Hasznos hülyeségem
Két nappal ezelőtt – gondolom, megemlékezve az őszödi beszéd 3. évfordulójáról – egy kedves levelező biztosított felőle, hogy neki egyébként tetszett a beszéd, és persze tudja, megbízható forrásból, hogy én írtam. Ezt kacagva elmeséltem egy barátomnak, aki csodálkozva nézett rám; azt hitte volna, hogy egy ilyen közkeletű nézet nem érhet engem meglepetésként. „Miért, nem te írtad? Én azt hallottam, hogy a kiszivárogtatást meg a többit is te szervezted meg.”
Tudják mit? Az őszödi beszédet bevállalnám. Az volt az egyetlen őszinte beszéd az elmúlt tizenöt évben, és történetesen egyet is értek minden szavával. Csak azzal nem, hogy nem a nyilvánosság előtt hangzott el, ami persze rögvest véget vetett volna GYF kormányzati karrierjének, de hát a kényelmetlen igazság kimondásáért a magamfajta kibic bármikor feláldoz egy miniszterelnököt.
Azon viszont el kellett tűnődnöm, mi a csudát gondolhat a magyar nép a magyar politika folyásáról, ha ennyire mellé tud trafálni. Joe Klein, akit Primary Colors című keserű kulcsregénye óta őszinte áhítattal olvasok, egy friss könyvében (magyarul is megjelent Az elveszett politika címen, és micsoda meglepetés, a Demos Magyarország kiadásában -- nyilván ezt is én intéztem) szenvedélyesen kikel magából a semmitmondások és agyonpíározott, hibátlanul tévékész politikai szereplők világával szemben, és követeli, mit követeli, jóformán imádkozik érte, hogy időnként jöjjön egy politikus, aki azt mondja, amit gondol, függetlenül a tanácsadóitól és a tanácsadók közvéleménykutatásaitól. Joe Klein egy édes pofa, és vele is mindenben egyetértek. Jóformán. Csak abban téved, hogy mi működik a politikában.
Egy őszinte és a kényelmetlen igazságokkal kampányoló elnök, illetve miniszterelnök-jelölt például nem működik. Ha működne, McCain nyerte volna az amerikai választásokat, nem Obama, és Gyurcsány nem döntötte volna az országot a kormányozhatatlanság káoszába, amikor még történetesen őszintén kimondott kényelmetlen igazságokat – 2006 nyarán. Persze ha betiltanánk a tévédemokráciát és a soundbite politikát, akkor akár lehetne is esélye az őszinteségnek és a bátorságnak, néha-néha, de ezt inkább egy másik cikkre hagyom. Nem, Gyurcsány nem abba bukott bele, hogy én írtam a beszédeit, és nem is abba, hogy más írta a beszédeit – Gyurcsány abba bukott bele, hogy magányos hősként akart bevonulni a történelembe, és lelkesen mondta, amit éppen az adott pillanatban jónak látott, mindenféle hosszú távú tervezés, átgondolt stratégia és konzultáció nélkül. Vagyis nem volt profi. Persze mi – akik aztán nagyot csalódtak – az első pillanatban pont ezt szerettük benne. A nem profiságot. A másfajtaságot. A lehetőséget a tiszta beszédre. A közíró és az értelmiségi hülyesége, vágya arra, hogy végre valaki legyen bátor és mondjon igazat: ez a 2006-os Gyurcsány híveinek esszenciája.
Egy indexes fórumozó szögezte nekem néhány éve a kérdést, amin azóta is gondolkodom. Hasznos hülye vagyok-e, vagy gazember? Nem értek egyet a világ ilyetén felosztásával, mert meggyőződésem, hogy a hasznos hülye és a gazember között sok és lényegesen vonzóbb árnyalat létezik, tán még a közírói karban is. De valamit telibe talált a szembeállítással. Hasznos hülye az – tapasztalatom szerint --, aki egy lépés hátránnyal indul. A hasznos hülyék tíz perc késéssel reagálnak: akkor, amikor a számukra elfogadhatatlan már megtörtént. A gazemberek (és a kormányzati hülyék) ezzel szemben elintézik, hogy az elfogadhatatlan dolgok megtörténjenek. Ez az információs hátrány a hasznos hülyét arra készteti, hogy konstruktív kritikájával igyekezzék betenni a következő elfogadhatatlan dolognak. De mivel fogalma sincs, mi lesz a következő elfogadhatatlan dolog, sosem sikerül megakadályoznia. Ha esetleg értesül a következő elfogadhatatlan dologról előre, még akár a véleményét is kikérik, annál rosszabb. Akkor nem tíz perc késéssel, hanem legalább harminc perc késéssel reagál, mert némi időt vesz igénybe, míg erőt vesz döbbent csalódásán.
