Lehetne-e jobb?
Milyen kampányunk lesz? A magyar nyilvánosságban sokasodnak a szorongó írások. „Csúnya” kampánytól tartunk, de legalábbis felpanaszoljuk, hogy irracionális és zsigeri üzenetekkel próbálnak elérni minket a szavazatainkra halászó pártok. A közgazdász-elemzők aggódva jósolják, hogy elszaporodnak a felelőtlen ígéretek és egy hurrikán erejével söpör végig majd a magyar költségvetésen a választási év. A politológusok az ellenfél diszkreditálására szánt szlogenek időzítését számolgatják, és ezek hatását a szavazói kedvre. A publicisták felteszik a kérdést, vajon lehetséges-e Magyarországon megosztottság, politikai manipulációk és füttykoncertek nélkül ünnepelni. Én sem vagyok mentes ezektől a szorongásoktól – érteni vélem, ha barátaim az arcukra fagyott szomorú undorral kinyilvánítják, hogy mostantól az új kormány megalakulásáig inkább kerülnék a politikai témákat, és bojkottálni fogják a politikai műsorokat, sőt, a biztonság kedvéért minden médiát.
De ha nem előre nézünk, hanem hátra, kitetszik, hogy a rémségnek ez az előrevetülő árnyéka valójában a 2002-es választás traumája. Az idei választási kampány ugyan elkezdődött – de ezzel voltaképpen nem mondtunk sokat. Magyarországon permanens választási kampány van, ha ezen azt értjük, hogy a pártok és politikai erők igyekeznek bemószerolni egymást és megnyerni a nagyközönség kegyét. Legfeljebb az erre a célra szánt pénzeszközök és közterületek sokasodnak meg a következő hónapokban. Ha pedig a politikai üzeneteket nézzük, ez az idei kampány meglehetősen szolid hangon szólalt meg. Költségvetési egyensúlyról, a szegénység vagy a reménytelenség enyhítéséről esik szó. A legdurvább jelző, amely eddig felkavarhatta a kedélyeket, a „luxusbaloldali” kifejezés volt, ez pedig mégsem a legszennyesebb szitkok bűzét árasztja, és távol esik attól a traumatikus élménytől, amikor az ország egyik fele az ország másik felét rövid úton lehazaárulózta vagy lefasisztázta.
De tovább megyek. A 2002-es választás traumatikus volt ugyan – más okból a baloldali vagy liberális oldallal szimpatizálók számára (akiknél a kokárdázás verte ki a biztosítékot), és megint más okból a jobboldali vagy konzervatív oldal hívei számára, akik ráébredtek a mozgósítás fontosságára--, de nem élt példátlan vagy a nagyobb hagyományú demokráciák gyakorlatától idegen eszközökkel. Ellenkezőleg, éppen azért volt traumatikus, mert lezárta a 89 utáni idealizmus korát, és megértette velünk, amit a világ boldogabb (de legalábbis gazdagabb) részein már régóta tudnak: hogy a választás olyan cirkusz, amely szavazók mozgósításáról szól, és a pártok a maguk politikai termékét úgy árulják, ahogy más vállalatok a szappant vagy a jégkrémet. Branding, érzelmi azonosulás, az izgalmi állapot fokozása, vonzó identitások felkínálása, a rivális lejáratása, multi-level-marketing és direkt marketing – megkaptunk mindent, amit valaha marketing tankönyvben leírtak eladási technikaként.
Bármit gondoljunk is a 2002-es eszközökről, a mozgósítás problémája valódi probléma, amellyel minden fejlett demokráciában küszködnek a politikai erők. A firenzei Európai Egyetem egy tanulmánya szerint a demokráciából való kiábrándulás annyira általános Európa-szerte, hogy a jelentés készítői szerint a jelenlegi tendenciákat 2020-ra előre vetítve a választási részvétel 50% alá eshet a legtöbb EU tagállamban (edc.unige.ch). Az ilyesféle apátia a demokratikus legitimitásba vetett hitet is alááshatja – így aztán nem csoda, hogy különösen a notóriusan nem szavazó fiatalok, iskolázatlanok és szegények mozgósítására egyre újabb technikákkal kísérleteznek világszerte.
