Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

 

Árvíz ide vagy oda, augusztus 20-án a köztársasági elnök a menetrendnek megfelelően idén is átadta A Magyar Köztársasági Érdemrend különféle keresztjeit a különféle felterjesztett kiválóságoknak a Parlamentben. Egy felterjesztett kiválóság kivételével - ügyéről már hallhatott a kedves olvasó. Hogy jól tette-e a köztársasági elnök, amikor Horn Gyula volt miniszterelnök neve hallatán besokallt, most nem kívánom firtatni. Egy magyar kormányfő - Antall József 1993-ban - megkapta már a magyar állami kitüntetés legmagasabb fokozatát, de kormányfő és kormányfő közt is van különbség. Hogy más ne mondjunk: Antall József 1993-ban halálos beteg volt. Félre is ezzel. A magyar kitüntetések 1990 utáni rendszerének sarkallatos pontja aligha az, hogy Horn Gyula plebejus lényét és pártállami múltját beveszi-e a köztársasági elnök gyomra, s hogy Medgyessy Péter miniszterelnök részéről bölcsességre vallott-e eme gesztus az egykori főnök iránt. Elvégre a minisztertárs, Békesi László, a maga technokratább profiljával, megúszta a kiválóság körüli huzavonát, és hát kinek fáj az, hogy kapott egy plecsnit? 

 

A legkülönösebb felterjesztések - nyilván a sárga irígység beszél belőlem - nem is az egykori politikustársak, hanem a sajtó kiváló képviselőinek körében születtek. 

 

Nem példátlan természetesen, hogy kiváló újságírókat, humoristákat, rádiós és televíziós személyiségeket lovaggá ütnek, felvesznek a becsületrendbe, netán állami kitüntetést vágnak hozzájuk (minő meglepetés: a németek is érdemkeresztnek hívják a maguk magas állami kitüntetését). Ha azonban keresztezzük a francia rendszert a némettel, ahogy az új magyar állami kitüntetések esetében történt, akkor igen furcsa eredményre juthatunk. A kétféle kitüntetésfilozófia így előhozott rosszabbik vonásai (elitizmus és vállveregetés) különös elegyét adják a marcipános-habos cikinek és az ön- és közveszélyes demoralizálódásnak. 

 

A francia rendszer szerint (amelyet még Napóleon talált ki és de Gaulle tökéletesített, így némileg militarisztikus), a kitüntetettek egy elit rendbe tartoznak (amelyen belül lényegesek a fokozatok és a rangok, s amelynek feje mindig az államfő), és bizonyos morális és viselkedési normák várhatók el tőlük a kitüntetettség fejében. Ez a szisztéma egy lovagrend vagy egy szabadkőműves páholy zártságával vetekszik: ide nem lehet csak úgy jelentkezni, vagy beajánlani valakit, se civil, se szakmai alapon: az állam dönt, az állam ítéli meg, hogy ki szolgálja a közt, és hogyan. Aztán lehet a sajtóban tiltakozni, ha nem tetszik a dolog. Csakhogy ha egyszer valakit kitüntettek: azontúl noblesse oblige. A kitüntetett becsülje meg magát, és legyen minden tekintetben példamutató férfiú vagy hölgyemény, különben kap a fejére a "rend" fensőbbségétől: és a rend bizony politikai nézettől függetlenül mindig egyetlen rendként működik: jobboldali és baloldali kiválóságra ugyanazon normák vonatkoznak, ugyanazon szervezeten belül. A francia becsületrendnek nemcsak becsülete, de erkölcse is van, amelynek megsértése büntetéssel jár - legalábbis elvben. Magyarországon ilyesmiről aligha beszélhetünk. 

 

A német és a brit rendszer a demokratikusabb változatot honosította meg: előnyben részesíti a humanitárius tetteket vagy a közösségnek tett szolgálatot az állam dicsőségével szemben, és az állami fennhéjázásról is lemondva kikéri polgárai véleményét: bárki felterjeszthető, megfelelő indokokkal és referenciákkal, a köz érdekében végzett bármely nagyszerű munkáért. A beterjesztés persze nem garancia arra, hogy az illető kap is valamit: de a díjosztók megvizsgálják az érdemet, igyekeznek felfedezni a politikai elit számára nem látható kiválóságot, közösségi érdemet. Még mielőtt azt hinnék, hogy a németek megint mintagyerekek akarnak lenni: az angol monarcha - esetünkben királynő - úgyszintén lemondott azon jogáról, hogy maga jelölje ki a kitüntetésre érdemeseket, de a brit kormány sem tartja fenn magának a jogot erre: az ajánló lap a külön erre a célra létrehozott oldalról éppúgy letölthető, s postázható a külön erre a célra létrehozott hivatalba, ahogyan a Német Köztársaságban is. A lovaggá ütés, az állami kitüntetés afféle kedves, kellemes, felejthető, de népszerű dolog - attól még Elton Johnnak nem morális kötelessége posztszovjet országokban diszkont áron koncertet adni, vagy általában példamutatóan és nemesen viselkedni. 

 

Magyarországon - a törvény szerint - a kitüntetősdi szigorúan állami elitbiznisz, de bármiféle morál, kötelezettség vagy példamutató magatartásra való intés nélkül. Afféle hivatali ügy: a szakminiszterek a kormányfő elé terjesztenek, a kormányfő javasol, a köztársasági elnök pedig szépen átadja, ahogy kell. Hogy minek alapján, kinek - ezt eldönti a kormány. A polgárok ebbe nem szólhatnak bele -- még az esélytelenek nyugalmával sem. A közéletben mutatkozó kiválóság a jelek szerint nem rájuk tartozik. 

