De miért lövi meg magát? Élet a szürke zónában
Sodródom kifelé a Kongresszusi Központból a Filmszemle nyitóelőadása – a Szabó István megfilmesítette Rokonok – után, egy izgatott, zavart és kissé csalódott közönségbe olvadva. A hatalmasságok, kiválóságok és hírességek gyűjteménye, kiegészülve a filmes szakma karakánul alulöltözött képviselőivel, hazaindul, miután részvét- és szimpátia-tapsban részesítette Szabó Istvánt. Ne bántsuk szegényt: így foglalnám össze a taps hangulatát. De ha langyos volt is a fogadtatás, éppen ez a langyos zsibongás és Szabó története – a kettő együtt –ébresztett rá engem valamire.
Grunwalsky Ferenc, az MMK elnöke azért fohászkodott a megnyitójában, hogy beszéljünk most a filmről. Ez nyilván azt jelentette, feledkezzünk meg egy kicsit róla, hogy Szabó István beszervezéséről az Élet és Irodalomban hosszú (és meglehetősen pitiáner) cikk jelent meg. Ne firtassuk most, vajon kiről derül még ki, hogy jelentéseket írt a III/III-as ügyosztálynak. Ne beszéljünk a történelemről és a Kádár-rendszerről. Hagyjuk már az egészet, ne turkáljunk megalázó történetekben, ne feszegessük fel a tetőt a mocsok és megalkuvás dobozáról. Keressük a katarzist inkább a művészetben.
Érthető, és nem is ellenszenves álláspont. Szerintem mégis tévedés. Nem azért, mert úgyis mindenki arról beszél. Azért tévedés, mert a Rokonok ambícióról, félelemről, mocsokról és megalkuvásról szól, és az elmaradó katarzis – mert a katarzis elmaradt – talán többet mond rólunk, mint a film összes tézismondata. A Rokonok kérdése az, hogyan lehet boldogulni egy olyan országban, ahol széles a moralitás szürke zónája, elmosódott az elfogadható és az elfogadhatatlan közti határvonal. Ilyen volt Magyarország Móricz idején, a Kádár-korszakban és ilyen ma is. Hogyan beszélhetünk a filmben megjelenő mocsokról, ha nem vagyunk hajlandóak beszélni a Kádár-kor mocskáról? Hogyan beszélhetünk a jelen megalkuvásairól, ha nem vagyunk hajlandóak beszélni a múlt megalkuvásairól? Hogyan érthetnénk meg, mit jelent – pszichológiai, erkölcsi és történelmi formáiban – a megalkuvás, ha nem merünk és nem tudunk beszélni róla? Mi más Szabó filmje, mint óvatos kísérlet arra, hogy felszínre hozza az ambíciók és megalkuvások, kísértések és erkölcsi dilemmák mélyen elfojtott, elhallgatott drámáját?
Éppen azért nem lett katartikus ez a film most, mert Magyarországon nem értjük, mi a tragikus abban, ha valaki megalkuszik. Nem értjük, mi motiválja a főszereplő öngyilkosságát, és Szabó a film végének szürrealista képsoraival csak fokozza a hitetlenséget. Mintha maga sem hinne benne, hogy egy ambiciózus fiatal embernek, aki éppen bedolgozta magát a városi elitbe, átlátja a korrupciós ügyeiket, teljes jogú játékos lett, s elkövette azt a kis hibát, amelynél fogva ezentúl befogadják és egyenrangúnak tekintik (hiszen aki teljesen tiszta, az nem megbízható), nincs más kiútja, mint az öngyilkosság. Magyarországon ez nem életszerű.
Amikor a forgatókönyvet olvastam, nagyjából egy évvel ezelőtt, naivan azt gondoltam, Szabó filmje valódi felszabadulást hozhat, mert szembesít minket a szürke zónával, amelyben élünk. Ebben a szürke zónában túlzottan is magára van hagyatva az ember, amikor dönt. Talán tudja, mi a helyes, de nem tudja, helyes-e a helyeset választani. Elvárható-e, hogy helyesen viselkedjünk? Mentség-e a fenyegetés, az egzisztenciális félelem, a szegénység, a kiszolgáltatottság? Mi szükségszerű és mi szabad választás? Mást diktál a lelkiismeret, mást az önérdek vagy a félelem, és a lelkiismeretet nem támogatják meg társadalmi normák.