A két héttel ezelőtt a BME és a Közép-Európai Egyetem közös rendezésében lezajlott „re:aktivizmus” konferencián (www.re-activism.net) Gianpietro Mazzoleni professzor beszámolt arról, hogy több dél-amerikai államban is sikerrel vetették be önkormányzati választásokon az „üzenetrögzítős” kampányt, amellyel itthon mindkét nagy politikai erő megpróbálkozott. Az, ami egy európai középosztálybelit finoman szólva is idegesít, mondja Mazzoleni (és itt sokat mondó fintort vág, amelyen összemosolygunk), őszintén meghatja a félig-meddig írástudatlan dél-amerikai szegényeket. Nem mintha nem tudnák, hogy a polgármester hangját üzenetrögzítőről hallják – de mégis személyesen ér el hozzájuk az üzenet, és ha már személyesen megkeresték őket, végig is hallgatják. A Sierra Leone-i béketárgyalások elemzője arról számolt be ugyanitt, hogy a társadalmi megbékélés folyamatában és a traumatikus múlt feltárásában hírességeket vetettek be (Angelina Jolie és Peter Gabriel vállalt szerepet), és a híres külföldi sztárok jelenléte egyrészt kikényszerítette, másrészt hitelesítette a politikai erők közti tárgyalásokat. A Fülöp-szigetek demokratikus mozgalmainak kutatója pedig egyenesen azt állítja, hogy a kialakuló demokráciákban esélye sincs olyan szereplőnek, aki nem érte el a filmsztár-celebritás státust, így aztán ha véletlenül nem filmsztárt választanak meg, a frissen megválasztott politikus első dolga, hogy felépítse a maga média-imázsát.
Mielőtt valaki megsértődne, amiért Magyarországot Sierra Leonéhoz és a Fülöp-szigetekhez hasonlítom, leszögezem, hogy Magyarország a maga meglehetősen szűkös demokratikus tapasztalataival sokkal európaibb utat követ, és ha billegünk is egy celebritás-politika és a megfontolt programok mérlegelése között, ez nem a magyar demokrácia sajátossága, hanem minden fejlett demokráciáé Európában és Észak-Amerikában. Magyarország problémája nem a marketing beszüremkedése a politikába, hanem az, hogy nem dőlt még el, a törzsi identitások és lojalitások, amelyeket egy politikai kampány felépít, milyen mélyen épülnek be a magyar társadalomba. Magyarán: nem dőlt még el, hogy feudális demokrácia vagyunk-e, vagy piaci demokrácia. Nem dőlt el, hogy a pártok versengenek-e a szavazatainkért egy átlátható és korlátozott terepen, vagy egy egész társadalom szerveződik politikai-törzsi kötelékekbe, hogy a mindenkori nyertes egy szép méretes államból táplálkozzék, és négy év alatt felhízlalja magát az állami klientúrák köldökzsinórján keresztül. De ez már a magyar társadalomfejlődés legmélyebb és legproblematikusabb kérdése, amelynek a politikai marketing és az általa teremtett törzsi identitás csak felszíne, nem oka.
