Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

A zsidókérdésről (1999) Magyar Narancs

1999.12.11. 14:58 | babarczyeszter | 1 komment

Címkék: szdsz mdf antiszemitizmus politikai elit zsidókérdés népi urbánus szimbolikus politizálás anti antiszemitizmus

A zsidókérdésről

November 17-én Hankiss Ágnes a Magyar Nemzetben ismét megpedzette a magyar örökzöldnek tűnő „zsidókérdést”. Cikkében többek között önátvilágításra szólít fel a zsidóoldalon, én pedig szeretnék élni az önátvilágítás lehetőségével, mert kevés dolgot tartok oly bosszantónak és veszélyesnek a rendszerváltás után kialakult magyar politikai kultúrában, mint a zsidókérdésezés jelenlegi formáját.

Úgy képzelem, hogy a magyar állampolgárok és olvasók jelentős részében a zsidó szó bizonyos kellemetlen vagy kellemes csiklandó érzést kelt, más részük unja a kérdést. Továbbá abban is szinte bizonyos vagyok, hogy bármennyit beszéltünk is róla, a magyar állampolgárok jelentős része, engem is beleértve, nem tudja, pontosan mit is jelent most a „zsidókérdés”.

Tennék tehát itt egy kísérletet arra, hogy megértsem, kezdvén az önátvilágítással, amelyet Hankiss Ágnes másoknak javasol ugyan, de önmagára nézve nem tart kötelezőnek.

Mit mondunk tehát, ha gyermekünk megkérdezi, mi ez az egész zsidózás? Hankiss szerint kétes megoldás, ha hosszabb magyarázkodásba kezdünk, mert ezzel esetleg veszélyeztethetnénk gyermekünk magyar vagy zsidó identitását. Másrészt meglehetősen felháborítónak találja azt is, ha nem beszélünk róla, elvégre létezik. Az első benyomásunk tehát az lehet, hogy Hankiss szerint a zsidókérdés afféle nicht vor dem Kind dolog, amelynek lényege az, hogy egyesek önkritikát gyakorolnak, ahelyett, hogy másokat (például Kövér Lászlót) kritizálnák. Az egyesek, akiknek önkritikát kéne gyakorolniuk, nem a magyar zsidók, hanem az SZDSZ prominensei. Az SZDSZ, Hankiss-szerint, nem zsidó párt, másrészt írásából kitűnik, hogy a zsidókérdést mégiscsak elsősorban SZDSZ-kérdésnek tartja.

Akkor tehát mi a zsidókérdés Magyarországon?

 A zsidóságot mint társadalmi csoportot utoljára 1938-ban definiálták a magyar politikában és közjogban. E definíció, követve a hitleri gyakorlatot, származáson alapult. Zsidónak számít eszerint mindenki, aki nem tud felmutatni legalább három árja nagyszülőt. Én, a magam két árja nagyszülejével, eszerint a zsidó kategóriába esem, gyermekem azonban, aki három árja nagyszülővel büszkélkedhet, nagyjából fajtiszta magyar. Ettől még persze nem tudjuk, hogy mi az „árja” terminus definíciója, amelytől a „zsidó” terminus definíciója erősen függ, az látható azonban, hogy zsidók annyiban léteznek, amennyiben léteznek árják (magyar magyarok), akiktől az előbbiek valamilyen többé vagy kevésbé misztikus kritérium alapján különböznek.

Nem firtatnám most egy ilyen definíció célszerűségét. Pusztán formális kritériumok alapján annyit mondhatunk róla, hogy valójában nem definíció, hanem szembeállítás, vagyis, ahogy a logikában mondják, a „zsidó” terminus nem független változó. Kell hozzá egy elsődlegesen definiált független változó (magyar, illetve árja), amelyhez képest aztán valaki vagy zsidó, vagy nem az. 

Két dolog kell még tudnunk erről a zsidó terminusról. Az egyik az, hogy, stílusszint tekintetében, valahol a szitokszó és az etnikai címke között helyezkedik el a magyar nyelvben. A másik az, hogy a magyar történelemben kiválóan alkalmasnak bizonyult a saját csoport és az idegen csoport elhatárolására.

Hankiss cikke, éppen abszurd logikai bukfencei révén, minden eddigi polémiánál pontosabban rávilágít a kérdés lényegére. Az SZDSZ vezetőség vagy Esterházy Péter vagy szerény személyem nem attól zsidó, hogy őseik ezen vallást gyakorolták, vagy hogy különös szimpátiát mutatnak Izrael iránt, vagy hogy zsidó identitású szerzők és gondolkodók műveit előnyben részesítik magyar identitású szerzők vagy gondolkodók műveivel szemben. A „zsidók” nem attól zsidók, hogy zsidók, hanem attól zsidók, hogy „zsidók”, vagyis egy társadalmi network tagjaiként vannak számon tartva, amely a „másik oldal” számára a zsidó fedőnevet viseli.

Mint Hankiss rámutat, e konstrukció lényege az, hogy eme másik oldal, amely, mint láttuk, mindig hajlamos önmaga függvényeként definiálni a zsidót, méghozzá ellenfélként, ellenségként vagy vetélytársként, ily módon tudja egyetlen kategóriában egyesíteni politikai ellenfeleit.

