Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Kinézek az ablakon. Eltűnt a hatalmas magyar zászló, amely eddig az egyik erkélyt díszítette átellenben. 

 

Félnek? Mitől? 

 

A választások előtt Kövér László mondta, amit mondott, Kovács László pedig arra tett ismételt utalást, hogy a mostani kormánypárt fel akarja koncolni ellenfeleit. 

 

Ez elég ijesztő volt, de legalább némiképp vicces.

 

A magyar sajtón keresztül Szili Katalin arról tudósít, hogy a Miniszterelnöki Hivatal egy munkatársa rémhírterjesztésre szólítja fel a „hazafias” szavazókat.

 

Ez szintén nagyon ijesztő és még csak nem is mulatságos.

 

Orbán Viktor vesztésre álló magyar miniszterelnök lángolószemű kokárdás húszévesek és hetvenévesek permanens forrongásának szenteli a magyar köztereket a következő hetekben – hátha mégse veszít. Felszólítja a „magyarokat”, hogy „legyenek ott”, hogy „védjék meg a hont”, hogy „küzdjenek családjukért”. 

 

Ez még ijesztőbb.

 

Kezdek most már félni attól, hogy mások félnek. 

 

Első sóhajom a választási eredmények hallatán a megkönnyebbülésé volt: a magyar nép érett és felelős, választott, és kinyilvánította, hogy nem szereti sem a szélsőséget, sem a hatalmi arroganciát. 

 

Második sóhajom a rémületé: Csurkát kibuktattuk a parlamentből, de a szelleme megfertőzte a fél országot.

 

Annak, aki igényt tart szavazatomra a második fordulóban, el kell hitetnie velem, hogy legalább némi elmozdulás várható – egy normális ország irányában. Nevezzük normális országnak az olyan országot, amelyben a polgárok érzelmi élete nem függvénye annak, hogy éppen ki kormányoz. 

 

A szemközti erkélyre nézek, zárkózottan hallgat. Mindenesetre a következő szózatot intézem hozzá:

 

„Kedves Hölgyem/Uram!

 

Ön más politikai erőt favorizál, mint én. Felteszem, az ízlése is más, ahogyan eltérő lehet életkorunk, hajunk és szemünk színe, családi állapotunk és értékrendszerünk.

 

Ön eddig többségben hihette magát. Ez Önnek kellemes érzés volt. Nekem kellemetlen, megvallom, mert túlzottan gyakorta éreztették velem, azok, akik többségben hitték magukat, hogy a többségnek mindig igaza van, és a győztes mindent visz.

 

Most én hihetem magam enyhe többségben (noha csak a tekintetben, hogy a jelen kormánynak velem együtt mások is figyelmeztető üzenetet küldtek). Ez nekem kellemes érzés, Önnek pedig, a szakirodalom, valamint az Ön zászlóeltávolítási akciója alapján ítélve, kellemetlen.

 

Ön azt képzelheti, hogy most el kell rejtenie politikai nézeteit. Ön azt képzelheti, hogy ha eddig a jelenlegi kormány ellenfeleit szekálták a közszolgálatban, és a jelenlegi kormány barátai kapták az összes autópálya-pénzt és az összes Uránia-díszpáholyt, akkor most majd fordítva lesz, sőt.

 

Ön kellemetlennek találja a gondolatot, hogy mindennapi életébe esetleg beavatkozhat egy Ön által nem favorizált politikai erő, amely e sajnálatos kokárdázás folytán tudatában lehet annak, hogy Ön nem favorizálja. 

 

Így Ön most azt gondolja, jobban teszi, ha az emlékét is eltörli ennek a nagyszabásúan felkokárdázott erkélynek, bár készenlétben tartja a lobogót arra a nem nagyon valószínű esetre, ha a jelenlegi kormánypárt mégis győzne.

 

Felhívom rá a figyelmét, hogy ebben – hogy ti. milyen beavatkozás kellemes nekünk és mi nem az – mi emberek általában és alapvetően igen hasonlítunk egymásra. Felteszem, hasonlítunk abban is, hogy szeretjük a tavaszt, örülünk az első rügyeknek, kínosan érint, ha nem tudjuk kifizetni a villanyszámlát, alapvetően szeretnénk boldogok lenni, és elvárnánk, hogy emberi méltóságunkat mindig tiszteletben tartsák.

