Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

A március 9-i népszavazás abszurd és értelmetlen. A magyarok többsége minden jel szerint tudja ezt: ahogy az utcán járok, vagy a tanítványaim között, látom a bizonytalanságot, a rosszkedvet, de nem látom a jókedvet, nem látom annak az embernek a felszabadult örömét, akinek a véleményét megkérdezik és komolyan veszik. Még igazi dühöt se látok: inkább csak fásultan kesereg, aki kesereg.

 

Hogy a népszavazás abszurd és értelmetlen, erős állítás, és sokan minden bizonnyal nem értenek egyet vele. Ezért megpróbálom most részletesebben kifejteni. Először is, az emberek többsége nem tudja, hogy mire szavaz. Érdekes beszélgetéseket folytattam a tandíj heves ellenzőivel - én, aki egyébként nem vagyok ennek a tandíjkonstrukciónak a feltétlen híve, viszont feltétlen híve vagyok az értelmes, őszinte és indulatmentes beszédnek.

 

A tandíj egyik ellenzője például azt mondja nekem, micsoda ostobaság, hogy a diplomások jobban keresnek, ugyan mennyit keres majd egy történelem szakos tanár vagy egy kommunikáció szakos diplomás, aki végül a jó kommunikációs készségével eladó lesz egy elegánsabb boltban. A válasz erre az, hogy természetesen keveset - de a tandíj bevezetése ellen éppenséggel nem érv, hogy túltermelés van diplomásokból, így az egyetemi színvonal is esik, és a diploma értéke is kicsi. Ha szigorúan vesszük, ez igen jó érv a tandíj bevezetése mellett: így ugyanis jobban megfontolja egy diák, milyen szakot választ, kiköveteli a minőségi oktatást, ha pedig valamivel kevesebb diplomás végez egy adott szakon, akkor várhatóan több lesz a fizetésük is, hiszen hiány lesz a szaktudásukból.

 

Mások, egyetemisták, úgy érzik, hogy a tandíj igazságtalan sarc, hiszen mindeddig ingyen volt az oktatás. Csakhogy az egyetemisták közel fele nem ingyen, hanem költségtérítéses rendszerben tanul: többet fizetnek most, mint a feltételezett tandíj összege, és hiába tanulnak jól, nem kaphatnak felmentést a költségtérítés alól. A tandíj nem azért kelt ellenállást sokakban, mert átgondolták a mellette és ellene szóló érveket. Az ellenállás homályos felháborodás formájában kavarog, és éppenséggel megakadályozza, hogy racionálisan gondolkodjunk és racionálisan érveljünk - akár a tandíj ellen.

 

A vizitdíj esete sem sokkal különb. A Fidesz által indított "A jó válasz" című kampányhonlapot nézegetem: itt kérdéseket tesznek fel, amelyek orientálnák az embert a "helyes" válasz felé. Egy kampányhonlaptól az ember nem vár kiegyensúlyozott tájékoztatást, ezért nem hánytorgatom fel, hogy mennyire manipulatív módon állították össze a kvízt. De a honlap arra vall, hogy még a Fidesz kampánystratégái sem gondolkodnak azon, mik is a problémák Magyarországon, és hogyan lehetne őket megoldani. Vagy ha gondolkodnak, ezt nem osztják meg a polgárokkal. Itt van mindjárt a második kvízkérdés - "A Semmelweis Egyetem (....) kutatása szerint a szakorvosjelöltek hány százaléka kíván a szakvizsgát követően külföldön dolgozni?" - A helyes válasz: 66 százalék.

 

Ha az orvosegyetemeinken végzettek majd háromnegyede külföldön kamatoztatja majd a tudását, az nagyon szomorú a magyar egészségügyre nézve, de semmiképpen nem jó érv a tandíj ellen. Hiszen az adófizető magyarok, akik fenntartják az ingyenes orvosoktatást, nem részesednek majd áldásaiból. És vajon jó érv-e a vizitdíj ellen? A vizitdíj az orvosok bevétele, tehát éppenséggel arra ösztönözné őket, hogy maradjanak itthon, ha itthon is eleget tudnak keresni. A mellbevágó szám nyomán azt a problémát kéne megoldanunk, mitől fog az egészségügyi ellátás olyan jól működni, hogy a jelenlegi magas tb-járulékok növelése nélkül - hiszen mindenki, a Fidesz szerint is inkább csökkenteni, mint növelni kéne a járulékot - több pénz jusson az orvosoknak. A megoldás nyilván az, ha az egészségügy hatékonyabban, pazarlás nélkül működik. A Fidesz saját kampánykérdése tehát éppenséggel érv az egészségügy reformja (valamilyen, a hatékonyságot növelő reformja) mellett.

 

Ugyan, mondja a kedves olvasó, mit vacakolok én itt érvekkel, amikor mindenki tudja, hogy a népszavazás a kormány elleni szavazás, és kész. De éppen ez az én problémám. Képzeljük el, hogy ezentúl a mindenkori ellenzék mindig az utcára megy, népszavazásokat indít, kivonul a parlamentből, és minden más módon erős nyomás alá helyezi a mindenkori kormányt Magyarországon, és ha fel tudja szítani a népharagot, akkor bevisz egy ütést. Egy ilyen demokrácia működésképtelen: a kormány azért van, hogy kormányozza az országot, megoldási javaslatokat adjon, és hatékonyan megoldjon problémákat. Ha nem hagyjuk a kormányt kormányozni, abból - azon az örvendetes tényen túl, hogy a kormány legalább rosszul érzi magát - az következik, hogy az ország nem halad előre, nem születnek javaslatok és megoldások, kapkodás és pánik lesz úrrá a politikai eliten, mi pedig teljesen elbizonytalanodunk abban, tulajdonképpen kell-e nekünk a parlamenti demokrácia.