Ezért mondja Hankiss, hogy ami az SZDSZ-ben és az MSZP-ben közös, az a zsidókérdés, illetve ennek nem túl elegáns megjelenési formája, az antiszemitázás.

Hankissnak igaza van. A Demokratikus Chartát, bármiképpen értékeljük is működését, nyilvánvalóan a fasisztoid tendenciáktól való, némileg eltúlzott félelem hívta életre. 

Ez  szerinte annyit jelent, hogy a „zsidók” valóban zsidónak tekintik magukat, csak ezt nem merik egyenesen bevallani, inkább az ellenfél azonosításának logikájával élve, negatíve definiálják magukat: ők azok, akik nem fasiszták.

Tehát: a zsidókérdés logikája szerint két csoport, illetve két network létezik Magyarországon. Az egyik azzal definiálja önmagát és húzza szorosabbra sorait, hogy lefasisztázza a másikat, a másik pedig oly módon teszi ugyanezt, hogy nemzetellenes, hisztérikusan fasisztázó („zsidó”) oldalnak minősíti az előbbieket. A két csoport a politikai retorika szerint összeférhetetlen és halálos antagonizmusban küzd a végsőkig, valójában azonban a határok az egyéni kompromisszumkészség, illetve sértettség mértékében, továbbá a káderutánpótlási nehézségek következtében átjárhatóak. A tegnapi „zsidóból” ma „magyar” lett, és viszont – Hankiss Ágnestől Schmidt Máriáig, Tóth Gy. Lászlótól Tellér Gyuláig sokan tartoztak a nyolcvanas évek elején a „zsidó” networkhoz, hogy aztán a kilencvenes évek közepén váltsanak.

Mi ebből a tanulság?

Először is, ha van megtűrt, intellektualizált vagy rugalmasan értelmezhető kijelentésekbe rejtett antiszemitizmus a magyar politikai közbeszédben és a jobbközép retorikájában, az egyáltalán nem ugyanaz az antiszemitizmus, amely oly beteges és bürokratikus precizitással gázosította el vagy lőtte a Dunába a zsidó származású (=minimum három izrealitának született nagyszülővel rendelkező) magyar állampolgárokat. 

Egyáltalán, nem is az a fajta antiszemitizmus ez, Lovas István időnkénti retorikai kísérletei ellenére, amely bárkit is a Dunába akarna lőni. Ez az antiszemitizmus retorikai stratégia, amely egy rivális elitcsoport ellen irányul, és ha van elmebeteg vonása, az abban áll, hogy eme rivális elitcsoport hatalmát, koherenciáját, ellenséges szándékait és politikai ambícióit messze felülbecsüli.

A zsidókérdés logikája ennyiben működne is. A baj, és a paranoid elem, ott kezdődik, hogy a jobbközép, vagyis a „magyarok”, és sokan a „zsidó” oldalon is, szükségesnek látják hinni a maguk nem túl gusztusos retorikai formuláikban. Noha nyilvánvaló, hogy a magyar pártok közül az MSZP rendelkezik a legnagyobb és legszilárdabb társadalmi bázissal, illetve a legkiterjedtebb gazdasági kapcsolatrendszerrel, a „zsidókérdés” című játék céltáblája elsősorban az SZDSZ, egy kicsi, értelmiségi mag köré szerveződő, és nem túlságosan sikeres párt, sőt nem is maga a párt, hanem az az értelmiségi közeg, amelyből vezetői rekrutálódtak. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy a fő ellenfelet, az MSZP-t, a jobboldal a gyűlölt SZDSZ felől nézi, hogy – megbízható források szerint – nem a bolsizás vagy a komcsizás dívik a Fidesz szalonjaiban, hanem a „libsizés” (értsd: liberális bibsi)?

Valahányszor arra gondolok, hogy mint a Beszélő vagy a Magyar Narancs szerkesztője, Kövér László vagy Hankiss Ágnes szerint halálos veszélyt jelentek a magyar demokráciára nézve, megtisztelve érzem magam. Mint politikai elemző azonban kénytelen vagyok belátni, hogy súlyos aránytévesztésről van szó. Eszem ágában sincs megdönteni a demokratikus államrendet, vagy aláásni a demokratikusan választott magyar kormány hitelét, vagy rontani Magyarország külföldi megítélését, és ez elmondható az általam szerkesztett lapokról is, de ha akarnám se tudnám ezt tenni. Azon varázslatos nemzetközi hálózat, amely a jobboldal szerint minden „zsidót” önelégült jólétben és hatalomközelben tart, nem létezik. Léteznek kicsi, helyi hálózatok, évfolyamtársak, osztálytársak, hasonló ízlésű vagy foglalkozású, üzleti vagy családi kapcsolatban álló emberek között, ezek a hálózatok azonban még erőteljes politikai támogatottság esetén sem képesek többre, mint hogy információt áramoltassanak és időnként állami pénzeket akasszanak le. A politikai paranoia következtében természetesen azon hálózatok, amelyek képesek kinevezni magukat ezen vagy azon politikai erő utolsó reményének, több pénzhez jutnak, mint azon hálózatok, amelyek távol tartják magukat mindenféle politikai erőtől. Ez sajnálatos módon világszerte így van, és Magyarországon távolról sem korlátozódik a „zsidó” hálózatokra. Sőt. A „magyar” hálózatok, ha jól látom, erősebben függenek az államtól, mint a „zsidó” hálózatok. Talán ezért is harcosabbak és pártosabbak és ezért akarnak mindenáron erős államot.  