Kétféle kommentátori filozófia létezik. Az egyik szerint közel kell lenni a politikacsinálókhoz, mert akkor a tíz perces késés némileg lerövidíthető. A másik szerint távol kell maradni tőle, különben nem látjuk a fától az erdőt és személyesen belebonyolódunk az informátori hálózatunkba, úgyhogy tíz perc helyett legalább húsz percet késünk. Olyan kommentátorról még nem hallottam, aki közírói tevékenységével (vagy amellett) érdemben befolyásolta volna a politikai döntéseket: ilyesmi legfeljebb még vagy már nem létező pártok esetében fordulhat elő, amelyek még vagy már nem veszítenek semmit egy merész gondolattal, viszont még vagy már nem jut eszükbe egyetlen merész gondolat sem. Ez egyébként rendben is van. Aki politikát akar alakítani, menjen politikusnak vagy civil aktivistának, esetleg kampánytanácsadónak vagy lobbistának.
A közíró ember persze ezt a bölcsességet időnként elfelejti, és azt képzeli, hogy számít a véleménye. Belőlük lesznek a hasznos hülyék.
Kérem szépen, ha én írom Gyurcsány beszédeit, azok sokkal jobb beszédek lennének, és ha szívére veszi a tanácsaimat, akkor nem csinál annyi otromba baromságot – mondanám szívesen. De ez is csak hasznos hülyeség. A politikacsinálókat nem közírók, még csak nem is tanácsadók, hanem strukturális kényszerek mozgatják. Például: hol a szavazó? Hol a pénz? Mivel lehet a politikai ellenfelet befeketíteni? Hogyan lehet a hátországot kézben tartani?
Joe Klein, az én hasznos-hülye-hősöm, felpanaszolja, hogy a kortárs politikában minden spin, minden csak látszat, minden médiahekk és szavazóbolondítás. És a politikai tanácsadókat vádolja, akik nem engedik érvényesülni a politikusok valódi személyiségét. Az én tapasztalatom merőben eltérő. A politikai tanácsadók élvezettel tanácsolnak, és még pénzt is keresnek vele (nem, nem voltam soha politikai tanácsadó), a politikusok pedig jól döntenek vagy rosszul döntenek, jól reagálnak vagy rosszul reagálnak – az értékmérő mindig a szavazatszám.
Még egy teljesen látomásos politikus sem képes megfelelő szavazógépezetek nélkül átvinni az akaratát, nemhogy egy politikai konzulens. A politika megértése ezeknek a strukturális kényszereknek a megértésével kezdődik.
Az összeesküvés-elméletek persze érdekesebbek. Ki akar szarozni a társadalmi valóság szerkezetével, ha pletykálhat arról, ki áll ki mögött, kinek ki írja a beszédeit és kinek van szilikon melle vagy zabigyereke. (Az érdeklődők lelohasztását is kockáztatva el kell mondanom, hogy nem állok senki mögött, mögöttem se áll senki, teljesen politikamentes a szexuális életem, nincs zabigyerekem, sőt szilikon mellem sincs, bár ezt a lehetőséget már komolyan fontolóra vettem, hogy valami érdekes mégis legyen bennem.)
A szavazók többségét sosem érdekelték a politikai programok, amelyeket tapintatosan el is titkolnak előlük. A szavazók többségét a személyiségek érdeklik. A személyiség nyer meg, és aztán veszít el, egy választást. Stílusok és arcok között lehet választani. Ha a stílusok és az arcok már unalmasak és hitelüket vesztettek (mint ma Magyarországon), akkor néhány összeesküvés-elmélettel és pikánsabb személyiséggel még fel lehet dobni a dolgot. Igazán megtisztelő, kedves olvasók, hogy besorolódtam a pikáns személyiségek közé, pedig még szilikon mellem sincs. De sajnos csak hasznos hülye vagyok.
