Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

Karácsony 2001

2000.12.23. 14:06 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: karácsony pesszimizmus szolidaritás antikapitalizmus morális normák

Könnyes sztori

Nagyjából tudni, mikor lett karácsony a szeretet ünnepe. A tizenkilencedik században, viktoriánus időkben, midőn atyánk a cég irodájában és a klubban a ház üzleti ügyeit bonyolította, de jutott ideje arra is, hogy felügyelje a gyermekek nevelését; anyánk igazgatta a háztartást és a cselédeket, szépítette a családi otthont, fogadta a vendégeket, és általában mindenfelé árasztotta a neméhez illő gyengédséget. Dickens meséi nem számítottak gyermekirodalomnak, és a ház ura sem szégyellt néha elérzékenyülni. 

A családot nem a keresztényi szeretet hozta létre, inkább a fajfenntartás ösztönének polgári változata, amely keresztény szemmel kissé talán önző is. A keresztényi szeretet nem a családnak szólt ekkortájt, abban a korban, amely ránk hagyta a karácsonyt. A keresztényi szeretet a jóllakott, kerek életből csorgatott valamennyit az élet sötét oldalára szorultaknak. Akkoriban az asszonyok gyengéd arca fényt vetett egy-két szegény éhezőre, viseltes kabátba burkolózó apára, gyermekét melengető anyára, utcai kéregetésre szoruló árvákra, egyszóval létrehozta a jótékonyság intézményeit és szokásait. 

Így lett Scrooge, a jótékonyság öröméhez megtért uzsorás története a nagy karácsonyi főmesévé. Nem mesélem el: ki-ki elolvashatja, ha kíváncsi rá. Mindenesetre úgy tűnik, hogy miközben Scrooge (valamint, el ne feledjük, A Boldog Herceg) megolvadó szíve továbbra is nagy népszerűségnek örvend a karácsonyi irodalmi piacon, az ópolgári világ és az újpolgári világ ünnepe nem hasonlít sokban egymásra. 

Hogy karácsony miféle ünnep most és miféle próbálja miféle szeretetnek, arról olyan sokat panaszkodunk, hogy tulajdonképpen kár szót vesztegetni rá. A szeretet manapság családon belüli, gyakran szörnyűségesen megterhelő feladat, az ünnep örömét a saját gyerekeink örömében keressük, gyakorta hiába, mert nincs elég pénzünk rá, hogy felvegyük a versenyt az osztálytársak szüleivel, és a szeretet keresztény értelmezése kissé sután illeszkedő díszítő peremként övezi a családnak szentelt napokat, ha valaki történetesen keresztény ünnepként ünnepli a téli napfordulót.

De hogy miért veszett ki a világunkból jótékonyság, hogyan vált egyszerűen kínos üggyé, vagy talán hogyan nem vert gyökeret soha a történelmi katasztrófatudatból kádárizmusba, kádárizmusból pedig mindjárt újpolgáriságba fejlődő életszemléletünkben, ez megérne némi gondolkodást. 

Nem hiszem, hogy „manapság nincsenek már jó emberek”. Alighanem éppen annyi jó ember van ma is, érzékeny, empatikus lény, mint bármikor, noha nem feltétlenül jómódúak. Azt nem tudom, olyan ember hány van, aki a saját jobb sorsát úgy tekinti, mint amit csak félig lehet megérdemelni, félig mindig ajándékba kapjuk a világtól, és így az ajándékozás ősrégi értelme szerint mindig tartozunk is. Biztos vagyok benne, hogy van ilyen, bár nem kedvez nekik a korszellem, ahogy mondani szokás. Sőt fogadni mernék, van még olyan ember is, aki a saját akármilyen sorsában megtalálja a jót, és így megnyugodván, képes arra gondolni, hogy akár tovább is adhatna belőle másnak. 

Az a feltűnő inkább manapság, hogy az ópolgári világ kirakatembereivel ellentétben most nem feltűnőek az ilyen emberek, nincsenek szem előtt. Nem különösképpen büszke rájuk senki, legalábbis nem ettől hangos a tömegkommunikáció. Nem nyilvánvaló, hogy ők és éppen ők kapnák a rangos állami vagy egyéb elismerést. Nem világos, miért lenne érdemes őket utánozni, cserkésznyelven példaképnek választani. Az emberi szív már csak ilyen, az önzetleneket is divatba kell hozni ahhoz, hogy az önzetlenség divatos maradjon. Az önzetlen és jótékony ember késztetése és késztetésében lelt öröme talán nem csorbul elismerés híján, de félő, hogy magánösvénye nem illeszkedik egy egész országot letaroló, megbénító ünnep főcsapásához, s a főcsapás a legnagyobb nyugalommal ignorálja a maguk kockázatára tekergő magánösvényeket.

Van a szabad világnak egy kellemetlen vonása: addig kellemes hely, amíg az emberek folyamatosan olajozzák egymás morális szerkezetét, mondhatni ragályszerűen (és minden bizonnyal néha idegesítően) terjesztik jó hajlamaikat, és általában mindenki, aki – mondjuk így – jóérzésűnek szeretné tartani magát, elfogadja, hogy sakkban tartják a szégyennek nevezett eszközzel. A szégyennek nevezett eszköz, és fordítottja, a mások tükréből nyerhető hízelgő kép, s a vele járó finom önelégültség, bámulatos átváltozásokon ment keresztül az utóbbi két évtizedben Magyarországon. Nem is tudom, hogyan göngyölíthetnénk fel ezeket a szövevényes szálakat.

Amikor gyerek voltam, az számított szégyennek mifelénk, ha valaki visszaélt a hatalommal, a sajátjával vagy máséval, amit lefordíthatunk úgy is, hogy bezupált és eladta magát a rendszernek, de valójában ennél alighanem kifinomultabb volt a dolog. Jóleső önelégültség abból volt nyerhető, ha nem zupált be, vagy ha volt némi hatalma (a tudás hatalom), és ezt sikerült a vele közvetlen rokonságban nem állók örömére (is) használnia. A jótékonyság és a szolidaritás gondolata valami radikális, forradalmi ellenálló ízt kapott, amit így utólag meglehetősen megtévesztőnek kell gondolnom. 