 

Ugyan, ugyan! - mondja erre fideszes barátom. "Te is tudod, hogy nem általában minden kormányt akarunk megbuktatni, hanem csakis ezt a konkrét kormányt, mivel a választási kampányban nem mondott igazat!" Nem vitatom, hogy a kormány nem mondott igazat a kampányban (ahogy az ellenzék sem mondott igazat), és ezt annak idején, 2006 márciusában, éppen ezeken a hasábokon, éppen a fenti cím alatt szóvá is tettem. Igen, meggyőződésem, hogy komoly reformokat nem lehet társadalmi támogatás nélkül végrehajtani, és egyáltalán nem tetszik, ha a kampányban rózsaszín (vagy narancssárga) lufikkal hülyítenek minket. "De gondold meg, mondom neki, ti már 2002-ben is azt mondtátok, hogy az MSZP elcsalta a választást - pedig akkor Medgyessy nem hazudott, olyannyira nem hazudott, miközben szorongattátok a "gázáremelés lesz!" suttogópropagandával, hogy ijedtében bevezette a gázár-kompenzációt, valamint majdnem duplájára emelte a diplomások (például az orvosok és a tanárok) bérét. Lett is ebből költségvetési hiány. Sőt, úgy látom - folytatom -, hogy most már előre aggódtok azon, talán nem lesz meg a hárommillió igen szavazat, tehát már előre mondjátok, hogy a kormány el fogja csalni a népszavazást - pedig, még ha igaz is, hogy időnként néhány száz vagy akár néhány ezer roma szavazatot megvásárolnak pártok (nem tudom, így van-e, de elég szomorú a magyar valóság ahhoz, hogy elhiggyem), akkor sem állíthatjátok, hogy magyarok millióinak szavazatát vásárolta meg valaki akár 2002-ben, akár 2006-ban, akár 2008-ban. Ez ugyanis a magyar választók arculcsapása."

 

Miről szól tehát ez a népszavazás? A demokráciánk rettenetes állapotáról. A kormány úgy próbált eddig kormányozni, hogy nem akarta és nem tudta megnyerni a szavazók jelentős tömegeit a reformjaihoz. Az ellenzék mindent elkövetett, hogy megbuktassa a kormányt, és ezért láthatólag semmi nem volt drága: az sem, hogy a népszavazás intézményét rövid távú pártpolitikai célokra használják, az sem, hogy az ország hatékony, problémamegoldó kormányzás hiányában elindul a lejtőn.

 

Ha ma népszavazásra volna szükség, arról kellene szavaznunk - és nem hiszem, hanem tudom, hogy az emberek nagy többsége erről akarna véleményt mondani -, hogy milyen minőségű politikai elitet szeretnénk. Olyat, amelyik tisztes fizetést kap, nem korrupt, és nem szegi meg a törvényeket. Olyat, amelyik nem veri át a választóit, és nem eteti meg őket demagóg ostobaságokkal. Olyat, amelyik az ország érdekében egyeztet az ellenféllel, ha erre van szükség. Olyat, amelyik, ha őszintén gondolja, hogy az országért kormányoz, tudja azt is, hogy nem lehet az országért kormányozni az ország ellenében. Olyat, amelyik el tudja ismerni a hibáit, mert ezzel tartozik nekünk. Olyat, amelyik nem kapaszkodik a hatalomba, és nem tör a hatalomra azon az áron, hogy az ország közben tönkremegy és nemzetközi nevetség tárgyává válik.

 

A magyaroknak elegük van a politikai elitükből. A politikai elit azonban nem akarja, nem tudja meghallani ezt az elégedetlenséget. Azt hallom, hogy már a Parlamentben sem képesek civilizált módon érintkezni - kezet fogni, köszönni. Melyik szülő tanítaná arra a gyerekét, hogy ha vitája van valakivel, azontúl annak ne köszönjön, mószerolja be, ahol tudja, terjesszen róla rémhíreket, és gáncsolja el, ha elfut előtte? A politikai elitünk jelenleg azt a civilizációs szintet sem üti meg, amelyet gyermekeink többsége már az óvodában elsajátít. Nem fogadom el, hogy olyan elitünk van, amilyet megérdemlünk - amilyet kitermeltünk magunkból. A magyarok többsége képes együttműködni egymással, képes elismerni, ha a vitapartnerének van éppen igaza, nem vesz igénybe minden eszközt ahhoz, hogy vitapartnerét vagy versenytársát leirtsa a színről, nem kelt fölöslegesen indulatokat, és keresi a megegyezést. Egy olyan embert, aki nem így viselkedik az üzleti életben - vagy akár egy társasház közösségében -, előbb-utóbb kiveti magából a világa, nem veszik komolyan, nem adnak a szavára.

 

A politikai elit egyes tagjait sokkal nehezebb leváltani, a politikai elit egészét pedig rövid távon lehetetlen. De ha a civilek hangja megerősödik, és az ország érdekében együtt követeljük - bármit gondoljunk is egyébként az élet nagy kérdéseiről, a kormány intézkedéseiről vagy akár a gazdaság fellendítésének helyes eszközeiről -, hogy azok, akik az életünket befolyásoló döntéseket meghozzák, adják fel a harc mindenáron való kultiválását, az öncélú indulatok szítását, és tanulják meg az együttműködő versengés szabályait, akkor van rá esély, hogy egy jobb, működőképesebb, tisztességesebb és boldogabb országban éljünk.