 

Magyarországon az eddigi kitüntetési politika szerint a “köz” szolgálata eme magas ("köztársasági érdemrend") szinten a legritkább esetben jelent közösségi, humanitárius munkát, példamutató önfeláldozást vagy akár egyszerű szakmai tartást. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a pártkassza feltöltőjének apukáját és az egykori pártbeli vagy munkahelyi havert egyforma valószínűséggel tüntetik ki, míg a maradék néhány hely azoknak jut, akiket úgy általában ki szoktak tüntetni, minden második kormány alatt. Lehet, hogy megjelenik a listán néhány kiemelkedő szakmai teljesítmény, önfeláldozó élet, közösségépítő munka is, néhány új ember, új név, újfajta példamutató vagy nagyszerű teljesítmény, amelyre éppen egy ilyen kitüntetésnek kéne felhívnia a figyelmet -- de ezt a többi közt már biztos nem veszi észre senki. A magyar kitüntetések nem arra szolgálnak, hogy kiemeljék és fénybe vonják az árnyékban önzetlenül vagy kiválóan munkálkodókat, a fiatal tehetségeket, a méltatlanul elfelejtett szakmai pályákat. 

 

Egyszóval: nyugodjunk bele, hogy errefelé nagyjából akárkit kitüntetnek. Persze, hogy néha becsúszik egy-egy gikszer. Nem is szoktam már odafigyelni - utoljára 199*-ben csodálkoztam ilyen nagyot, amikor jeles emberek egyik listájára valahogy felkerült egy kiváló pszichiáter, aki mellékállásban súlyosan antiszemita röplapok terjesztésével foglalkozott. Az se tűnt volna fel, ha véletlenül nem éppen aznap landol egy szívhezszólóan fajvédő levélke a levelesládámban, amikor a kitüntetettek névsorát nyilvánosságra hozták. 

 

De ezen a tegnapi, viharosan szép augusztusi napon, mivel nem rezegetette ablakaimat és ijesztgette macskáimat a népi örömforrás, leverte nálam a lista a lécet. Nem Békesi, nem Horn: hanem Farkasházy, meg Selmeczi, meg Trunkó, meg Gálvölgyi. A Hócipő és a 7i7-es. Meg Mészáros, meg Bolgár György. A szoclib oldal bajnokai és mártírjai. Ugyan melyik minisztérium volt szakmailag illetékes ügyükben, hogy egyértelműen megállapítást nyert: jól szolgálták a közt? 

 

Mivel szakminisztérium e tárgyban nem létezik, csak a minisztériumok, illetve a miniszterelnökség PR-osztályára és sajtófigyelő-szolgálatára tudok gondolni. Netán a megfelelő pártéra. Hacsak nem kézileg mazsolázza az arra érdemeseket a miniszterelnöki titkárság.

 

A sajtó minősítése nem a mindenkori kormány feladata. Ez inkább fordítva helyes. 

 

Félreértés ne essék. Nem a nevezetekkel, vagy tevékenységükkel van baj. Nevezettek olyanok, amilyenek, hol jók, hol rosszak, hosszú ideje ténykednek a maguk területén, és voltak és lesznek ragyogó pillanataik. Tevékenységük jogállami keretek közé illő, szórakoztató célú vagy felvilágosítónak szánt munkavégzés. 

 

De ezért ne tessék kitüntetni államilag, miniszterelnökileg egy sajtómunkást - még akkor se, ha mindig vicces vagy mindig okosakat mond, amennyiben nála ez munkaköri követelmény. Ezzel ugyanis a sajtó szabadságát és erkölcsét gyilkolja az állam, kitüntetés formájában (ahogy tette ezt már az előző kormány alatt is). 

 

Ne tessék kitüntetni senkit azért, mert - hm - a megfelelő oldalt zengte a megfelelő időben. Ezzel végképp korrumpálódik a sajtó, amelyet amúgy is szívesen vádolnak meg az éppen elégedetlenek azzal, hogy megvásárolható bértollnokokkal van teli. 

 

Ha egy adott politikai vélemény képviselete nem jár veszéllyel, s nem követel különösebb hősiességet vagy áldozatot, akkor nem mondhatjuk, hogy önmagában érdem: egy demokráciában nem érdem sem jobboldalinak lenni, sem liberálisnak lenni, sem baloldalinak lenni. A politikai vélemény ugyanis a demokrácia velejárója, ennek kifejezésére pedig többek közt a sajtó szolgál. 

 

Ez ugye -- evidencia. Hiszen ha egy újságíró, publicista vagy humorista a véleményének politikai színezete szerint minősül a köz jó vagy kevésbé jó szolgájának, az a szakmai morál és a független tájékoztatás eszményének halála. Idén is sikerült tehát a Parlament Kupolacsarnokában eltemetni a szabadság, a függetlenség, az öntudatos polgár, a felvilágosult ember értékeit. 

 

Ha az evidencia mégsem evidens, ha a sajtószabadság és az államilag kitüntetett vélemény közti összeférhetetlenség nem nyilvánvaló, az annyira gáz, hogy őszintén együttérzek a kitüntetettekkel. Most biztos nagyon-nagyon szégyellik magukat függetlenségük és hitelességük eme megnyirbálása miatt.