Amikor felnőtt lettem, némi hiátus keletkezett a jóság és a népünk államéletéhez simuló nyilvánosság között, természetes hiátus, amelynek folytán a jóság mintegy spontán reprivatizálódott, de sajna ennek vizsgálatára nem alakult utóbb parlamenti bizottság. A reprivatizálódott élet vizsgálatára a Story magazin és társai vállalkoztak, és még az Élet És Irodalom utolsó oldaláról is kiszorultak a humánérdekű riportok.

Aztán újra megjelent a szégyen az életemben. Hiányként jelentkezett, a pénzzel, hatalommal, szavakkal, érzésekkel, szimbólumokkal való visszaélés feletti felháborodás formájában, amelyhez mintegy hozzá kell szokni, mert a szégyen nem közéleti és politikai kategória (míg a hála, legalábbis a hálapénz, úgy tűnik, igen). Önelégültségét azon túl termelte mindenki maga -- persze ha volt hozzá tehetsége és ereje, még másokat is befoghatott erre a munkára. 

Mindenesetre nem mondhatni, hogy a jóságnak és a szolidaritásnak, akár legönzőbb formájában is, akadt volna új társadalmi tüköre. Jó, civilizált és kötelességtudó az, aki elég önelégült ahhoz, hogy jónak stb. látsszék, de mivel ezzel mindannyian tisztában vagyunk, csendben megállapodtunk magunk közt abban, hogy senki se jó, civilizált vagy kötelességtudó, még önérdekében sem, mert nincs oly önérdek, amelynek folytán megérné jónak, civilizáltnak vagy kötelességtudónak lenni. Az ópolgári világnak ezzel végleg befellegzett.

Nem túl kellemes tehát a karácsonydúlta időszak egy olyan országban, ahol nem arra vagyunk büszkék, hogy vannak vagy lehetnek önzetlen emberek köztünk, hanem arra vagyunk dühösek, hogy vannak önzőek, szégyentelenek, korruptak ésatöbbi. Elvégre önzőek, szégyentelenek, korruptak ésatöbbi van elég, és felteszem, hogy kellő társas ellenösztönzők és jogi kontrollok hiányában ez mindig így volt és mindig így lesz, ezen a dühösködés sokat nem javít. Viszont ez az irigykedő vagy ijedt gyűlölet a (feltételezett) gátlástalan nyertesek iránt szembetűnően rontja a nem annyira önző, nem annyira korrupt és nem annyira ésatöbbi polgártársaink ázsióját, akiknek létezését mintha kétségbe vonná, jóakaratukat eleve megbélyegezné, egyszóval, létüket logikai ellentmondásnak tekintené.

Tulajdonképpen nem is erről akartam én írni, csak most látom, hogy végére értem a szabott terjedelemnek. Arról akartam volna írni, hogy még az ópolgári idők előtt, még a család, a gyerek, a jótékonyság, a civilizáltság és a kötelességtudat kultusza előtt, még Dickens és a Karácsonyi ének előtt volt már egy mese karácsony estéjéről. A mese szerint egy csillag jelent meg az égen, és némely idős embereket arra ösztönzött, hogy hosszú és fáradságos utat tegyenek meg egy elég provinciális és eldugott helyre, ahol egy bizonyos kisbaba feküdt, akihez nagy reményeket fűztek. Nos, erről akartam volna írni: a reményekről. 

Akár téltemetés és tavaszvárás, akár csillag és egy új kor hajnala, az év legsötétebb napjaiban volt egy ünnep, amely arról szólt, hogy van miben reménykedni. Nyilván lesz tavasz jövőre is, sőt elismerem, hogy a villanyfény feltalálásával beállt drámai civilizációs a sötét fenyegetését jelentősen csökkenti. 

Viszont nehezen tudnám megfogalmazni, milyen csillagot képzelhetünk most hozzá a karácsonyi vacsorához, persze az obligát csúcsdíszen és csillagszórókon túl. Milyen reménynek ülnénk meg az ünnepét, ha még emlékeznénk rá, hogy az ünnep a reményről szól? Ami engem illet, leginkább abban reménykedem, hogy nem veszítem el a reményt, és legapokaliptikusabb pillanataimban is képes leszek arra gondolni, hogy egy nap nem pusztán önelégült, de (akár jogos önelégültségük mellett) jó, civilizált vagy legalább kötelességtudó embereket láthatok majd itt-ott, például a közbeszédben és a nyilvánosság előtt, karácsony ünnepével összefüggésben, sőt netán azon túl és azon kívül is, megjelenni. 

Ez kissé lapos csattanónak a jóság és a jótékonyság történelmi mulandóságán elmélkedő eszmefutam végén. De nem olyan ez, mint a túzok és a veréb esete, egy igeidővel odébb transzponálva, Oscar Wilde viktoriánus dekadenciájával beoltva?  Halott fácánok (pulykák, kacsák) rutinszerű elfogyasztása helyett szívesen követnék a szememmel bármilyen fázós fecskét, bármilyen ügyetlen mozdulatot, amely megpróbálna lelket fújni egy sajnálatosan rossz állapotban lévő ünnepbe. 

A sötét árnyék (2002)

2000.02.28. 15:21 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: orbán terror háza 2002 választás történelmi emlékezet

 A sötét árnyék

 
Február 24-én délután 5 órakor megnyitotta kapuit a Terror Háza Budapesten. Az érdeklődés hatalmas volt, a szeszélyes időjárás ellenére: a sajtó mintegy harmincezer, türelmesen sorban álló emberről számol be.
 
A MIÉP délután 3-tól a Köztársaság téren tüntetett, s ugyancsak 3 órától a Hősök terén az SZDSZ kormánybúcsúztató, lufieregető bulit rendezett. A MIÉP rendezvényen 7 ezer körülire becsülték a tudósítók a résztvevők számát, az SZDSZ rendezvényén a szervezők – feltehetőleg kincstári optimizmus-jellegű – becslése szerint 3 ezren volt jelen.
 