Magyarország szélsőségesen anómiás állapotban van. Nem egyszerűen rosszkedvről, kiábrándultságról beszélek, hanem teljes érték- és irányvesztésről, reménytelenségről, tehetetlenség-érzésről. A közügyek iránt valaha élénken érdeklődő barátaim arca ideges rángásba kezd, ha véletlenül egy napilap kerül eléjük; egyre többen büszkék arra, hogy nem is követik figyelemmel „ezt a szánalmas színvonalú bohóckodást”, „ezeknek a korrupt, pofátlan alakoknak a disznóságait”. Ha az egyetemi órámon olyan témát érintünk, bármilyen távolról is, amelynek köze lehet a jelenlegi politikai elithez (mondjuk a közszolgálatiság fogalmát), megfagy a levegő, és látom, hogy a hallgatóság, legalábbis mentálisan, katapultálni készül. Ha igyekszem felszabadítani a fiatalokat a magukra erőltetett néma fegyelem alól, a tagolatlan kétségbeesés áradata önti el a termet: „a mocsok, a gyűlölet, a hazugságok, a korrupció, reménytelen, reménytelen az egész”.

 

A kapitalizmusból már tíz évvel ezelőtt kiábrándultunk – nemrégiben nézegettem át a World Values Survey magyar eredményeit: a rendszerváltáshoz legközelebb eső évben, 1991-ben, az emberek többsége még többre értékelte a szabadságot, mint az egyenlőséget, de 1998-ra ez megfordult. Ma már nemcsak a kapitalizmus, hanem a demokrácia is gyanús: egyre több emberrel találkozom, akik szerint 1. vissza kell állítani az iskolázottsági cenzust, mert minek szavazzon a Győzikén csámcsogó sok hülye, 2. vissza kell állítani a vagyoni cenzust, mert aki nem fizet adót, az ne szavazzon, 3. az egész demokráciát ki kéne dobni, hívjuk vissza a Habsburgokat – kár, hogy Kádár meghalt --, vagy csináljunk egy jó kis arisztokráciát. 

Míg a társadalmi elit tagjai ezen filozofálnak (vagy azon, mikor, hogyan és hová emigráljanak), a késelő fiú esete rávilágít, hogy Magyarországon is úgy nő fel mintegy 20 százaléknyi gyerek, hogy a bűnözés, a segélyek és a koldulás közül választhat magának életpályát. Amíg meg nem jelentek egy forgalmasabb közlekedési csomópontban, a mi területünkön, addig nem volt okunk tudomást venni róla, hogy él köztünk többszázezer ember, akik soha nem dolgoztak, és soha nem is fognak dolgozni, ha a dolgok a megszokott mederben futnak tovább. Hogy milliónyian vannak azok, akik dolgoznak ugyan, de feketén; akik soha nem fizettek adót, nem is akarnak adót fizetni, és nem gondolnak arra, mi lesz velük huszonöt év múlva, azt még mindig nem fogjuk fel: majd amikor a nyugdíjrendszer beomlik a súlyuk alatt... 

Ha az ember ennyire elbizonytalanodik, menekülni kezd, a magánéletébe, a kis közösségeibe kapaszkodik. Elhúzódna a közéleti vitáktól: legalább arra jó a kapitalizmus, hogy az állam nem mászik bele mindenbe; akinek van vevőköre, minek foglalkozzon a pártok veszekedésével. Csakhogy a globális recesszióval járó félelem és az egészségügyi reform belép a mindennapjainkba, a privátszférába sem menekülhetünk. Az orvos megjegyzést tesz az új szabályokra, vagy csak némán, mogorva arccal aláiratja a megfelelő papírt, amely szerint ellátásunk ennyibe és ennyibe került, és igen, a drágább gyógyszert választjuk, pedig volna olcsóbb is. A gyerek tanárai szintén rosszkedvűek; nő az óraszámuk, de a fizetésük nem nő vele, és ki tudja, milyen reform jön még. A boltos bosszankodik, hogy csökken a forgalom, a metrón üveges tekintetű emberek bámulják a Blikk főcímét tíz percen keresztül; már nem is telefonálnak. Ha egy kis békességet szeretnénk otthon, egy kis Mozartot, egy kis derűt, belecsönget a békés szombat délutánunkba egy automata call center a népszavazási kérdésekkel. Lemondjuk a vezetékes telefont, de a tévét sem lehet bekapcsolni anélkül, hogy valahol valaki meg ne jelennék meg árpádsávval, bakancsban, és hetente legalább egy Molotov-koktél biztos előkerül. A politikai elit tagjai a gyűlölettől merev arccal nyilatkoznak egymásról; ez az egyetlen következetes üzenetük, mert egyébként össze-vissza beszélnek. Világos üzenetek hiányában úgy érezzük, minden állandóan inog, nincs egy biztos pont – az a legjobb, ha az ember nem is próbálja elképzelni, hogy két év múlva mivel fog foglalkozni, hol, és milyen jogviszonyban. Tervezni lehetetlen; ekkora káosz még sosem volt. 