A politikai erők persze, mint az angol mondja, többnyire hang themselves, a média ebben legfeljebb segédkezet tud nyújtani – e hálózatok médiabeli szerepének túlértékelése a paranoia legendáriumához tartozik és meglehetősen sértő a magyar szavazókra nézve, akik véleményem szerint sokkal kevésbé manipulálhatók, mint azt az összeesküvés-elméletek hinni szeretnék. A kötél pedig, amelyet politikai erőink, főként a jobboldalon, saját nyakukra hurkolnak, és ez különösen áll a jelenlegi kormányra, éppen a paranoia kötele, amely az egész zsidókérdésezés mögött meghúzódik.

 Azt jelentené-ez, hogy zsidókérdés pedig nincs? Véleményem szerint van zsidókérdés, ha éppen így akarjuk hívni, és nincs is vele különösebb baj. Magyarország szellemi hagyományát és kulturális örökségét nem kis részben asszimilálódó zsidó értelmiségiek, írók és politikusok alakították, akiknek természetesen meg kellett küzdeniük a maguk se-kint-se-bent helyzetével, a társadalmi kommunikáció rájuk nézve megalázó elemeivel, például az úri antiszemitizmussal, a nagyvárosi kultúrát utálkozva fogadó vidéki notabilitásokkal, vagy a Németh László-féle vizionárius gondolkodókkal. A szellemi életet a századfordulóig uraló dzsentri-polgár társaságnak viszont le kellett nyelnie egy hangos, ambíciózus, szorgalmas és tehetséges társaság jelentkezését a századforduló környékén. Nem ment könnyen. Senki sem fogadja szívesen, ha hirtelen riválisai lesznek, méghozzá tehetséges riválisai. Ez a fajta ellenérzés az emancipált zsidóság második, entellektüel generációjával szemben nem magyar sajátosság: az amerikai egyetemekre, különösen a jobbakra, a húszas évek végéig nem szívesen eresztettek be zsidó diákot, zsidó oktatóról nem is beszélve.

Ha van Magyarországon zsidókérdés, az e rivális kultúrák átalakuló, de mégis továbbélő formáiban keresendő. A magyar tragédia (vagy tragikomédia?) nem e rivalizálásból és az abból következő ellenérzésekből ered, hanem abból, hogy – ellentétben az Egyesült Államokkal – e kulturális versenyhelyzet a huszadik században véresen politikai formát kapott. Először a különböző mértékben antiszemita politikai kurzusok következtében, amelyek a két háború között közjogi eszközökkel próbálták „megvédeni” az egyik, a „magyar” csoport pozícióit a másik, a „zsidó” csoport félelmetesen gyors középosztályosodásával és intellektuális felemelkedésével szemben. Ekkor jött létre az az antiszemitizmus, amely nem antiszemitizmus, hanem egy elitcsoport eszköze egy másik, feljövőben lévő elitcsoporttal szemben.

Azután másodszor is politizálódott a kultúrák versenye, a második világháború alatt és után, amikor a magyar zsidók jelentős része, azok, akik magyarnak tartották magukat, tehát itthon maradtak, urbánus vagy zsidó identitását antifasiszta identitásra cserélte és megszabadítóját, sőt megbosszulóját látta a szovjet hadseregben és a berendezkedő kommunista hatalomban.

Harmadszor pedig akkor politizálódott a kultúrák versenye, amikor a nyolcvanas évek második felében lassan megkezdődött az önjelölt politikai elitek rivális csoportjainak elkülönülése. Hogy a sérelmek miből erednek, hogy az egykori demokratikus ellenzék kezelte-e lenézéssel a népi ellenzéket és az egyéb kívülállókat, hogy Kis János A társadalmi szerződéssel megpróbálta-e kisajátítani magának az ellenzék vezetőjének szerepét, hogy a népi ellenzék ijedt-e meg attól, hogy a másik csoport felkészültebb és artikuláltabb, s ezért zárta ki őket a lakitelki találkozóról, hogy a régi kulturális különbségek továbbélő elemei hatottak-e katalizátorként vagy ellenkezőleg, politikai ideák és politikai kultúra híján nem volt másba kapaszkodni – ez hosszú történet, amely gondos elemzést követel.

E gondos elemzés, elemzések sora, fogja majd feltárni a „zsidókérdés” történetét Magyarországon. 

Ez a zsidókérdés azonban nem azonos azzal a zsidókérdéssel, amelyről Hankiss Ágnes vagy Kövér László beszél. Hankiss Ágnes vagy Kövér László, vagy bárki más, aki a zsidókérdést politikai kérdésnek tekinti, nem pedig a szerencsétlen történelmi körülmények folytán többszörösen is politizálódott és politikai eszközként használt kulturális kérdésnek, nem a zsidókérdés tisztázásához, hanem annak elkenéséhez és további instrumentalizálásához járul hozzá.

