Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Ezerkilencszáznyolcvankilenc

1. Valami történt

Szeretném tudni, mi történt 1989-ben.

Szóval mi történt 1989-ben, kérdezem álszenten a tizennyolcéveseket, akik kötelességtudóan felelnek. Honnan veszik a szavakat a válaszhoz, erre vagyok kíváncsi. Az érettségi és a politikai érettség felé tartanak, az ő már nem személyes emlékeikbol lesz majd az úgynevezett múlt, dokumentálni szeretném ezt a jövendo múltat a kérdoívemen.

Mi, öregek, akik még emlékezünk a reményre és az eufóriára, úgy érezzük, hogy 1989 csillagként kell majd felragyogjon, szikraként kell majd átröppenjen, hegycsúcsként kell majd kimagasodjon a történelemkönyvek lapjain. Nehéz ügy lesz.

Túlélők vagyunk, ez az igazság, érdemeink elismerésére vágyunk, legyen bármilyen kicsi is az az érdem. Egy kicsi érdemet ismerjenek el nekünk. Ott voltunk 1989-ben.

Úgy is érezzük, hogy reményeinkben máris megcsalattunk. 1989 tapadós mocsárnak látszik, hosszan elnyúló lapály. Vagy inkább a betegség akut végfázisa, amelyet Európával akarnánk gyógyítani.

Nem ez lett megígérve.

Ezek a tizennyolcévesek nem úgy néznek ki, mint akik érdemeket akarnak elismerni.

A tizennyolcévesek háromféleképpen felelnek.

11 éves lettem, mondják.  (1996-ban járunk.) Sejtem, hogy ebben a kérdezőnek szóló dac keveredik a bizonytalansággal. Ha ragaszkodnak a tényekhez, abból baj nem lehet, és ezek a tizennyolcévesek csak a személyes tényeiket birtokolják azzal a magabiztossággal, amely egy kérdőív előtt sem párolog el. Amúgy pedig miféle tényekhez ragaszkodnának jobban, mint a személyes tényeikhez? Szerkezettelen, de legalábbis táguló világban mozognak, amelyben az ambíciónak és a reménynek nem a szocializmus szűkre szabott képzelete ad irányt. Hol szeretnének tartani tíz év múlva? Ne tessék ilyen butaságot kérdezni. Honnan tudhatnák? Nem tudják. Mindenesetre nyelveket akarnak tanulni, külföldre akarnak menni, és sok pénzt akarnak keresni. 

Azt is mondják, hogy Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök október 23-án kikiáltotta a magyar köztársaságot. Precíz válasz, és monoton szabályossággal jelenik meg a nyitott kérdés mögött hagyott üres helyen. A szerzők minden bizonnyal jó tanulók, legalábbis igyekvő tanulók, akik számára, így érettségi előtt, különös jelentőséggel  bírnak a tankönyv memorizálandó formulái.

Ezek a tizennyolcévesek nem estek már abba a történelmi résbe, amelynek folytán a magyar középiskolásoknak néhány évig nem kellett az 1945 utani magyar történelemmel vesződniuk. 1996-ra készen állt a konszenzuálisnak szánt tankönyvi megfogalmazás, és a fenti formát öltötte. Értem én. Mindjárt a tanárok ijedt mosolya jut eszembe, amint a mondandómat hallgatják. Mi itt nem politizálunk, kérem. Ne tessék a diákokat politikáról kérdezni.

1989-ben történt egy s más, zűrös év volt – 56-ot a pártütő szocialista vezér népfelkelésnek minosítette, elhatározták, hogy komolyan vehetjük az alkotmányos szabadságjogokat, pártok alakultak, üléseztek és proklamáltak, a tüntetéseket temetések váltották fel. Nagy Imrét eltemettük, meghalt Kádár, őt is eltemettük, néztük a cseheket a Vencel téren, meg a németeket a brandenburgi kapunál, meg a román forradalmat éloben a karácsonyi adás helyén.

Népszavazás is volt. Többen bojkottálni akarták, de mégis meglett. És örültünk, örültünk, örültünk. Mentünk Bécsbe bevásárolni. A Mariahilferen utáltak minket. Állítólag volt, aki odaszart. Takarékosságból? Micsoda képtelenség!

Megnevezni is nehéz a szereplőket és a tetteket anélkül, hogy vállalnánk a szavakban rejlő titkos állásfoglalást. Mindenhez tapad a politikai ragacs, a szavakhoz különösen. Ártatlanok szeretnénk lenni, mert valóban ártatlanok is vagyunk. 

Korai volna még megfertőzni őket ezzel a gyűlölettel, néznek rám a tanárok. Az arckifejezésük, ha szabad így mondanom, életlen. Tompa. Eltompult félelemnek látszik. Nem biztosak benne, hogy félni kell, és idegesíti oket, hogy nem tudják, kell-e félni. A félelmet itt Magyarországon már a nyolcvanas évek eleje óta felejtjük, mostanra egészen szépen lelohadt. Most pedig szítják megint ott fönt, csúnyán szidalmazzák egymást, minket meg megszorítanak, elkeserítő, felháborító és undorító, és csak ömlik, ömlik, ömlik.

Miért provokálom a diákjaikat? Honnan tudnák ők, mi történt 1989-ben? Mi sem tudjuk!

 Egyesek szerint például a huszadik század ért véget 1989-ben. Mások szerint a történelem!

Vonuljon tehát be a magyar történelemkönyvbe 1989 egy közjogi névváltozás éveként. Később elgondolkodunk majd azon, mi a jelentősége, hogy ezentúl  “Magyar Népköztársaság” helyett “Magyar Köztársaság” szerepel az új útlevelek kibocsátójaként. Illetve majd mások, majd az utókor elgondolkodik rajta. Jelenleg az a jelentősége, hogy nincs jelentősége. Tiszta, üres szó a köztársaság. Elofordult ugyan már a magyar történelemben, de néhány hónapnál sosem bírta tovább, az előzményeket tehát leszámíthatjuk.  És nem csak hogy tiszta, üres szó, de elkerülhetetlen szó is. Nem maradt más.

Azt is mondták a tizennyolcévesek, hogy rendszerváltás volt. Ezt szoktuk mondani, bizonyos kötött szerkezetekben, mint például “a rendszerváltás óta” vagy “a rendszerváltás elott”, illetve “a rendszerváltás befejeződött/nem fejeződött be”. A magyar szélsőjobb  azzal fejezte ki radikális egyet nem értését, hogy továbbra is rendszerváltást követelt, ily módon választva el egymástól a „látszólagos” és a „valódi” változást.

 A kötött szerkezetek és a radikalitás gyökere a szocialista évek egyazon nyelvi találmányában gyökerezik. Hogy ugyanis „rendszernek” hívtuk, amiben élnünk kellett, megkülönböztetvén attól, amiben élni lehetett, és attól is, amiben élni szerettünk volna. A „rendszer” volt a merev váz. A szó a maga metaforikus rugalmasságával igazodott kinek-kinek a fatalizmusához és/vagy politikaelméleti képzettségéhez. A „rendszer” volt a rendőrség, ha az ember nem volt rendőr, vagy a bíróság, ha az ember nem volt bíró, vagy a parlament, ha az ember nem volt parlamenti képviselő, és így tovább.

Továbbá: a szakszervezeti beutaló, az ebédjegy, az úttörőtábor, a telefonhoz jutás fájdalma, a körzeti orvosi rendelő, az IKV (az különösen), érzékenységünktől, gyenge pontjainktól és életrevalóságunktól függően ez mind a rendszer része volt. Nyolcvankilenc után, a nagy leszámolás retorikájának jegyében, a becsületesek és az önmarcangolók meg-megjegyezték, hogy mindannyian a rendszer voltunk, a dühösek és fellengzősek pedig azzal kontráztak, hogy akkor mindannyiunknak erkölcsi kötelességünk megváltozni. De ez már utólagos torzítás, amelyet csak a vita heve magyaráz. Amíg benne éltünk, addig éppen az volt a szó feladata, hogy elválassza tőlünk azt, ami nem mi vagyunk. A rendszer mi vagyunk? – ez úgy hangzott volna, mint a bezupálás jelszava.

 Egyszóval, a „rendszer” volt a hatalom rejtélyes útjainak neve, a hivatalosság neve, a szabályok eredetének, működésének és megkerülési lehetőségének neve, és így tovább.

 Ez a „rendszer” változott meg 1989-ben, illetve nem pusztán megváltozott, de megváltoztattuk, egy másikra cseréltük. Abban a pillanatban  azonban, amikor megszületett a szó – rendszerváltás – és egy tett neve lett, a „rendszer” metaforikus rugalmassága veszélybe került és szétesett a konszenzuális nyelv. Kiderült, hogy nem ugyanarra gondoltunk! Vagyis, hogy egészen konkrétan nem gondoltunk semmire. Vagy az ígéretre gondoltunk. Arra gondoltunk, hogy rendszerváltás akkor lesz, ha az igazak megdicsőülnek és a gonoszak megtérnek, ha a bőség kosarából mindenki egyformán vehet, ha a fizetésünket német márkában kapjuk, és ha nem kell már tovább néznünk azt az undorító pofát a tévében vagy a munkahelyünkön.

 A „rendszer” lassan darabjaira hullt, mint egy kiszolgált Trabant. Összevissza kezdett járni, s aztán pánikszerűen leállt, mint valami parkolóóra, amelyből kilopták a másodlagosan hasznosítható alkatrészeket. A rendszerből kiment a szufla. Ránkrohadt, mint a panelházak vizesblokkja körüli fal, miközben a főállású karbantartók kitartóan üvöltöztek egymással. Egyszóval, kimúlt, és ott maradtunk árván: kezdjünk valamit magunkkal. Szabadok vagyunk.

Lehet, hogy ilyesféleképpen kellett volna elképzelni a „rendszerváltást” 1980-ban, és akkor minden világos lenne most. De nem így képzelte, már aki elképzelte. Meg aztán nem is így mennek a dolgok. Először jön az apokaliptikus remény, aztán az eufória, aztán a kiábrándulás, a nyafogás, a felejtés, és az elfelejtett nagy reményre rárakódó kis remények, míg végül valahogy normalizáljuk magunkat, és körülnézünk, hogyan lehetne élni. Ki hallott már a fordítottjáról?