 

Ezt illetően sem Ön, sem én nem vagyunk kisebbségben – mondhatni, a túlnyomó többséghez tartozunk, és ennek megállapításához nem kell még a közvéleménykutató intézetek drága idejét sem rabolnunk.

 

A kormány (a mindenkori) hozzánk, valamint ezen elementáris emberi vágyhoz képest permanensen kisebbségben van, és bármekkora hatalmat tettünk is a kezébe egy időre, joggal cidrizik, hogy el fogjuk venni tőle, ha kellemetlen élményeinket szaporítja. 

 

Szerencsére egy demokratikus és szabad országban élünk. Emlékeztetem Önt is arra, amire magamat is emlékeztetnem kell: hogy Magyarország ilyen ország, éppen most választottuk le általánosan, titkosan és szabadon meglehetősen arrogánsnak bizonyuló kormányunkat. Egy viszonylag demokratikus és viszonylag szabad országban egy közepesen átlagos választónak (értsd: nem cégvagyoneltűntető, országpénzelherdáló, klientúrafejő, nemzetiintézetfőszékébenülő választónak) egyáltalán nincs félnivalója.

 

A közepesen átlagos választó nem lóra tesz vagy nagybani rulettet játszik, hogy bukjon rajta. Jogait nem a kormánytól kapja, hanem az alkotmánytól, fizetését sem a kormánytól kapja, hanem a munkaadójától vagy a megrendelőjétől, és ha esetleg állami megrendelésre vagy támogatásra vágyik, azt jogszabály és érdem szerint kapja vagy nem kapja meg.  

 

A közepesen átlagos választópolgár (=többség) bármilyen kormány mellett remekül érezheti magát, ha az hagyja, hogy tegye a dolgát (és nem üt be egy gazdasági világválság). 

 

Mindebből elsősorban az következik, hogy ha a közepesen átlagos választó mégis úgy érzi, van neki komoly félni- és vesztenivalója, akkor valami baj van a szabadsággal vagy a demokráciával.

 

Különféle jelek arra utalnak, hogy honunkban a polgárok jelentős része úgy érzi, van félnivalója egy kormányváltás esetén, és ezen téves érzést örömmel erősítik benne azok, akiknek valóban van félni- és vesztenivalójuk.

 

Ez nem ad okot örömre, arra utal, hogy nincs rendben nálunk a szabadság és a demokrácia, s a kormány, mely e kettő karbantartására hivatott, nem végzi megfelelően a dolgát.

 

Ha pedig így van, akkor Ön is beláthatja, éppen ideje volna leváltani a kormányt. 

 

P.S. 1. Akar Ön félni? Én nem akarok. Nekem elegem van belőle.

 

P.S. 2. Ami pedig a kormányt illeti, ne aggódjon, a következőt is le fogjuk váltani.”

 

Néztem most a Kossuth téri összejövetelen. Szorongott, sírós volt az arca, s nem tudom, miért döntött úgy, hogy nem maga olvassa fel a levelet, amelyet Pokorni Zoltán olvasott helyette, de nem csodálkoznék, ha egyszerűen félt volna, hogy elcsuklik a hangja.

 

Irtózatos döntést kellett hoznia, és azt hiszem, ennek a terhét láttam az arcán. Amikor beleegyezett, hogy eljön erre a rendezvényre, elfogadta a kockázatot, hogy egy egész nemzet hőse helyett esetleg ezentúl egy fél nemzet hőse lesz, s hogy ez a fél nemzet esetleg nem is elsősorban a csodálatos sportolót ünnepli most benne – akinek nincs párja –, hanem a hazafias személyiséget, s e tiszteletben nem más világbajnokokkal, hanem olyan jeles személyiségekkel fog osztozni, mint Philip, a hazafias popzenei műsorvezető.

 

A kissé talán feszült, de emelkedett hangnemű ünneplésnél, az ütemes bekiabálásoknál, az euforikus és gyújtó hangnemű buzdításnál és Orbán Viktor kétségtelen szónoki teljesítményénél (sikerült a szeretet szót indulattal kimondania, és sikerült úgy elmagyaráznia a jelenlévő MIÉP-szimpatizánsoknak, miért nagyszerű, hogy a pártjuk kiesett a választáson, hogy mindenközben nem sértette meg őket) többet mondott nekem az, ami Egerszegi Krisztina arcán tükröződött.