Röviden: apokalipszis. Ha a kedves olvasó nem ismer magára vagy a világára a fenti leírásban, megkövetem és biztosítom róla, hogy sokan magukra ismernek – többen, mint gondolná. Ezek után cinizmusnak vagy a sötét erők idétlen mentegetésének tűnhet, ha azt mondom, ez a káosz el kellett hogy jöjjön, nem dughatjuk a homokba a fejünket, és hosszú távon mindannyiunknak jobb, ha megéljük és megoldjuk. Eltelt tizenkilenc év a rendszerváltás óta, egyszer szembe kell néznünk önmagunkkal és azzal, mit tudtunk kihozni az országból ennyi idő alatt. A mérleg nem lesz annyira negatív, mint ezt a pillanatnyi közhangulat sugallja; Magyarország nem sokkal rosszabb demokrácia, mint más demokráciák, csak éppen ez a miénk; nekünk ez fáj. 

Ha követi valaki az amerikai elnökválasztás vitáit, arra a meglepő következtetésre juthat, hogy a amerikaiak hangulata nem is különbözik annyira a magyarok hangulatától. Mit tud Barack Obama?-- kérdezi magától a liberális értelmiség, és mindjárt választ is ad rá: inspirálni. És mit tud Hillary? --kormányozni. Az egyik a másik nélkül nem ér semmit; az amerikaiak egy része tehát nagyon meg lenne elégedve, ha az egyik demokrata a másik demokrata alelnökeként futna. Milyen kár, hogy halálos sértéseket vágtak egymás fejéhez. Mi több, Obama, Clinton és McCain, mindenki tehát, aki lábon maradt az elmúlt borzalmas hónapok után, centrista: pártok feletti együttműködést, nemzeti konszenzust ígér a legfontosabb kérdésekben. Elegetek van belőlünk? Jó, akkor máshogy fogunk viselkedni. Tudomásul vesszük, és megígérjük, csak higgyétek el, hogy be is tudjuk tartani. 

 

Magyarországon a politikai elit mindeddig képtelen volt erre a fordulatra: nem tudnak kormányozni és nem tudnak inspirálni, és nem tudják, vagy nem tudják eléggé, hogy éppen ez a két dolog hiányzik ahhoz, hogy békét kössünk velük. A Fidesz sokáig jelentős előnyben volt az inspirálási versenyben, jelenleg azonban a felszínen hadakoznak, nagyon rövid távú politikai célokért, miközben a szakpolitika és az inspiráció közti szakadék egyre mélyül; egyre nehezebb összeegyeztetni a hívő kemény mag ideológiai igényeit egy olyan centrista pártprogrammal, mint az Erős Magyarország címet viselő brosúra. A baloldalnak eddig sem volt erőssége az inspirálás, az SZDSZ elveszítette eredeti szabadságpárti jellegét, a Gyurcsány-kormány pedig éppen most bizonytalanodik el szilárd, bár a választók többségének szemében nem túl inspiráló technokrata szemléletében is. Ami a kormányzóképességet illeti, a jelenlegi kormány nem áll jól: az ellenzék kiválóan aknázza ki az ősbűnt, a választási kampányban elhangzott hazugságot, és lehetetlenné teszi, hogy a közpolitikai kérdésekről józan vita kezdődjék, ennek hiányában viszont mindenki – az államigazgatás és a reformok által érintett területek közalkalmazottai egyaránt – a passzív rezisztenciát választja, és kormányozhatatlanná teszi az országot.

 

Ezt a szellemi vákuumot jelenleg zsigeri szinten rögzült gyűlölettel és reflexszerű igazodással töltjük ki.  Például olyan értelmiségiek is aláírják az egészségügyi reformot támogató nyilatkozatot, akik nem is értenek egyet a törvénytervezettel – aláírják, különben a populista ellenfél kap egy pontot; míg a jobboldalon köröztetett, tiltakozásra hívó elektronikus levél nem elégszik meg azzal, hogy kifejezze elégedetlenségét a törvénytervezet tartalmával kapcsolatban: odaírják, különben nem volna igazán ütős a kritika, hogy ezt a törvénytervezetet az idegenszívűek alkották, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kiirtsák nemzetünket. Ebben a végtelenül leegyszerűsített, a gonosz és a jó küzdelmévé transzformált világnézetben, amelyet az Orbán-fóbia és a Gyurcsány-fóbia egyaránt meglovagol, a reménynek, a konszenzuskeresésnek és az együttműködési készségnek nincs helye. Nincs  helye annak sem, hogy arról gondolkozzunk, milyen országban szeretnénk élni. Nem tudunk célokat kitűzni és nem tudunk következetes terveket alkotni a célokhoz vezető útról – pedig egy posztszocialista ország átalakítása kellemes, szociális piacgazdasággá még nagyon kedvező gazdasági környezetben sem vezényelhető le egy vagy akár két kormányzati ciklus alatt. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy bármilyen kétségbeesetten próbálják is megkülönböztetni magukat egymástól a pártok, mindkét nagy politikai erő megtartaná a jóléti államot, legalábbis annyit, amennyi megtartható belőle jelenleg. A Gyurcsány-kormány retorikája más, mert a jóléti állam korlátaira és az egyén felelősségére helyezi a hangsúlyt (sokszor a politikai öngyilkossággal határos módon), de a két nagy politikai erő célkitűzése – áramvonalasított, olcsóbb, hatékonyabb szolgáltatások, az adóbázis növelése, az állam méretének jelentős csökkentése nélkül -- , nem tér el egymástól. Az is nyilvánvaló, hogy ez a célkitűzés találkozik a magyarok többségének vágyaival. Most már csak azt kéne kitalálni, ki, hogyan és mivel fizet ezért, és hogyan jutunk el idáig. Miből áldoznánk fel egy darabkát, hogy a jóléti állam biztonságát fenntarthassuk? Mi elengedhetetlen tartozéka annak a jóléti államnak, amelyet elképzelünk magunknak, és mi az, amiről lemondunk, ha le kell róla mondanunk? Hogyan, hány lépésben juthatunk el az országos szintű és a legtöbb esetben kényszerű adócsalástól, csúszópénz-csúsztatástól a normakövetésig és a tisztességes versenyig?