2. A nagy eufória

 Felfogás kérdése, hisz-e az ember „a forradalomban”, és ha igen, miben hisz, amikor a forradalomban hisz. De tegyük fel, hogy amióta a kommunizmus lejáratta magát, a népszuverenitásban hisz, aki a forradalomban hisz. Még specifikusabban, mivel a népszuverenitásban nehéz hinni, aki a forradalomban hisz, az a népszuverenitás élményében hisz. A népszuverenitás élménye a legitimitás élménye.

 Hihetünk persze a szabad polgár autonóm politikai tettében és/vagy a nemzet átizzó, újjászülető testében (nem kívánt törlendő), de ami a lényeget illeti, ezzel nem nyertünk semmit. 

 Néhány további kérdés felmerül itt. Hihetünk-e a népszuverenitásban, ha nem hiszünk a forradalomban? És mit jelent a legitimitás, sőt mit jelent a rendszerváltás, ha nem hiszünk a népszuverenitásban?

 1989-ben nem lehetett hinni a forradalomban. Ellenben muszáj volt.

Gondoljuk csak meg.

Nosztalgikus magánforradalmárok és pártpuccsisták 1989-ben megöröklik a mennyek országát. Maga Szent Péter nyújtja le a kulcsot. Tárgyaljunk, osztozkodjunk, vezessük a népet.

De milyen alapon? És hová?

 A kezdetek a forradalmi eufória szempontjából nem a megfelelő évre estek. A nagy kollektív megmozdulások éve 1988 volt, nem 1989, 1988 pedig a párt önfelszámolásának éve volt, nem a forradalmárok éve.

 A párt önfelszámolói nem hittek a forradalomban. A párt önfelszámolói a reformban hittek. Azt gondolták, a pártba, ha megreformálják, továbbra is belefér a magyar társadalom.

Az ellenzék sem hitt a forradalomban. Bölcs realistaként és lángoló örökmártírként dolgoztak a magyar szabadság/polgári demokrácia (nem kívánt törlendő) jövőjén, a jövendő horizontján azonban nem forradalom szerepelt, hanem „demokratizálódás” és „nemzetpolitika”, „új társadalmi szerződés” és „nemzeti függetlenség” (nem kívánt törlendő).

 Lássuk be, meglehetős naivitás lett volna hinni a forradalomban.

Nem voltak meg az alkatrészek. Se zsarnok, se idegen iga, se forradalmár, se forradalmi tömeg.

 És mégis szeretnénk egy forradalmat! Szeretnénk birtokba venni az utcát! Tisztító szeleket, illetve tavaszi nagytakarítást szeretnénk (nem kívánt törlendő)! Szeretnénk végre egy forradalmat, amelyet nem vernek le rögtön! Szeretnénk végre helyretenni a történelmileg kibicsaklott bokát! A saját lábunkon állani! Független és demokratikus Magyarországot szeretnénk, és mi akarjuk megcsinálni! Ünnepet akarunk!

 Elvették a történelmileg megérdemelt forradalmunkat.

Na mindegy, a régi forradalom is jobb a semmilyen forradalomnál.

 A rendszerváltás főszereplői tehát az ötvenhatos forradalomban hittek, és akik az ötvenhatos forradalom hitéből valamilyen okból ki voltak zárva, például mert akkor még kommunisták voltak, azok a 68-as forradalom nyugati és/vagy keleti változatában hittek, és akik ez utóbbiban sem hittek, mert reformkommunizmusnál és zűrzavaros diákidealizmusnál valami mélyebb és magyarabb forradalmat szerettek volna maguknak, azok hittek 1848-ban.

A párt konokabbja nem hitt semmiben, de ők voltak hatalmon.

 Mely forradalom tüzéből veszed tüzedet? – kérdezhetnénk a jövendő politikai elit különféle alakulgató csoportjait 1980 táján. Mely hazafias és/vagy humanista idealizmus éltet? Milyen láng utólagos melege tudja szerinted összeforrasztani ezt a sok embert itt nemzetté és/vagy civil társadalommá (nem kívánt törlendő)?

 És így lett Magyarországon forradalom: vágy formájában jött létre, és félelem formájában, tétje a politikai legitimitás volt, és sohasem érte el az utcát.

Ez a forradalom manqué most is vágyként és fenyegetésként lebegi körül a pártokat, amelyek mindig örülnek, ha végre sikerül egy kis utcai tüntetést rendezniük, vagy legalább az élére állniuk egynek.  

 Ez történt tehát. Amikor 1988-ban és 1989-ben tűrhető, de korántsem forradalmi létszámban felvonultunk a tüntetéseken és a temetéseken, a generalizált izgalmi állapot forradalmat keresett magának, a rendszerváltás botcsinálta végrehajtói pedig tömegbázist, és a keresők összetalálkoztak néhány szürreális eseményen.

Illúzió találkozik illúzióval, forradalmi kezdetnek nem rossz, és a résztvevők kapnak valamit a történelmi highból.

 Lemaradtatok erről a színházi eufóriáról, mondom tizennyolcéveseimnek, azért nem értitek, minek kérdezem, mi történt 1989-ben.

Miért? Kellett volna valaminek történnie? – kérdeznek vissza.

3. Szabadság

A politikafilozófia bölcsei időről időre fontosnak találják megjegyezni, hogy az emberek ritkán szeretik hosszú hűséggel a szabadságot. Amíg nincs, addig kell. Ha aztán már megvolt nekünk, nem tiszteljük többé.

Ennyiben, azt kell mondjam, a szabadság utáni vágy bizonyos párhuzamot mutat a nő iránti vággyal. Vagy a férfi iránti vággyal, mindegy. Utólag nehéz emlékezni rá, miért is akarta annyira az ember. És egyáltalán, milyen érzés. Milyen érzés a sóvárgás, a frusztrált düh, az abszurd ürügyek, a gyermeteg eufóriák. Mit is nyertünk ezzel, hol a boldogság.

Bemegyek, kijövök. Nem félek a portástól. Se az útlevélosztály előadójától. Nagy ügy. Ezt akartam annyira?

Fantasztikus világban nőttünk fel. Minden fordítva volt. A pénz nem számított, legalábbis nem volt fenyegető. A pénz a hatalmat fenyegette, nem minket. A hatalom pénzét herdáltuk, és a hatalom nem mert minket ebben megakadályozni, mert valami másban akart megakadályozni, mi tehát arra a valami másra vágytunk. A munka sem számított, sem a karrier: az számított, mekkorára tudjuk tágítani azt a kis kört, ahová a rendszer nem tudja beledugni a csápjait. Volt, aki a tágítósdit a szabadság kis köreinek nevezte, és öncélú, szellemi játékként folytatta, és voltak, többen, akik beásták magukat ebbe a párhuzamos világba, házat építettek, gazdagodtak és a szabadság kis gesztusaival, a papírmunka, az adóügyi jogszabályok és egyéb hivatalosnak minősíthető korlátok megkerülésével fenntartották a maguk kisebb-nagyobb magánvilágát.

Ez volt a boldogság. A boldogságról azt tanultuk, hogy azt az első világ ellenében, a rendszer réseiben, ravasz és fondorlatos módon, és a kellő óvatossággal kell kicsikarnunk attól, ami van. Ez volt a nagy nemzeti boldogságpárti összeesküvés, a testvéri szolidaritás köteléke, az egyenlőség titkos értelme, a szabadsághoz adott használati utasítás. Egyszóval, a boldogságra gondoltunk, amikor a szabadságot akartuk. Kis szabadságot akartunk, és nagy boldogságot.

Szívesen mondják most a megújulás prófétái, hogy elkényeztette a magyar lakosságot a Kádár-rendszer a nagy, rózsaszín, puha hazugsággal, amely ijesztő sebességgel halmozódó adósságokon nyugodott. A magyar hazafiakat megvették, a gulyáskommunizmus kiölte az erényt, lopni, hazudni tanított. Továbbá arra tanított, hogy mindenben mindig az államra számítsunk. Ebben minden bizonnyal van igazság. De ha már moralizálunk, talán messzebbre is mehetnénk.

A Kádár-rendszer azzal mérte a legrettenetesebb csapást alattvalóira, hogy nem tanította meg őket a boldogság és a szabadság közötti alapvető, fülsértő és szívrepesztő különbségre.

Talán egyszerű nyelvtani tévedésről van szó, azaz inkább filozófiai tévedésről. Ha a szabadság jó, akkor szabadnak lenni nyilván jó érzés. A jó érzés pedig a boldogságra hasonlít, hacsak nem vagyunk túl ambíciózusak. Ergo, aki szabad, az boldog is.

Barátaim azt mondják, boldogok, ma is boldogok, minden reggel arra ébrednek, hogy boldogok, mert szabadok.

Ezt, egyrészt, nem hiszem el nekik. Nem hiszem el nekik, hogy erre ébrednek minden reggel. Ha mégis, annak biztos nem 1989 az oka. Talán jó a házasságuk vagy váratlanul nagy sikert aratott a könyvük.

Másrészt nagyon is értem, mit akarnak mondani barátaim. Rémüldöznek, hogy ilyen könnyen elfeledtük a szenvedélyt. Az efféle felejtés egyszerre tűnik morális kudarcnak és politikai irányvesztésnek. És mit kezdjen az ember magával, ha a régi szenvedély már nem érvényes? Sőt, ha eleve tévedés volt, mert talán mégis inkább boldog akart lenni, mint szabad?

 Most akkor rosszak vagyunk? Álszent hedonisták?

És még a forradalmunk is csak olyan, amilyen. Nem is volt. Vagy ha volt, nem mi csináltuk.