 

A Fidesz valószínűleg sikerként könyvelheti el ezt az eseményt: hatalmas tömeget csődített össze, hogy önmagát ünnepelje, és eltakarja az ellene leadott szavazatokat. Sikerült egy forradalmi népünnepélyt rendeznie, amelyen forradalmi szónoklatokat tartottak a jelenlegi kormánypárt képviselői és szimpatizánsai önmaguk mellett, és lelkesülten szidalmazták a parlamenti ellenfelet. Sikerült kockázatmentes pót-Vencel teret rendezni a magyaroknak, akiknek nem jutott ki a rendszerváltás eufóriájából (mivel a rendszert nem forradalmi úton döntöttük meg), és talán sikerül e népünnepélyt szavazatokra is váltaniok. 

 

Azon tűnődöm: miért éri meg a Fidesz vezérkarának feláldozni Egerszegi Krisztinát? Miért éri meg a nemzeti egység és lelkesedés egyik csodálatos szimbólumát belekeverni abba a hatalmi harcba, amelynek győztesei és vesztesei nem az ország választói, hanem megélhetési politikusai közül kerülnek ki?

 

Miért éri meg mélyen, érzéseiben, legemberibb kapcsolataiban, barátságaiban, családi kötelékeiben megosztani az országot?

 

A fiatal demokraták és PR-tanácsadóik szívesen emlékeztetnek a kommunista terrorra, de történelmi műveltségük – vagy felelősségtudatuk – valójában nem terjed addig, hogy a mozgalmi idők eszközeit elutasítsák.

 

„Az ország nem részvénytársaság” – mondja Orbán Viktor. Tudja-e, kitől származik ez a bon mot? S tudja-e, mikor dívott ütemes tapssal, zászlólengető felvonulással politikai választást nyerni? Tudja-e, mikor mozgósították utoljára országszerte az ifjúságot, hogy valami „mellett” kampányoljon? 

 

Tudja-e, hogy az elődjének vallott konzervatív magyar politikusok – Tisza István, Bethlen István – éppenséggel nem szónoki képességeikkel vagy karizmatikus beszédeikkel tűntek ki? Tudja-e, hogy valójában éppen Tisza 48-as ellenfelei, és Bethlen Gömbös-párti ellenfelei használták azokat az eszközöket, amelyekhez most ő nyúl?

 

Mint Philip, a hazafias popzenei műsorvezető mondta az egybegyűlteknek, erre a délutánra sokáig emlékezni fogunk. Én is ettől tartok: az indulat, még ha a „szeretet” címkét viseli is, sokáig él az emberekben. Semmi sem vall inkább Egerszegi Krisztina emberi nagyságára az én szememben, mint az, hogy megérezte az indulatban, az euforikus kiáltásokban a rombolás lehetőségét azután is, hogy letette a voksát egy politikai erő mellett. 

 

Nem lehet őt ezért is eléggé tisztelni. És bár megérezné a rombolás veszélyét mindenki más is, aki érzi az eufóriát.

 

Vaalsból Aachenbe tartottunk. Szerettem volna látni ezt a nagyon régi várost, egy olyan birodalom középpontját, Charlemagne, Carolus Magnus, Nagy Károly városát, amely a maga idejében – a 8. században – egy történelmi pillanatra európai és civilizált volt, írástudó, kozmopolita és a maga imázs-lehetőségeit tekintve igen korszerűen és nagyszabásúan bizáncias.

 

Vaals Hollandiához tartozik – történelmi léptékkel mérve nem túl régóta, alig kétszáz éve –, Aachen pedig az egyesült Németországhoz. A holland kolléga tréfálkozva idézte fel, hogy az utóbbi hónapokban járt Japánban, Kanadában és Ausztráliában, ahová éppen a konferencia-meghívásai vitték, csak éppen arra nem volt még alkalma, hogy „Isten legyen velünk” feliratú holland euro-érméit „Szabadság, egység, jog” feliratú német érmékre cserélje a szomszédban.