 

Ha a magyar társadalom anómiás, kiábrándult a demokráciából, és nem tud helyette sem jobbat – kivéve az utcán masírozók egy részét, akiknek persze lennének ötletei --, az elsősorban a politikai elitünk éretlenségének következménye, és a közbeszédet irányító média kudarca. Ezekre a fenti, alapvető kérdésekre kellene választ adniuk, és éppen ezekre nem adnak választ. A politikai elit és a média felelőssége azonban nem ment fel senkit, mert minden egyes embernek át kell gondolnia, hogy mit kér az államtól és polgártársaitól, és mit ad cserébe – hogy miben áll a mi közösségünk, mivel tartozunk egymásnak,  és hogyan rójuk le tartozásainkat. Egy politikai eszme erre a kérdésre ad választ; az eszme hiánya vezet ahhoz, hogy a társadalom anómiás tüneteket mutat.

 

Emile Durkheim, aki az anómia fogalmát bevezette a társadalomtudományba, a tizenkilencedik század későliberalizmusának kudarcát diagnosztizálta így: azt az állapotot, amikor az ember nem tudja, mit akarhat, mit kérhet, mit remélhet, mit követelhet jogosan – amikor nincsenek elfogadott szabályok. Egy működő demokráciában és a kapitalizmusban a szabályok egy része állandóan pusztul, változik, és ezzel a természetes anómiával együtt kell élnünk. De nem kell együtt élnünk azzal az eszmétlenséggel, az eszme helyébe tülekedő gyűlölettel és a kiábrándultsággal, amely egyetlen főszabályt ír elő: a bizalmatlanságot mindenki iránt. 

 

Amikor szerkesztőmnek az első sajtóhírek után  ajánlottam, hogy írnék a Zuschlag-ügyről , a publicisztika megjelenését szeptember közepére tűztük ki . A szöveg arról szólt, hogy az MSZP számára itt a lehetőség, hogy definiálja magát:  mutyipárt vagy nem mutyipárt, ez a kérdés, és amennyiben nem mutyipárt, sürgősen zárja ki a Zuschlag et co. bűnszövetkezetet. Az írás azonban két héten belül okafogyottá vált – a független magyar  ügyészség lépett az MSZP helyett. Szerkesztőm tehát tréfásan javasolta, írjam meg most egy évre előre, kit kell még kizárni, és akkor nem lesz gond az időzítéssel. Jó. Megírom.

 

Néhány szót azért előtte  a korrupció elleni harc buktatóiról. Az  ország népének meggyőződése, hogy a politikusok mind lopnak és hazudnak, és az egész bagázst   le kéne húzni egy nagy méretű toaletten, zusammen és végleg. Mivel azonban megfelelő méretű és működésű kloákát nem sikerült találni eddig (választásokkor az egyik bagázst leküldjük, de rögtön feljön a másik), ezért az ország népe nagyjából belenyugodott, hogy lopnak és lopni fognak, és kevés kivétellel úgy döntött, hogy ezeknek viszont nem fizet adót.  Innen már csak egy lépés az a belátássá érlelődő kétely, hogy ha úgyis mindenki veszteget, akkor miért pont nekem (a kedves olvasónak) kellene erkölcsbajnok kolhaasmihályként viselkednie, akit a végén meghurcolnak és még ki  is nevetnek.  Az ország népének zsigeri szinten, első dühömben igazat adok.  Csak éppen ettől nem lesz jobb semmi. Éppenséggel minden rosszabb lesz.

 

Az elmúlt hónapokban több barátom, több  „idealista hülye” távozott az államigazgatásból (idealista hülyén a magyar azt érti, aki nem lop, és mégis az államigazgatásban dolgozik). A legelszántabb értelmiségiekből is kezd kifogyni a reformszusz. „Ezekkel nem lehet”, és „ezektől nem lehet megszabadulni”. Akinek keze-lába ép, ért valamihez, és van benne lendület, menekül a multikhoz (a magyar vállalkozásoknak is folyton csalniuk kell, tehát nem éppen  az öntudatos polgár menedékei), vagy belemenekül egy külföldi ösztöndíjba. Érthető, de mégis: ennél nagyobb kár nem is érhetne minket. 