Az MSZP nem rendezett ünnepséget, mindössze nyilatkozott, és nyilatkozatában közölte, hogy az „Emlékezés és Megbékélés Háza” névre keresztelnék át a Terror Házát, ha erre a választók lehetőséget adnak nekik.
 
Miről szólt ez az egész? Ez a febuár 24-e?
 
Szólhatna mondjuk a megrendülésről, amelyet kamaszlányként éreztem, amikor szamizdat kiadásban először a kezembe került Szász Béla „Minden kényszer nélkül” című emlékirata – az ÁVH fogságában töltött időről –, vagy Arthur Koestler „Sötétség délben” című démonikus regénye, amely először tárta fel a kirakatperek pszichológiáját. Szólhatna Kertész Imre csodálatos láger-regényéről, szólhatna arról a  paranoid történelemről, amelyet Szabó István próbált bemutatni A napfény ízében.
 
Szólhatna a megemlékezés nehézségéről is, az sebek és fájdalmak megmaradási erejéről, vagy inkább tehetetlenségi erejéről. Szólhatna, gyengéden, iróniával, arról, miért kell és hogyan lehet beavatni „későn születettek kegyelmében” részesülőket egy olyan élményvilágba, amelytől egyszersmind meg is kell védeni őket.  
 
De nem erről szól. Politikáról szól. És erről sokkal inkább a Terror Háza elleni támadások és a mai „pártszerű” rendezvények tehetnek, mint maga a kiállítás. Persze –  a kiállítás némileg manipulatív, az értelem helyett érzelmekre építő, a horror iránti ifjúsági ízlés kielégítésére törekvő, antidemokratikusan megtervezett és felépített, klientúra-ízű alkotás, de nem felesleges, nem tehetségtelen és nem példátlanul ízléstelen vagy torz: ha nem állami pénzből épült volna, én kifejezetten elégedett volnék vele. Afféle modern show, szenzáció-dizájn, amelyet nem véletlenül főtanácsolt Fábry Sándor, a szórakoztatóipari szakember, és zenésített meg Ákos, a tiniidol – ez a múzeum szórakoztatni óhajt, nem okítani, és ez nem olyan nagy csuda, mert manapság világszerte az a múzeum sikeres a szó kereskedelmi értelmében, amelyik szórakoztat, és nem az, amelyik okít vagy felvilágosít.
 
Egyszóval nem azért politikai kérdés ez a múzeum, mert valóban politikai kérdés. A múzeum múzeum-kérdés, nem politikai kérdés. Nem is azért politikai kérdés, mert a Fidesz-MPP kitűnő píárcsapata – mint az Országimázs Központ egy beszámolójából kiderül – tudatosan, hűvös marketing-logikával igyekszik megtalálni és kihasználni a magyar népesség különféle csoportjainak mozgósítható érzelmeit és szimbólumait, hogy választókat szerezzen magának.
 
Nem is azért politikai kérdés, mert a vidékről a megnyitóra látogatók 99%-os menetjegykedvezményt kaptak, híven a kormány törvényben rögzített ígéretéhez, amely szerint minden magyar számára meg kell könnyíteni, hogy a magyar millennium hatáskörébe eső rendezvényekre látogathasson, s mert a megnyitóra azzal is igyekeztek embereket csalogatni, hogy egész évre ingyen belépőt ígértek nekik a kiállításra.
 
Azért politikai rendezvény, mert a rendezők fontosnak tartották, hogy „tömeget” produkáljanak (végső soron sikerült), amely a miniszterelnök hallgatójaként (tehát nem a múzeum látogatójaként) tűnik majd fel a képernyőn, és azért, mert a MIÉP szintén fontosnak tartotta, hogy felmutassa a maga fanatikus tömegét, s az SZDSZ is ostoba kísérletet tett arra, hogy – lényegében az eddigi ostoba, ízléstelen és mondanivalótól mentes kampány szellemének megfelelő – rendezvényével maga is erőt demonstráljon.
 
Most tehát számolgathatunk, és bizonnyal számolgatni fog majd a média: hol voltak többen? honnan jöttek a megnyitó vendégei, vagyis Orbán hallgatói? És az emlékezés kedvéért jöttek, az ingyenjegy kedvéért (gondoljunk csak Budaörsre!), vagy Orbán Viktor kedvéért? Hányan jöttek a megnyitóra, hányan jöttek át a MIÉP rendezvényről, s hányan jöttek az SZDSZ rendezvényéről?
 
Mit választottak, és kik választottak?
 
És sokan hiszik majd, hogy eme erődemonstrációk megmutatnak valamit Magyarország igaz arcából, feltárják a titkos véleményeket.
 
De nem így van. Ezek az erődemonstrációk a következő dolgokat mutatják: 1. Orbán Viktor számára a kampány fontos és kihasználandó témája a kommunizmus véres árnyának felelevenítése, 2. számos (bár nem tudjuk, hány) magyar állampolgár szívesen megnézi a miniszterelnökét élőben, ha teheti, és még a jegyét is kifizetik, 3. számos (bár nem tudjuk, hány) ember kíváncsi a Terror Házára, amelynek meglehetősen nagy pozitív és negatív reklámot csinált a média (a negatív reklámnál nincs jobb reklám), 4. a MIÉP Budapesten, ahol a legerősebb, igen sok embert ki tud vinni az utcára, mivel támogatói fanatikus, a megfelelő ellenségképpel és gyűlöletbeszéddel jól mobilizálható személyiségek, 5. az SZDSZ tökéletesen impotens, kampánya teljesen elvéti célcsoportját, s támogatóit (akik többen vannak a felmérések szerint, mint a MIÉP támogatói) képtelen mozgósítani.
 
Mi a tanulság? Orbán Viktor azt mondta, a múzeum arra való, hogy „megvédje a nemzetet saját árnyékától”. Valóban, lehetne használni arra, hogy a magyar történelem sötét oldalát megmutassa, mozgatórugóit, okait, jelenségeit feltárja, s a múlt kényszeres ismétlődését megállítsa. De nem erre használják – a mai napon arra használta három parlamenti esélyes politikai erő, hogy saját árnyékával terítse be az emlékezést. 