Nem kérdeztem meg a tizennyolcéveseket arról, hogy tisztességes dolog-e elfelejteni a nagy szenvedélyt, a sóvárgó vágyat. Azt sem kérdeztem meg - nyilván némileg szemrehányóan kérdeztem volna -, hogy rendes dolog-e nem emlékezni a szülők nagy szenvedélyére. Ez volna aztán az igazi képmutatás. Mi jobbat tehetnek, mi volna egészségesebb, mint gyorsan, fájdalommentesen megszabadulni a szülők mindenféle nagy szenvedélyeitől?

Sőt, mi jobbat tehetnek a szülők maguk, mi volna egészségesebb, mint önmaguk iránt megértően elfelejteni a régi, kiszolgált szenvedélyt? Aki nem akar megöregedni, keressen új szenvedélyt magának, gyorsan. Akarjon boldog lenni, szép, egészséges, nagytudású vagy egyenesen jó – az efféle szenvedély eltart az idők végezetéig, és politikailag veszélytelen.

 A régi szenvedély nem veszélytelen. Ha a szabadság nem hozta el a boldogságot, gondolja most a régi szenvedély foglya, akkor kényszeríteni kell a szabadságot arra, hogy adjon, adjon többet, sújtsa le ellenségeinket, irtsa ki a szomszéd fülsértő zenéjét, tiszteljen engem és szeressen, daloljon nekem, mosolyogjon rám és emeljen istenné, mert csak az istenek boldogok

 Utószó

 Úgy beszéltem itt, mint egy öregasszony, és megvan ennek az oka, ha nem is az, hogy 1966-ban születtem. Politikai nemzedékek együtt öregszenek, és mit tehetek mást, mint hogy utálkozva nézem, hogyan öregszem együtt nemzedékem politikai szerepet vállaló tagjaival, hogyan öregítenek engem is ezek az öregek, akik nem látszanak megtalálni az új szenvedélyt. Régi forradalmak, régi retorikák, régi szenvedélyek után kotorásznak. Semmi nem jut eszukbe. De ez már egy másik történet.

 Mit tanulhat az ember a (liberális értelmiségi) franciáktól, ha magyar (liberális értelmiségi)? A Débat és az  Esprit elmúlt évfolyamait átolvasgatva, arra a következtetésre jutottam, hogy keveset. Hacsak nem a „pensée unique” tanát, a francia baloldali liberális értelmiség legutóbbi önmarcangolásának tárgyát. Hogy létezik-e a „pensée unique”, ennek bizonyítását másra hagynám. Mint hipotetikus önmarcangolás, nem érdektelen.

A „pensée unique” Jean-Francois Kahn találmánya, aki a kilencvenes évek közepén látványosan fellázadt a helyes gondolkodás és a francia értelmiség életúnt bizonyosságai ellen. A „pensée unique” lényege szerinte az, hogy a fertőzött gondolkodó rezignáltan tudomásul veszi a történelem döntését: mégiscsak és véglegesen kiderült, hogy a liberális demokráciával párosuló kapitalizmus a legjobb. Ezen belátás mintegy megtörténik vele, s lassan ható méregként megbénítja a gondolkodását, mígnem arra a következtetésre jut, hogy nagy vonalakban mindenre tudjuk már a helyes választ, noha a megoldások részletei a technokrata gondolkodás homályába vesznek. A liberális értelmiséginek nem marad más, mint hogy a kulturmocsok és a médiacirkusz felett keseregjen (ha régivágású humanista) vagy hogy felkarolandó etnikai, szexuális és egyéb kisebbségek után nézzen (ha a 68-as hagyomány gyakorolt rá maradandó hatást).

Jean-Francois Kahn szerint a „pensée unique” a kreatív gondolkodás és a nagyformátumú politikai viták hiányával jár, de nem csupán az a veszélye, hogy az értelmiség elunja magát, hanem az is, hogy a néhány tucat értelmiségi által gyártott politikai diskurzus elszakad – ahogy ő fogalmaz – a valódi nép problémáitól.

Jean-Francois Kahn  megvádolható azzal, hogy jelentős önmenedzselési és feltűnéskeltési vággyal, valamint tehetséggel áldotta meg az ég, és remek intuícióval rátalált Troppauer Hümér megoldására. Ha én olvasom a névsort, akkor senkinek nem jut eszébe megkérdezni, rajta vagyok-e. A 68-as szellemiséget elnyelte a liberális kvietizmus és az izgága kulturkritika, egyszóval, a pensée unique, s a konstruktív társadalmi gondolkodás fáklyáját senki sem viszi tovább, kivéve...

Mindazonáltal lehet a dologban valami.

Tegyük fel, hogy ez az egyöntetű világnézet, olyannyira fertőző, hogy észrevétlen máris megérkezett Magyarországra, ahol jótékonyan elfedi a kulturális konfliktusok és politikai igazodások viszonylagosságát a bien-pensant értelmiségi szeme elől, s elhiteti, hogy a liberalizmus mindig liberalizmus, a jobboldal mindig jobboldal, Csurka pedig egy hazai Le Pen. Ebből következőleg, ha minden jól megy, a liberalizmus, a keresztény-nemzeti jobboldal és a baloldal hasonló pályát fut be  itt is, mint Nagy Britanniában, Németországban vagy Franciaországban.

A pálya, tegyük fel, a következő: a baloldal szakít önmagával és befészkelődik középre, s forradalmi terveit emberi jogi, valamint szociális érzékenységre váltja. A jobboldal igyekszik némi rendpártisággal és esetleg egy-két óvatos xenofób megjegyzéssel kifogni a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából, amúgy pedig magabiztos retorikában, szelektív hagyományőrzésben és jobbára hipotetikus adócsökkentésben utazik. A liberalizmust, mint politikai eszmerendszert, elnyeli a pensée unique, pártjait pedig magával rántja az IMF, a demográfiai válság, a tőzsdekrach és egyéb nyavalyák. A média korrupciós botrányokban utazik és közvéleménykutatási mániában szenved. A politikusok dühöngenek a médiára, és azt képzelik, hogy csak az akadékoskodó médiaértelmiség áll a hatékony politizálás útjában.

Egyetlen politikai kérdés marad a színen, amely a költségvetési húzd meg-ereszd meg kicsinyességéből kiragadja a nemzeti szuverenitás választott vagy önjelölt gyakorlóit: az etnikai és kulturális kisebbségeké, a bevándorlóké, illetve, a baloldal nyelvén fogalmazva, a rasszizmusé. A centrista pártok szlogenekben és kampányfinanszírozásban gondolkodnak, a szélsőjobboldal viszont kivirul és sikeresen fogva tartja, félelmeinél és nosztalgiáinál fogva, a liberális értelmiséget.

A régi eszméket, s velük együtt az új társadalmi problémákat is, elborítja a magától értetődőség unalma. A francia munkáskerületek Le Penre szavaznak, és a francia liberális értelmiség a sajtóban keresztre feszíti Paul Yonne-t, amiért kiállt a republikánus, egységes politikai kultúrájú nemzet hagyománya mellett, a neo-antirasszizmusként és multikulturalizmusként újjáélesztett liberális baloldaliság ellenében. Mintha a liberalizmusnak már csak azt kellene eldöntenie, hogy Le Pen-e a nagyobb mumus, vagy a multikulturalizmus.

Magyar viszonyokra fordítva le a dilemmát, a pensée unique tétele így hangoznék: tudjuk, hogy a kapitalizmus és az IMF jó, a többi meg vele jár. A kérdés tehát az, hogy az antiszemitizmus és a cigányellenesség ellen kell-e harcolni inkább, vagy a nemzetcentrikus és kozmopolita-ellenes gondolkodás ellen. Annyival egyszerűbb is a dolog, hogy az utóbbi viszonylag csekély erőfeszítéssel lefordítható az előbbire -  a magyarországi kínai népesség egyelőre nem lép fel fenyegetően konfuciánus iskolai oktatást követelve, ígyhát az etnikai partikularizmus veszélyét (is) a mélymagyarok testesítik meg.

Jean-Francois Kahn  merészebb és koncepciózusabb társadalomkritikát szeretne látni (esetleg, ha szó lehetne a kapitalizmus embertelen logikájának bírálatáról? a társadalmi konfliktusokról? a kizsákmányolásról?), és a kénkőszagú szóhasználat ellenére, a csudába is, talán igaza van. Mi más a „pensée unique”, mint retorika-centrikus gondolkodás? A retorika-centrikus gondolkodás szerint nem az a kérdés, hogy miféle politikailag kezelhető társadalmi problémák léteznek egy országban, hanem az, hogy hogyan beszélünk ezekről. A pensée unique szerint akkor politizálunk helyesen, ha a megfelelő szavakat használjuk, amikor a politikai problémákról gondolkodunk. Megszállottjai leszünk a szavaknak. „Rasszizmus”, „fasizmus”, „magyar”, „nemzetidegen”, „szabad sajtó”, „kiegyensúlyozott sajtó”, meg hasonló szavaknak. Nem szeretném alábecsülni a szavak jelentőségét, de aggasztónak tartom, ha a szavak erősebbnek bizonyulnak a problémáknál.

A jelen írás, ezt elfelejtettem bejelenteni, tulajdonképpen a szabad sajtóról szól. Attól tartok, a sajtóval kapcsolatos paranoid rögeszme-rendszer szintén a pensée unique csapdájához tartozik. Mint Paul Yonne mondja egy helyütt, Le Pen-t semmi sem szolgálta olyan jól, mint amikor majdnem betiltották, majd az ő hipnotikus hatásának és egy antiszemita megjegyzésének tulajdonították a Carpentras-i zsidó temetőben elkövetett sírgyalázást. 

A szabad sajtóval kapcsolatban természetesen csak egyetlen szabály létezik: békét kell hagyni neki, ha másért nem, hát politikai bölcsességből. A szabadság konszenzuális szabályai ugyanis mindenkire vonatkoznak, és ha egyes politikai csoportok szívesen korlátozzák más politikai csoportok szólásszabadságának alkotmányba és büntetőtörvénykönyvbe nem ütköző gyakorlását, s akár ennek érdekében még a büntetőtörvénykönyvet is módosítják, akkor maguknak csinálnak fölösleges bajt, bár a népességnek az a szegmentuma, amely érdeklődik az ilyesmi iránt, nyilván jól szórakozik majd. A sajtó a szabadság és a demokrácia alappillére, mindazonáltal azt hinni, hogy a sajtó kormányoz, vagy akár hogy képes döntő módon befolyásolni a népesség közérzetét és választásait, vagy súlyos politikai kishitűségre, vagy elvakult értelmiségi gőgre vall.