 

Egy jól működő ország első számú biztosítéka a stabil, szakszerűen és hatékonyan működő államigazgatás, amelyben a tisztviselőknek éthosza van, vagyis tudják, hogy a feladatuk a köz szolgálata, tudják, hogy ezért a köz tiszteli őket, és tudják, hogy ha jól látják el a feladatukat, akkor semmiféle politikai földrengés sem mozdíthatja ki őket a helyükről. Nem igaz, hogy minden tisztviselő, rendőr stb. korrupt, és nem igaz, hogy a tisztességesek szükségszerűen kisebbségben vannak. De ahhoz, hogy most megfordítsuk a trendet, és a menekülők inkább megújuló hittel nekifogjanak az értelmes munkának, világossá kell tennünk, hogy ezt várjuk tőlük, és  támogatni akarjuk őket ebben. Világossá kell tenni, hogy csak olyan pártra szavazunk, amely nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyította, hogy a megörökölt kádárista kusza szövevényből működő, értelmes rendszert csinál, amelyben nincs helye sem csúszópénznek, sem pártfinanszírozási célú ifjúsági szervezeteknek, sem politikailag rángatott kuratóriumoknak. Mindenkinek van feladata ebben a harcban (nem túlzás harcnak nevezni), mert az elvárásainkkal és a viselkedésünkkel magunk is formáljuk az államot. Ehhez persze először el kéne hinnünk, hogy ez lehetséges.

 

A Kornai János-féle kutatócsoport egy szellemes tanulmányban mutatta ki, hogy miért lehetetlen (de legalábbis politikailag nem kifizetődő) a korrupció elleni harc. Ha ugyanis elindul, a független Számvevőszék,  Államkincsár és/vagy APEH megvizsgálja a könyveléseket, a független ügyészség vizsgálatot indít, a rendőrség függetlenül nyomoz, a független bíróság pedig elítéli a fehérgalléros hatalommal üzérkedőt, akkor a lakosság azt mondja: na, hát ezt mondtuk. Csaló banda az egész.  Tessék – most már akkora disznóságokat csinálnak, hogy eltitkolni se tudják. A politikusi gárda ezért óvakodik az ilyesmitől . Hát nem belebukott a Horn-kormány is a Tocsik-ügybe? Minek bolygatni a dolgokat? Mi is lopunk, az emberek is lopnak, és  ez Magyarország. 

 

Itt senki se akar tisztességes lenni – legalábbis ezt mondta nekem néhány hónapja a baloldal egyik népszerű újságírója (nem nevesítem, mert nem volt nálam magnó), amikor azt javasoltam az SZDSZ-nek, hogy a siker és az emberi jogok helyett inkább arra koncentráljanak, hogy tisztességesen is lehessen élni ebben a mi kis hazánkban. Szerintem a jeles újságíró téved. Több millió ember szeretne tisztességesen élni ebben az országban, olyan szabályok között, amelyeket be lehet tartani, és olyan politikai elittel, amelyben bízni tud.  Az államfőnek igaza van abban, hogy bizalmi csapdában vagyunk:  minél kevésbé hisszük el, hogy a politikai elit, de legalább egyes tagjai, szeretnének rendet csinálni, annál kevésbé érzi a szóban forgó politikus vagy állami vezető, hogy van mögötte társadalmi támogatás, és annál nagyobb valószínűséggel adja fel a harcot. 

 

Minden pártban vannak tisztességes emberek (ezt személyes tapasztalatból tudom), és minden pártban vannak tisztességtelenek. Hogy melyik éthosz érvényesül, az nem pusztán a politikai elit tagjain múlik, hanem azon is, hogy melyik éthoszt támogatja a sajtó és a választó. Minél hiszterizáltabb a politikai közélet, minél inkább hajlunk rá, hogy az egész politikai elitet elutasítsuk, vagy feneketlenül és minden megkülönböztetés nélkül gyűlöljük az általunk nem preferált pártot, annál több lehetőséget kapnak a tisztességtelenek.  A tisztességes politikának szüksége van a választók és a polgárok segítségére. 

 

Gyurcsány Ferenc  hazardírozik. Azt még csak lenyelte a pártja, hogy az őszödi beszédben felhívta a frakció figyelmét rá, hogy a politika nem arra való, hogy mindenki beleüljön a tutiba, megkapja a saját kiskirályságát és hazavigye a havi millióját, de hogy most törvényben akarja megtiltani, hogy egyik minőségükben fizessenek a másik minőségüknek, vagyis lobbizzanak (ami ugye nem mutyi, mondja Szanyi Tibor), az már sok. Ja, és Feri! A költségtérítésünket ne merd kikezdeni! 

Gyurcsány azonban már csak előre menekülhet. Hogy lesznek-e a szavakból tettek is, az más kérdés.  A miniszterelnök nehéz helyzetben van, mert a rendszerváltás során maga is profitált joghézagokból és a kádári elithez kötődő kapcsolataiból. Arról nem is beszélve, hogy elkövetett néhány súlyos politikai hibát (ÁFA-csökkentés), amiért elmulasztott bocsánatot kérni, és a legkevésbé sem sikerült elmagyaráznia, mit miért akar. Az őszödi hisztéria után pedig már hiába is próbálná.

 

Ezért maradhatott visszhangtalan az őszödi beszéd lényege (hogy újfajta, őszinte és mutyizás-ellenes politika kell). Ezért fogadja most kételkedés a tisztasági csomagot is. Ezért merik az MSZP héjái kiadni a vadászati engedélyt a nagyfőnökre. De ha pusztán azért, mert Gyurcsánytól jön, az államélet tisztaságát szolgáló intézkedéseket a reformokat egyébként utáló (vagy nem értő) szavazók elutasítják, akkor a Zuschlagoké lesz a terep. Azt gondolom, hogy minden tisztességre vágyó magyar polgárnak előre kell menekülnie: megvizsgálni, hogy a tisztasági csomag valóban kivédi-e a korrupciót, és számon kérni minden egyes betűjét minden pillanatban.  Új normákra van szükség, és a normákat nem a politikai elit adja: nekünk kell elvárnunk és kikövetelnünk.  