Bad faith, hogy egy másik angol kifejezéssel éljek, ez jellemző a zsidókérdést övező publicisztikára. Ez a publicisztika ugyanis, mindkét oldalon, magától értetődőnek tekinti, hogy a zsidókérdés politikai kérdés, hogy az antiszemitizmus vagy az antifasizmus releváns kategóriák a mai Magyarország politikai erőterének leírásakor. Véleményem szerint ez súlyos tévedés, s ami rosszabb, önbeteljesítő prófécia. Mindaddig ugyanis, amíg Csurka István vagy hozzá hasonló, kifejezetten „a zsidók” eliminálását zászlajára tűző politikai erők olyan gyengék, mint amilyen gyengék a mai Magyarországon, a zsidókérdés politizálása csak arra jó, hogy erősítse e diskurzus legitimitását, hogy megsziládítsa a két rivális csoport identitását, növelje összetartásukat, és irracionális félelmekre és érzelmekre alapozza lojalitásukat. 

A mai magyar politikai szereplők és közírók történelmi bűnt követnek el, ha tovább játsszák e játszmát a huszadik század véres és mocskos szabályai szerint. Aki fasisztáz vagy antiszemitáz, aki félre nem érthető megjegyzéseket tesz idegen, nemzetellenes erőkre, aki nem érti meg, hogy a magyar államnak semmi keresnivalója a kultúrák versenyének világában, aki politikai identitását az ellenfél démonizálására alapozza, az nemcsak rövid távon, de hosszú távon is tönkreteszi, balkanizálja, lealacsonyítja a magyar politikai kultúrát és vagy hiszterizálja, vagy politikai passzivitásba taszítja a magyar választókat. 

Kövér László felőlem nyugodtan lehet antiszemita a magánéletében, és senkinek sem kötelező szeretnie az úgynevezett pesti értelmiség kultúráját és kommunikációs sajátosságait, mint ahogy az úgynevezett keresztény középosztály kultúráját és kommunikációját sem kötelező szeretnie senkinek. Ez magánügy. 

Aki azonban, egyéb ötlet híján, eme magánjellegű vonzódásaiból és idegenkedéseiből kíván politikai személyiséget, netán politikai eszközt formálni magának, az nemcsak hogy nem profi és szalonképes politikus, de nem is politikus a szó mai európai értelmében, hanem afféle görög türannosz, kényúr, aki önnön személyében és személyes igényeiben látja a politika anyagát és célját – korunk nagyjai közül talán Slobodan Milosevicet vagy méginkább Nicolae Ceausescut hozhatnám példának erre. Nem ilyen politikai elitet kívánok Magyarországnak.   

Fázsy Anikónak (1999)

1999.10.15. 14:47 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: magyar nemzet 56 válasz fázsy anikónak szimbolikus politizálás

 From:        Eszter Babarczy

To:          level@mail.magyarnemzet.hu

Date:        Tue, Nov 16, 1999 10:21 AM

Subject:     Osztovits Agnesnek

 

Kedves Osztovits Ágnes,

 

elnézést kérek a késlekedésért, némileg sűrű volt a programom az utolsó két hétben. Az alábbi szöveget gondoltam válaszképpen.

 

 

Tisztelt Fázsy Anikó,

nagyon meglepődtem azon, milyen nagy port vert fel az a kicsinyke interjú, amelyet a Népszabadság készített velem az 1956‑os forradalom emlékéről, megítéléséről a fiatal generációk körében. Noha Ön nem szólít meg és nem nevez meg engem a Magyar Nemzetben november 1‑én megjelent írásában, a szövegből kitűnik, hogy felháborítónak találta mondanivalómat.

Ön egy szerencsésebb kor szerencsésebb gyermekének mond, s úgy értelmezi az interjú szövegét, hogy 56 számomra nem jelent semmit (azért nevezem szép, fehér lapnak), szememre hányja, hogy nem tudok azonosulni a Szent Korona tanával, és azt, hogy a jövő Magyarországát és a politikai kultúra stabilizálódásához szükséges minimális nemzeti konszenzust csak a megbocsátás és a felejtés nevében tudom elképzelni.

Ön ezért a kenetteljes elkenők, a naív vagy ravasz hatalomátmentők, a múlt elhallgatásában bűnös cinikusok közé sorol engem.

Megértem az indulatát és a fájdalmát. Akit személyesen vagy  szerettein keresztül meggyötört vagy megalázott a diktatorikus államhatalom, bármelyik  diktatorikus hatalom a magyar történelem szomorú huszadik századában, az nyilván árulásnak érzi szeretteivel szemben, ha megbékélésre vagy a múlt elfelejtésére biztatják. Az én mondandóm azonban nem ez.

Kérem, engedje meg, hogy megpróbáljak egy másfajta dichotómiában, nem a bűnösök és áldozatok dichotómiájában gondolkodni. E lap hasábjain a közelmúltban érdekes vita kezdődött a magyar politikai kultúra megosztottságáról. Van, aki áthidalhatatlannak tartja a politikai nyelvek és értékválasztások közötti szakadékot, mások "pilléresedésről" beszélnek, a holland minta nyomán. Hogy e megosztottság a jelen formájában fájdalmas és ártalmas, abban, úgy tűnik, egyetértünk.