 

Úgy értünk át Németországba, hogy erre csak a szaporodó német feliratok figyelmeztettek a Limburghot Aachennel összekötő rövid úton. A hosszú urbanizált övezetben, amelynek révén a két régi város, a mai holland és a mai német, szinte egybenőtt, egyetlen ponton sem látni „határt”, a legtüzetesebb vizsgálat sem fedte fel, hol húzódhatott még nem is olyan régen két nemzet, két szuverenitás, két hatalom között az osztóvonal. 

 

A vaalsi konferencia német résztvevői közt azonban akadt olyan német professzor, aki felhívta rá a figyelmem, hogy Limburgh „valójában” német, s csak „hollandosították”, mint ahogy akadt olyan is, aki némi indulattal fejtette ki, hogy a Benes-dekrétumok ügye véleménye szerint végleg megakasztja most az Európai Unió bővítésének folyamatát, „ha a csehek nem térnek jobb belátásra a szudétanémetekkel kapcsolatban”.

 

A második világháború utáni rend erkölcsi fundamentuma inog, ahogy a második, vagy harmadik, generációk szeretnék revízió alá venni a hosszú ideig megkérdőjelezhetetlen ítéleteket és igazságokat. Mi volt rosszabb? A nácizmus vagy a kommunizmus? Kirakatper volt-e Nürnberg? Igazságosak voltak-e a háborúkat követő szankciók és területi átrendeződések? Elfogadható-e olyan diszkriminatív törvények léte, még ha nem alkalmazzák is őket, mint a Benes-dekrétumok? Nincs-e szükség a háború előtti tulajdoni viszonyok teljes visszaállítására, beleértve a német vagy magyar származású csehszlovák állampolgárok elkobzott vagyonának teljes visszaszolgáltatását?

 

És inog a hagyományos európai politizálás kultúrája is – a bevándorlási hullámok és a revizionista vágyak nyomán, de nem kis részben a hagyományos politikai elitekből való kiábrándultság és az új identitás keresése következtében megjelennek a populista mozgalmak, szinte mindenütt Európában, s a centrista pártok politikája is – követve a népszerűség kényszereit – egyre populistább színezetet ölt.

 

Magyarország sok tekintetben nem üt el annyira Európától, mint gondolnánk. De mégis elüt egy nagyon fontos szempontból, és ez keseríti meg, úgy gondolom, oly sokunk szája ízét Magyarországon.

 

Nevezzük ezt a különbséget „a határok” kérdésének. 

 

Az európai civilizáció lassú növekedését mindig az segítette, ha a diplomáciában, a gazdaságpolitikában, a kulturális értékek területén és a mindennapok világában csak puhán, elmosódottan voltak jelen azok a határok, amelyek a lelkiismeretünk, az érzelmeink és a benső életünk színpadán drámai, indulatos vagy-vagy formáját öltik. 

 

A kereszténység arra tanított, hogy az emberben vadállat is lakik, és a liberalizmus kiegészítette ezt azzal, hogy e vadállat, ha korlátlan és ellenőrizetlen hatalmat kaphat, a maga ösztönei szerint fogja használni azt: a saját életterének, szaporodási területének védelmébe fog, s az állam egészét megjelöli a maga területeként, feltűnő jelekkel, hogy a „másik” tudja, kinek a birodalmába tévedt.

 

Azért vagyunk emberek és európaiak, hogy ezt a vadállatot kordában tartsuk, ezért kell, hogy a személyes vagy csoporturalom zsigeri, fizikai jelei, határjelzői, eltűnjenek az életünkből még akkor is, ha indulatainkban megjelennek.

 

Limburgh és Aachen között elsimították a határokat, nincsenek zászlók, nincsenek jelvények. Nem kell szembesülnünk azzal, ki érzi magát németnek, ki hollandnak, ki pedig egyszerűen „vaalsi”. Személyes beszélgetésekben hangot adhatunk nemzeti érzéseinknek, mégoly ellenkező vagy szélsőséges politikai szimpátiáinknak és sérelmeinknek, és ha választásra kerül a sor, választhatunk ezeknek megfelelően. De a nyilvános térben, amely mindannyiunké, s egyre inkább egész Európáé, ezeket a különbségeket, ezeket a határokat nem fitogtatjuk. Mert ez a béke biztosítéka, ez az udvariasság és a civilizáció elsődleges parancsa. 