 

Az a helyzet, hogy a magnók egyre kisebbek, a polgárok egyre ügyesebben kezelik őket, és megfelelő választék van hírcsatornából. Előbb-utóbb minden zsarolás adásba kerül. De azért ennél szerencsésebb lenne, ha  a megzsarolt hinne az igazában, de hinne az igazságszolgáltatásban is (nem pedig a politikailag motivált média védelmét kérné) és azonnal a rendőrséghez fordulna, ha a rendőrség nem érdeklődne az önkormányzatnál, hogy szabad-e a vad, hanem tisztességesen nyomozna,  azután az ügyészség összegyűjtené a vádiratot és vádat emelne. 

 

A korrupció ellen az elrettentés a legjobb eszköz: ha mindenki (mind a zsarolt, mind a zsaroló) tudja, hogy a disznóságok nem maradnak büntetlenül.  Arra van szükség, hogy ne legyintsünk enerváltan, ha a kipattant ügyet nem követi  a polgárok teljes körű tájékoztatása, ítéletről nem is beszélve.  Igen, minden olajaktát látnunk kell. Igen, minden kormányzati leiratot, minden vizsgálati anyagot publikálni kell. Botrányszivárogtatás helyett teljes transzparenciát kell követelnünk. És persze fel kell nőnünk ahhoz, hogy ne politikai uszítás hatására mondjunk véleményt, hanem a gondos és intelligens vizsgálat után.

 

Nincs olyan államérdek, amely erősebb lehetne a politikai közösség azon érdekénél, hogy a saját államában hinni tudjon, hogy a saját vezetőit tisztelni tudja – méghozzá nem aszerint szelektálva, hogy melyik párt színeiben tűnnek fel, hanem csakis aszerint, hogy mit tesznek és mit nem tesznek, és miért. Ettől még szavazhatunk négyévente szívünk szerint.

 

Most az a kérdés inkább, hogy az első dühön túl vajon mit teszünk. Mitől lesz más a ország? Mitől lesznek azok a szavazók a lényegesek, akik tisztességesen akarnak élni? Mitől lesznek azok az emberek politikusok, akik tisztességesen akarnak politizálni? Mitől lesznek azok az emberek köztisztviselők, akik beintenek (nem a kirúgásuk után, hanem rögtön) a politikai zsarolóknak?

 

A  játékszabályokat meg kell változtatni. Elég lenne nekünk feleekkora parlament, és alighanem elég lenne feleekkora államigazgatás is (beleértve az önkormányzatokat), de olyan fizetésekkel, hogy azok a piaci ajánlatokkal is felvegyék a versenyt.  Miért várjuk, hogy alacsony fizetésért egy közutálatnak és közmegvetésnek örvendő, és állandó politikai vegzatúrának kitett testület tagja akarjon lenni bárki, akinek jó képességei vannak? A jelenlegi államigazgatási és politikai elitet a kontraszelekció taszítja egyre mélyebbre. A Zuschlag-jelenség pontosan ezért ijesztő: nem a régi gárda lop, hanem az új, amelyik karrierútként választja az állami pénzek eltulajdonítását. 

 

Akkor a javaslataim.

 

Először. Transzparenssé kell tenni a költségvetés és az államigazgatás működését, lehetővé kell tenni minden polgár számára, hogy megértse, mire szavaz, amikor szavaz, és mi mennyibe kerül valójában. Mindenre, amit az állam finanszíroz, árcédulát kell tenni – és összehasonlítani hasonló országok áraival, hogy lássuk, vajon jól gazdálkodik-e a mi elitünk.  A Racionális Közéletért Egyesület, amelyet a nyáron alapítottunk néhány hasonlóan gondolkodó fiatal közgazdásszal, nekifogott ennek az elképesztően óriási feladatnak – de mennyivel jobb volna, ha nem egy tucat, hazájáért aggódó civilnek kéne feltúrnia a számokat, hanem az államigazgatás magától szépen megmutatna mindent!

 

Másodszor. Világossá kell tenni, mennyit költenek a pártok kampányokra. A Szeretem Magyarországot Klub megbízásából reklámszakemberek már egy éve kiszámolták, hogy a nagy pártok egy egész nagyságrenddel költenek többet a megengedett 300 milliónál, ha csak a felhasznált médiafelületek ára alapján becsülünk. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet már egy éve kidolgozta a pártfinanszírozás átalakításának elveit. A kormány meg is kezdte az egyeztetést a pártokkal: a javaslat elbukott az ellenzék ellenállásán, bár bennfentesek szerint a kormánypártok se igen bánták a tárgyalások befulladását.

 

Harmadszor. Mérhetővé kell tenni a politikai és államigazgatási elit teljesítményét, és nyilvánosságra hozni mind a tevékenységüket, mind a teljesítményüket.  Így az inkompetens jó elvtársak talán majd nem akarnak mégse államtitkári pozíciót (kiderülhet, hogy ott dolgozni is kell, méghozzá jól).  

 

Lazításként volna még egy negyedik ajánlatom is. Létre kell hozni egy olyan köztelevíziót, amelyen külön csatornánk futnak a zsarolós videó- és magnófelvételek. Közszolgálati reality show! (Na jó, csak vicceltem.) Közszolgálati sportműsorként pedig szurokba hempergethetnénk mindenkit, aki a képviselői fizetéséből négyszáz négyzetméteres házat vett Belbudán (persze az unokahuga nevére). 