Az én mondandóm az, hogy e megosztottságot az tartja fenn, s erőszakolja rá a társadalomra is, hogy a magyar szellemi és politikai elit rivális csoportjai a múlt értelmezését és a múltra való emlékezést eszközként használják a maguk hatalmi harcaiban, és gátlástalanul manipulálják azokat a történelmi szimbólumokat és morális értékeket, amelyekből egy ország politikai kultúrája felépülhetne, amelyek közös alapként szolgálhatnának ahhoz, hogy kifejtsük a Magyarország jövőjére vonatkozó eszményeinket, hogy ne  értsünk egyet politikai választásainkban.

A megosztottság fájdalmassága és ártalmassága nem abból ered, hogy nincs egyetértés a magyar politikai erők között Magyarország hosszabb távú problémáinak kezelését illetően. Az effajta nézeteltérés még üdvös is volna, hiszen alternatívák ütközhetnének, és kiderülhetne egy‑egy megoldás gyenge pontja.

Csakhogy a magyar politikai erők csoportjai között, véleményem szerint, nincs érdemi, tartalmi vita. Mivel azonban e csoportok  szükségesnek látják dramatizálni ellentétüket, kénytelenek áltvitákhoz és érzelemmel telített szimbólumokhoz fordulni, mert úgy hiszik, hogy ezzel tudják mozgósítani a magyar szavazókat.

Populista technikát használnak tehát, amelynek lényege az, hogy igyekeznek érzelmeken és sebeken alapuló, vak lojalitást kialakítani a szavazókban. Vak lojalitásra pedig egy politikai erő csak akkor számíthat, ha megnevez egy ördögi és gyűlöletes ellenfelet. E technikával maradt hatalmon Milosevic Belgrádban, e technika segítségével tartják magukat a nacionalista‑exkommunista erők Romániában, e technika segítségével pályázik most Putyin orosz miniszterelnök az elnöki posztra, ez szerez szavazókat a hindi pártoknak Indiában és a muzulmán pártoknak Pakisztánban, és így tovább.

E technika civilizálatlan, felelőtlen és cinikus hatalmi játék, amely egy kulturált európai ország esetében egyenesen kétségbeejtő. Én mint magyar állampolgár, mint történész és mint újságíró ez ellen tiltakozom. Tiltakozom az ellen, hogy politikai pártok kisajátítsák maguknak azokat a szimbólumokat, amelyek a magyar kultúra sarokkövei, és amelyeket újra és újra értelmezünk és átértelmezünk, hogy kialakíthassuk a magunk magyar identitását. És végül tiltakozom az ellen, hogy a magyar értelmiség jelentős hányada boldogan vagy kelletlenül, de asszisztál ehhez a mocskos játékhoz, mert egzisztenciáját ilyen vagy olyan politikai erőhöz kötötte, s mert saját pozícióját és presztízsét ebből a hatalmi játékból meríti.

Ön azt mondja, nem tud és nem akar olyan országban élni, ahol a bűnösök büntetlen maradnak. A történelmi igazságtalanságok és gyűlöletek kezelésére azonban a jog nem igazán alkalmas eszköz, mint ezt szinte minden ilyen jellegű per bizonyítja, a nürnbergi pertől a német határőrök és pártvezetők peréig.

Történelmi és egyéni tragédiákat, társadalmi földcsuszamlásokat, politikai rendszerekből következő intellektuális, erkölcsi vagy anyagi károkat, globális történelmi átrendeződéseket nem lehet néhány büntetőperrel helyrehozni. Naivitás azt hinnünk, hogy az igazságosság mérlege helyrebillen, ha egy‑két egykori ávóst  életfogytiglanra ítélnek.

Véleményem szerint tehát az emlékezés, az ítélkezés, az értelmezés, az elszámolás és a megbékélés nem mehet végbe a politika és a jog birodalmában. A múlt feldolgozására csakis maga a társadalom képes. A magyar emberek külön‑külön, családonként és csoportonként, olvasóként és íróként, szavazópolgárként és a civil társadalom tagjaként, a magyar politikai kultúra aktív részeseiként, generációkon át értelmezik és újraértelmezik majd a múltat és szimbólumait. 

A magyar állam annyit tehet, és annyit meg is kellene tennie, hogy biztosítja e szimbólumok és a történelmi múltra vonatkozó dokumentumok pártatlan és feltétlen nyilvánosságát. 

Tisztelettel:

Babarczy Eszter

Szentmihályi Péternek (1999)

1999.10.14. 14:38 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: 56 támadás a jobboldali sajtóban válaszcikk a napi magyaroszágnak

 From:        Eszter Babarczy

To:          mahir@mail.elender.hu

Date:        Thu, Nov 11, 1999  3:21 PM

Tisztelt Szentmihályi Szabó úr!

 

Szeretnék néhány észrevételt tenni a november 10‑i Napi Magyarországban

megjelent cikkével kapcsolatban, amely oly kitüntető figyelmet szentel

személyemnek.

E kis választ helyesbítésnek is szánom, mivel az ön cikke tévesen azt állítja, hogy jelen voltam Frankfurtban, a könyvásáron, nem beszélve arról az ön által sugalmazott elképesztő rágalomról, hogy a "zsozsó" motiválná intellektuális és erkölcsi választásaimat.

Ön azért nem ismer engem, mivel kulturális ízlése eltér az engem kedvelő magyar olvasókétól, ígyhát nincs rá oka, hogy az írásaimat olvassa vagy kulturális közszereplésemet nyomon kövesse. Ez rendjén is van így. Az kevésbé van rendjén, ahogyan az általam adott interjú szövegét elemzi.