A hagyományról (2001) Heti Válasz

2000.02.11. 15:27 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: nemzettudat szimbolikus politizálás történelmi emlékezet nemzeti emlékezet nemzeti szimbólumok

A Heti Válasz szerkesztőitől kedves felkérés érkezett hozzám: mondanám el, mit jelent számomra a „hagyomány” szó, milyen jelentősége van vagy lehet konzervatív szabadelvűek számára a hagyomány – mint a magyar azonosságtudat megalapozása, szimbolikus forrása, mint a „szabadság” szó ellenpárja, mint a múlt emlékezete.

 
A hagyomány – nyúlnék a TESZ-hez --, alighanem nyelvújítási szó. Előbb volt tradíciónk, mint hagyományunk, de nincs ebben semmi paradoxon, akár így, akár úgy, a hagyomány valami, amit mások, elődök hagytak ránk, hogy megörököljük, a miénk legyen, hasznát vegyük, tovább vigyük. Mit kaptunk tehát örökségbe – Magyarországon, a múlttól? 
 
Ahogy ezen tűnődöm, ráeszmélek, hogy mindenekelőtt egy másik kérdésre kellene választ találnom: vajon létezik-e a hagyomány, vagy csak hagyományok vannak? Hányféle örökséget kaptunk? Ugyanazt az örökséget kaptuk-e mindannyian, akik magyarul beszélünk, Magyarországon élünk?
 
A közelmúlt történettudománya alaposan kikezdte a hagyomány fogalmát – számos nagyhírű történész szentelt könyvet annak, hogy kimutassa, a hagyomány, s különösen a „nemzetinek” nevezett hagyomány, nem természetes képződmény, hanem emberi alkotás, méghozzá meglehetősen friss keletű, a legtöbb nemzet esetében tizenkilencedik-huszadik századi találmány. Találmány, mondom, mert e történészekkel ellentétben nem gondolom, hogy a nemzeti hagyomány merőben mesterséges volna – kellenek hozzá talált alapanyagok, és találékonyság, s találkoznia kell egy kor és egy közönség befogadókészségével ahhoz, hogy az azonosságtudat és a közösségi összetartozás nyelveként, szimbólumaiként működhessék.
 
Tévedésnek, méghozzá következményeit tekintve veszélyes tévedésnek, tartom ugyanakkor, ha az európai civilizáció újrateremtésére áhítozó és vállalkozó romantika kicsiny, s azidőtájt jótékony hazugságát – hogy tudniillik a nemzeti hagyomány népi hagyomány – minden további nélkül magunkévá tesszük. A népi hagyománnyal kapcsolatban ugyanis másféle kérdések vethetők fel, mint a nemzeti hagyománnyal kapcsolatban.
 
A „tiszta forrás” – hogy a szocialista rezsim által (is) sokra tartott népzenekutatót és zeneszerzőt (Kodály Zoltánt) idézzem –, vagyis az érintetlen népi lélek és élet, valójában még kevésbé létezik, mint a nemzeti hagyomány. De – és ez valódi paradoxon – történetileg még élesebben vetődött fel vele kapcsolatban az „autenticitás”, az eredetiség, valódiság kérdése. Tudjuk, hogy minél fejlettebb egy civilizáció, annál inkább hajlamos rá, hogy a többnyire a „néppel” azonosított, izolált falusi vagy vidéki kisközösségek zárt kultúráját felszámolja. Ehhez nem kellett globalizáció: már a tizenkilencedik század magával hozta a népi kultúra erőteljes erózióját, a vasút, a hadkötelezettség, az állami oktatás, a kereskedelem révén – hogy éppen a „nemzeti” hagyománynak, kultúrának teremtsen helyet. A dialektusok helyét átveszi az egységes irodalmi és közigazgatási nyelv, a helyi történetekét a nemzeti történelem, az ambíciók és vágyak mindinkább országos kínálatból merítenek tartalmat, a helyi szimbolikus eseményeket, szimbólumokat is átszínezi az állami ünnepek, az állami reprezentáció, az egyházi központ kultúrája.
 
Ez a folyamat Magyarországon a huszadik század első évtizedére lezajlott – a koronát a nagy háború tette fel rá (elég csak megnézni, milyen eklektikus ízlésű, a milleniumi emlékmű stíluseszményeit tükröző háborús emlékműveket emeltek halottaik emlékére a kicsi falvak is). Nem csoda, hogy a népi kultúra kutatói a sokkal civilizálatlanabb, de ennyiben sokkal érintetlenebb, erdélyi, sőt moldvai területekre mentek kulturális kincseket gyűjteni. 
 
A nemzeti hagyománnyal kapcsolatban az eredetiség, valódiság kérdése egészen másképpen hangzik: itt nem valami elveszett, kiszorított nyomát keressük, hanem – és éppen itt a veszély – a helyes választást. Nem az a kérdés, bármely tetszőleges történelmi pillanatban, mi a magyar nemzeti hagyomány, hanem az, mi legyen a magyar nemzeti hagyomány. 
 
Minden történelmi és politikai rezsim kissé másképp válaszolta (és válaszolja) meg ezt a kérdést, márpedig Magyarországnak kijutott hirtelen rezsimváltásokból, ellentétes politikai fordulatokból, véres leszámolásokból történelme folyamán. Nem csoda, hogy az emberek jelentős része elfordul a hagyomány szimbolikus nyelvétől – saját kis hagyományaikat, családi történeteiket folytatják, és a nagy, politikai színezetű szimbolikától távol tartják magukat.
 