 

Ebben különbözik Magyarország Európától, s a „nemzetiszalag mozgalom” csak legfrissebb megnyilvánulása azon civilizálatlan, barbár szokásnak, amely feláldozza a társadalmi békét az erőfitogtatás, a törzsi jelvények kedvéért, amely rákényszeríti az embereket, hogy békés mindennapi életükben naponta szembesüljenek olyan szimbólumokkal, amelyek nem arra emlékeztetik őket, ami összeköt, hanem arra, ami elválaszt (ráadásul többnyire mesterségesen szított indulatok révén).

 

Tudnunk kéne, hogy legyenek bármilyen fontosak is számunkra nem pusztán értékeink (ami természetes), de politikai szimpátiáink is (ami viszont szerintem egy hiszterizált társadalomra utal), a legfontosabb mégis az élet, a mindennapi jóság, az öröm, a megfogható közösség, amelyet magunk köré építhetünk, a nyitottság a további jóra, a bizalom, amely nélkül nem létezhet igazán civilizált társadalom. 

 

De hát ezt a magyar választók tudják jól, azt hiszem. Csak politikusaink nem akarják elfogadni – mintha minden erejükkel azon volnának, hogy lerombolják a valódi emberi értékek nyitott világát, s arra kényszerítsenek bennünket, hogy az ő hatalmi jelvényeiket, az ő véres kardjukat hordozzuk, és állatias üvöltéssel vessük magunkat egymásra, vagy legalább megalázó pillanatokat szerezzünk a másiknak azzal, hogy éreztetjük vele, nem tartozunk össze, és az össze nem tartozás fitogtatását fontosabbnak gondoljuk az összetartozás lehetőségénél.

 

Politikusaink persze önmaguk alatt vágják a fát, hiszen hosszú távon nem létezhet demokratikus ország olyan politikai elittel, amelynek egyes csoportjai képtelenek civilizáltan szóba állni egymással, képtelenek alkalmi szövetségeket kötni, nem indulatokon alapuló koalíciókat – az ország érdekében. Talán megtanulják majd, ha máshonnan nem, hát abból a rémes választásból, amellyel most például az eredetileg centrista hajlamú Fidesz szembesül, a saját hibájából, és csakis a saját hibájából. 

 

Mindenesetre bármikor érik is el politikusaink a kellő érettséget, a magyar társadalom nem várhat rájuk. Ideje volna fellázadni, azt hiszem – a civilizáció szelíd eszközeivel. Győzzön bármelyik erő a választásokon, a civil közvélemény feladata volna – a saját békénk, s még inkább a gyermekeink békéje érdekében –, hogy a politikai manipulációkra adott válaszaival visszakényszerítse politikai elitünket a hatalmi fitogtatás, a szimbolikus manipuláció és a véres kard-hordozás primitív útjáról a civilizáció útjára.

 

A melldöngetés, a történelmi jelképek, a kulturális értékek átpolitizálása és kisajátítása, a hatalmi jelvények hordozása, az erőfitogtató gyűlésezés nem a civilizált demokrácia politikája, az a csőcselék, a primitív ember politikája. Még akkor is, ha valaha, a nem is olyan távoli nyolcvanas években nem volt más eszközünk a politikai és emberi önállóság és méltóság kifejezésére.

 

A nyolcvanas években az utcai politizálás még nemes gesztusnak tűnt, s a szimbolikus alkalmas felhasználása a politikai ellenállás kimutatására – mondjuk egy március 15-én – az ember életének legszebb pillanatai közé tartozott.

 

De az emberi méltóság ma abban áll, hogy ellen tudunk-e állni az egyre inkább csőcselékre szabott politikai PR-nak. Ha igen: Magyarország, annyi szörnyű megpróbáltatás után, végül nyertesen kerül ki a történelemből. Ha nem: akkor a kiskirályok, a gátlástalan udvaroncok és a szervilitás kora jön el.