Nem állítottam, hogy a magyar zsidóságot valós veszély fenyegette az 1956‑os forradalom kitörésekor. Véleményem szerint nem fenyegette ilyen veszély, de ennek árnyalt elemzése a szaktörténészekre tartozik. Az azonban érthető, ha megkínzott és megalázott emberekben alig tíz évvel a meghurcoltatásuk után felébred a félelem. Éppen, mivel apai ágon katolikus főúri, illetve református gazdálkodói családból származom, én magam is látom, hogy az antiszemitizmustól való félelem gyakran túlzott, s hogy maga ez a félelem vált ki antiszemitizmust azok részéről, akik megvádolva érzik magukat.

Mondandómmal nem kívántam hozzájárulni a közkeletű fasisztázáshoz, amelyet éppúgy elítélek, mint az antiszemitizmust. Véleményem szerint a társadalom felosztása tettesekre és áldozatokra, legyenek az előbbiek akár kommunisták, akár antiszemiták, s az utóbbiak akár antikommunisták, akár zsidók, súlyos felelőtlenség, sőt történelmi bűn, amelyet a magyar szellemi elit ismételten elkövet. Interjúmban éppen arra kívántam rámutatni, hogy a gyűlölet szülte szakadások a társadalom szövetében a jövőt teszik tönkre, és a fiatalságot sújtják, még akkor is, ha e haragnak van valós alapja. Mindannyian tudjuk, hogy mind a nyilas uralom idején, mind a kommunista uralom sztalinista korszakában, mind pedig 1956 után sok‑sok ártatlan embert ölt meg a fennálló hatalom, és azok, akik szerettei között is aratott a halál, talán soha nem tudnak megbékélni. Nem is kívánok tőlük megbékélést, annyit kívánok csak, hogy aki képes megbékélni, aki képes a jelen és a jövő kérdéseivel foglalkozni, azt ne nevezzék hazaárulónak vagy a magyarság ellendrukkerének. Aki ezt a sebet, ezt a fájdalmas megosztottságot tovább mélyíti a társadalom testében, az követi el a hazaárulás bűnét.

Ön is elköveti ezt a bűnt, amikor feltételezi, hogy a Szent Korona tanát anakronisztikusnak találó történészek, és magam is közéjük tartozom, a magyar nép ellenségei. A magyar államiság létrejöttének kétségkívül alapvető jelentősége volt abban, hogy Magyarország mint ország ma is létezik. Mit szólnánk azonban ahhoz, ha a franciák I. Chlodericket, a németek pedig mondjuk Martell Károlyt vagy Barbarossa Frigyest ünnepelnék? Sőt, ha a görögök Nagy Sándorral, az olaszok pedig Cézárral példálóznának, akiknek birodalma a ma létező nemzetállamok, többek közt Magyarország területének jelentős részét is magában foglalta?  Egy modern európai állam esetében furcsa és sajnálatos, ha semmi mást nem tud felmutatni nemzeti értékként, mint saját feudális kezdeteit.

Tisztelettel:

Babarczy Eszter

 

Lovas Istvánnak (1999)

1999.10.12. 14:43 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: demokrata válasz lovasnak pusztulni fogtok

Tisztelt Lovas Istvan ur,

Engedje meg, hogy nehany szoban valaszoljak irasara, amelyben megtisztelo figyelmet szentel szemelyemnek.

Eloszor is, akar mulatsagos onnek, akar nem, azert emlitettem meg, hogy edesanyam zsido szarmazasu volt, mert igenis ugy velem, hogy a magyar tortenelem megelese es ertelmezese, sajnos, egyelore meg nem fuggetlen attol, hogy valaki milyen vallasi vagy etnikai csoporthoz tartozik. Ez azonban nem jelenti, hogy az etnikum vagy a vallas a jogban vagy a politikaban barmifele megkulonboztetes alapjaul szolgalhatna.

Onnek, meglehet, elter a velemenye, es 'pusztulni fognak' kitetele arra latszik utalni, hogy eme jogi es politikai megkulonboztetest a leheto legradikalisabb formaban kepzeli el. Felhivnam ra a figyelmet, hogy a hatalyos buntetojogi torvenyek tiltjak a fajirtast.

Edesapam szarmazasat azert nem emlitettem, mert nem kivanok, fokent nem az o neveben, a baro Babarczy csalad katolikus arisztokrata gyokereivel buszkelkedni. Egyebkent a csalad az 0n szempontjabol nezve kifogastalanul magyar, kereszteny es konzervativ volt, es rokonaim, akiket tisztelek es kedvelek, jelentos resze ma is az, sot mondhatni keresztmetszetet adjak a magyar kereszteny kozeposztalynak, leven egyfelol reformatus gazdalkodok es iparosok, masfelol pedig katolikus mernokok, papok es orvosok. Remelem, nem orrolnak meg ram azert, hogy kibeszeltem oket. 

Ez is mutatja, hogy bar a szarmazas hatassal van arra, mifele ertelmezeseket orokitenek rank szuleink vagy nagyszuleink, felnott fejjel a felelos es tajekozott allampolgar kepes sajat velemenyt alkotni, amely adott esetben elterhet a csaladi tortenetek altal sugallt velemenyektol.