Van-e helyes válasz a „mi legyen a magyar hagyomány” kérdésére? Egy demokratikusan választott kormányzatnak – az alkotmány keretein belül – joga, hogy befolyásolja, az iskolai oktatás, az egyházpolitika, a sajtópolitika, a kultúrpolitika, az állami szimbolika révén, ennek a választott hagyománynak a megjelenítését, színezetét. De véleményem szerint bölcsen teszi, ha nem veti fel a „valódiság” kérdését, és tekintetbe veszi a „nemzeti hagyomány” átpolitizáltságát, törékenységét, az áthagyományozott történetek, szimbólumok, sebek, értékek sokféleségét. Egy olyan választott hagyomány, amely nem tart igényt arra, hogy a valódi hagyománynak tekintsék, hozzájárul a nemzeti hagyomány növekedéséhez, hozzáteszi a maga részét ahhoz a sokféleséghez, amelyet kulturális és történelmi örökségként Magyarország eddig felhalmozott. 
 
A magát „valódinak” vallani akaró hagyomány azonban – még ha nincs is kirekesztő szándéka – valójában eltörölni és helyettesíteni próbálja ezt a némileg ellentmondásos gazdagságot, amelyet a nemzeti hagyományokat teremtő és formáló államférfiak és kulturális notabilitások ránk hagytak.  Márpedig egy hagyomány, amely eltörölni igyekszik a múltat, és emlékeit, csak hamisan hangozhat, mert voltaképpen arra szólít fel, hogy mossuk minden emléktől tisztára az elménket, töröljük ki minden tudásunkat, és így kezdjük előröl a történelmet. De ez már, ha a történelmi történelmet tekintjük, nem konzervatív, hanem éppenséggel kommunista program.

Szar ügy (Tar-ügy), 2000/12 a Magyar Narancs betördelt számából a szerkesztőség a nyomdába adás előtt törölte

2000.02.11. 15:00 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: ügynökök magyar narancs tar sándor

November közepétől december közepéig az ÉS publicisztikája nagyrészt Tar Sándor magyar íróval és az ő egykori ügynök-voltával foglalkozott. Mivel a kérdés tényszerű része kellően tisztázottnak tűnik, a magyar publicisták színe-java az ügy erkölcsi tanulságait próbálta feltárni. 

Megpróbálom itt felsorolni a felmerülő kérdéseket.
Mennyire volt ez csúnya dolog Tar Sándor részéről, és vajon mi a legmegfelelőbb magyar kifejezés akkori és jelenlegi erkölcsi állapotának leírására? 
Menti-e Tar Sándort, hogy debreceni proli és emellett kezdő író volt? 
Menti-e, hogy jó író? 
Menti-e, hogy levelet írt? 
Mentené-e, ha a felkínáltnál megfelelőbb mértékben töredelmes és hiteles levelet produkál?
Jól tette-e Berkovits György, hogy, két év töprengés után, nyilvánosságra hozta Tar két jelentését és megnevezte a Hajdú fedőnév mögött bújkáló árulót, ily módon kirobbantva az ügyet?
Jól tette-e Kenedi János, akiről Tar jelentéseit írta, hogy a nagy nyilvánosság előtt, érzelmesen megbocsátott neki? 
Jól tette-e Kenedi, hogy Tart inkább áldozatnak, mint árulónak nevezte? 
Szabad-e Eörsi Istvánnak szimbolice vagy konkrétan leköpnie Tart?
Szabad-e Eörsi Istvánnak azt mondani, hogy az állambiztonságiak csak a dolgukat tették?
A Dunába dobjuk-e az ügynökdossziékat, hozzuk őket nyilvánosságra, vagy folytassuk azt, ami eddig volt, vagyis az iratok esetleges és részleges kiadását azon személyeknek, akik ezt kérik?
És végül, ez a kedvenc kérdésem egyébként, javult-e általános erkölcsi színvonalunk, szereztünk-e erkölcsi jópontokat azáltal, hogy írtuk és olvastuk ezt a vitát?
 
Azon tűnődöm, mire vonatkoznak ezek a kérdések. Miféle ügy ez az ügy, kinek az ügye? Nem az én ügyem, annyi biztos. Szégyellenem kell-e magamat ezért, ezen tűnődöm. Tar Sándor nyolcvanas évekbeli botlását (vagy bűnét, még ezt sem tudom eldönteni) kell-e erkölcsi értékeim mércéjének tekintenem? A Tar Sándor-féle ügyek mutatják-e meg, magyarázzák-e el nekünk, mint Ungváry Rudolf mondja, hogy mi az emberi személyiség, a tartás, a morál? Ezt a vitát kell-e folytatnunk még, hogy végre kitisztuljon Magyarország felett az ég, és megtudjuk, mi a jó és mi a rossz?
 
Felteszem magamnak a kérdést: besúgnám-e barátomat és pártfogómat? Nehezen tudom elképzelni a helyzetet. Nehezen tudom elképzelni még a belügy tisztet is, aki kedvesen? vagy morcan? vagy, mint mesélni szokták, az egyik így, a másik úgy, nekem szegezi a kérdést, hogy ugyebár én is tisztelem és szeretem a mi szocialista Magyarországunkat és ugyebár én is szeretném, ha javulnának a dolgok, márpedig azok csak akkor javulnak, ha tudjuk, hol a baj gyökere, és hát ezért igazán fontos volna, hogy az egyetemi ifjúság hiteles véleményéről képet kapjanak…
 
Ellenzéki környezetben nőttem fel, tehát erre fel vagyok készülve, legalábbis hallottam már ilyesmiről. Hülyének kell tettetnem magam, nyilvánvaló. Ámbátor Nádas Péter a maga Sascha Anderson cikkében azt írja, hogy még azért is szégyelli magát, hogy figyelmesen végighallgatta vallatóit. Fel kell állnom és pofán csapnom az illetőt. 
Nem tudom elképzelni. 
 
De nem nőttem én fel ellenzéki családban, hanem egy faluban nőttem fel. Nem beszéltünk arról, hogy van „hatalom”, és hogy az milyen, és miket próbál meg csinálni az emberrel. Nyilván másképpen definiáltuk az emberséget, kenyérkereset, férfiasság, bírja az italt, kisegít, ha kell – nem tudom, improvizálok.  Nyilván nem arra neveltek, hogy jel legyek (csak éppen nem a Krisztusban való hitet és ennek jótékony következményeit kell feltűnően jeleznem, hanem az ellenzékiség választását, amely  lehetséges, szükséges és az egyedüli morális  választás), mondom nem erre neveltek, nem készítettek fel rá, hogy áttetsző legyek, és minden neurotikus nonkonformizmusomat büszkén viseljem, inkább, feltehetőleg, arra neveltek, hogy a szennyesemet ne mutogassam, mert akkor majd ujjal mutogatnak rám. 
 