 

 

  Loppert Dániel húszéves történelem-filozófia szakos hallgató  Kapolcson árulónak nevezte az arra sétáló   miniszterelnököt. A tapolcai  rendõrkapitány rendzavarás szabálysértés miatt feljelentést  tett a fiatalember ellen, akit elsõfokon a tapolcai városi biróság figyelmeztetésben részesitett és 1050 forint perköltség megfizetésére kötelezett. A biróság épülete elõtt az a Bayer Zsolt, aki nemrég a Hanukka ünnepségek kapcsán emlegetett pofonokat meg nem határozott személyeknek; diktatúráról értekezett és bátran   lehazaárulózta Medgyessy miniszterelnököt. - Ma 1050 forint, holnap   börtön - mondták többen. Hülyeség, mondom én.

 

  Ebben a dolgozatban egyetlen kérdéssel foglalkozom. Mi történt volna ha a szólásszabadság szülõhazájában az Egyesült Államokban  állitották volna biróság elé Loppert Dánielt. Miért releváns ez ?

 

  Azért, mert a magyar Alkotmánybiróság 36/1994-es határozatában  a szólásszabadságnak a határait szinte pontosan ugyanúgy jelölte  ki ahogyan azt a United States Supreme Court tette.

 

  Úgy  gondolom, hogy Loppert Dánielt az Amerikai Egyesült Államok  Legfelsõ Birósága felmentette volna és ezt megpróbálom érvekkel  alátámasztani.

 

  1942-ben a New Hamshire állambeli Rochesterben egy Chaplinsky  nevû férfi a Jehova Tanúi röplapjait osztogatta a város fõutcáján.  Kisebb tömeg verõdött össze. A helyszinre érkezett egy Bowering  nevû seriff, aki felszólitotta Chaplinskyt, hogy  menjen szépen haza. Ekkor Chaplinsky szemét fasisztának nevezte  Boweringet. Chaplinskyt elitélték, az ügy az amerikai Legfelsõ Biróság elé került. A biróság helybenhagyta az itéletet.

 

  Az indoklás szerint az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának  a szólás szabadságáról szóló elsõ kiegészitése nem vonatkoztatható  arra az esetre, ha valaki szándékosan inzultál valakit közterületen.

 

  Ezt nevezik az amerikai jogban a "fighting words" doktrinának.

 

  Magyarul szándékos provokációnak nevezhetünk egy olyan kijelentést  amelynek semmi más célja nincs, mint hogy a velünk  szembenálló személyt annyira felbõszitsük, hogy az vélelmezhetõen fizikai erõszakkal válaszol.

 

  A biróság, tehát jogilag értéktelennek nevezett bizonyos szólásokat  amelyek profán, támadó, esetleg obszcén hangvételén kivül egyéb  tartalma nincs. Tehát a szólásszabadságnak létezik egy ismert  és az amerikai biróságok által is elismert korlátja, amelyik formailag alkalmazható Loppert Dániel esetére.

 

  Fontos, hogy itt nincs szó becsületsértésrõl, rágalmazásról.  Itt lényeges elem az, hogy az inzultált személy közvetlen közelében  hangzik el a provokáció. Önmagában egy közszerepet vállaló személy esetében sokkal súlyosabb sértés sem büntethetõ. Erre kiváló precedens Larry Flynt ügye, akinek ujságja a Hustler magazin, részeg disznónak nevezte Jerry Falwell konzervativ keresztény prédikátort egy paródiában (pontosan nem idézem mit irtak róla,  mert nincs kicsi sárga köröm, benne egy szép nagy 18-as számmal).

 

  1971-ben a Legfelsõ Biróság elé került a Cohen versus California  ügy ahol a vádlott egy "Fuck the Draft" szöveggel ellátott  pólót viselt egy kaliforniai tüntetésen. A "Fuck the Draft"  nem kifejezetten azt jelenti, hogy "drágám kaphatnék még egy szelet a vajas piritóst?". Ennek ellenére a biróság Cohent felmentette. Mivel direkt módon senki ellen nem irányult az a szöveg amit kommunikált, noha, természetesen inzultálhatott vele embereket. Két évvel korábban a Street versus New York ügyben a biróság kijelentette, hogy az amerikai nemzeti lobogó nyilvános elégetése az Elsõ Kiegészités által  védett szimbolikus beszédnek minõsül és nem szándékos provokációnak.

 

 Nem tudom, hogy Loppert Dániel mellett demonstráló FIDESZ-esek Street úr mellett is demonstrálnának-e, akit bizony ugyanazon elvek védenek mint Loppert urat.

 

  1992-ben került az amerikai Legfelsõ Biróság elé az az ügy, ami alapján én most fel fogom menteni Loppert Dánielt.

 

  Egy ifjú minnesotai náci keresztet égetett egy fekete   család kertjében. A helyi törvények szerint elitélték. A biróság 5:4 arányban a konzervativ Scalia biró elõterjesztésére a vádlottat felmentette, és megsemmisitette St.Paul város vonatkozó törvényét. Scalia argumentuma arra hivja fel a figyelmet, hogy egy durva, sértõ, esetleg obszcén hangú szöveg is fejezhet ki valódi politikai véleményt. Bár formailag alig különbözik egy kocsmai provokációtól, valójában politikai véleménynyilvánitás, és akkor, függetlenül attól, hogy mi errõl a társadalom többségének vagy az inzultált egyénnek a véleménye, védendõ. Loppert Dániel  árulónak gondolja Medgyessy Pétert, én nem. Loppert Dániel nem általában, valamiféle ostoba dühtõl vezérelve mondta azt amit, hanem azért mert igy gondolta. Ezt józan ésszel igy vélelmezi az ember, Medgyessy ügynök volt, ez a tény felbõszitette a fiatalembert és ezt a miniszterelnök arcába vágta.

