Mire szavazunk?
Nincs ember ma Magyarországon, aki meg tudná mondani, mit fog csinálni 2006 és 2010 között az, aki kormányt alakít 2006 tavaszán, kivéve talán a kormányzásra esélyes pártok vezetőit. Még leginkább a nemzetközi hitelminősítők tippjeiből tájékozódhatunk. A nagyközönségnek szánt politikai programok zavarosak és következetlenek, vagy belevesznek a rózsaszín részletekbe – arról, hogy miből futja majd mindarra, amit megígértek nekünk, nem esik szó. Az értők és a bennfentesek – akik legjobb esetben is gazdasági lapoknak vagy rovatoknak adott nyilatkozatban célozgatnak a költségvetési hiány leszorítására, ily módon kiszűrve azt az olvasóközönséget, amelyet netán eltántorítana a hithű szavazástól egy határozott gazdasági program – persze hónapok óta arról beszélnek, hogy az államháztartás jelenlegi helyzete tarthatatlan. De egyetlen párt sem olyan bátor – még a kis pártok sem, amelyek pedig akár meg is engedhetnék maguknak --, hogy olyan programot ismertessen a választókkal, amelyből kiderül, honnan veszik majd el azt a pénzt, amit máshová odaraknak. A kampányok célja nem a programok megismertetése, hanem az érzelmi mozgósítás, és ez annyira magától értetődő a kampánystábok szerint, hogy Kuncze Gábor a HVG-nak adott interjújában egyenesen azt állítja, a választási kampányban nem időszerű a program (például esetleges megszorító intézkedések) részleteiről beszélni. Nem tudjuk tehát, hogy mire szavazunk. De ha nem a következő évek költségvetési politikájáról, akkor miről szól a választás? És ami még fontosabb: hogyan hajt végre egy programot az új kormány, ha nem kap (mert nem kér) felhatalmazást hozzá? Hány újabb hazugságot, újabb kreatív könyvelési trükköt, új maszatolási technikát kell majd feltalálniuk választott vezetőinknek, hogy lenyomják választóik torkán, amibe egyáltalán bele mernek fogni?
A magyar választási koreográfia már az előző választások előtt stabilizálódott. Tulajdonképpen meglepetéssel láttam, milyen sokáig tartott az idén, míg a választási harcban kikötöttünk a szimbolikus politizálás azon változatánál, amely a program hiányát a legmagasabb szintű, polgárháborús készültséget idéző érzelmi felszólításokkal fedi el. Ami késik, nem múlik: a „nemzeti akarat” és a „köztársaság”Orbán Viktor-féle szembeállításával megérkeztünk a lejtő aljára. Nem vonom kétségbe, hogy a két fogalomnak merőben más az érzelmi színezete: meg sem jelennének a kampányban, ha nem feltételezhetnénk, hogy mély történelmi, kulturális és nemzedéki vágyakat, sérelmeket és félelmeket idéznek meg. De aki ennek a mozgósításnak felül, az a magyar politikai társasjáték bővített újratermeléséhez járul hozzá. A játék lényege ugyanis már évek óta ugyanaz -- a kormányzás felelősségének hárítása, olyan vágyak, sérelmek és félelmek mozgósítása, amelyek lesöprik az asztalról a tétova kérdést: „ez mélyen megindító – de mit fogtok csinálni, ha kormányra kerültök?” Ha politikai erőink a „nemzet akarata” vagy „a köztársaság” képviseletére esküsznek fel a választási kampányban, az magyarán szólva azt jelenti, nem tudják vagy nem akarják megmondani, mit is akarnak csinálni jövőre, így jobb híján arra építenek, hogy a másik erő elfogadhatatlan. Az érzelmi viharok középpontja a programok hiánya, és a kampány az üresség körüli maszatolás.
Nem akarom azt sugallni, hogy a politikai kampányban nincs helyük az érzelmeknek. A politikai választás a világon mindenütt személyes identitásokról, hitről és értékekről, közösségekről és vágyakról szól. Az ellenérzésekből táplálkozó politikai választásoknak azonban van egy sajnálatos következménye. A mindenkori győztes csekély mértékben számíthat arra, hogy a programja mögött erős, valódi társadalmi támogatás áll. Egyre gyávuló politikusainkat ez hajtja a populizmus és a klientúra-építés felé. Ha kormányra kerülésünk egyetlen módja, ha a másik (szerintünk nem-nemzeti vagy nem-demokratikus) erő ellen mozgósítunk, abból olyan kormányzás következik, amely semmit nem kockáztat, semmilyen strukturális reformot sem vállal, mindenkinek mindent megígér, látszat-politikát folytat (hogy azt a kifejezést idézzem, amellyel előszeretettel vádolják egymást politikai erőink), s egyetlen feladatot lát maga előtt: „az ellenséggel” való leszámolást. A lelkesedés és az utálkozás politikai lendülete a törzsi bosszúhadjáraton kívül semmire sem kötelez.