Mitől lesz szennyes a szennyes egy faluban, vagy Debrecenben a melósok közt? Fogalmam sincs, pedig érdekelne, azt hiszem, a történetből ez érdekelne a leginkább. 
És akkor vajon mit mondok a belügyesnek? Nem csapom pofán, nem létezik, ahhoz egyenlőnek kéne éreznem magamat vele, márpedig aki faluról jön, az nem érzi magát egyenlőnek.
 
Hülyének tettetem magam, ha van annyi eszem. 
Mi történt? Erre volnék kíváncsi, a történetre, de a történetre a fenti kérdések nem kérdeznek rá. 
A fenti kérdések az univerzális morális tanulságokat feszegetik. 
 
***
 
Mindig roppantul idegesítőnek találtam, hogy a HVG interjú-rovatának egyik sztenderd kérdése a kilencvenes évek első felében az interjúalany és a demokratikus ellenzék viszonyát firtatta. Úgy jelent meg ez a refrénszerű kérdés, mint valami hazuságvizsgáló-gép, az életpálya hitelességének tesztje, a vödör víz, amellyel Dorka elolvasztja a boszorkányt.
 
Aztán  az utóbbi időben a kérdés elmaradni látszik. Nem foglalkoztatja már a hitelesség kérdése a HVG újságíróit? Vagy elavult a mérce?
 
Nem volt muszáj besúgónak lenni, mondják nekem kedvetlenül, amikor panaszkodom, hogy gyomorfordító ez a Tar-ügy. Minden bizonnyal. Mivel nekem nem volt szerencsém belügyi tiszthez soha, és kizártnak tartom, hogy lett volna besúgóm, már csak életkoromnál fogva is, e kedvetlen válasz hallatán látom megnyílni a sötét szakadékot köztem és az erkölcsi mérce között. Sose dőlhet már el, hogy jó ember vagyok-e, vagy szar alak. Lehetetlen lesz megállapítani barátaimról és utódaimról, hogy hiteles emberek-e. Van ebben valami bosszantó.
 
***
 
A demokratikus ellenzéknek történelmi érdemei vannak. Besúgóiknak tehát történelmi bűneik. Nem firtatom most, meddig terjed ezek az érdemek, és hogyan viszonyítjuk hozzájuk a bűnt. Inkább azt firtatnám, mit jelent itt a történelmi szó. 
1989 óta tíz év telt el, jól meg is ünnepeltük világszerte, mint történelmi eseményt. Volt ebben némi csalás, mert 1989 valójában, legalábbis a harminc fölöttiek számára, még a közelmúlt szürke szférájába esik. A demokratikus ellenzék és a népi ellenzék számára talán a nyolcvanas évek egésze „közelmúlt”, a mai napig érvényes és eleven botrányok, bűnök, árulások, gyűlöletek ideje. Szabad-e nekem, vagy egy huszonévesnek, hátat fordítani ennek a közelmúltnak, és egyszerűen  csak múltnak nevezni, amelynek ma már csak történetei vannak, és bűnei és erényei ezekbe a történetekbe vannak zárva, csak ezekben a történetekben érvényesek?
 
Szeretném vindikálni ezt a jogot a magam számára, mindenki számára, a jelen erkölcsi és politikai normái felől gondolkodók és vitatkozók számára. Tar Sándor ügye egy történet a múltból. A szereplők élnek ugyan, de az ügy maga ügyiratokban tárolódik, és ott szunnyadnak még egyéb hasonló ügyek. 
 
A kérdés, hogy mit kezdjünk az ügyiratokban szunnyadó ügyekkel, nemcsak erkölcsi kérdés és nem is csak jogi kérdés, hanem annak a kérdése is, hogy mennyire tartozunk hozzá ehhez a múlthoz és történeteihez, hogy mit akarunk kezdeni velük. Az ügyiratok sorsáról zajló vitát főként a személyiségi jogok és az erkölcsi katarzis vágya közti feszültség határozta meg eddig. A vita szerint az ügyiratokkal az a baj, hogy nagyon is a jelenhez tartoznak, hozzá kellene tartozniuk, hogy a jelen mélyebb megértéséhez vagy éppen túléléséhez volna szükség nyilvánosságra hozásukra vagy éppen megsemmisítésükre.
Véleményem szerint ezek az ügyiratok a múlthoz tartoznak. Ezeken az ügyiratokon nem mérethetik meg az erkölcs, mert akkor erkölcsi pontszáma csak azoknak lesz, akik a hetvenes-nyolcvanas években besúgók vagy ellenzékiek voltak. Néhány ezer ember, talán néhány tízezer, ma már mind negyven fölött. Tar Sándor ügye a föld alól szól hozzánk, és Kenedi könnyei és Eörsi mérge mind afféle nosztalgikus utóhatások. Mint egy családi sírbolt, a túlélőkkel, akik érdemeket méltatnak és a síremlék megfelelő dimenzióit vitatják, olyan ez a vita az ÉS-ben. Ahogy innen nézem, ez a vita morbid, hullaszínű, próbálnék állást foglalni benne, fogodzót keresni, és máris úgy érzem magam, mint akire ráparancsoltak, hogy viselkedjen rendesen és sirassa meg a távoli rokont, vagy legalább legyen tisztelettel mások gyásza iránt.
 
Szeretnék tisztelettel lenni mások gyásza iránt. De a gyász legfennebb a gyászoló erkölcsi kultúráját gazdagítja vagy pontszámát emeli. Ebben az értelemben a gyászoló gyülekezet benső ügye. Tar Sándor föld alatti árulását szeretném a gyászoló gyülekezetre hagyni. Tar Sándor könyveit pedig megtartanám az gyászolókkal rokoni kapcsolatot nem ápoló élőknek. 
 