 

  És ezért cselekedete nem rendzavarás, hanem a véleménynyilvánitás egyik szélsõséges formája. Ha azt mondta volna "Medgyessy, te mocskos görény, gyere ki a hóra", akkor az, érvelésem szerint büntethetõ lenne, ez igy nem.

 

  Loppert elõállitása, igazoltatása a Miniszterelnök védelmében,adott esetben igazolható lépés lehet, de talán elég ilyenkor valakit lehurrogni. Szeretném felhivni az olvasók figyelmét,  hogy a fentemlitett esetek egy részében óriási botrány tört ki, a közrend komoly veszélybe került. Ennek ellenére mentették fel a vádlottakat.

 

  Ennek az irásnak semmi más célja sincs, minthogy egy adott kérdésrõl máskép szóljon, mint más irások. Egyáltalán  nem kivánok igazságot tenni. A magyar jogrend  a szólásszabadság hasonló felfogása ellenére nagyon komolyan   különbözik az amerikaitól. Egyszerûen azt akarom leirni, hogy igy is lehet errõl az esetrõl gondolkodni.

Kormányzatok azért alakulnak – rémlik fel nekem politikafilozófiai tanulmányaimból –, hogy a kormányzásuk alá tartozók (demokráciában: állampolgárok) életét így-úgy egyengessék, biztonságukról gondoskodjanak, s boldogságuk vagy boldogulásuk kereséséhez különféle lehetőségeket biztosítsanak. Cinikusabb megfogalmazásokat is hagyott ránk persze a történelem, ezek leghíresebbje talán a panem-et-circenses megközelítés, amely a magyar politika idei nyári teljesítményeit tekintve most különösen találónak tűnik. Folytatásos kémsztori: könnyű, nyári olvasmány, munkahelyen, büfében, folyosón, strandon egyaránt élvezhető. Sztárok a főszerepben! 

 

Nem is csoda, ha gyanakvóbb elmék „az egy ország keresi a kémeket” játék mögött egy császári udvartartás (párt, netán polgári árnyék) PR-mestereit keresik („ki szivárogtat mit, hogyan és miért?” aljátszma), és hogy izzanak az internetes fórumok a jólértesültek félig-sem-információitól és a türelmetlenek „mondjátok-meg-már-légyszi-ki-volt-az” kérdéseitől (nyilván ők azok, akik egy krimit se bírnak végigolvasni, mindjárt a tett leírása után a mű végére lapoznak, átugorva a hosszadalmas és küzdelmes nyomozást).

 

Az össznépi cirkuszból kiváló és általában mértéktartó sajtótermékek sem bírnak kimaradni: olyan PR-fogások élénkítik a játékot, mint a Heti Világgazdaság augusztus 3-i száma, amelynek „információira” való hivatkozással a napi sajtó már a hetilap megjelenése előtt számokkal és fedőnevekkel dobálózott. Ehhez képest a HVG cikke ingerszegény, de a cirkusz posztereként azért megjárja: 16 fekete öltönyös embert és egy fehér kosztümös hölgyet láthatunk rajta, kiemelt keretben, a képaláírásként is szolgáló főcím: „D-008, Bihari, Magasdi”. Tessék találgatni, melyik melyik?

 

Hogy a kormányzás – és a politikai élet minden nyilvános szöglete és felszíne – a nép szórakoztatását (is) szolgálja, éppenséggel nem volna baj. Ha nagyon komolyak, puristák és államférfi- (államasszony-) –hívők vagyunk, mondhatjuk, hogy ez afféle sajnálatos velejárója a politikának, és a demokratikus kornak, amely mindenből médiát, sztárt és sztorit csinál. Máskülönben pedig bátran és jó lelkiismerettel szórakozhatunk: aki manapság politikusnak megy, az tudván tudja, hogy az éppen aktuális Britney Spearsszel fog versenyezni magazinok címlapján. Ez a felismerés amúgy az ügynökügyi szórakoztatási kampány előtt megszületett már – legalábbis a volt kormány oldalán, ahol a szolid populizmus nevében hamar megkezdődött a gyermekkori és családi fényképek és események, valamint kedvenc versek és festmények kiszivárogtatása a megfelelő közönségnek. A jelenlegi kormányoldal kevés fotogén figurája közül Medgyessy Péter a minap egy kistehenes pólóval igyekezett enyhíteni az emberi oldal iránti kielégíthetetlen keresletet (nekem egyébként tetszett), s látható, hogy e téren, ha kissé elkésve is, megkezdődött a baloldal régen aktuális felzárkózása a néphez.  

 

A baj ott volna, hogy nyári szórakoztatásunkba oda nem illő színek keveredtek, mondhatni az egész fő vonulat nem igazán illik oda, ahová került: a folytatásos krimi kategóriába. Nem mintha nem így lenne a legkellemesebb befogadni – állampolgárként és a szórakoztatás alanyaként – a vádak és viszontvádak áradását, és nem mintha nem töltene engem is el örömmel a hedonista magyarság azon csodás képessége, hogy még a legocsmányabb lejáratási kampányokon is jól tud szórakozni.  Abban látom a bajt, hogy miközben a lejáratási igyekezet (bárhonnan bárhová tart is, bárki is a célpont) elveszti politikai élét, és olyan angol börleszkre kezd hasonlítani, amelyben egyáltalán semmilyen szekrényt, levelet vagy fiókot (tegyük hozzá: újságot) nem lehet kinyitni panaszos csontvázak és kísértetek kiszabadulásának veszélye nélkül, mulattunkban, szinte oda sem figyelve, egy félrevezető megoldás mellett tesszük le a voksunkat. 