De bármit gondoljon is az ember a magyar sajtó vagy nyilvánosság állapotáról, a szólásszabadság védelme éppúgy nem definiálhatja a liberális politikát, ahogy az anti-antiszemitizmus sem. A liberális politika fő kérdése az, hogy mire való az állam, ha liberális kézben van. Minden bizonnyal nem arra való, hogy az adóhatóság vagy a belügyminisztérium útján zaklassa retorikai és politikai ellenfeleit – ezzel azonban nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy mire jó, ha már egyszer létezik, és meglehetősen kiterjedt méretekkel rendelkezik, még a leglibertáriusabb kormányzat idején is.

A pensée unique passzív, kvietista politizálást sugall, az alapvető szabadságjogok hangoztatását és lehetőség szerinti védelmét, és cserébe felkínálja a moralizálás és a történelmi megigazulás jogát. A pensée unique nagy bűne – mint ahogy a klasszikus liberalizmusé is, Pierre Rosanvallon szerint például, ha már a franciáknál tartunk – hogy kiküszöbölhetőnek tartja a politikát a történelemből, s ily módon mindig az elvi alapon meghatározott problémákat keresi.

De ha történetesen megelégeltük a pensée unique apolitikus unalmát és kulturalista elfogultságait, vagy ha az a gyanú ébred bennünk, hogy a laissez faire annyit jelent, hogy majd megcsinálják mások, ahogy nekik tetszik, akkor a következő kérdéssel nézünk szembe: mi épül itt? Kik lesznek alul, és kik lesznek fölül? És akik középen lesznek, azok kikre fognak haragudni? Hogy lehetne megoldani, hogy akik alul vannak, azok is elindulhassanak felfelé? Hogy lehetne megoldani, hogy akinek építkezés közben a fejére lépnek, azok is a társadalom tiszteletben álló és ezért együttműködésre kész tagjának tekinthessék magukat? A konstruktivizmus politikája egészen másfajta kérdéseket vet fel, mint amelyekre a pensée unique megoldásokat kínál.

Eme kérdésekre véleményem szerint a magyar értelmiség retorika-centrikus politikai gondolkodása nem ad választ. Ha pedig nem ad választ, akkor nincs is miért választani, és ily módon a liberalizmus a pensée unique elegáns köpenyében szépen visszavonulhat az egyetemekre, ahol feltehetőleg meghúzhatja magát egy omladozó falú szobában, amelynek telefonját a kényszerű takarékossági intézkedések keretében kikapcsolták.

Lehetséges persze, hogy ha a retorikai egység felbomlik, akik eddig liberálisként definiálták magukat és egymást, s ily módon összetartoztak, más-más oldalra kerülnek a konstruktivitás mikéntjét és célját illetően. Ezt egy politikai párt talán nem engedheti meg magának. De a liberális értelmiség minden bizonnyal.

Franciaországban a Le Pen retorikája és a rasszizmus-ellenes mozgalmak körül kibontakozó vita olyan kétértékű logikát teremtett, amelyben nem létezhettek köztes helyek. A retorika-centrikus politika hajlik erre: vagy hithű muzulmán az ember, vagy nem az, vagy zsidó, vagy nem az, vagy liberális, vagy nem az, és hát ez az, ami számít, mindannyian tudjuk. A retorika-centrikus politikai gondolkodás azonban, mivel ily módon beleszerelmesedik a saját kategóriáiba, nem veszi figyelembe a métissage gyönyöreit. Hogy ugyanis: lehet valaki keverék is! Hol landol a multikulturalizmus logikája szerint a szerencsétlen métis, a zagyvalék, a sehova sem tartozó?

Amíg az “egyensúly” fogalma egyáltalán értelmezheto kulturálisan és/vagy politikailag Magyarországon (akár támogatjuk, akár nem), addig a magyar politikai kultúrát a multikulturalista logikára hajazó csoportosító gondolkodás uralja, amelynek következtében a vélemény nem vélemény, hanem kifejezodés, vagy, amerikai zsargonnal szólván, identitáspolitikai eszköz. Lehet, hogy az identitáspolitikáé a jövo, noha oszintén remélem, hogy mégsem. Mindenesetre véleményszabadságról addig érdemes beszélni, míg az identitáspolitikai önkifejezodést még keretek közé képes szorítani a véleménykülönbségeken élosködo racionális diszkusszió.

 Hazatérõ

Kialszik a képernyõ, olyan sokáig ülök a gép elõtt, mielõtt leütném az elsõ billentyût. Arról próbálnék írni, milyen hazajönni. Hazajönni - honnan? És mennyire? És milyen elmenni, egyáltalán?

Elmenni és hazajönni - ez minden bizonnyal az egyik legerõsebben generációs élmény Magyarországon. Magyarország különös megtapasztalása. A feladat, hogy meglássuk a kis országban a kis országok kikerülhetetlen sorsát, a kicsiség minden áldását és átkát. Sokan azok közül, akik a szocializmus idején mentek el, mentek el végleg, hogy aztán esetleg 89 után visszajöjjenek, valójában örökre itt maradtak - valójában el se mentek. A magyar híreket lesték, a magyar újságokat olvasták, magyarul akartak publikálni és magyarul akartak íróvá lenni, magyar, sõt magyarországi olvasók írójává. Milyen lehetett hazajönni valakinek, aki el se ment? Gondolom afféle felébredés, materializálódás a mesebeli teletranszportáció után: a képzeletbeli világ, amelyben az ember oly könnyedén közlekedik, testet ölt, tárgyakra, házakra, emberekre bomlik, ellenállásokra, várakozásokra és sodrásokra, mint a valódi világ általában. Másoknak pedig talán, akik nagyon elmentek, s egészen átlendültek egy másik világba,  diadal egy megmunkálatlan, szûzi terepen. A civilizátor, a megtestesült know-how nekilát és biztos, de azért óvatos kézzel, s nagy terepismerettel, amely megóvja õt a bennszülöttek misszionáriusok számára többnyire kiszámíthatatlan reakcióitól, nekilát lecsupálni, racionalizálni, átrendezni a gyökereket. Ezek persze csak sejtések egy másfajta nemzedék élményeirõl. Mert amikor tíz évvel ezelõtt elõször jöttem haza New Yorkból, vagyis inkább amikor elõször mentem el, a Kádár-rendszer végnapjaiban, ebbõl a magamfajta húszéves számára puhának és örökkévalónak tûnõ világból, a hazatérés dráma volt, nem diadal, s nem is a képzelet kényelmetlen megtestesülése. 1987-ben Budapest még egy szomorújáték díszlete a New Yorkból hazatérõnek: valamiféle külsõ fásultság merev maszkja az arcokon, lélektelen kéreg titkos szikrák fölött. Úgy gurult vissza az ember a vízum lejártával, mint golyó, amelyet sajátos nehézkedés von vissza egy kicsi, távolról alig-alig látható lyukba. Most pedig: jöhetünk és mehetünk, még a gyerekét is magával hurcolhatja az ember, anélkül, hogy nagy elhatározásokat tenne, abban a hitben, hogy az a gyerek már úgyis folyton jönni-menni fog. Hadd szokja szegény - szabad világban szabad mozgás, globalizáció, átjárható határok, munkaerõ-mobilitás. De mi lesz a hazatérésbõl és az elmenetelbõl a szabad világban? Mit jelent elmenni? És mit jelent hazajönni? A magamfajta bölcsész-irodalmár, a harmincéves, már nem tudja nem tudni, hogy le kell válni néha kicsit Magyarországról, a kicsi világról, a mindenki-mindenkit-ismer világáról, a szûkös férõhelyek világáról, ahol ellenségek és barátok szorosan és örökre összetapadnak, és acsarkodásukat is átitatja a kicsiség kénytelen szolidaritása, ahol az irodalom apró, nyüzsgõ világai nem tudnak szétszaladni, mint természetük diktálná, mert mind ugyanarra a forrásra járnak, hogy nem lehet nem leválni arról a világról, amely a végtelen határait oly közel jelöli ki és minden lehetõséget néhány kézben tömörít - de nem tud nem félni a leválástól. Hazajön, hazaír, s maga is meglepõdik azon, hogy õ, aki nosztalgiamentesnek, a butító szentimentalizmus ellenségének, a kiaknázható realitások és tehetségek barátjának véli magát, még mindig hazában gondolkodik. Hazajön, és azt gondolja: van-e hozzám közötök vagy sem, érdekellek-e benneteket vagy sem, elférek-e itt még vagy sem, ti vagytok az én hazám.

Amerikába nem lehet hazatérni. Túl nagy. Amerikában a magyar irodalmár a “közép-európai civilitás” megtestesítõje, mondta nekem egy New York-i professzorom, talán némileg szépítve a dolgot. Magyarország nem látszik Amerikából. Túl kicsi. Szinte láthatatlan, nosztalgikus, bársonyos kis történelmi zug, amely geopolitikai szempontból meglehetõsen kínos övezetbe esik. Kulturális fekete lyuk - talán ha Közép-Európát mond az ember. Annak mégis van valami íze. De hát mit tudnak arról Amerikában, mi a kultúra? Hogy mi a költészet? Mi a humor? Költészetük és humorérzékük csak kis kultúráknak van. Talán nincs társadalomtudományos kultúrájuk, a politikai vitakultúrájukra talán ráül a politika, az egyetemeik talán szegények, a könyvkiadásuk talán küzdelmes mánia inkább, mint üzlet, de van költészetük és humoruk. E két dolog ugyanis nem kerül szinte semmibe. Pénz nem kell hozzá, csak éppen egy ilyen kopottas zug, ahol mindenki mindenki más arcába bámul és a másik arc minden rezzenését ismeri, és ahol a költészet, ez a kifinomult nyelvi maszk, maga is a humorérzék legmagasabb foka, szemben a szûkösséggel, a kicsiséggel és az idõk kíméletlenségével. Magyarországra hazatérni, a szabad Magyarországra, a szabad Amerikából, hazatérni a költészethez és a humorhoz, amellyel ez a kicsit elavult irodalmi világ oly ellenállhatatlan eleganciával áll bosszút a világtörténelmen és a geopolitikán közömbös otrombaságaiért. Hazajön tehát az ember Magyarországra, hazajön a költészethez és a humorhoz, és látja, hogy a költészet és a humor mégsem Magyarország. Hogy a magyar életekbõl is kireked lassan, ahogy, mondhatnánk, történelmi szükségszerûségek folytán, kirekedt már a kezdet kezdetén, elvi alapon, az amerikai életekbõl. Ugyan mi szüksége egy gazdag, katonailag és politikailag hatalmas, állandóan változó és az állandó aktivitás lázában élõ világnak költészetre vagy fejlett humorérzékre? Amerika kultúrája, ha nem egyszerûen  kikapcsolódásról van szó, a politika. A politika nem a bölcsek kultúrája, de mi szüksége egy gazdag, katonailag és politikailag hatalmas, állandóan változó és az állandó aktivitás lázában élõ világnak bölcsességre?