Kivanom, hogy az onallo velemenyalkotas lehetosege minden magyar allampolgarnak, es egyaltalan minden embernek megadassek, mert a regi bolcsesegekkel vagy eloiteletekkel egy ujfajta vilagban nehez boldogulni.  

Ha on az etnikailag homogen nemzetallamot kedveli, amely elzarkozik a vilagtol es egykori dicsosegenek el, akkor azt kell mondjam, hogy nem azonos a Magyarorszag jovojerol alkotott kepunk. Attol meg azonban, hogy az orszag javat maskeppen akarjuk, nem leszunk eltero mertekben magyarok. En eppolyan magyar vagyok, mint on, vagy barki mas magyar identitasu ember, es a homogen nemzetallam hiveinek is el kell fogadniuk legalabb egy igazsagot, megpedig azt, hogy egy nemzet tagjai nem gondolkodnak szuksegkeppen egyforman, es nem gondolkodnak vezenyszora.  

On, kedves uram, a Babarczy‑fele oldalrol beszel. Nem tudom, mi a Babarczy‑fele oldal. Nem tartozom egy parthoz sem, es a jelen pillanatban nem is rokonszenvezem egyikkel sem. Az en partom a magyar es az europai kultura.  

On a Nepszabadsagnak adott interjumban valamifele uj ideologia megjeleneset latja, ha jol ertem, amely a 'heterogenizalodas‑ellenes' erok sikerere adna valaszt. Ezt az erositi meg az on szemeben, hogy a New York University‑n volt szerencsem torteneszi diplomat szerezni, valamint hogy, ha valasztasra kenyszeritenek ketfele magyar tortenelmi szimbolum kozott, 56 uzenetet, vagyis a szabadsagvagyat, elonyben reszesitem a Szent Koronaval szemben.

Azt jelentene ez, hogy aki kulfoldi egyetemen tanul, es a feudalis kiralysaggal szemben a demokratikus koztarsasagot reszesiti elonyben, mind hazaarulo? Ez esetben a mai magyar fiatalok tobbsege minden bizonnyal hazaarulo, vagy ha meg nem az, az szeretne lenni, hiszen ki ne fogadna orommel, ha a szakmai tudasat kulfoldon is gyarapithatja? 

Szeretnem elismetelni azt, amit mar sokszor elmondtam, sok helyutt: meg kell tanulnunk kulonbseget tenni eltero nezetek es ellenseges partok, vita es gyuloletteli, uszito beszed, szarmazas es  szemelyiseg, intellektualis valasztas es erkolcsi tartas kozott.

Ha on nem tisztel engem, mint vitapartneret, es viszont, ha a jelenlegi velemenyformalok haboruban es nem parbeszedben gondolkodnak, akkor valoban el lesz veszve Magyarorszag.

Ugy gondolom, hogy on es az onhoz hasonloan gyulolettol hajtott irok, tartozzanak barmely parthoz is, valojaban folytonos hazaarulast kovetnek el azzal, hogy a tarsadalom megosztasara, polgarhaborus hangulat kialakitasara, kulturharcok meghirdetesere torekednek.

Neha azt kell gondolnom, hogy a gyulolkodesnek mas oka nincs, mint hogy ezen irastudok szerepuket, identitasukat, presztizsuket csak az effele hideg polgarhaborubol merithetik. En beket szeretnek, hogy vegre a velemenyem szerint valodi, fontos, a tarsadalom csoportjait melyebben erinto kerdesekrol beszelhessunk es vitatkozhassunk. On, ugy latom, fel a beketol. Miert vajon? Mert szellemi eszkoztarabol hianyoznak a beket szolgalo gondolatok?

Tisztelettel,

Babarczy Eszter

'56 (1999)

1999.10.11. 14:30 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: 1956 történelmi tudat 1956 értelmezése 1956 nemzedékek

Hogy mi a közöm az 56-os forradalomhoz? Én a demokratikus ellenzék környékén születtem, amiről nem tehetek, és ez nyilván meghatározza, hogy miféle dolgokat tanultam a családomban. Tőlük hallottam először a forradalomról, nem pedig az iskolában. Sokat jártam iskolába már életemben, de az iskolábajárás döntő része 89 előttre esett. 56-ról az iskolában hallgattak. Illetve: a Berzsenyi Gimnáziumba jártam, és az olyan liberális iskola volt már a nyolcvanas évek elején, hogy megengedték nekem, hogy történelemórára bevigyem az 56-os újságokat, amiket nagyanyám eltett, meg azt a rádiókazettát, A Magyar Forradalom Hangja címűt, amely a demokratikus ellenzéken keresztül jutott el a családomhoz. 4 éves lehettem nagyjából, amikor ezt a kazettát először hallottam, és sírtam rajta. Sőt, a mai napig könnyes lesz a szemem, ha azt hallom, hogy „Itt a Dunapentelei Rádió”, vagy hogy „Csapataink harcban állnak.”

Kicsit csodálkozom is magamon, mert nem vagyok szentimentális természetű, de ez az érzelmi élmény úgy látszik nagyon mélyen rögzült bennem. Apámban is: ő se tud mélységes meghatottság nélkül beszélni a forradalomról, amikor 15 évesen kiment, vagyis kiszökött, a Parlament elé 25-én. A nagyanyám persze halálra izgulta magát. Másrészt ahogy ezeket az újságokat olvastam, inkább valamiféle zavart viszolygást éreztem. Olyan mérhetetlenül naivnak tűntek a cikkek, és túlzottan is lelkesnek, hogy az már valahogy öncsalásnak hatott, legalábbis a nyolcvanas évek közepéről nézve.