 

Az értékeket nem a politikusok teremtik, hanem az emberek. A nemzeti érzést nem az fejezi ki, ha az utcán melldöngetve hirdetjük, hogy a Fideszre fogunk szavazni. Akkor élhetünk együtt békében, ha ezt megértjük, ahogy Limburgh és Aachen lakosai megértették. Akkor leszünk európaiak. 

 

 

Kövér László mondta volt: azt utálja a sajtóban, hogy a legrosszabbat hozza ki belőle. Prófétai mondat volt. 

 

A „kiből jön elő a legrosszabb?” afféle közéleti társasjátékká látszik előlépni most a választások előtti napokban. A társasjáték szabályai még homályosak, de bízhatunk benne, hogy a régi-új törvényhozás pontosítja majd a menetét és gondoskodik róla, hogy időben felkészítsék az ország minden lakosát. 

 

Úgy képzelem, a magyar közéleti társasjátékot kötelezően oktatni fogják minden általános iskolában. 

 

A gyermekek a társasjáték szabályait már hatéves korban elsajátítják, és az életre felkészülvén alkalmazhatják ismereteiket az iskolai szünetekben. A „képzett munkaerő – művelt polgár” program értelmében ezentúl a szünetteljesítmény formalizált értékelése is része lesz a nevelő munkának. 

 

Ha egy gyermek „hülye pisisnek” nevezi osztálytársát, és ezzel kacajt fakaszt kiskorú polgártársaiból, piros pontot kap. A nevezett osztálytársnak azonban joga van a megfelelő ellenlépésre, és ha sikerül a „hülye pisis a te anyád” kifejezéssel, vagy más kreatív megnyilvánulással, a maga érdekében befolyásolnia a közvéleményt, akkor maga is jogosult egy piros pontra. A játék szabályai azonban ennél bonyolultabbak. A játékosok ugyanis az iszonytatóan mulatságos szidalmak halmozása mellett – tíz piros pontonként – felhasználhatják a folyosó hirdetőtábláit üzeneteik elhelyezésére. A tacepaók kellően szorgos gyarapítása folytán egyes játékosok, illetve csapatok egyes hirdetőtáblákat tartósan ellenőrzésük alatt tarthatnak.

 

A közfelháborodás felkeltésére irányuló lépés – pl.: „Kovács Pisti rohadt szemét!” felirat a menzán – jelentős pontszámelőnyt hoz a lépést először megtevő játékosnak, de csak akkor, ha a bemószerolt játékostárs elég dühös lesz ahhoz, hogy anyukája, apukája és a helyi rendőrörsön dolgozó nagybácsi együttes fellépésével fenyegetőzzék. 

 

Amennyiben közvetlen és párbaj-jellegű tettlegességre kerül sor, a pontszerző lehetősége kisebb, ilyenkor azonban lehetőség nyílik más játékosok számára is a kiugrásra, ugyanis az árulkodás, illetve az igazgatói intővel való fenyegetőzés bármely harmadik félnek három piros pontot hoz.

 

Figyelmeztetendő az a gyermek, aki nem viseli kellően feltűnő helyen úgy a tanórák alatt, mint a délutáni foglalkozás idején, a megfelelő játékosi csapatjelvényt. A jelvény és a csapattagság tetszőleges gyakorisággal változtatható, azonban jelvény hiányában az első felszólítás után bármely más játékos dupla piros pontért megverheti  és szidalmazhatja a feledékeny gyermeket, a második felszólítás a játékból való tartós kizárást vonja maga után (ekkor a gyermek az iskolai étkeztetés során kapott ételadagokat köteles átadni a legtöbb piros pontot gyűjtött jelvényes osztálytársának).

 

A magyar demokrácia jelmondata – „demokrata az, aki nem fél” – értelmében a gyermekeknek a játék során el kell sajátítaniuk az aggálytalan (félelemmentes) viselkedés civilizált formáit, úgymint:  