Hazajön az ember, és örül, mert látja, hogy nagyjából minden ugyanolyan, mint Amerikában - örül, mert Amerika a világ legszabadabb és leggazdagabb országa -, a boltban az áru, a moziban a film, a divat, a feliratok. De hogy is van ez? Talán már csak én hordom magamban, hozom és viszem azt a Magyarországot, ahová hazatérek? Talán ide is Amerikába térek haza, ahová pedig nem lehet hazatérni? A magamfajta, aki nem politikai okokból hagyja el az országot, kulturális kötõdésekbõl épít fel magának egy hazát, amely talán eltûnik, mert ezek a kulturális kötõdések eltûnnek. De talán éppen így marad meg. Talán pontosan ennyit jelent majd a haza a globális kultúrák korában: történelmi humorérzéket és saját költészetet.

 Akiket megalázott a történelem

  Amynek

 1.

Lehetséges volna, hogy a történelemnek mindig igaza van?

“Kifosztottnak lenni”, meg “akiket megalázott a történelem”, ezek a mondattöredékek kóvályognak a fejemben - talán a november teszi, talán túl sok Hegelt olvastam. Azt hiszem, elôször a Benda Gizi nénirôl jutott eszembe, s azután újra, a mellôzött költôkrôl, akikkel idônként összehoz a sors, az ôsz urakról, akik méltósággal felállnak a buszon, és átadják a helyüket az öreg hölgyeknek, miközben lassan végigvonul az arcukon, hölgyén és úrén egyaránt, a kor láttán érzett undor, és ismerôseimrôl, ismerôsökrôl, akik ebben-abban hisznek, de egyre kevésbé stimmelnek a dolgok, számtalan ismerôsrôl, akiknek sose vallanám be, hogy éppen ôróluk gondolom éppen ezt.

Ismerik a lehetséges világok elméletét? Nem vagyok nagy szakember: valami, ami itt hamis, de logikailag lehetséges, igaz lehet egy másik világban. Ebben a világban talán hazugság, amit mondok, talán otromba, érdektelen, abszurd vagy avítt, de ha én egy másik világ követe vagyok, akkor a hazugság, az abszurditás, az érdektelen és az avítt egy másik világról hoz hírt, ahol ugyanez helyes, igaz és szép lehet. Ami itt felesleges, az ott szabály, ami itt szabály, az ott felesleges. Az öregurak az udvariasság régi szabályaival, s az öreg hölgyek jogos és mégis elavult elvárásaikkal, a költôk, akik hisznek a saját költészetükben, és nem hisznek abban, amit mások, ôk úgy mondanák talán, az irodalmi diktátorok, költészetnek tartanak, és Gizi néni, talán még Gizi néni is, aki egykor annyira hitt a szocializmus igazában, nem egy másik világról adnak hírt? Tudják, a történelem valahogy a logika ellentéte. A történelemben nem sokra megy az ember egy lehetséges világgal.

Kifosztottnak lenni: azt gondolni, hogy nem azt kapom, ami jár, s olyasmit kínálok, ami nem kell. Metafizikailag kifosztottnak lenni: azt gondolni, hogy talán nincs is igazam, én nem vagyok igaz, én nem ebben a világban lennék igaz, hanem egy másikban, és ezen nem lehet változtatni. Egy másik világban, talán a harmincas évek elején vagy még régebben, talán a negyvenes években, vagy ki tudja, mikor, amikor a fiatalok még tudták, mi a kötelesség és az illem, és az embernek volt méltósága, amikor még igazi, forró, lelkesítô és szép volt a költészet, nem érthetetlen, kusza, kegyetlen manír. Vagy amikor talán kicsit bután, de szívvel lehetett hinni utóbb alapvetôen elfuseráltnak bizonyult tanokban. Ha a történelemnek mindig igaza van, akkor a lehetséges világok lakói mind csúnyán ki vannak fosztva.

Azt tudtuk, hogy lehet rosszkor születni, de senki se gondolta volna, hogy még életünkben megaláz a történelem. Az egész eleven, de a darabok halottak. Ezt mondják nekem ezek az arcok, a hűvös gyűlölet az idôs urakén és hölgyekén, a mellôzött költôk sápadt izzása, Gizi néni hite, buta, és mégsem veszélytelen jóindulata. Mennyiféle megaláztatás. Ezeknek az embereknek valami más volt megígérve. Rettenetes, hogy kifogott rajtuk a kor, és hogy más minôsül helyesnek, szépnek, jónak és természetesnek, mint amit ôk helyesnek, szépnek, jónak és természetesnek tartanak. Ha ez a ti költészetetek, mondják, akkor a pusztulás felé tart a világ. Ha ez a ti udvariasságotok, akkor nem vagytok jobbak, mint az állatok, és jobb is, ha elpusztul minden. Ha ez nektek jobb világ, akkor éljetek ti benne.

Jönnek az elhalt világok eleven örökösei, régi forradalmak forradalmárai, régi hitek hívôi, jönnek a régi jó ízléssel, a régi érdemekkel, a régi társadalmi eszménnyel és családmodellel, a régi egyértelműségekkel, a régi szimbólumokkal, és semmi. Passé. Megigazulni a történelem által, ezt szeretnék, de csak egy nemlétezô világ jut nekik.  Nevetségesek, mint az öreg hippik. Elképzelem, hogy kiáltoznak, pedig nem kiáltoznak.

Drága Hegel, hát mondhatjuk-e azt, hogy mindig a történelemnek van igaza? És micsoda feneketlen gyűlölet ébred az emberben az ilyen igazsággal szemben? Tehetetlen, toporzékoló értelem. Értse meg a Hegel, hogy nem akarunk olyan világban élni, ahol mindig a történelemnek van igaza. Értse meg a Hegel, hogy le van szarva a történelem, hogy tudjuk, de nem tesszük, mert nem tetszik a trend. Nem változunk, nem vállalkozunk, nem élvezzük az újat, mert fáradtak vagyunk és nincs humorérzékünk - de történelmi bűn ez?

Nem hasonlítanak egymásra, különben, és ez még kifosztottabbá teszi ôket. Nem éreznék jól magukat egymás lehetséges világaiban. Az öreg hippi az öreg ludovikáséban. A szocialista meggyôzôdésű tanítónô a nagyságosasszonyéban. A mellôzött költô a cizellált úriemberében. Nincs mód összefogásra, egymást talán még jobban utálják, mint a fôsodort, a fôáramot, a fôcsapást, a fôjelent, a fôkolomposokat.

Utálják egymást és nem értik a kort. Ez tartja formában ôket. Formában, ahogy mondom. Mert mi egy formájavesztett ember? Selejt.

De talán mindez csak a filozófus túlzása, értetlenkedés a mindennapok apró örömeivel, rutinjaival és sértôdéseivel szemben. Mindenkit igazol az élet, ha az nem is, amit a kor igazságának gondolunk. Hát nem teli gonosszal és bűnnel ez a világ? Nem érett meg az ítéletre, a forradalomra, az erkölcsi megújulásra? Nem zűrzavaros, hanyag, ostoba, fontoskodó, silány? Mindenkit igazol az élet, akinek nincs humorérzéke. Akinek van humorérzéke, azt nem, de az nem is vesztes, az nem hiszi, hogy meg lehet igazulni a történelemben.

Itt van ez az arc, Gizi nénié. El kell ismernem, egyáltalán nincs megalázva, megöregedett, de ki nem, meglepôen kicsi, párnás és kerek, de melyik tanítónôjé nem az így, utólag. Terelgeti a gyerekeket át az úttesten. Mi van neki most a dialmat helyett, amely irányt szabott a történelemnek? Terelgeti a gyerekeket; talán napközis tanár? Talán csak a gyerekek maradtak? Gizi néni, azt tetszett mondani 1986-ban, a körúti bérházban, ahol legnagyobb sajnálatomra összetalálkoztunk, hogy nem szégyen, ha valaki dolgozik, de én mégis letagadtam, hogy én én volnék, hogy én volnék én, miközben igyekeztem megküzdeni az újságkihordó méltánytalanul alábecsült feladatával. Azt mondtam, valaki más vagyok, mert nem akartam a szocialista munka hôse lenni és mert mindig is utáltam Gizi néni álszent jókedvét, úttörô jókedvét. Gizi néni, köztünk mindig is ideológiai vita volt, mert én azt hittem, hogy tudom (de a szüleim biztosan tudják) és  a Gizi néni is azt hitte, hogy tudja, és ezt meg is vitattuk egy történelemórán, a nyilvánosság elôtt, én egy kicsit megijedtem, azért volt olyan nagy a szám, de ez mégis nagyon fair eljárás volt, nyílt vita, egyenlô esélyekkel. Gizi néni, tessék mondani, megalázó a történelem?

 2.

