Hogy mi a közöm az 56-os forradalomhoz? Én a demokratikus ellenzék környékén születtem, amiről nem tehetek, és ez nyilván meghatározza, hogy miféle dolgokat tanultam a családomban. Tőlük hallottam először a forradalomról, nem pedig az iskolában. Sokat jártam iskolába már életemben, de az iskolábajárás döntő része 89 előttre esett. 56-ról az iskolában hallgattak. Illetve: a Berzsenyi Gimnáziumba jártam, és az olyan liberális iskola volt már a nyolcvanas évek elején, hogy megengedték nekem, hogy történelemórára bevigyem az 56-os újságokat, amiket nagyanyám eltett, meg azt a rádiókazettát, A Magyar Forradalom Hangja címűt, amely a demokratikus ellenzéken keresztül jutott el a családomhoz. 4 éves lehettem nagyjából, amikor ezt a kazettát először hallottam, és sírtam rajta. Sőt, a mai napig könnyes lesz a szemem, ha azt hallom, hogy „Itt a Dunapentelei Rádió”, vagy hogy „Csapataink harcban állnak.”
Kicsit csodálkozom is magamon, mert nem vagyok szentimentális természetű, de ez az érzelmi élmény úgy látszik nagyon mélyen rögzült bennem. Apámban is: ő se tud mélységes meghatottság nélkül beszélni a forradalomról, amikor 15 évesen kiment, vagyis kiszökött, a Parlament elé 25-én. A nagyanyám persze halálra izgulta magát. Másrészt ahogy ezeket az újságokat olvastam, inkább valamiféle zavart viszolygást éreztem. Olyan mérhetetlenül naivnak tűntek a cikkek, és túlzottan is lelkesnek, hogy az már valahogy öncsalásnak hatott, legalábbis a nyolcvanas évek közepéről nézve.
Az osztálytársaim közül persze csak azok beszéltek 56-ról, akik otthon hallottak róla, esetemben Dobszay Ambrus barátom, aki szintén értelmiségi családból jött. Szóval azt gondolom, hogy 56 nemigen létezett az én nemzedékem számára, hacsak nem voltak afféle romantikus ellenállók, mint én meg néhány barátom. Nem mintha ez az „ellenállás” különösebb veszélyekkel járt volna. A családomban kétféle kultúra találkozott össze. Apám elszántan antikommunista érzelmű családból jött, anyám viszont szociáldemokrata zsidó családból. A nagybátyám Lukács tanítványa volt, s ezek a reformkommunisták nehezen tudtak rögtön azonosulni a forradalom összes követelésével, például a VSZ-ből való kilépéssel, habár a mester szerepet vállalt a forradalmi kormányban. Ebbe biztosan belejátszik az a politikától független szorongás is, hogy Magyarországon forradalmak és háborúk után időnként kitör az antiszemitizmus – legalábbis a holocaustot túlélt zsidókban eléggé munkált ez a félelem.
Hogy aztán 56 reformkommunista vagy jobboldali forradalom volt-e, ezt szerintem nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni. Nincs is értelme a kérdésnek. Éppen azért, mert annyira spontán volt, mert minden egyes harcoló vagy ellenálló csoport a maga forradalmát csinálta, és mert a történettudomány, sajnos, főként csak az elitek nézeteit tudja megragadni, azokét az emberekét viszont, akik nem hagynak maguk után könyveket meg iratokat, de harcolnak és szervezkednek, sokkal kevésbé. A tényleges forradalomban minden volt, a lincseléstól az önfeláldozásig, és az antiszemitizmustól a baloldaliságig. Szimbolikusan, 56 számomra üres hely, vagy egy szép, fehér lap, eufória meg lelkesedés meg önfeláldozás, aminek a szabadságvágyon túl nincs semmiféle politikai tartalma, ezért nem is alkalmas arra, hogy ilyen vagy olyan párt belőle vezesse le a maga legitimitását. 89 után, úgy éreztem legalábbis, volt egy pillanat, amikor 56-ot szerették volna megtenni az új magyar politikai nemzet szimbolikus forrásának, ez lett volna a „mit akar a magyar?” című, persze valójában megválaszolhatatlan, kérdésre a válasz. Aztán a pártok elkezdték felszabdalni a forradalmat, és mindegyik megtalálta a maga 56-osait, és kijelentette, hogy a többiek nem is „igazi” 56-osok, és az ő forradalmuk nem „igazi” forradalom.
Ezzel végleg betettek annak, hogy 56 a magyar nemzet politikai szimbóluma lehessen. Szerintem a mindenkori kormányoknak békén kéne hagyniuk a forradalmainkat, hagyják azt rá az emberekre meg a történészekre, hogy újra meg újra átértelmezzék őket, és így folyamatosan újjáteremtsék a mitikus múltat. Minden nemzet ezt csinálja: a franciák a francia forradalomhoz való viszonyukat meg a forradalom értelmét és okát értelmezik át huszonötévente. Ez normális. Szimbólumokra szükség van, és meghatottságra is szükség van, meg vitákra is szükség van. De az államnak meg a pártoknak ki kellene maradniuk ebből.
Magyarországon persze az ilyen óhaj illuzórikus, mert a pártok egyáltalán semmiből sem akarnak kimaradni. Folyton kulturkampf van, amit én szívből gyűlölök. Ha most mondjuk választásra kényszerítenének a Szent Korona meg a Kossuth címer között, akkor persze én az utóbbit választanám. Abszurdnak tartom, hogy Magyarország 1999-ben vagy 2000-ben vagy akárhányban a jövőben azzal azonosítsa magát, hogy egy törzsi vezér megszervezte a feudális államot és királlyá koronáztatta magát. A szabadság iránti vággyal, ami 56 tartalma, sokkal jobban rokonszenvezem.
Másrészt persze 56 is megosztja az országot. Az RTL Klubban láttam a múltkor azt a szavazást, amikor Sváby András felkérte a betelefonálókat, hogy mondják meg, megbocsátanának-e az 56-os bűnösöknek, vagy sem. 45 százalék megbocsátana, 55 százalék nem, a műsor szerint. Ez a tíz százalék talán elég arra, hogy választást nyerjenek vele, bár azt is kétlem, mert a magyarok elég pragmatikus népek, és ha szavaznak, akkor jobban érdekli őket a jelen, mint a múlt, szóval erre talán elég, de nemzeti konszenzust nyilván nem lehet rá alapozni. Jobb lenne, a fiatalok szempontjából mindenképpen, a megbocsátásra alapozni a nemzeti konszenzust. A múltból származó gyűlöleteket továbbcipelni, és rárakni a fiatalokra is, hadd nyögjenek alatta: ez nem hagyománytisztelet, vagy emlékezés, hanem a jelen összerombolása.