A szürke zónában romantikus vagy egzisztencialista hős legyen az (ezt megbecsüljük persze, de meg is mosolyogjuk), aki áldozatot hoz azért, hogy a belső erkölcsi parancsot kövesse. Az ilyen erkölcsi hősökről látványos, érzelmes és átélhető történeteket lehet írni. Romantikus történeteket. Jókai ezzel a recepttel írta meg a tizenkilencedik századi magyar kapitalizmust. De a liberális demokrácia nem romantikus hely. Többnyire nem hősök lakják, és ahhoz, hogy ezek a nem-hősök erkölcsi parancsokat kövessenek, nem elég az egyéni elszántság. Egy olyan társadalom kell, amely képes felépíteni és betartatni ezeket az erkölcsi normákat, karban tudja tartani a morális iránytalanságot és bizonytalanság-érzést, az anómiát. Vagyis olyan társadalom kell, amely meg meri fogalmazni a dilemmáit és el meri mesélni a történeteit.
A magyar történelem olyan politikai rendszerek sorozata, amelyek elnyomták a nyilvánosságot és ezzel annak lehetőségét is, hogy meg tudjuk fogalmazni a dilemmáinkat és el merjük mesélni a történeteinket. Túl rövid ideig álltak fenn ahhoz, hogy a társadalom enélkül is tudomásul vegye és feldolgozza a saját morális problémáit, ahhoz viszont túl hosszú ideig működtek, hogy ne követeltek volna alkalmazkodást, ne relativizálták volna az otthonról hozott morális értékek érvényességét. Egy ilyen viharvert társadalomban – különösen, ha egy olyan társadalmi elit betonozza be magát, amely nem zavartatja magát morális megfontolásoktól – a moralitás szürke zóna, amelyet az alkalmazkodás kényszere fojtogat, és hallgatás, bűntudat és ambivalencia övez. Egy ilyen világban -- mint Tar Sándor panaszolta – könnyebben lesz hős az, aki teljes jogú tagja egy morális közösségnek, amely támaszt, védelmet és vigaszt nyújt.
A Rokonok nem akar romantikus mese lenni. Nem állítja, hogy a helyes döntéshez csak megfelelően hősies alkat és elszánás kell, más nem. Azt állítja, hogy a helyes döntéshez megfelelő társadalmi környezet kell. Tar Sándor története sem romantikus mese, és Szabó Istváné sem. Az ügynökök története nem romantikus, nem romantikus az alkalmazkodás, nem romantikus a félelem és nem romantikus az ambíció sem. Nem az egyéni tragédia érdekes ezekben a történetekben, hanem a társadalmi tragédia: a morális közösségek minősége és sorsa. Nyilván nem véletlen, hogy – nem tudom, utólag-e – Szabó a Máriássy-osztálynak dedikálta a filmet, azoknak a filmrendezőknek, akikkel közösen élte át a félelmet, akik saját erkölcsi dilemmájának keretét adták. A Rokonokban Szabó azt akarja megmutatni, miféle morális közösség a politikai és a gazdasági elit Magyarországon (egykor és ma), milyen elhallgatások, gesztusok, cinkosságok irányítják, és miféle támasz, miféle más morális közösség áll annak rendelkezésére, aki kívülről jön és mást akar, miközben felfelé törekszik. Szabó István ügynöki beszervezésének története is erkölcsi közösségekről szól, az alkalmazkodás kényszeréről és arról, hogy nem lehet tudni, helyes-e egy adott pillanatban az erkölcsileg helyeset választani.
Gervai András kegyéből most a két történetet együtt érthetjük meg. A kérdés csak az, elég érettek vagyunk-e arra, hogy a valódi kérdésekről beszéljünk, és szembenézzünk a saját szürke zónánkkal, a saját erkölcsi ambivalenciánkkal. A közönség, amely nem érti, miért lesz öngyilkos a főhős, Kopjáss, morális közösség: a miénk. A közönség, amely csámcsog az ügynök-ügyeken, morális közösség: a miénk. Az ügynök-aktáknak és a korrupciós ügyeknek arra kellene szolgálniuk, hogy megértsük, mit jelentett és mit jelent ma Magyarországon alkalmazkodni és boldogulni. Azt kellene megélnünk és megértenünk általuk, milyen ambivalens és felemás erkölcsi normákat örököltünk és örökítünk tovább a saját morális közösségeinkben. Ha nem ezt próbáljuk megérteni, hanem bűnösöket és hősöket keresünk, akkor csak egy romantikus hazugságot csapunk a pitiáner és banális hazugságok tetejébe.