Az öreg urak és az öreg hölgyek, elvégre övék az elsôbbség, ôk éltek legelôbb, ôk halnak meg leghamarabb, és, rettenetes, semmi esélyük már egy ôket igazoló lehetséges világra. Az öreg urak és öreg hölgyek, akiknek a gyerekei nem tanították meg a saját gyerekeiket arra, hogy fel kell állni a villamoson. Mi ment itt veszendôbe, és hogyan? Nem értek rá megtanítani a gyerekeiknek, az ötvenes években, hogy nekik is meg kell majd tanítaniuk a gyerekeiknek a nyolcvanas években? Vagy nem volt értelme? Vagy túlságosan hasonlított az úttörô kötelességeire? Kisajátították, elkobozták tôlük a polgári illemet?

Az öreg urak és az öreg hölgyek, biztosra veszem, nem ismerik azt a híres történetet, hogy amikor az öreg Kant a halálán volt, mégis felállt, felkelt a székébôl, amikor látogatója érkezett, mert ezt követelte az ember méltóság, a Menschenwürde, az erkölcs birodalma, a szabadságból következô kötelesség. A kötelességérzetbôl következô szabadság. (Ezt ismerik, ugye? Azért és annyiban vagyunk csak szabadok, amennyiben képesek vagyunk erkölcsösen viselkedni, vagyis ellenállni a természetnek. Természet a fáradtság, a kéj, a fájó láb, a gyötrött idegrendszer.)

Az öreg urak és az öreg hölgyek, akik felkelnek a székükbôl a buszon és a villamoson, csak mert egy kenguruban gyermeket cipelô egyén lép a fedélzetre, talán ôk is a Menschenwürde, az erkölcs birodalma, a kötelesség néma harcosai, jelei, mint a keresztények mondanák (jelek legyetek!)? Nem, ez azért túlzás. Jelei, de csak a fennhéjázó kötelességtudatnak. Teljesítsd a kötelességedet, és tisztelni fog a világ. Nem filozófusok ôk, nem annak jelei, amit Kant talált fel, hanem annak, amit már Kant is magától értetôdônek tekintett.

Fel kell állni. A gyermekek, a terhes nôk és az idôs asszonyok szentek; muszáj nekik ártatlannak lenni, mert gyengék, és mert ártatlanok, és mindig legyôzhetôek, ezért védelemre szorulnak. Ez axióma, nem bizonyítást igénylô tétel, elvadult és kegyetlen gyerekek, gonosz és önzô öregasszonyok, várandós hisztérikák nem cáfolhatják meg. A gyengék ártatlanok, mert alul maradnak. Nesze neked, gyôztes történelem.

Álom. Komoran toporognak az öregasszonyok a székem körül. Nem állok fel, mert fáradt vagyok. Egyszer nekem, egyszer neked. Én is egyet érek, mint mindenki más. Én is gyenge vagyok. Méghogy ezek az öregasszonyok legyôzhetôek? Legyôzhetetlenek. Festik a hajukat és a szájukat. Süvít belôlük a gyűlölet. Felsôbbrendű emberek egy felsôbbrendű világból. Ezt nektek, felsôbbrendű emberek! Nem állok föl. Nem tartozom a ti világotokhoz és nem érvényesek rám a szabályaitok. Én nem ígértem nektek semmit. Ha a szüleitek ígérték nektek, hogy tisztelni fognak titeket, rajtuk kérjétek számon. Ha a történelem ígérte nektek, hogy egyszer majd ti lesztek a morál mércéi, rajta kérjétek számon.

Álom. Egy öregembert látok, Kantra hasonlít, de nem valami filozofikus alkat. Inkább a fekete felöltô (hozzáillô mellénnyel) meg az egészségügyi séta szokása miatt. Beesik a villamos alá. Szentisten, meg ne haljon itt nekem. Összehajtva fekszik ott, mint egy halom megkímélt ruha. Kérdezik, nem szól semmit. Fetámogatják, leporolja magát, lassan mozog, de céltudatosan. Meghajol kicsit, azt mondja, jól van és a kalapját kéri. “A kalapom...?” Megköszöni, nem kell hazakísérnünk, lépked, nincs szívem azt mondani, hogy vánszorog. Egy úriember nem vánszorog. Nem szorul ránk.

Egy világ, amelyben diszkvalifikálod magad, ha szétvetett lábbal ülsz vagy ha nem tudod, mi a szidalom helyes formája. Ahol mindent csak finoman és elegánsan lehet, a formák megtartásával, enni, inni, csevegni, bevásárolni, aljasnak lenni, levelet írni, szerelmeskedni. Mik a szerelmeskedés formái? Ezen ment volna tönkre az egész, itt akadt el az örökítés folyamata? A politika összesűrítette ôket, elvett minden akcidenciát, csak az esszenciák maradtak, csak amit meg lehetett ôrizni legbelül vagy a kiterjesztett énben, a családban, a lakásban, a vitrinben, a szônyegekben, a süteményekben. És akkor a szerelmen megbukik az egész, a hatvanas évek táján, belülrôl ôrlôdik fel, nincs rá gyógyszer. Úgy hangzik ez, mint egy tantörténet.

Az öregemberek szemében dac, az öregasszonyok szemében düh. Sértôdöttek vagy megalázottak? Jobb lett volna nekik, ha öregen születnek, szkeptikusan és ravaszan, gyôzelemre készen, és gyerekként halnak meg, az ártatlan formálhatóság korában, mint ama mesebeli birodalomban? Magukban hordják a másik világot, a harmincas éveket, a negyvenes éveket, az ötvenes éveket. Egy országban, ahol mindig a történelemnek van igaza. Másik világ már nem fér beléjük. Egy kicsit mindig szédülnek. Talán össze is vannak zavarodva. A gesztusaikban hordják azt a világot, nem a fejükben, onnan könnyebben kitörlôdik. Felállnak, biccentenek, egy kicsit mindig merev a nyakuk, nem kedvesek, legfeljebb a gyerekekkel. A kötelességüket teljesítik. Ôk még emberek, a többiek más törzs tagjai. Barbárok. Biztosra veszem, hogy Kantnak sok baja lett volna a barbárokkal. Élvhajhászok, a mai napnak élnek, nem ismernek kötelességet, csak élvezetet, és talán kedvességet. A kedvesség élvezetét. Ha borzadnak, a halálra gondolnak vagy a büntetésre, nem a Menschenwürdére és a tisztességre. Szépséges barbárok, jól érzik magukat minden jóváhagyás nélkül. Szépséges barbárok között élni demoralizáló; de ha valakinek a morál, a polgári morál a mindene? Lehetetlen a kompromisszum, valakinek pusztulnia kell. És ôk fognak tovább élni, sokkal tovább, a barbárok. Ott van az az egykor lehetséges világ a gesztusok zárványaiban, de ha a történelemnek igaza van, mindig igaza van, akkor veszve az egyetlen jog, a felháborodás joga. Kant áll, félhalottan, “ez a kötelességem”, de egyre kisebbnek tűnik, alig látszik már, rányomakodnak az újabb idôk, világháborúk, szervilitások, ügyeskedôk, a túlélés plebejus technokratái, az idôtlen barbárok a walkmanjükkel, akik túl fogják élni a történelmet. Isten veletek, drága megalázottak.

 3.

A mellôzött költôk egészen mások. Nem törôdnek a formákkal; az erejükben hisznek. A hitükben aláztatnak meg. Azt hiszik, hogy már nem azt hiszik, de még mindig azt hiszik. Biztosak a megigazulásban és ezért dühösek. Nem tudnak nem hinni magukban. Olyanok a mellôzött költôk, mint a próféták.

A költészetben és a próféciában nincs kötelességteljesítés. Poeta nascitur. Megszülettek költôként és filozófusként, feltehetôleg ifjúkorukban, noha, tegyük hozzá, az emberi életpályák változatosak, és azóta mindent oda akarnak adni; fel akarják áldozni magukat a költészetért és az emberiségért, egy kicsit legalább. Legyen az én nyelvem a ti nyelvetek. Vegyétek el, valósítsátok meg, forgassátok ki, szórakozzatok vele kedvetekre, okozzatok gyönyör magatoknak. De nem hallják, nem értik, nem akarják átvenni az ajándékot. Nem kell nekik az önfeláldozás. Kínos, megalázó.

Az emberi nyelv titka, hogy miért értjük egymást, de nagyjából értjük egymást, egészen a költészetig. Kinek lesz a privilégiuma, hogy érthetetlen nyelven beszéljen, s mások munkálkodjanak alázatosan azon, hogy érthetôvé tegyék? Kinek lesz megengedve, hogy mágiával foglalkozzék? Ki lesz felmentve minden alól? Ki az, aki nem választ, akit választanak? A költô. A költô a mi sötét bohócunk, csintalan mágusunk, gyermeteg papunk, szent elmebetegünk, lángoló politikusunk, bizony.

Ha igaz, hogy nyelvem határai világom határai, akkor, lévén az állítás feltehetôleg kommutatív, világom határai nyelvem határai. Akkora nagyra növelem a világom, amíg csak a nyelvem bírja, és ti mindent el fogtok hinni nekem, hinni fogtok ebben a világban, és követni fogtok engem minden metaforámban, minden bombasztikus túlzásomban, minden aljas ambivalenciámban. Próféta leszek. Megistenülök. A kritikusok meghallgatnak, a nép idézni fog, és elismert költô lesz belôlem.

A mellôzött költô azt hiszi, a kritikus választja ki a jövôt, és ezért nem szereti a kritikust. Világa logikailag lehetséges, de sajnos logikailag az is lehetséges, hogy nem valósul meg soha. A mellôzött költô a meg-nem-valósult költô. A történelem történik-e a kritikusokban, amikor kiválasztják a jövôt? Weltgeschichte ist Weltgericht, és fordítva, drága Hegel? A Zeitgeist, az irodalomtörténet, a divat valósítja meg a költôt? Ki nevezi meg a költôt? Nem a tehetség és a hit, hanem a kritikus? A történelem? És lehetséges, hogy nem nevez meg, hogy hallgat és megaláz?