Ahogy Jézus mondta volt, a halottak temessék el halottaikat. Ehhez az ügy szempontjából annyit tennék hozzá a történészek pedig írják meg a történeteiket.  A történészek akkor írhatják meg történeteiket, ha hozzáférnek azon ügyiratokhoz, amelyekben ezek a történetek szunnyadnak. El kell tehát dönteni, hogy hol a múlt küszöbe, mert a történészek illetékessége ott kezdődik. Én magam nem tudnám ezt eldönteni, és őszintén remélem, hogy lesz, aki el tudja dönteni, lesz, aki végre benyújt egy törvényjavaslatot és lesz, aki azt megvizsgálja a személyiségi jogok, az erkölcsi katarzis és a morális mércék szempontjából. De a vitázóknak azt is tudniuk kellene, hogy sokak szemében a múlt történeteiről beszélnek, történetekről, amelyek mondanak ezt-azt erkölcsi mércékről meg egyebekről, de nem tartoznak hozzánk.
 
Lehet, hogy azok a sokak egy kicsit többet számítanak, akiknek a szemében a közelmúlt történelem, mint a kevesek, akik számára a jelen igazságainak eleven forrása. Mindenesetre a sokak egyre sokasodnak, a kevesek pedig, akik 1989-ben, amikor még többen voltak, elmulasztották egyértelműen eldönteni, mi legyen a múlttal, egyre kevesebben lesznek. És ez, az én szememben legalábbis, így is van jól.   

Örökség (2000)

2000.01.11. 15:05 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: nemzeti örökség magyar nemzeti szimbólumok

Sally Humphreys-zel beszélgetek. Sally ókortudós és antropológus. Azt mondja, mindenki meglepően ideges errefelé, amikor a „nemzeti örökség” szó felemlítődik, pedig neki erre kéne konferenciát szerveznie. Vagy nacionalista gonoszságra gondolnak rögtön, vagy nemzetietlen gonoszságra. Sóhajt. „Nemzeti, hát nemzeti. Mit kell úgy odalenni egy szótól?” Mennyivel érdekesebb lenne inkább egy konfúzabb, életközelibb kultúrafelfogás, amely számol az értelmezés és végső soron a történeti tudat erotikus vonásaival! Mennyivel érdekesebb lenne azoknak a metaforáknak és kódoknak a felnyitása, amelyekben magától értetődőnek hitt alapelveket adnak át jelenlegi professzorok jövendő professzoroknak a módszertani kurzuson!  Rugalmas, anyagközeli interdiszciplinaritást! Vissza a dolgokhoz és a sztorikhoz! Le a konzervatív purizmussal és a fantáziátlan mítoszutánnyomásokkal! Le a műemlékvédelem lírai szlogenjeivel és brutálisan unalmas praxisával! Ne üljünk romjainkon, beszélgessünk róluk! Halljuk ki az összes hangot a káoszból!  

Nagyon egyetértek, miközben üldögélünk, lelkesedem. Aztán felállok, és elindulok a városba, és mint annyiszor már, a Moszkva téren kétségbeesem. Szomorkásan visszaintek Sallynek: nem itt tartunk, mi most lépünk át a Művelődés és az Műemlékvédelem korszakából a Nemzeti Emlékhely és a Nemzeti Kulturális Örökség korszakába. Amíg ezt valahogy le nem tudtuk, és be nem fejeztük a tizenkilencedik századot, jobb híján hallgassunk és nézzük a politikai tajtékokat.
 
David Loewenthal, aki elképesztő mennyiségű tréfás részletet tud különféle idetartozó hagyatéki ügyekről, kreált ereklyékről, amelyek történelmi fordulópontot hoznak, nemzeti eposzokról, amelyek filmváltozatát, az idilli középkori háttér érdekében, meg talán költségkímélés végett, Magyarországon forgatják, továbbá Stonehenge bebunkerezéséről, vidéki udvarházak autentikusan helyükre szögezett étkészleteiről, vagy John Lennon levágott körméről, aki tehát a kérdés szakértőjének tekinthető, toleránsan szatirikus. Azt mondja, helyeslendő, ha a történettudomány fenntartja a maga eszményített képét a tények között bogarászó és az igazság keresésének vágyától fűtött történészről, de fogadjuk el, hogy a nemzeti örökség olyan business, amelyet a hit éltet, hogy aztán ő maga meg éltesse a hitet.  A történeti tudat burjánzó tömegkultúrája mindenesetre olyan őserő, amelynek abszurd báját meg kell tanulniuk tisztelni még a legszakértőbb szakértőknek is, ha valaha eredményt akarnak elérni ott, ahol purizmus és bujaság, a nemtudás bölcsessége és a kotnyeles vagy a manipulatív értelmező összecsap: a történelem nyilvános szimbólumai körül.
 
A helyzet az, hogy ezt az üzenetet, ahogy Sally Humphreysét is, könnyen emészti a bölcsészgyomor, de csak addig, amíg nem próbáljuk alkalmazni a magyar viszonyokra. Hogy mi olyan zavaró a magyar viszonyokban e gondolatmenet szempontjából, azt nem nehéz megfogalmazni. Magyarországon a heritage iparnak nincs igazi hedonisztikus, fogyasztói kultúrája, hiányzik ehhez az ötlet szakértőinkből, a humorérzék publicistáinkból, a kreatív könnyedség politikusaink tanácsadóiból, a pr-szakértelem gyűjteménykezelőinkből, és a jókedv népességünk nagyjából, ha jól sejtem. Az örökség afféle muszáj ideál, amelynek tartalommal való megtöltésén verejtékező helyettes államtitkárok fáradoznak. 
 
A következőkben igyekszem úgy tenni, mintha nem hatnának rám a szavak, és próbálok a fogalom belsejébe hatolni, amelynek minisztériumi meghonosítása annak idején roppant ízléstelen tréfának tűnt. El kell ismernünk, hogy a Fidesz-diktátum haladt a korral és mi liberális kultúrmajmok vagyunk lemaradva. A művelődésnek annyi, a nemzeti örökség viszont rendes jó kultúripar, a magukra valamicskét adó bürokraták és az árubemutatóval ötvözött kirándulások élelmes szervezői már régen így keresztelték újjá a turisztikai ágazat azon formáit, amelyek keretében régebben az egyetemes kultúra nevében lehetett stemplit kapni a helyi műemlékben az ember műemlékjáró kartonjára. 
 
