Egerszegi Krisztina az osztatlan magyar nemzet hőse – talán nincs még egy ember széles e világon, aki ezt elmondhatná magáról. Ő dolgozott, fegyelmezetten küzdött, mi csak drukkoltunk és szorítottuk a szék támláját, és aztán diadalittas örömök szárnyán röpködhettünk, mert győzött.
Néztem most a Kossuth téri összejövetelen. Szorongott, sírós volt az arca, s nem tudom, miért döntött úgy, hogy nem maga olvassa fel a levelet, amelyet Pokorni Zoltán olvasott helyette, de nem csodálkoznék, ha egyszerűen félt volna, hogy elcsuklik a hangja.
Irtózatos döntést kellett hoznia, és azt hiszem, ennek a terhét láttam az arcán. Amikor beleegyezett, hogy eljön erre a rendezvényre, elfogadta a kockázatot, hogy egy egész nemzet hőse helyett esetleg ezentúl egy fél nemzet hőse lesz, s hogy ez a fél nemzet esetleg nem is elsősorban a csodálatos sportolót ünnepli most benne – akinek nincs párja –, hanem a hazafias személyiséget, s e tiszteletben nem más világbajnokokkal, hanem olyan jeles személyiségekkel fog osztozni, mint Philip, a hazafias popzenei műsorvezető.
A kissé talán feszült, de emelkedett hangnemű ünneplésnél, az ütemes bekiabálásoknál, az euforikus és gyújtó hangnemű buzdításnál és Orbán Viktor kétségtelen szónoki teljesítményénél (sikerült a szeretet szót indulattal kimondania, és sikerült úgy elmagyaráznia a jelenlévő MIÉP-szimpatizánsoknak, miért nagyszerű, hogy a pártjuk kiesett a választáson, hogy mindenközben nem sértette meg őket) többet mondott nekem az, ami Egerszegi Krisztina arcán tükröződött.
A Fidesz valószínűleg sikerként könyvelheti el ezt az eseményt: hatalmas tömeget csődített össze, hogy önmagát ünnepelje, és eltakarja az ellene leadott szavazatokat. Sikerült egy forradalmi népünnepélyt rendeznie, amelyen forradalmi szónoklatokat tartottak a jelenlegi kormánypárt képviselői és szimpatizánsai önmaguk mellett, és lelkesülten szidalmazták a parlamenti ellenfelet. Sikerült kockázatmentes pót-Vencel teret rendezni a magyaroknak, akiknek nem jutott ki a rendszerváltás eufóriájából (mivel a rendszert nem forradalmi úton döntöttük meg), és talán sikerül e népünnepélyt szavazatokra is váltaniok.
Azon tűnődöm: miért éri meg a Fidesz vezérkarának feláldozni Egerszegi Krisztinát? Miért éri meg a nemzeti egység és lelkesedés egyik csodálatos szimbólumát belekeverni abba a hatalmi harcba, amelynek győztesei és vesztesei nem az ország választói, hanem megélhetési politikusai közül kerülnek ki?
Miért éri meg mélyen, érzéseiben, legemberibb kapcsolataiban, barátságaiban, családi kötelékeiben megosztani az országot?
A fiatal demokraták és PR-tanácsadóik szívesen emlékeztetnek a kommunista terrorra, de történelmi műveltségük – vagy felelősségtudatuk – valójában nem terjed addig, hogy a mozgalmi idők eszközeit elutasítsák.
„Az ország nem részvénytársaság” – mondja Orbán Viktor. Tudja-e, kitől származik ez a bon mot? S tudja-e, mikor dívott ütemes tapssal, zászlólengető felvonulással politikai választást nyerni? Tudja-e, mikor mozgósították utoljára országszerte az ifjúságot, hogy valami „mellett” kampányoljon?
Tudja-e, hogy az elődjének vallott konzervatív magyar politikusok – Tisza István, Bethlen István – éppenséggel nem szónoki képességeikkel vagy karizmatikus beszédeikkel tűntek ki? Tudja-e, hogy valójában éppen Tisza 48-as ellenfelei, és Bethlen Gömbös-párti ellenfelei használták azokat az eszközöket, amelyekhez most ő nyúl?
Mint Philip, a hazafias popzenei műsorvezető mondta az egybegyűlteknek, erre a délutánra sokáig emlékezni fogunk. Én is ettől tartok: az indulat, még ha a „szeretet” címkét viseli is, sokáig él az emberekben. Semmi sem vall inkább Egerszegi Krisztina emberi nagyságára az én szememben, mint az, hogy megérezte az indulatban, az euforikus kiáltásokban a rombolás lehetőségét azután is, hogy letette a voksát egy politikai erő mellett.
Nem lehet őt ezért is eléggé tisztelni. És bár megérezné a rombolás veszélyét mindenki más is, aki érzi az eufóriát.
