Határok
Vaalsból Aachenbe tartottunk. Szerettem volna látni ezt a nagyon régi várost, egy olyan birodalom középpontját, Charlemagne, Carolus Magnus, Nagy Károly városát, amely a maga idejében – a 8. században – egy történelmi pillanatra európai és civilizált volt, írástudó, kozmopolita és a maga imázs-lehetőségeit tekintve igen korszerűen és nagyszabásúan bizáncias.
Vaals Hollandiához tartozik – történelmi léptékkel mérve nem túl régóta, alig kétszáz éve –, Aachen pedig az egyesült Németországhoz. A holland kolléga tréfálkozva idézte fel, hogy az utóbbi hónapokban járt Japánban, Kanadában és Ausztráliában, ahová éppen a konferencia-meghívásai vitték, csak éppen arra nem volt még alkalma, hogy „Isten legyen velünk” feliratú holland euro-érméit „Szabadság, egység, jog” feliratú német érmékre cserélje a szomszédban.
Úgy értünk át Németországba, hogy erre csak a szaporodó német feliratok figyelmeztettek a Limburghot Aachennel összekötő rövid úton. A hosszú urbanizált övezetben, amelynek révén a két régi város, a mai holland és a mai német, szinte egybenőtt, egyetlen ponton sem látni „határt”, a legtüzetesebb vizsgálat sem fedte fel, hol húzódhatott még nem is olyan régen két nemzet, két szuverenitás, két hatalom között az osztóvonal.
A vaalsi konferencia német résztvevői közt azonban akadt olyan német professzor, aki felhívta rá a figyelmem, hogy Limburgh „valójában” német, s csak „hollandosították”, mint ahogy akadt olyan is, aki némi indulattal fejtette ki, hogy a Benes-dekrétumok ügye véleménye szerint végleg megakasztja most az Európai Unió bővítésének folyamatát, „ha a csehek nem térnek jobb belátásra a szudétanémetekkel kapcsolatban”.
A második világháború utáni rend erkölcsi fundamentuma inog, ahogy a második, vagy harmadik, generációk szeretnék revízió alá venni a hosszú ideig megkérdőjelezhetetlen ítéleteket és igazságokat. Mi volt rosszabb? A nácizmus vagy a kommunizmus? Kirakatper volt-e Nürnberg? Igazságosak voltak-e a háborúkat követő szankciók és területi átrendeződések? Elfogadható-e olyan diszkriminatív törvények léte, még ha nem alkalmazzák is őket, mint a Benes-dekrétumok? Nincs-e szükség a háború előtti tulajdoni viszonyok teljes visszaállítására, beleértve a német vagy magyar származású csehszlovák állampolgárok elkobzott vagyonának teljes visszaszolgáltatását?
És inog a hagyományos európai politizálás kultúrája is – a bevándorlási hullámok és a revizionista vágyak nyomán, de nem kis részben a hagyományos politikai elitekből való kiábrándultság és az új identitás keresése következtében megjelennek a populista mozgalmak, szinte mindenütt Európában, s a centrista pártok politikája is – követve a népszerűség kényszereit – egyre populistább színezetet ölt.
Magyarország sok tekintetben nem üt el annyira Európától, mint gondolnánk. De mégis elüt egy nagyon fontos szempontból, és ez keseríti meg, úgy gondolom, oly sokunk szája ízét Magyarországon.
Nevezzük ezt a különbséget „a határok” kérdésének.
Az európai civilizáció lassú növekedését mindig az segítette, ha a diplomáciában, a gazdaságpolitikában, a kulturális értékek területén és a mindennapok világában csak puhán, elmosódottan voltak jelen azok a határok, amelyek a lelkiismeretünk, az érzelmeink és a benső életünk színpadán drámai, indulatos vagy-vagy formáját öltik.
A kereszténység arra tanított, hogy az emberben vadállat is lakik, és a liberalizmus kiegészítette ezt azzal, hogy e vadállat, ha korlátlan és ellenőrizetlen hatalmat kaphat, a maga ösztönei szerint fogja használni azt: a saját életterének, szaporodási területének védelmébe fog, s az állam egészét megjelöli a maga területeként, feltűnő jelekkel, hogy a „másik” tudja, kinek a birodalmába tévedt.
Azért vagyunk emberek és európaiak, hogy ezt a vadállatot kordában tartsuk, ezért kell, hogy a személyes vagy csoporturalom zsigeri, fizikai jelei, határjelzői, eltűnjenek az életünkből még akkor is, ha indulatainkban megjelennek.