Érdekesen gyilkolni meg az elôdöket, ez a költôk dolga. Harold Bloom mondott ilyesmit. Aki érdektelenül gyilkol, az mészáros vagy epigon. Aki nem gyilkol, az nem költô. A mellôzött költô talán mészáros, epigon vagy nem is költô, egyáltalán. De a mellôzött költô ezt nem tudja; nem sejtheti, mert akkor rossz költô lenne, és annál szomorúbb foglalkozás nincs. Talán azt sem tudja, hogy ölni kell. Beleszerelmesedik egy nyelvbe, a máséba vagy a sajátjába, nem harcolja meg magában az irodalomtörténetet, kiesik ebbôl a világból.

A mellôzött költô hisz a költészet egyetemes mítoszában és hisz a saját metaforáiban. Azt hiszi, a metaforáit a költészet szüli. Egyáltalán, azt hiszi, a költészet csinál valamit - talán még a történelmet is az csinálja. Az elismert költô, minden bizonnyal, szintén hisz a költészetben, ha titkolja is, de kételkedik a saját metaforáiban. Fôképpen pedig tudja, hogy a költészetet, sajnos, ô maga csinálja. Tudja, hogy ami embertôl ered, az tökéletlen. Ami embertôl ered, az csinálmány. Az elismert költôbôl nem hiányoznak az apró, gyilkos indulatok. Hasadt jellem. Szereti és gyilkolja a költészetet, öli magát, dühödten irtja, amit ír. Minek a nevében, ki tudja. Talán a történelem nevében. Mondani tudni, hogy “szar”. Nem hinni a szép és ôszinte és megindító szavakban, az ihletben, a mély és egyszerű érzelmekben. Ez mind kölcsön van innen-onnan, mindenkié, egyetemes természet, világirodalom, szülôk, tanárok, riválisok, szerelmek, csupa ölnivaló. Nem hinni a világban, nem hinni abban, ami mindenkié, semmiképpen, csak az irodalom masinériájában. A mellôzött költô nem érti ezt. Naív. Olyan ô, mint a lángra lobbant politikus, a csak önnön jóindulatában bízó politikus, a hívô politikus, akit hamar parkolópályára tesznek. Ô az ôszinte szónok, a lelkes szervezô, mindenki boldogságának híve, nem tudja, hogy, finoman szólva, cinizmus és kurvaság nélkül, az aljasság és az alávalóság tudata nélkül, a masinéria ismerete nélkül, a bukás vagy a szégyen félelme nélkül, gyilkolás nélkül bizonyos dolgok nem működnek. Profinak kell lenni.

Akik tudják és teszik, a profik, sajnos, nem ártatlanok, drága Hegel, és nem is különösebben rokonszenvesek. Ha ôket igazolja a történelem, akkor a történelem elmehet a fenébe. De, tegyük hozzá, a mellôzött költô sem ártatlan, talán ártatlan volt egykor, amíg csak hitt, de most, hogy megsértôdött, már nem ártatlan, hanem cinkos, asszisztál a történelemhez. Hisz benne. Egyhamar hivatásos áldozat lesz, az ártatlanság profija. Érthetô, talán fél a haláltól vagy valami hasonló semmitôl. Ki mond rólam öt igaz mondatot, ha meghaltam? Öt szép mondatot? Fél, és felmagasztalja azt, aki elôször megdícséri, világot választ, és alighanem végképp megbukik. Légy profi, titkold, hogy félsz és ne hidd el egyetlen szavadat sem. Ne higgy senkinek. Öld magad.

4.

Gizi néni nincs megalázva, nincs megsértôdve, nem esett ki a világból. Mosolyog, miközben terelgeti a gyerekeket. Mit gondolhat, nem nyugodhatok tôle. Neki is más volt megígérve, mint az öreguraknak és a mellôzött költôknek, mégsem esett ki a világból. Talán tudja, hogy nem lehet kiesni a világból, hogy aki belenyugszik, az benne marad? Minden szomorúságomat beleírom ebbe a mondatba: Gizi néninek megadatott tudnia. A történelem megaláz, ha megpróbálod elképzelni. Kivégeznek, mint egy girondistát vagy megmérgeznek, mint Napóleont. A történelem nem szereti a túlzott ambíciókat. Még a Hegelt is megalázta, végül nem ô lett az egyetlen filozófus. Ha nem próbálod meg elképzelni, nagyobb esélyed van rá, hogy megúszod. Az Isten is csak azt alázza meg, aki hisz benne. Gizi néni hite. Feltette mindenét, aztán levette mindenét, mert mindig is abban hitt, hogy szükségszerű, ami jön. Gizi néni legjobb világa ez a világ; ô az, aki minden lehetséges világban lehetséges. The unexamined life is not worth living, valaki angolul idézte ezt nekem. Gizi néni megvizsgálja az életét; nincs mit megbánnia. Mindig jön, aminek jönnie kell.

A gyerekek mind barbárok. Nem ítélkeznek, nem érdekli ôket a történelem, a kötelességet, a Menschenwürdét, a prófétákat és a politikát a felnôttek unalmas mániájának tekintik. Fogalmuk sincs mi az, megigazulni a történelem által. A történelem mese. Aki a gyerekekkel sodortatja magát, azon nem fog ki a történelem. 20 éve, amióta figyelem, mindig újabb és újabb hullám gyerek csap át Gizi néni felett. Gizi néni immunizálódott a történelemmel szemben. A napközis tanárok, a védônôk, a doktor bácsik és a szakács nénik mind immunisak a történelemmel szemben. Még egy történelemtanár is immunis lesz a történelemmel szemben, ha már sokszor elmesélte. Nem próbálja elképzelni, csak meséli, meséli a gyerekeknek.

Volt egyszer egy úriember és egy mellôzött költô. Más-más nemzedék, de mindketten gyűlölték a történelmet, mert túljárt az eszükön. A ti eszeteken, gyerekek, nem járhat túl, ha tudjátok, amit én tudok, hogy a történelem a felismert szükségszerűség. Legyetek pragmatisták, gyerekek, ne higgyetek se szabályokban, se saját magatokban, csakis a felismert szükségszerűségben. Maradjatok barbárok, és legyetek profik, és akkor nem lesztek megalázva. Csókol benneteket, Gizi.

 A köztársaság állapotáról

Amikor Varga Lajos Márton megkérdezte, mondanék-e valamit a “köztársaság állapotáról”, elôször nagyon meglepôdtem. Nem lévén sem szociológus, sem politológus, sem közíró, legfeljebb a Moszkva téri metróállomás koldusairól tudnék dickensi látképet festeni, azaz még róluk sem, mert, mint szemérmes és ideges bölcsész, sosem mertem megkérdezni ôket, hogy miért ezt a formáját választják a megélhetésnek, s vajon valóban nincs-e más választásuk. De ha nem is tudok semmi újat mondani a Magyar Köztársaság koldusairól, vagy akár tüntetôirôl, maffiózójairól, bankvezéreirôl és kevésbé feltűnô polgárairól, tudok talán mondani valamit magának a “köztársaság” szónak az állapotáról - mert ezen keresztül is eljuthatunk a köztársaság egyfajta - morális - állapotához.

A “köztársaság” szó a mai magyar nyilvánosságban nem sokat szerepel, ha mégis, legfeljebb közjogi értelemben, s ez a közjogi értelem is meglehetôsen tartalmatlan címke: csak annyit jelent, hogy Magyarország államformája nem alkotmányos monarchia. Az alkotmányos monarchia azonban amúgy se igen jöhetne szóba, és ha szóba jönne, sem jelentene különösebb politikai változást a mindennapokban, hiszen a mai európai alkotmányos monarchiákat csak az különbözteti meg a mai európai köztársaságoktól és szövetségi köztársaságoktól, hogy a monarcha általában valamivel gyengébb politikai szereplô, mint a leggyengébb köztársasági elnök, valamint hogy jobban lehet pletykálni róla és családjáról. Hogy a köztársaság és a monarchia közti szimbolikus különbséget mennyire nem érzékelték még a politikai szereplôk sem a rendszerváltás során, jól mutatja a Magyar Köztársaság címerének sorsa: a körötte folyó vitákban elsôsorban a vállalandó és megjelenítendô hagyományról volt szó (Kossuth és az 1956-os forradalom versus “ezeréves magyar államiság”), s nem számított döntô érvnek, hogy ha komolyan vesszük a köztársaságot, annak szimbolikus ékei között nem szerepelhet a magyar korona. Nem is vette komolyan senki: a “köztársaság” a megbélyegzett, gyalázatos és rendkívül homályos jelentésű “népköztársaság” egyetlen szóba jöhetô alternatívája volt, semmi több.

Ha úgy tetszik, rendben is van ez így; van elég baja a magyar népességnek, minek foglalkozna az államforma szimbolikus jelentôségével. Most azonban, ha már alkalmam adatott rá, szeretném mégis felvillantani a köztársaság szó mögött álló republikánus politikafilozófiai hagyományt, nem pusztán azért, mert még egy olyan művelt és jeles politikai elemzô, mint Bozóki András, sem tud vele mit kezdeni azon túl, hogy Pat Buchanan és mindenféle csúnya dolog jut róla eszébe, hanem azért is, mert a “köztársaság” szó jelenlegi állapota és a republikánus hagyomány hiánya mond valamit arról a morális elbizonytalanodásról, amely sok magát liberálisnak tekintô értelmiségit gyötör.

Megkockáztatva, hogy senki sem ismer majd magára, megpróbálom összefoglalni e gyötrelmek tartalmát. Vajon valóban a cinizmusba könnyen átbillenô pragmatizmus-e az egyetlen üdvözítô hit? Vajon része-e a bürokratikus kényszer, a korrupció, a szociális érzéketlenség, a demagógia, a hazudozás, a klientúrák és az egyéb kisstílű játékok elfogadása ennek a pragmatizmusnak? Ha nem, hol lehet a pragmatizmuson belül meghúzni a határt? Vajon el kell-e fogadnia a politika iránt érdeklôdô állampolgárnak a professzionális politikus-réteg és a technokrácia fensôbbségét, vagyis azt, hogy csak a szakértôk és a politikusok tudnak releváns véleményt mondani “a politikáról” - hogy a politikáról csak a pártok és a szakértôk nyelvén lehet beszélni? Vajon mi a helye a morális értékeknek és kötôdéseknek a politikai nyelvben? Vajon valóban a modernizáció és a liberalizmus értéksemleges nyelve-e az egyetlen, amely semlegesíteni tudja a nemzeti elkötelezettség és a magyarság-mítosz veszélyes ideológiai tölteteit? És egyáltalán: hagyjuk-e rá a politikai ideológiákat a politikai elitre, vagy szálljunk harcba a politikai ideológiák, értékek és nyelvek kisajátítása ellen?