A látszat-politizálásnak és a mellébeszélésnek ez a pompázatos virágzása nem egyedül a politikai elit bűne. A magyar maszatolási hajlandóság általában lehetetlenné teszi, hogy világos térképet rajzoljunk arról, hol vagyunk, és hová szeretnénk eljutni. Magyarországon minden kísérlet arra, hogy átvilágítsuk az ország, vagy legalább a közszféra működését, el szokott bukni a realizmusnak azon szélsőséges formáján, amelynek értelmében addig egyezkedünk (mit jelent egy szabály betartása? ki végez fontos munkát? milyen egy tisztességes tender? mi a közpénzek pazarlása?), míg mindenféle terv és szándék beleomlik az alkuk alkalmi szövevényébe. „A nemzet akarata”, „a köztársaság” ez a szövevény, amelytől mindannyian szenvedünk azokban a pillanatokban, amikor éppen nem vagyunk a haszonélvezői.
A politikusok egy része – például Gyurcsány Ferenc – a médián kéri számon a valódi politikai kérdések képviseletét, és nem is teljesen ok nélkül. A választók tömegeit vonzó kereskedelmi média láthatólag nem szívesen terheli közönségét alapos költségvetési helyzetelemzéssel, a demográfiai válság várható hatásaival, a munkaerőpiac alakulásával, az állami rendszerek pazarlásával és azzal, ami mindebből következik: a ma még nem is szavazóképes polgárokra váró jövő forgatókönyveivel. De a felelősség nem hárítható a végtelenségig. A politikai elit nem mentheti fel magát örökösen azzal, hogy a modern média korában, sajnos-sajnos, realista helyzetelemzéssel nem lehet választást nyerni, és a média nem populistázhatja le folyton a politikusokat, ha egyébként szónoki és szlogengyártási versenybe kergeti őket.
Hogy milyen árat fizetünk ma egy koherens politikai program hiányáért a gazdaságban vagy a világpolitikában, nem tudom megítélni, de fontos pszichológiai ára mindenképpen van. A kiszámítható program hiánya felerősíti az ad hoc alkuk és ügyeskedések szerepét, és generációról generációra örökíti a magyar maszatolási hajlamot, amely azután visszaköszön a programok hiányában – s megint előről.
Úgy gondolom, a következő néhány évben, de legfeljebb évtizedben, eldől, hogy Magyarországot (a nemzetet és a köztársaságot) gazdasági és politikai kultúrája a törzsies klánokból felépülő vagy a jog- és szabálykövető intézményekre támaszkodó nemzetekhez sorolja-e. A törzsi klánoknak van persze vonzerejük és romantikájuk, de az a nemzet, amelyet politikai klánok szőnek be, nem kedvez sem a tehetségnek, sem az újításnak, sem a teljesítménynek, és végső soron olyan kontraszelekciónak veti alá saját ifjúságát, amelyből a legjobbak, a legtisztességesebbek, a legidealistábbak kerülnek ki vesztesen, ha nem fogják idejekorán menekülőre. A munka ékesszóló dicsérete mit sem segít azon, ha a legjobbak elmennek, mert átlátható viszonyok között, mutyik és alkuk nélkül szeretnének dolgozni.
Azt is gondolom – meglepne, ha ezzel bárkinek újat mondanék -- hogy Magyarország ma a be nem fizetett adók és a be nem jelentett munkavállalók után megspórolt járulékok országa. Nem adunk semmit az államnak, mert nem is várunk semmit tőle. Modern jóléti gazdaság azonban nem működhet akkor, ha a polgárok nem hisznek a saját államuk hatékonyságában és célszerű működésében, és ezért, igen racionálisan, tartózkodnak a pénz ilyen irányú pazarlásától. A szolidaritás ékesszóló dicsérete mit sem segít azon, ha azt gondoljuk, hogy az államnak fizetett pénz az ördögé.
Az össznépi maszatolás és az ellenérzésekből építkező politikai kultúra együttesen tereli az országot arra a pályára, ahol szinte reménytelennek tűnik egy világos középtávú célokat állító, realista program képviselete. Ha a politikai szereplőknek az a mély meggyőződése, hogy a választók alapjában nem szeretnék megismerni az ország tényleges helyzetét, amennyiben ez kellemetlen érzésekkel járhat, akkor nem fáradoznak programok meghirdetésével, mert a lehetséges forgatókönyvek mögé úgysem lehet társadalmi támogatást felsorakoztatni. Ha csak a másik oldal iránti ellenszenvből szavazunk egy politikai erőre, akkor aligha háboroghatunk, amiért a politikai erők nem óhajtanak hosszú harcokba keveredni a saját hátországukkal a strukturális reformok érdekében, és a kormányzásuk arra szorítkozik, hogy tovább építsék a klánjaikat. A politikai programok pontosan annyit adnak nekünk, amennyit a politikusainktól várunk: hangzatos blöfföket és klientúrákat. Ez rosszul hangzik, de mindjárt hozzá is szeretném tenni, hogy a magyar demokrácia eddigi rövid története nem a gyászos kudarcok története: Magyarország kínok között, sok társadalmi csoport és egész nemzedékek áldozataival jutott odáig, hogy működő demokráciává és működő országgá lett, és most már talán elég erősek vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk önmagunkkal és különalkuk helyett kiköveteljük a tisztánlátást és a tiszta beszédet.