 

Röviden: nem hiszem, hogy ez az egész nagyon vicces. A cirkusz most eltakarja azt a két kérdést, amelynek megválaszolására véleményem szerint szükség volna, még ha nem remélhetjük is, hogy egyszerű és gyors válasz születik, akár a politikusok PR-csapatában, akár a közvéleményben. A két kérdés nem azonos azzal a harmadik kérdéssel, amelynek megválaszolását én a magam részéről, sokakkal ellentétben, nem tartom most szükségesnek vagy aktuálisnak, mint ezt igyekeztem már kifejteni korábban: hogy tudniillik „ki a bűnös”. Ha valakit mégis ez a kérdés foglalkoztat, az Kenedi János az Élet és Irodalomban közölt, Mécs Imréhez intézett leveléből megértheti, hogy a jelenlegi bizottságozás miért nem alkalmas erre: mert a hozzáférhető iratok és irattárak még a lehető legminimálisabb értelemben sem adnak választ rá, tudniillik még azt sem tudhatja meg belőlük a tisztelt vizsgálódó bizottság (ha netán és esetleg meg akarná tudni), hogy valójában ki volt és ki nem volt együttműködő tagja az állambiztonsági gépezetnek az elmúlt rendszerben. Amihez csak annyit tennék hozzá, hogy az ilyen jellegű tény megállapítása és a történelmi felelősség, netán erkölcsi bűnösség felmérése között véleményem szerint még mindig hatalmas, áthidalatlan szakadék tátong. Nem beszélve arról, hogy ha képesek lennénk tényt és felelősséget (esetleg bűnösséget) párosítani, akkor sem nyilvánvaló, hogy milyen jogi vagy egyéb szankció illene egyes tényekhez és felelősségekhez. 

 

Nem vicces, hogy politikai lejáratási kampányok következtében sodródtunk bele egy olyan súlyos problémába, a tág értelemben vett történelmi és politikai igazságtétel problémájába, amelynek, véleményem szerint (teszem hozzá ismét), nem létezik kielégítő megoldása. Azokban az országokban, amelyek megtapasztalták az „átmenetet” egy diktatorikus rendszerből egy demokratikus rendszerbe, kísérleteztek ilyen megoldásokkal. A politológiai „tranzitológiai” irodalom számon tart jónéhány dél-amerikai próbálkozást a cseh lusztrációs törvény, a volt NDK-vezetők és határőrök pere, a magyar sortűzperek mellett. Az eredmény annak, amit természetes igazságérzetnek szokás nevezni (ha van ilyen), nem felelt meg: nem született sem katarzis, sem megkönnyebbülés, sem tiszta lap az érintett országok többsége számára. Születtek ítéletek, amelyeket túl enyhének találtak, vagy a kishalakat sújtónak, születtek félmegoldások a politikai életből való kirekesztés érdekében, amelyek az érintettek gyors visszaszivárgásával végződtek, és az igazságosság áradásának vagy csepegtetésének nyomán leginkább újabb bosszúvágyak, sérelmek, csalódások, ellenségek és bűnösök jöttek létre.  A legsikeresebb „átmenetet” Spanyolországban tartják számon. Megkérdeztem a minap a legnagyobb madridi magánegyetem kiváló politológusát, Eduardo Nollát, mi volt a titkuk. Azt mondta, a titok nyitja a felejtés és az idő. Azt mondta, csontokat akkor lehet bolygatni (manapság sok újratemetés zajlik Spanyolországban), ha már az áldozat és a bűn emléke a fontos, nem a bűnös és a bosszúállás. 

 

A két kérdés tehát, amelyek megválaszolását a folytatásos kémsztori viccesen spongya alá helyezi, a következő. Először: mi a fontos, a bosszúállás (feltehetőleg a társadalmi béke árán), vagy az emlékezés, a múlt (az összes múlt) lehető legteljesebb megismerése és lassú megemésztése közös múltként? Másodszor: a magyar pluralizmus pártjai képesek-e más módon megkülönböztetni magukat egymástól, mint „múltpolitikai” állásfoglalásaik révén?

 

Nem véletlenül adtam sorszámot a két kérdésemnek. Az elmúlt hónapok fejleményei arra vallanak, hogy a sorrend megfordult, s hogy a múltpolitika a politikai pártok azon kényszerének engedelmeskedik, hogy határozottan megkülönböztessék egymástól magukat választóik számára (és hogy választóiknak az elkerülhetetlenül torz és leegyszerűsítő múltképeken keresztül elkerülhetetlenül torz és leegyszerűsítő identitásokat, vagy inkább élethazugságokat kínáljanak). Medgyessy mint ellenálló, a Kádár-rendszer mint a magyar sport aranykora. A Fidesz mint a keresztény középosztály súlyos sérelmeinek orvoslója, a „jobb emberek” hagyományának letéteményese. A pártok részéről ez a törekvés érthető, és választóbázis-bővítésként nem is oktalanság. Csak egy kis hiba van: hogy ha csak így képesek definiálni önmagukat és politikai csomagjaikat demokratikusan választható pártjaink, akkor újra és újra, talán évtizedeken és nemzedékeken át, kénytelenek leszünk az egyáltalán nem szeretetreméltó múltak súlyosan eltorzított képei között választani.  

 

Kedves Pista,

 

a napokban fellendült ügynökforgalom okán szeretnék néhány szóban reagálni az ÉS június 21-i számában közölt cikkedre (Esterházy Péter diadala), amelyben egy generációs alapú ügynökvédelmi elmélet kidolgozását veted a szememre. 