Amikor ezeket a kérdéseket megfogalmaztam, úgy tettem, mintha léteznék a mai Magyarországon pártoktól független értelmiség, amely szeretne a maga fejével gondolkodni, anélkül, hogy ezt a fejet mindjárt az egyik vagy a másik párt rendelkezésére bocsátaná. Ez meglehetôsen merész feltételezés. Én azonban most nem kizárólag az elit-értelmiségre gondolok, akik többsége akarva-akaratlan valamelyik párt holdudvarában köt ki, és a fô dilemmát azt jelenti számára, hogy pártjának apológiája az ízlésével ellenkezne, pártjának kritikája pedig az érdekeivel, hanem mindazokra, akik szeretnének politikáról gondolkodni.

A politikáról való gondolkodás nem azonos az érdekeinkrôl való gondolkodással - ez utóbbi a demokrácia alapja, s nincs is vele semmi baj, hacsak az nem, hogy mivel nem lehet tudni, hogy a pártok ténylegesen mit csinálnak majd, ha hatalomra kerülnek, s az hogyan érinti az érdekeinket - a programjukat ritkán szokták végrehajtani, sôt az óvatosabbja már a programot is úgy fogalmazza meg, hogy semmi se derüljön ki belôle -, s azt sem igen lehet tudni, hogy mi volna “a közérdek”, ezért az ember fôként csak az érzelmei meg a klientúrák szerint szavazhat. A politikáról való gondolkodás azzal sem azonos, amit “politizálásnak” szoktunk hívni, tudniillik hogy társaságban a pártok és jeles személyiségeik viselt ügyeit firtatjuk és rezignáltan szidalmazzuk az egész politikai elitet. Továbbá nem azonos a politológusok szakszerű vagy tárgyszerű -- vagy annak szánt -- elemzéseivel és a közírók indulataival sem. A politikáról való gondolkodás azzal kezdôdik, hogy elképzeljük, meglehetôsen elvontan, a politikai közösséget, amelyben élünk, s elképzeljük, hogy mit jelent, mit tehet a politika ebben a közösségben. A “köztársaság” szó ezt a politikai közösséget jelöli, s ennyiben a “nép”, a “nemzet” és a “honpolgárok” riválisa és alternatívája: éppolyan érzelemtelített, morális jelentésekkel színezett szó, mint a másik három - csak éppen a magyar politikai gondolkodásból hiányzik az a hagyomány, amely érzelemmel, moralitással, értelemmel töltené fel.

A republikánus hagyomány olyan liberális hagyomány, amely inkább az aktív, mint a passzív szabadságot hangsúlyozza: a politikai részvételt és a politikai közösség megélését az állami beavatkozástól való mentességgel és a privatizált lét jogával szemben. A republikánus hagyományban a civil társadalom is a politika része: a politizálás mintája e hagyomány szerint voltaképpen nem is annyira az, amit a kormányok vagy a pártok művelnek, mint inkább ez a személyes részvétel a közösség ügyeiben. A nagy republikánusok azt hitték, hogy ez a politika-felfogás képes kiváltani a liberalizmus, a demokrácia és a profi politika hármasát - és ebben alaposan tévedtek. Egyetlen demokrácia - még a republikánusok örökös hivatkozási alapjául szolgáló antik demokrácia - sem volt képes örökösen az önzetlen lelkesültség és az aktív szabadság állapotában tartani polgárait; minden társadalmat érdekkonfliktusok szabdalnak keresztbe-kasul, és minden társadalomban elkülönül a passzív népesség és az aktív politikai elit. A republikanizmusban nem is a politikai utópia az érdekes, hanem az, ahogyan a politika nyelvét, a politikai nyilvánosságot és a közéletet elképzeli.

A kérdés az, hogy mi közük van a politikához azoknak, akik nem csinálják - hogy megfogalmazhatnak-e morális elvárásokat és morális véleményeket, hiszen “szakértô” véleményt aligha tudnak, és hogy szükség van-e ilyen morális gondolkodásra, szükség van-e arra, hogy a polgár elképzelje, megélje a saját politikai közösségét, vagy elég, sôt esetleg jobb is, ha egyszerűen csak tisztában van a saját jogaival és érdekeivel és szavaz, különben pedig politikamentes életet él. A republikánus hagyomány szerint szükség van erre, a liberális hagyomány nálunk meghonosodott formája szerint nincs. Bárhogyan válaszoljuk is meg persze ezt a kérdést a magunk számára, mindenképpen bágyadt óhaj marad, mert a polgárok politikai tudatát szerencsére még súlyos indoktrinációval sem könnyű megváltoztatni, nemhogy egy leheletnyi morális fiattal. Mégis úgy gondolom, hogy a válasznak meglepôen súlyos hozadéka van. Így is megfogalmazhatjuk ugyanis a kérdést: tudjuk-e, hogy miben hiszünk, mihez képest és minek a nevében bírálunk mit? Tudjuk-e, mit jelent a liberalizmus, a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, ha nem az SZDSZ motyogását, nem az FGKP, a Fidesz meg a többi puffogó frázisait, nem az MSZP sunyítását jelenti?

A politikai közösség megélését, a politika szimbolikus és érzelmi oldalát, a morális értékek politikai jelentôségét ma Magyarországon elsôsorban a jobboldal és a szélsôjobboldal hangsúlyozza - középen és a baloldalon találhatunk ugyan “szociális érzékenységet”, de ennek morális vonatkozását, a szolidaritás elvét kevesen képviselik. A nagyobbik kormánypárt “modernizációról”, “szakértelemrôl”, “realitásról és kényszerrôl” beszél, a kisebbik pedig, amióta az emberi jogokat elhagyta a szótárából, igen zavarosan és semmitmondóan kommunikál. Ez annyit jelent, hogy nyilvános politikai filozófiája csak a jobboldalnak van - ôk tudják, legalábbis úgy tesznek, mintha tudnák, hogy miben hisznek, még ha az ember reménykedik is benne, hogy azért mégsem hiszik el teljesen azokat a hittételeket, amelyeket jóindulattal öncsalásnak, rosszabb indulattal pedig gyűlölködô mételynek lehet tekinteni. De tudja-e a liberális vagy a szociáldemokrata értelmiségi, hogy miben hisz? Vagy akár a nemzeti és keresztény alapon álló konzervatív?

Szinte hallom, ahogy Önök, kedves olvasók, felmordulnak, és azt mondják: minden szép eszmény jegyében el lehet követni rémes dolgokat, akkor már jobb, ha a pártok a realitásokkal vannak elfoglalva, és nyílt kártyákkal játszanak ahelyett, hogy ideológiai maszlaggal etetnének minket. Erre én azt felelhetem, hogy a pártok sosem játszanak nyílt kártyákkal, de egyébként sem a pártokról van szó.

A köztársasági eszme annyit jelent, hogy a politikát az emberi együttélés felôl, morális alapjai felôl próbáljuk elgondolni, vagyis megalkotunk egy politikai filozófiát, annak technikai részletei nélkül, és anélkül, hogy szégyenkeznünk kéne, ha nem ismerjük a külkereskedelmi mérleg aktuális állását vagy a rendôrség felépítését és belsô problémáit. Ennél persze többet is jelent, elkötelezettséget a szabadság aktív művelése és védelme iránt, amely sokféle formában megnyilvánulhat, a civil szférában való tevékenykedéstôl a közírói tevékenységig, de a mai körülmények között mindenekelôtt azt jelenti, hogy a politikai közéletet, a nyilvánosságot és a politikai nyelvet megpróbáljuk megvédeni a pártoktól, a pártok bombasztikus retorikájától és ideológiai sallangjaitól, sôt megpróbáljuk megvédeni a szakértôk tudálékosságától és zsargonjától is.

Persze attól még, hogy valaki el tudja képzelni a saját politikai közösségét, és nagyjából tudja, miben hisz, nem fog érteni a politikához - sem úgy, ahogy a politikusok értenek hozzá, sem úgy, ahogy a politológusok és egyéb szakértôk értenek hozzá. Nem fogja tudni megmondani, mi a teendô, és nem fogja tudni megítélni a kormány munkájának szakmai részleteit - viszont tudni fogja, mit jelent és mennyit ér számára a szabadság, az igazságosság, a jólét, a szolidaritás, a hagyomány, a nemzeti kultúra és az emberi jogok, és így tovább, és tudni fogja, hogy melyek azok a pontok, mert sajnos mindig vannak ilyen pontok, ahol dédelgetett értékei ütközhetnek egymással. A morális elvek tudatosítása, a nyilvánosság öntudatos használata és a tájékozódás igénye általában jót tesz a politikai közéletnek és növeli az elkötelezettséget a demokrácia és a politikai részvétel iránt. És ha valaki el tudja képzelni a saját politikai közösségét, és nagyjából tudja, hogy miben hisz, az nem kiszolgáltatott többé a politikai pártok retorikájával szemben, nem érzi magát inkompetensnek, rezignáltnak, ijedtnek vagy másodrendű állampolgárnak és tudja, hogy mikor lehet és mikor kell morális nyelvet használnia. Ez pedig már önmagában sem megvetendô. A köztársasági eszme tehát - az én talán kissé eretnek értelmezésemben - azt jelenti, hogy nem kell elfogadni a kényszerű választást a cinizmusba hajló pragmatizmus és a durva elôrecsomagolt ideológiák között, hogy, ha szerény mértékben is, az állampolgár már azáltal is aktív részese a szabadságnak, ha gondolkodik.