Az osztálytársaim közül persze csak azok beszéltek 56-ról, akik otthon hallottak róla,  esetemben Dobszay Ambrus barátom, aki szintén értelmiségi családból jött. Szóval azt gondolom, hogy 56 nemigen létezett az én nemzedékem számára, hacsak nem voltak afféle romantikus ellenállók, mint én meg néhány barátom. Nem mintha ez az „ellenállás” különösebb veszélyekkel járt volna. A családomban kétféle kultúra találkozott össze. Apám elszántan antikommunista érzelmű családból jött, anyám viszont szociáldemokrata zsidó családból. A nagybátyám Lukács tanítványa volt, s ezek a reformkommunisták nehezen tudtak rögtön azonosulni a forradalom összes követelésével, például a VSZ-ből való kilépéssel, habár a mester szerepet vállalt a forradalmi kormányban. Ebbe biztosan belejátszik az a politikától független szorongás is, hogy Magyarországon forradalmak és háborúk után időnként kitör az antiszemitizmus – legalábbis a holocaustot túlélt zsidókban eléggé munkált ez a félelem.

Hogy aztán 56 reformkommunista vagy jobboldali forradalom volt-e, ezt szerintem nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni. Nincs is értelme a kérdésnek. Éppen azért, mert annyira spontán volt, mert minden egyes harcoló vagy ellenálló csoport a maga forradalmát csinálta, és mert a történettudomány, sajnos, főként csak az elitek nézeteit tudja megragadni, azokét az emberekét viszont, akik nem hagynak maguk után könyveket meg iratokat, de harcolnak és szervezkednek, sokkal kevésbé. A tényleges forradalomban minden volt, a lincseléstól az önfeláldozásig, és az antiszemitizmustól a baloldaliságig. Szimbolikusan, 56 számomra üres hely, vagy egy szép, fehér lap, eufória meg lelkesedés meg önfeláldozás, aminek a szabadságvágyon túl nincs semmiféle politikai tartalma, ezért nem is alkalmas arra, hogy ilyen vagy olyan párt belőle vezesse le a maga legitimitását. 89 után, úgy éreztem legalábbis, volt egy pillanat, amikor 56-ot szerették volna megtenni az új magyar politikai nemzet szimbolikus forrásának, ez lett volna a „mit akar a magyar?” című, persze valójában megválaszolhatatlan, kérdésre a válasz. Aztán a pártok elkezdték felszabdalni a forradalmat, és mindegyik megtalálta a maga 56-osait, és kijelentette, hogy a többiek nem is „igazi” 56-osok, és az ő forradalmuk nem „igazi” forradalom.

Ezzel végleg betettek annak, hogy 56 a magyar nemzet politikai szimbóluma lehessen. Szerintem a mindenkori kormányoknak békén kéne hagyniuk a forradalmainkat, hagyják azt rá az emberekre meg a történészekre, hogy újra meg újra átértelmezzék őket, és így folyamatosan újjáteremtsék a mitikus múltat. Minden nemzet ezt csinálja: a franciák a francia forradalomhoz való viszonyukat meg a forradalom értelmét és okát értelmezik át huszonötévente. Ez normális. Szimbólumokra szükség van, és meghatottságra is szükség van, meg vitákra is szükség van. De az államnak meg a pártoknak ki kellene maradniuk ebből.

Magyarországon persze az ilyen óhaj illuzórikus, mert a pártok egyáltalán semmiből sem akarnak kimaradni. Folyton kulturkampf van, amit én szívből gyűlölök. Ha most mondjuk választásra kényszerítenének a Szent Korona meg a Kossuth címer között, akkor persze én az utóbbit választanám. Abszurdnak tartom, hogy Magyarország 1999-ben vagy 2000-ben vagy akárhányban a jövőben azzal azonosítsa magát, hogy egy törzsi vezér megszervezte a feudális államot és királlyá koronáztatta magát. A szabadság iránti vággyal, ami 56 tartalma, sokkal jobban rokonszenvezem.

Másrészt persze 56 is megosztja az országot. Az RTL Klubban láttam a múltkor azt a szavazást, amikor Sváby András felkérte a betelefonálókat, hogy mondják meg, megbocsátanának-e az 56-os bűnösöknek, vagy sem. 45 százalék megbocsátana, 55 százalék nem, a műsor szerint. Ez a tíz százalék talán elég arra, hogy választást nyerjenek vele, bár azt is kétlem, mert a magyarok elég pragmatikus népek, és ha szavaznak, akkor jobban érdekli őket a jelen, mint a múlt, szóval erre talán elég, de nemzeti konszenzust nyilván nem lehet rá alapozni. Jobb lenne, a fiatalok szempontjából mindenképpen, a megbocsátásra alapozni a nemzeti konszenzust. A múltból származó gyűlöleteket továbbcipelni, és rárakni a fiatalokra is, hadd nyögjenek alatta: ez nem hagyománytisztelet, vagy emlékezés, hanem a jelen összerombolása.

süti beállítások módosítása