Akkor viszont miért ne beszélnénk nyíltan? Kell egy jópofa nemzeti örökség. Nemzeti örökséget alkothat minden, ami szép öregesen, méltóságteljesen, megbízhatóan létezik, esetleg már örökkévaló, és még nem esett vagy rohadt szét teljesen. Ezen tág keretbe belefér a Visegrádi vár, Margit királykisasszony, az Operaház, a füredi Annabál, a Hortobágy és Bartók Béla, mindegy, csak legyen neki helyi jellege, legyen benne tűzvész, háború, ágyúgolyónyom, romhalmaz, hősiesség és szűzies önfeláldozás, némi ősi misztika, íjászat, lószerszám, ragyogó királyi udvar, pártütés, kézművesség, táncos lábú lány, zseniálitás, nemzetközi hírnév, popsztár, csónakázás egy holdfényes éjjel, villogó homlokzatú revű, most más nem jut eszembe, de nyilván dolgozik már ezen az Országimázs Építő Hivatal.
 
A kérdés az, hogy ezt a gigantikus szórakoztatóipari terméket, theme park Magyarországot, mennyiben szánjuk belső használatra. Abból vannak ugyanis a bajok. Ha eddig nem volt örökségünk, ha eddig csak történeti emlékeink voltak, épületeink, tárgyaink, fényes pillanataink, vészterhes történeteink, neves személyiségeink, ésatöbbi, melyek emlékét eddig is ápoltuk, illetve amelyek állagát eddig is igyekeztünk megőrizni, mit kell hozzáadnunk ehhez az egész megörökölt magyar kultúrtörténethez, hogy abból nemzeti örökség legyen? Isten szemét? Egy gondosan gyomlálgató, palántázó kertészt? Egy örökhagyót? Egy hivatalt, amely rástemplizi az autentikus magyar bélyeget a kiválogatott darabokra?
 
Mint mondani szokás, a hagyományhoz nem árt némi folyamatosság. A hagyományőrzés nemzetközi alapdokumentuma, a velencei karta, az emberiség közös örökségének ápolására, az autentikus emlékek megőrzésére, az emberiség kollektív emlékezetének építésére szólított fel 1964-ben, s noha azután a posztmodern szelek fellazították ezt a nemes aufklérizmust néhány relativista megjegyzéssel, a hit és a tudás közös alapjának keresése – az autenticitás – továbbra is kitüntetett értéke a nemzetközi műemlékvédelemnek. Úgy tűnik azonban, hogy az autenticitás kereséséhez és vitatásához kell valami biztonságérzet, valami tompa nyugalom, ami abból fakad, hogy a mondott örökség, hagyomány és történelem teljes joggal a mondott nemzet sajátjának nevezhető. 
Angliában a nemzeti örökség biztonságos, családias áhítat tárgya, nagyjából a királyi családdal egy nívón, bár az utóbbi kezd elütni a viktoriánus normáktól, míg az előbbit még stílben tartják Anglia arisztokratái, az old boys network és az rendelkezésükre álló pénzalapok. 
 
Amerikában a nemzeti örökség ifjú szívekben lángol, kezdve a kindergarten ötéves korosztályától, ahol a Yankee Doodle felismerésén kívül azt is megtanulta kisfiam, hogy Abraham Lincoln kisfiú korában sokat olvasott, pedig hideg és sötét fakunyhóban lakott, továbbá hogy George Washington nagy ember volt, Martin Luther King és Walt Disney szintén.
 
Franciaországban a gyermek egyhamar megtanulja, hogy a Forradalom és a Köztársaság a Civilizáció Zászlóvivői, és hogy a francia a világ egyetlen kulturált nyelve.
Németország ötven évig zavarban volt ugyan, mert az „Erbe” szó eugenetikai kísérleteket idéz, mostanra viszont feltalálták Európát és a Reichstag becsomagolását, a holocaust kegyhelyeket pedig biztonságos működtetni addig is, míg adódik valami optimistább múlt. 
Ezeket a hittételeket lehet aztán vitatni, a folyamatosság konszenzusának nevében, keresve az autenticitás azon kritériumát, amely körül újabb időleges konzenszusok és újabb időleges örökség-háborúk alakulhatnak ki.
 
A mi kis országunkban, legalábbis ezt mondanám Sally Humphrey-nek válaszul, hiányzik az eme folyamatosság körüli konszenzus. Nincs elvállalt magyar történelem, még annyira sem, mint Németországban, s ezért a szeretnivaló populáris mítoszok és a dokumentálni való tények és tárgyak autenticitására vonatkozó kérdés voltaképpen fel sem tehető. Mintha a magyar történeti tudat kifosztottságérzetből, eltiportságélményből, undorból, közönyből, meg a Hősök terének Milléniumi szoborcsoportjából állna. 
 
Ez volna itt a hely, ahol az írástudók felelősségéről szokott szó esni. Kétségkívül van az írástudóknak felelőssége. De az írástudók kissé impotens felelősségtudatánál talán érdekesebb az a virgonc piac, amely Magyarország történelmére éhes. Azt szeretném látni egyszer, amint az MTV egyik vagy másik csatornáján nem elmondják nekünk, hogy mi volt a múlt (úgyis csak az hiszi el, aki akarja), hanem ezt a karneváli kiváncsiságot térképezik fel, a történeti emlékhelyek helyi alakulását, meg azt is szeretném látni egyszer, hogy különféle milléniumi ünnepélyek hurkakolbászos dzsemborivá alakulnak, összeolvadva a helyi védőszent tiszteletére rendezett vásárral.
 
Túl sok az erőlködés a nemzeti örökség feltalálása körül, s túl kevés figyelem szentelődik annak, ami, történetesen, nemzetileg lélegzik, nemzik és öröklődik. 

süti beállítások módosítása