 

bátran kövessük példaképeinket, mindig mondjuk ki, amit apukánk szokott, ha a lábára ejti a fúrógépet, gyűjtsük a felnőttek bátor megnyilatkozásait, különösen a stresszt okozó élethelyzetekben (tömegközlekedési eszközön észlelt sérelem, gépkocsivezetés közben tapasztalt jelenségek, munkahelyi problémák), kérjünk magyarázatot tanárainktól az e helyzetekben hallott megnyilatkozások homályosabb pontjairól („kúrd meg az anyádat, hülye picsa”), gyűjtsük szorgalmasan a bátor pozitív hősök mondásait, különösen igazságos háborúk és hazafias akciók kontextusából („kinyírom a rohadt gecit!”, „húzd el a beled innét te áruló!”), mindig gondosan tüntessük fel kabátunkon, táskánkon, felsőruházatunkon és váltócipőnkön, melyik banda (versenyző csapat) tagja vagyunk, és kit akarunk megverni, figyeljük országunk vezetőinek példamutató megnyilvánulásait („bűnbanda!” „hazaáruló strigák!”, „akasszátok fel magatokat!”, „le kell lőni, mint a kutyát!”, „brekeg a banya”), sajátítsuk el a defenzív bátorságon alapuló agitáció szabályait („megmondlak az EU-ban!”, „ha nem segítetek, mindenkit megvernek a fiúk!”, „igazgatói intőt fog nektek adni az apukám, ha ő lesz a független bíróság!”, „kimegy rátok az APEH”).

 

A tanév végén, a társasjáték értékelésekor a piros pontokat összeszámlálják. A legtöbb piros pontot szerző játékos (és csapata) a következő tanévben a teljes diákságot jogosult képviselni az iskolatej, a szociális támogatás, a kirándulási költségvetés, a hirdetőtáblák, valamint az igazgatói intők odaítélésekor. A nem a győztes csapathoz tartozó gyermekek számára a játék morális hozadéka jelentős:  megérthetik, hogy győzni jó, nem-győzni viszont veszélyes.

 

Természetesen a program indítása megköveteli, hogy a pedagógusok célirányos továbbképzésben részesüljenek. Mivel azonban erre egyelőre nincs elkülönítve megfelelő összeg a költségvetésben (az oktatási célú kiadások átszervezése a harmadik tizenötéves költségvetési terv bevezetése előtt nem várható), javasoljuk, hogy a problémát a kötelező óraszám emelésével oldják meg a döntéshozók.  

Köztudott, hogy enervált és dekadens korban élünk (néhány évszázada), midőn a civilizációs túlfinomultság következtében elfolyósodott agynak brutális ingerekre van szüksége, hogy legalább néhány idegsejtet tűzbe hozzon.

 

Baromi unalmas a tévé mostanában.

 

Itt volt ez a frankó háború, sajna sokat nem lehetett látni belőle, zöld fények villogtak meg ilyenek. Röhej, hogy fehérember hulláját alig mutatták – biztos cenzúrázták a CNN-t az amcsik! –, egyéb hullák meg már annyit voltak, hogy sokat. Itt egy árvíz, törzsi harc, éhínség, szárazság – ki nem unja már azt a sok barna és sárga arcot. És mondd meg, az amcsik nyertek, de nem mutatnák semmiér’, hogy köpi a golyót az M16-os. Tegnap már inkább kihoztunk valami jó kis mészárlós cuccot az intercomból. 

 

A Terry Black már érdekesebb volt, főleg hogy az anyuka brutálpornóban utazott, de a képeken pont a lényeg nem látszik, a fickó meg nem produkálja magát eléggé, semmi buzulás, csak mondja, hogy szereti a gyereket, meg az ügyvédek dumálnak – bocs, már alszom is. 

 

Az a király az ATV-ben, hogy van benne férfiasság meg minden, még a Feró is volt benne. Csak egyenesbe nem hozzák a pornót, mert az ORTT felhúzná a finnyás kis orrát (tudja is az a szőke kis bula, mi szolgálja a közt!). Na, nem is igen nézzük a királyit, meg a Dunát. Ki a francot érdekel a sok nagyokos duma, meg művészet! apám! kész röhej. Lefárad az agyam tőle. Viszont amit az atévések meg a pannonosok politikában csinálnak, az király – de tényleg, abban van erő, kábé annyival jobb még a Viktornál is, mint ez az Aria Giovanni a szomszéd nyanyánál. 

 

Na most, az volt, hogy kiment a haver brunyálni, mi meg valami tuti cuccot kerestünk, de közben véletlenül rákapcsoltunk az ATV-re. Visszajön, mondja, na, ti jól beizgultatok, gyerekek. Valami jó muffra lőttetek? 