 

A helyzet az, hogy te meg én – amennyire látom nézeteidet – valóban radikálisan nem értünk egyet, de nem azért, mert én generációs alapon állapítok meg morális normákat. Az írásodból úgy tűnik ki, mintha fő ügynökügyi elméletem az volna, hogy az 1966-os évjárat szempontjából nézve a Kádár-rendszer titkosügynökének lenni morálisan nem kifogásolható, amit te azzal kontrázol, hogy a magad részéről univerzálisan érvényes értékekben gondolkodsz. Ne bonyolódjuk bele a filozófiai oldalába a dolognak, de ennyire még én se vagyok relativista. 

 

Kísérletet teszek néhány gondolat tisztázására (az eredeti írás egyébként, ha netán valakit érdekelne, itt (volt) olvasható: http://www.korridor.hu/cikk.php?cikk=100000032349.

 

Az ügynökügyek szempontjából a korosztály annyiban lényeges, hogy nem mindenkinek életéhez tartozott hozzá a megfigyelve lenni keserédes élménye, vagy a kooperálni vagy nem kooperálni dilemmája. 

 

De ez nem csak nemzedéki választóvonal. A helyzet az, hogy a magyar népesség azon része számára, amelyet se beszervezni, se titkosmegfigyelni nem akartak – hogy ez a rész a ma élő magyarok közt mekkora, azt megfelelő történeti alapkutatások hiányában nehéz megmondani –, az ügynökügyek, hogy úgy mondjam, nem élményszerűek. Ez eddig nem elmélet, csak empirikus megállapítás. 

 

Ezért úgy gondolom, hogy pusztán azzal, ha ügynökökről beszélünk, aligha tárjuk fel a Kádár-korszak világát és morális dilemmáit. Esterházy Péter könyve első olvasatban azért okozott nekem csalódást, mert – érthető okokból persze – olybá tűnik belőle, mintha az „ügynök – nem ügynök” kérdés volna számára a korszak legfontosabb kérdése: hirtelen úgy néz ki, mintha a Harmonia Caelestisben megjelenő apa azért volna pozitív hős vagy egyáltalán valamilyen ember, mert nem kooperál a hatalommal. Amikor EP számára kiderül, hogy kooperált, akkor ez mintegy teljesen átírja az előző regényt és az apafigurát, akiről most meg kell írnia, hogy mégse volt pozitív hős. A Javított kiadás ennél összetettebb könyv persze, de az alapüzenet – amelyre a megírás műfaja és formája utal – mégis mintha az volna: egyetlen tényen múlik egy emberi élet mivolta. Szemét vagy nem szemét.

 

Leszögezem, hogy egyáltalán nem óhajtok beleszólni abba, hogy ki szerint ki szemét és ki nem szemét, és mivel nem ismertem Esterházy Mátyást, nem tudom megállapítani, hogy „szemét” volt-e. 

 

De igen félrevezetőnek tartom a kérdésfelvetést, mint ahogy már Tar Sándor ügyében is félrevezetőnek tartottam, és ahogy félrevezetőnek tartom Medgyessy Péter ügyében is.

 

Nem azért, mert egy spicli nem spicli, vagy mert úgy általában mindegy, hogy valaki spicli vagy nem az. Hanem azért, mert 1. kételkedem benne, hogy a Kádár-rendszer demoralizáló hatalmi viszonyait és dilemmáit meg tudjuk érteni pusztán annak alapján, hogy ki volt a III./akárhány nyilvántartott ügynöke; 2. kételkedem benne, hogy a spiclivé válás vagy nem válás volt az egyetlen lényeges morális dilemma a cucilizmus idején, amelyről ma beszélnünk kellene, 3. kételkedem benne, hogy minden spicli egyforma és egyformán bűnös, tekintet nélkül arra, hogy miért, hogyan, mit és mikor, és végül – itt jön az elmélet – 4. úgy gondolom, hogy a moralitás nem a politikai hatalomhoz való viszonyunk kérdése, hanem más emberekhez való viszonyunk kérdése, illetve – egy tágabb értelmezésben –  a saját magunkhoz való viszonyunk kérdése. 

 

A morális kérdés szerintem nem fogalmazható meg úgy, hogy egy akármilyen véres hatalomhoz való viszonyról szóljon, amelynek véres vétke minden viszonylatban ragad, ha nem kapálózunk ellene (azt mondtad ugyebár, hogy a demokratikus ellenzék választása morális volt). 

 

A morális kérdés szerintem csak úgy fogalmazható meg, hogy más emberekről szóljon: milyen hatással van más emberekre az, ahogyan én a rendelkezésemre álló időt, képességeket, hatalmat, lehetőségeket használom. Fontos-e számomra, hogy jó hatással legyen? Hogy tegyek valamit másokért? Valamit, ami nekik jó és nem nekem, és szerintük jó és nem szerintem? 

 

Persze megfogalmazhatjuk a morális kérdést úgy is, hogy teszek-e valamit azért, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen – erre mondtam én azt, hogy a demokratikus ellenzék bizonyos értelemben a saját lelki üdvével volt elfoglalva. Ez rendben van – de kinek-kinek a lelki üdve a magánügye, ami még szintén magánügy lenne, ha az egyetlen magyar liberális párt nem kapcsolódott volna össze a lelki üdv körül kialakult gondolkodásmóddal. Így viszont sajnálatos eredményei vannak a lelki üdvvel való foglalatosságnak: a magyar népesség a liberálisokat vagy hülyének nézi, vagy tudni véli róluk, hogy igazából zsidók vagy melegek, azért beszélnek folyton jogokról meg kisebbségről.