A törzsi identitások ijesztőek ugyan, de talán elkerülhetetlenek. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy a modern demokráciában a választó racionálisabb, ha programok közül választ, mint akkor, amikor személyekbe vagy szimbólumokba helyezi bizalmát. A modern állam és egy globális környezetbe illeszkedő gazdaság működése annyira bonyolult, a dolgozó nép ideje pedig annyira szűkös, hogy a szó klasszikus értelmében vett deliberatív és közvetlen demokrácia – amikor is a nép fontos közpolitikai kérdéseket egyénenként mérlegel, majd dönt –egészen új demokratikus technikákat igényelne. Ezek a technikák éppenséggel nem az utopikus jövő titkai – Alexander Trechsel, a genfi egyetem kutatója a már megidézett konferencián bemutatta az „okos választás (smart voting)” gépezetét, az e-demokráciának egy olyan eszköztárát, amely lehetővé tenné, hogy a választók egyéni képviselőjelöltek és programok közül, a pártokat (és ezzel a törzsi identitásokra építő mozgósítást) lényegében kiiktatva válasszanak parlamentet maguknak. Az „okos választás” során a polgár egy teszt-sorozat segítségével megállapítja saját prioritásait (ebből az eszközből ad ízelítőt a „politikai iránytű” (politicalcompass.org), amelynek meghonosítására Magyarországon is tettek kísérletet, különösebb visszhang nélkül), ezeket összehasonlítja a jelöltek programjával és eddigi tevékenységével, és ennek alapján szavaz. A racionális politikának ez a rokonszenves látomása azonban nem számol azzal, hogy törzsi totemekre (politikai identitásokra), mint a vicc mondja, van igény.
Egy tizenkilencedik századi amerikai utopikus gondolkodó – hetek óta keresem a nevét, ha valaki tudja, üzenje meg – az együttműködés és a béke társadalmának alapjait felvázolván kifejtette, hogy nem maradhat fenn társadalom, amely a férfi agresszivitásának és versengő természetének nem nyújt megfelelő terepet. Filozófusunk tökéletes ipari társadalmát kiegészíteni javasolta tehát egy évente megrendezett szertartással. Elképzelése szerint különböző színűre festett férfibandák állnának fel ünnepélyesen az e célra kijelölt legelő két végiben, és dárdarázással, szitkozódással, valamint némi – kontrollált – verekedéssel és vérfolyatással vezetnék le férfias energiáikat. Ezzel nemcsak maguknak, de a helyi közösség odagyűlt tagjainak is tartós katarzist biztosítanak, egy évre garantálva a békességet.
A javaslat meglepően jól jelzi előre a focibajnokságok működési módját és társadalmi funkcióját, de vigasztaló lehet azok számára is, akik Magyarország politikai kultúráját különösen elkeserítőnek tartják. A politikai marketing identitásokat, stílusokat és hiteket, személyiségeket és szlogeneket versenyeztet a politikai arénában. Stílus és identitás, ha véres kardot lóbál valaki, de stílus és identitás dolga a racionális beszéd is. Az önképünk, a civilizációs identitásunk változik meg a politikai marketingben használt eszközöktől, s valójában önképet választunk, amikor valamelyik imázsnak bizalmat szavazunk. Minden bizonnyal sokan vagyunk, akik számára kellemesebbnek tűnik egy olyan országban élni, ahol nem véres kardokat imádunk, hanem politikai programokat mérlegelünk, és minden jel arra vall, hogy amint egy vállalat tanulni kénytelen a marketing kampányai kudarcaiból, tanul politikai elitünk is. Miközben mi most a 2002-es választáson a totális mozgósításra használt, negatív üzenetekkel fűtött törzsi lojalitástól rettegünk, a politikai erők egyelőre népfrontos, pozitív programokkal próbálkoznak, és olyan általánosan szimpatikus ügyeket és metaforákat lóbálnak, amelyekből aligha lesz véres törzsi totem. De ha előkerül a véres holmi, akkor is van választásunk. A 2002-es választás emléke nem a sárdobáló vagy ijesztgető szlogenek miatt nyomasztó, hanem azért, mert totális mozgósításra törekedett, és megerőszakolta a mindennapjainkat. Még a véres törzsi totemek sem olyan félelmetesek, ha nem családi ebédek vagy tanári szobák közepébe plántálják őket, és rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e kilépni a versengés szertartását a maga kereteiből.