Limburgh és Aachen között elsimították a határokat, nincsenek zászlók, nincsenek jelvények. Nem kell szembesülnünk azzal, ki érzi magát németnek, ki hollandnak, ki pedig egyszerűen „vaalsi”. Személyes beszélgetésekben hangot adhatunk nemzeti érzéseinknek, mégoly ellenkező vagy szélsőséges politikai szimpátiáinknak és sérelmeinknek, és ha választásra kerül a sor, választhatunk ezeknek megfelelően. De a nyilvános térben, amely mindannyiunké, s egyre inkább egész Európáé, ezeket a különbségeket, ezeket a határokat nem fitogtatjuk. Mert ez a béke biztosítéka, ez az udvariasság és a civilizáció elsődleges parancsa.
Ebben különbözik Magyarország Európától, s a „nemzetiszalag mozgalom” csak legfrissebb megnyilvánulása azon civilizálatlan, barbár szokásnak, amely feláldozza a társadalmi békét az erőfitogtatás, a törzsi jelvények kedvéért, amely rákényszeríti az embereket, hogy békés mindennapi életükben naponta szembesüljenek olyan szimbólumokkal, amelyek nem arra emlékeztetik őket, ami összeköt, hanem arra, ami elválaszt (ráadásul többnyire mesterségesen szított indulatok révén).
Tudnunk kéne, hogy legyenek bármilyen fontosak is számunkra nem pusztán értékeink (ami természetes), de politikai szimpátiáink is (ami viszont szerintem egy hiszterizált társadalomra utal), a legfontosabb mégis az élet, a mindennapi jóság, az öröm, a megfogható közösség, amelyet magunk köré építhetünk, a nyitottság a további jóra, a bizalom, amely nélkül nem létezhet igazán civilizált társadalom.
De hát ezt a magyar választók tudják jól, azt hiszem. Csak politikusaink nem akarják elfogadni – mintha minden erejükkel azon volnának, hogy lerombolják a valódi emberi értékek nyitott világát, s arra kényszerítsenek bennünket, hogy az ő hatalmi jelvényeiket, az ő véres kardjukat hordozzuk, és állatias üvöltéssel vessük magunkat egymásra, vagy legalább megalázó pillanatokat szerezzünk a másiknak azzal, hogy éreztetjük vele, nem tartozunk össze, és az össze nem tartozás fitogtatását fontosabbnak gondoljuk az összetartozás lehetőségénél.
Politikusaink persze önmaguk alatt vágják a fát, hiszen hosszú távon nem létezhet demokratikus ország olyan politikai elittel, amelynek egyes csoportjai képtelenek civilizáltan szóba állni egymással, képtelenek alkalmi szövetségeket kötni, nem indulatokon alapuló koalíciókat – az ország érdekében. Talán megtanulják majd, ha máshonnan nem, hát abból a rémes választásból, amellyel most például az eredetileg centrista hajlamú Fidesz szembesül, a saját hibájából, és csakis a saját hibájából.
Mindenesetre bármikor érik is el politikusaink a kellő érettséget, a magyar társadalom nem várhat rájuk. Ideje volna fellázadni, azt hiszem – a civilizáció szelíd eszközeivel. Győzzön bármelyik erő a választásokon, a civil közvélemény feladata volna – a saját békénk, s még inkább a gyermekeink békéje érdekében –, hogy a politikai manipulációkra adott válaszaival visszakényszerítse politikai elitünket a hatalmi fitogtatás, a szimbolikus manipuláció és a véres kard-hordozás primitív útjáról a civilizáció útjára.
A melldöngetés, a történelmi jelképek, a kulturális értékek átpolitizálása és kisajátítása, a hatalmi jelvények hordozása, az erőfitogtató gyűlésezés nem a civilizált demokrácia politikája, az a csőcselék, a primitív ember politikája. Még akkor is, ha valaha, a nem is olyan távoli nyolcvanas években nem volt más eszközünk a politikai és emberi önállóság és méltóság kifejezésére.
A nyolcvanas években az utcai politizálás még nemes gesztusnak tűnt, s a szimbolikus alkalmas felhasználása a politikai ellenállás kimutatására – mondjuk egy március 15-én – az ember életének legszebb pillanatai közé tartozott.
De az emberi méltóság ma abban áll, hogy ellen tudunk-e állni az egyre inkább csőcselékre szabott politikai PR-nak. Ha igen: Magyarország, annyi szörnyű megpróbáltatás után, végül nyertesen kerül ki a történelemből. Ha nem: akkor a kiskirályok, a gátlástalan udvaroncok és a szervilitás kora jön el.
Az értékeket nem a politikusok teremtik, hanem az emberek. A nemzeti érzést nem az fejezi ki, ha az utcán melldöngetve hirdetjük, hogy a Fideszre fogunk szavazni. Akkor élhetünk együtt békében, ha ezt megértjük, ahogy Limburgh és Aachen lakosai megértették. Akkor leszünk európaiak.
