogy végül valóban úgy érezhesse, aki dolgozik, hogy boldogulni fog. Ha nem is kap rögtön németországi szintű fizetést, de kap megbecsülést, figyelmet a törvényhozásban, kap olyan adószabályokat, amelyek nem nyomorítják meg, nem kergetik kényszervállalkozásba vagy adócsalásba. Ha nem is lesz olyan gazdag, mint a szomszéd unokatestvére, biztos lehet benne, hogy korrupcióval nem kereshet több pénzt büntetlenül, mint munkával. Ha nem is szereti az állami hatóságok ellenőrzéseit, legalább biztos lehet benne, hogy nem privát zsarolásnak van kitéve, amelyből a hatóság tagjai húznak kiegészítő jövedelmet. A munka fontos: ezt nem elég mondani, főként nem elég makroökonómus-nyelven mondani – meg kell teremteni a fontosságát. Ezért a teljes transzparenciára való törekvés és a nagyon kemény fellépés gazdasági büntetőügyekben legalább olyan lényeges lépés volna a magyar munkamorál emelése felé, mint egy teljesítményalapú bérezés vagy akár csak a magasabb fizetések.
Rövid távon a válságtól való félelem és a megszorítások persze arra késztetik a magyar munkavállalókat, hogy jobban megbecsüljék a munkahelyüket. De jobban fognak ettől dolgozni?
Azt tapasztalom a tanítványaim körében, hogy a tehetséges, elszánt fiatalok amerikai tempóban dolgoznak, ha úgy érzik, hogy lehetőséget kapnak és a saját sorsukat segítik vele. Nincs a magyar pszichével semmi baj. A baj azzal van, hogy hatalmas apparátusok fojtják meg, nyomják el, szívják ki a vérét a tehetséges fiataloknak, hogy mutyiüzletek tömegébe fulladnak bele, ha nincsenek „kapcsolataik” (és honnan volnának?), hogy jó esetben a kutya nem kíváncsi rájuk, rossz esetben kizsigerelik őket a helyzetben lévők. Így arra a következtetésre jutnak, hogy inkább más országban próbálnának szerencsét, addig is csak alibiznek a kötelező feladatokban – hiszen az úgysem az ő boldogulásukról szól.
A középkorú dolgozók elnyűttek, de az amerikai tempót felvennék ők is – elvégre annak idején a háztájiban és a gmk-ban ment az! --, ha a közszolgáltatások színvonaltalansága és lassúsága nem emésztené fel annyi erejüket, és ha számíthatnának arra, hogy a teljesítményük szerint kapnak bért és lehetőségeket.
Magyarországon egymás fejét nyomjuk a víz alá, egymás belét tapossuk ki naponta.
Ezért olyan végtelenül nyomasztó hely a mi országunk (ezúton kérek elnézést azoktól, akik nem találják nyomasztónak). De ez – ellentétben a búskomor nemetkarakterológiákkal – nem nemzeti sajátosság, hanem rossz szabályokból, rosszul működő intézményekből fakad, amelyek mindennek kedveznek, csak éppen a munkának nem. Sosem hittem volna, hogy ilyen szókapcsolat kiszalad a számon, de ideje szembenézni azzal, hogy amire Magyarországnak leginkább szüksége van, az a munka, a jól végzett munka becsülete.