 

A spicliügyek a tudathasadásos liberalizmus ügyei, abban a sajátos magyar változatban, hogyan azt az SZDSZ működésében megfigyelhetjük: hétfőn utálja a fasisztákat, szerdán nagyon pragmatikus és kormányozni akar, pénteken nagyon elvi alapokon áll és jogokat véd, minden más napon fogalma sincs, mit is mondjon. 

 

A spicliügyek moralista abszolutizálása, az én szememben, ahhoz vezet, hogy mélységesen félreértjük a saját történelmünket, a politikához való viszonyunkat, és a moralitáshoz való viszonyunkat is. A spicliügyek moralista abszolutizálása szolgál az én szememben arra manapság, hogy a megfontolható mondandó hiányát – ne csak elfedjük, de észre se vegyük.

 

Nevetségesnek tartom azt a moralizálást, vagy a félmúlt olyan értelmezését, aminek logikus konklúziója az, hogy Tar Sándor, Esterházy Mátyás és Medgyessy Péter egyformán szemetek, bár Medgyessy Péter talán egy kicsit kevésbé szemét, mert ő nem III/III. ügynök volt, hanem III/II.

 

Furcsának tartom, ha a politikai közbeszédben fontosabbnak tűnhet, hogy valaki ügynök volt-e vagy sem, mint az, hogy a jelen pillanatban mit csinál (például kit nevez ki hová,  vagy kit rúg ki honnan, vagy mit költ el mire, vagy miben egyezik meg kivel).

 

Ijesztőnek tartom, ha olyan szinten keverjük a politizálást és a moralizálást, hogy a kettő közt a végén nincs semmi különbség sem: így aztán ki-ki fasza gyereknek gondolhatja magát (morális értelemben rendes embernek), ha nem szavazott x pártra, vagy nem volt x párt tagja, netán elítél x nézeteket. 

 

Ha moralizálni akarunk, akkor célszerű előbb átgondolni, hogy milyen morális értékek léteznek, amelyek fontosak számunkra, s amelyeket ebben a mostani világban képviselni kellene. Úgy érzem, hogy a jelentős izgalmakat kínáló spiclizés ez elől a gondolkodás elől szívja el csekély agyi energiáinkat. 

 

A magyar társadalom ingerküszöbe egyre nő, a jelek szerint nem túlságosan zavarja a magyar társadalmat, hogy miniszterelnöke III/II. ügynök volt. Ez tökéletesen érthető. Ha valaki hol politikailag manipulált moralizálást – amely még az 56-os halálraítélteket se egyformán méri –, hol a saját személyes életében irreleváns, de abszolút formában tálalt morális mércéket kap az arcába (ez utóbbiba sorolnám a te ügynökügyi ténykedésedet), akkor belefárad a dologba. Különösen belefárad, ha mindezt egy meglehetősen korrupt világban hallgatja, ahol politikai lojalitások mentén csorog a pénz meg a munka, s amelyben politikai szabadságával úgy tud élni, hogy egyre kevesebb párt közül választhat, amelyek egyszersmind egyre rémesebbek is. Ebben a világban szinte minden van, ami a Kádár-rendszerben volt, csak önkéntes rendőr és spicli nincs. Ez nekem nagy örömömre szolgál, mármint hogy ilyenek nincsenek. Van az emberi szemétségnek olyan műfaja, amelyet csak elnyomó rezsimek tudnak fenntartani. De ennek nyomán az jut eszembe, hogy ha egyszer nincs, akkor örüljünk – és a további politikai manipulációk megelőzése végett teregessük ki, amit és ahogy személyiségi jogok stb., lehet –, majd pedig beszéljünk arról, ami viszont van.

A 2002-es országgyűlési választások egyetemes nyertesének a magyar demokráciát nevezte több jeles magyar politikus és külföldi elemző. A magas – valóban, magyar és világviszonylatban egyaránt példátlanul magas – választási részvételre utaltak ezzel. 

 

Mádl Ferenc köztársasági elnök vasárnap éjjeli beszédében a magyaroknak azt a csodálatos készségét és igényét emelte ki, hogy szavazatukkal befolyásolják az ország sorsát – senki nem állíthatja ezentúl, hogy a magyarok polgárok ne érdeklődnének a közügyek iránt. 

 

Mind Orbán Viktor és Pokorni Zoltán, mind Medgyessy Péter és Kovács László beszélt a „választás nagy tétjéről” a választás éjszakáján, s nem egészen zavartalannak tűnő örömmel bár, de mindannyian hangsúlyozták, milyen jelentős támogatást kapott az általuk vezetett erő a magyar állampolgároktól. 

 

Hogy mi volt a tét, s hogy mire adták szavazatukat a polgárok, azt persze kevésbé egyszerű megállapítani. Mindenesetre az elemzők, külföldiek és hazaiak, jobboldaliak és baloldaliak, a „demokrácia ünnepe” mellett – általában másik cikkben – egyöntetűen rátaláltak a mostani választások másik értelmezésére is.   A kormány nagyon hatalmon akart maradni, és ezért igen sikeresen mozgósított, ezzel azonban azokat is mozgósította, akik nagyon nem akarták, hogy hatalmon maradjon.