 

Mondjuk neki, figyeld, ott a Bayer, állati hogy odamond az izéknek, rohadt komcsiknak. Figyeled, mindjárt behúz valakinek! Vazze, kurva jó ez a politika azért. 

 

Jó, hogy van a Bayer, komolyan, az asszonynak meg a tatának persze tetszik a korona meg a többi, de mi halálra unnánk magunkat nélküle. Mindig be tud dobni valami keményet – figyelted? Komolyan mondom, nagyobbat élveztem a dumáján, mint a texasi kéjgyilkos második részén. 

 

És figyeld meg, hogy ez érdekli a népet, de tényleg, hát közszolgálat – röhögnöm kell --, a Bayer, az igen, az tökös, az megmondja, naná, hogy arra harap a rendes magyar ember, nem a zaktuálisra meg a kurva sok betűre a népszabóban. Amikor oda írt a Bayer, azt nem olvastam volna el, tuti.

 

Nehogymár ne szórakoztassanak a pénzemért! Okoskodni én is tudok, örüljön a sok okostojás, meg komcsi, de tényleg, hogy nem lógnak a lámpavason. Most már más világ lesz, a Bayer lesz a megmondóember, meglátjátok. Én komolyan kinevezném a parlamentbe, lenne megint ott is valami érdekes.

 

 

Sajnos a politikai cirkusz mutatványai is porosodnak. Értő bólintással tudomásul vesszük a korrupciós ügyeket, időnk úgy sincs kibogozni a részleteket, valaki mindig lop, de hát mindenhol mindig lop valaki, még a Kohl is lopott. Egy gyújtó hangú publi még ki tudja hozni az emberből az érzést, de ha csak a híreket nézzük, a fásult arcunkról nem lehetne leolvasni, hogy politikailag kommentálnak éppen, vagy időjárást mondanak. A sport, az persze más. 

 

Gondolkodni nem energiatakarékos dolog, gondolkodik a magyar polgár a saját dolgán eleget, de színházba azért jár, hogy ott szórakoztassák. A tévét is azért nézi, meg az újságot is azért olvassa. Egy kis üdítő izgalom, kis levezető valami, kell az ember életébe a tízórás meló után. 

 

A politikán gondolkodni végképp fölösleges. Nagyon igaza volt a miniszterelnök úrnak, amikor azt mondta, a magyarok világképet választanak, nem politikai programot. Világképet, szép, nagy plakátokat, elérzékenyülésre, önelégültségre, büszke arroganciára és egyéb kellemes érzésekre lehetőséget adó szimbólumokat.  

 

Aki gondolkodik, rosszul jár, mert csak arra jöhet rá, hogy nem kap elég tájékoztatást, hogy megítélje a dolgokat, csak világnézetet (vagyis propagandát) kap, hogy szeressen vagy utáljon. És ha gondolkodna mégis, a gondolataival nem megy sokra, mert olyat még nem látott a világ, hogy gondolat mozgasson tömegeket, azokat az indulat mozgatja. Aki nem tömegben közelít a politikához, azt többnyire a jól felfogott önérdek vezeti. 

 

A mi politikusaink okosak, értik ezt. Mindenkinek azt kínálják, amire vevő: indulatot és színházat a népnek, mézesmadzagot és klientúrát a jólfelfogónak. 

 

Nem csoda hát, hogy lassan, és biztosan, stabilizálódik a munkamegosztás. Az elegáns propaganda fennen úszó fellege eltakarja a népi szórakoztatás eme másik változatát, de szüksége van rá azért. Virul Magyarországon a politikai pornográfia, és bizony szükség van ehhez olyan profikra, mint Lovas István vagy Bayer Zsolt. Miről beszélnénk különben? A nyugdíjreform és a családpolitika bonyolult tilitolijáról? A költségvetés művészi titkairól? 

 

A dühös lihegés mindig népszerűbb lesz, ugyanazért, amiért a szappanopera népszerűbb a dokumentumfilmnél, az akciófilm a művészfilmnél, a Szent Korona az alkotmánynál. Elég nézni és érezni, nem kell gondolkodni, márpedig ez jelentős energiamegtakarítás, tán még egy benzinár-csökkentéssel is felér.