 

A kampányok elemei és hatásai, a két választási fordulón szavazók szándéka és elképzelése, a mozgósító erők forrása és célpontja, a pszichológiai hadviselés megannyi formája és a választási lelkiállapot alkímiája most hosszú időn át gazdagon megterítették az asztalt a politológusok számára.  Ha szabad ilyen profán hasonlattal élnem, az esemény előtti politológusi tabletta a hangulatok, izgalmas jóslatok, lehetőségek és találgatások vegyüléke, az semény utáni viszont a szigorú, tudományos józanságé. Így aztán remélhető, hogy az elkövetkező években az egészen másmilyen politológusok (vagyis a nem „oldali”, hanem tudományos érdeklődéssel megáldott, óvatosan, finoman, empatikusan elemző könyvkukac-félék) szintén szóhoz jutnak majd. Remélem, látunk majd empirikus anyagot is feldolgozó elemzéseket egy új ifjúsági mozgalomról, egy karizmatikus vezető körüli vonzásokról és választásokról, arról, milyen sokféleképpen – vagy éppen mennyire egyformán – érthettük a téteket ezen a választáson. 

 

Sokat tanulhatunk magunkról és egymásról – majd egyszer, ha a csömör, az izgalmi hullámhegyet követő tompultság csökken, ha bele tudunk majd nézni egy tükörbe, amelyet elénk tartanak. Egy szó mint száz, hogy valójában miről szólt ez a választás, azon még tűnődnünk kell egy darabig. 

 

Az azonban világosnak tűnik, hogy miről nem szólt. Egészen nyilvánvalóan nem szólt arról, hogy a Magyar Szocialista Pártot, programját és vezetőjét felmagasztalta volna a magyar nép. Az MSZP-SZDSZ páros több millió szavazó szavazatát kapta meg, de nem kapott vele automatikusan bizalmat, netán szeretetet, hitet, reményt, csillogó ifjúi szemeket, ragyogó mosolyt és áhítatos kutyahűséget hozzá. Nehéz dolguk lesz, és ezt tudják ők is. Leváltották velük a szabad Magyarország eddigi legdinamikusabb, legkonstruktívabb és egyben legdestruktívabb kormányát, amelynek mintegy mellékes következménye, hogy most majd ők kormányozhatnak.  Ami a kormányzásuk tartalmát illeti, választóik alighanem annyit akarnak csak tőlük, hogy az impozáns és destruktív lendületet cseréljék le egy kicsit szelídebb verzióra. De milyen szintig cseréljék le? És mit állítsanak a helyére? 

 

Megannyi kérdés, amelyre mintha maguk a hatalomba csöppentek sem tudnák a választ. Mire hatalmazták föl a választóik a leendő új kormányerőket? Mi mögé sorakoztak fel? Honnan rugaszkodhat most el egy új kormány? Miből meríti a lendületét? Miről szólt a demokrácia ünnepe?

 

Ha jól érzékelem a helyzetet, a demokrácia ünnepe arról szólt, hogy szabaduljunk meg a demokrácia egyes kellemetlen vonásaitól, de azért egészen mégse. A nyertes ezután ne vigyen mindent, senki ne legyen se Isten ostora, se a jövő konferansziéja, mindazonáltal mindenki jusson hozzá a jussához.

 

A lakásépítők és –vásárlók üzenik, hogy még kérnek egy kis kamattámogatást. 

 

A fiatalok üzenik, hogy kellően intenzív érzelmi élményekre, nemzeti büszkeségre és egyéb szimbolikus javakra vágynak. 

 

A nyugdíjasok üzenik, hogy ne emeljék a gázárat.

 

A Terror Házának látogatói üzenik, hogy ne nevezzék át a múzeumot, mert idegesek lesznek.

 

A turizmus iparág üzeni, hogy kéne néhány híd, és WC-papír az autópályák pihenőibe.

 

Az Egyház üzeni, hogy napi ördögűzés várható, ha nem jön elég zsozsó az egyházi iskoláknak. 

 

És ez még mind semmi: mert ez csak a nép. De ott vannak a hívek, s az ő kívánságaik.

 

Az MSZP-nek bizonyosan meg kell fékeznie zsákmányszerző lobbijait („nem haragszunk mi rájuk – de hát kell nekünk is az a hely!”), és bosszúállóit („ezeket el kell távolítani, tehetségtelen jobbos talpnyalók”). Az SZDSZ-nek meg kell fékeznie meggyőződéseit, ha ugyan maradt még ilyen („ez korszerűtlen, undorító, ronda, nacionalista, nem európai, szakmailag nem igazolható”), és elitizmusát („mi vagyunk az okosok, mindenki más buta, és a nép a legbutább, főleg az a része, amelyik nem ránk szavazott”).

 

A következő kormánynak le kell mondania szinte minden kellemetességről, ami az Orbán-kormánynak kijutott, az önünneplés oly formáiról, mint az imázsgyártás (Országimázs Központ), a médiaegyensúly (ORTT), a kancellári költségvetés (MEH) és egyebek. És miután le kell mondania arról, hogy a nép spontán szeretetével övezze magát, még az önszeretet legkézenfekvőbb formáit (osztogatás) is meg kell tagadnia magától, mert tudhatja előre, hogy nem fogják elnézni neki.

 

A következő kormánynak ki kell izzadnia néhány tehetséges, érdekes vagy legalább szexis politikust, ha másutt nem, hát szóvivői szinten, hogy ellensúlyozza a Fidesz szivárvány-koalíciójának színeit (Varga Lászlótól Deutsch Tamásig, és vissza).

 

A következő kormánynak, miközben a forradalmi lendület helyett unalmasan középutas politikát folytat (mert ezt akarjuk tőle), ki kell találnia, milyen csuda ünnepet körítsen a néki adatott nagy lehetőség köré: hogy hogyan sétáljon be az élünkön az Európai Unióba. 

 

De ha ezt kitalálja, és jól találja ki, akkor tényleg megnyerte ezt a választást, amit egyelőre az ellenfele veszített el.