 

Ami pedig szerkesztőm kérdését illeti: nem kell kizárni senkit. Fordítva. Jó szabályokkal, tisztességes és tehetséges emberekkel, bizalmat ébresztő teljes transzparenciával, valódi kérdésekről folytatott valódi vitákkal kell feldúsítani a magyar politikát. És akkor a Zuschlagok remélhetőleg a közelébe se mennek, vagy a lopási lehetőségek beszűkülése következtében kikopnak a politikából.

A kedves olvasó már megszokta, hogy a publicisztikámban hármasban-négyesben vagyunk, a fiam, a kedves olvasó, meg én, és időnként benéznek barátaim, ismerőseim és tanítványaim. Barátaimtól, ismerőseimtől és tanítványaimtól már hallottam, hogy kéne egy új párt. Sőt több barátom és ismerősöm is van, akik rettenthetetlenül kacérkodnak a pártalapítás ötletével. Többnyire a megértően üres tekintetemet veszem elő ilyenkor, nem akarnám elvenni a kedvüket, sem azt a hitet, ami egyébként minden második magyar férfiból két percen belül előcsalható, hogy ők bizony tudják, mit kell itt csinálni, és ha odaengedné őket ez a sok rosszindulatú tökfej, ez a sok gazember, ez a számtalan korrupt politikus, azon nyomban rendberaknák Magyarországot.

Két napja viszont saját egyetlen fiam javasolta, mintegy magától értetődő megoldásként, hogy új párt kell, ha nem hisznek a magyarok a politikusaiknak.  Ideje tehát, hogy szomorú szkepszisemet szavakba öntsem.   

 

Először is, mondtam neki, ez a gondolat nem butaság, mert ha 2010-ig fel tudna állni egy új párt, és eljutna odáig hogy országos listája legyen, akkor garantálom, hogy bent lesz a parlamentben, hacsak nem taszítja kifejezetten a médiát (ahogy vannak vízlepergető kabátok, vannak médialepergető kabátok is). A kétfarkú kutya pártjára még úgy is szavaztak néhányan, hogy a listán nem szerepelt, csak a hírekben!

Másodszor viszont, érdemes átgondolni ezt a dolgot egy kicsit. Hogy egy pártnak országos listája legyen, nem elég néhány hazafinak összefognia, és megegyezni egymás között, ki lenne a párt arca, és mi lenne a fő mondanivalója. Ez az első lépés lehet egy maréknyi, viszonylag hasonló értékrendű ember műve,  mivel nem kell nagyon mély programokat írni Magyarországon, a miniszterelnök-jelöltség pedig egy kezdő pártnál még ábránd. A többi – a bejelentkezés és bejegyzés a választási bizottságoknál – nagyrészt formalitás.  A második lépés azonban nehézkesebb, ugyanis ahhoz, hogy egy új pártnak országos listája legyen, legalább hét területi listát kell állítania, ami a legminimálisabban is 14 egyéni képviselő felállítását, és az ezekhez szükséges ajánlószelvények összegyűjtését jelenti, de ha például Budapesten is indulni akar a párt – márpedig egy új pártnak itt volna leginkább esélye, a töredékszavazatok begyűjtésével --, akkor legalább 21 jelöltet kéne felmutatnia, jelölőcédulástul, és ha komolyabb töredékszavazat-mennyiségre vágyik, akkor 80 képviselőjelölt alatt nem érdemes tervezni. A kedves olvasó bizonnyal ismeri azt a szóbeszédet, miszerint egyes pártok újsághirdetésben kerestek maguknak jelöltet. Arról nem szólt a hír, hogy aki jelentkezett, azt alávetették-e némi szűrésnek még, vagy örültek, ha össszehalásztak egy-egy politikai vállalkozót. És arról sem, hogy a jelölteknek vajon maguknak kellett-e finanszírozni a kampányukat. Akár így, akár úgy, a lehetséges konzekvenciákat nyilván nem nehéz levonni.

 

Hogy ez a probléma nem triviális, annak példája a Humanista Párt. Klasszikus protest-pártról van szó. A humanisták vezérfonala a politikai elittel és általában a politikával szembeni elégedetlenség, vezetőik idealista fiatalok, akik karitatív utcai akciókkal és békemegmozdulásokkal próbálják felhívni a magukra a figyelmet. A jelenlegi honlapon a számláló szerint eddig 20321 látogató járt. A Humanista Párt Magyarországon 1993 óta létezik, bár egy ízben megszüntették, és hosszas jogi csata után nyerte csak vissza jogi státusát. Az eddigi választásokon, ismereteim szerint, csak egyszer tudtak egyéni jelöltet állítani (remélem, ha tévedek, megbocsátják, és kijavítják). Mint  egyik lelkes, fiatal és idealista vezetőjük mondta nekem, az elveikkel mindenki egyetért, de az ajánlócédulákat nem szívesen adják nekik. Túl fiatalok és túl idealisták.

A Humanisták persze tanulnak. Az idén már több közös akciójuk is volt szakszervezetekkel, illetve a Védegylethez tartozó csoportokkal (TB-mentők). Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez a két csapat, amely jónéhány ponton amúgy is összeér, olyan pártot alkosson, amely el tud indulni, sőt, egészen komoly eredményeket érhet el a választásokon. A Védegyletnek volt néhány hangos akciója, és a köztársasági elnök személyében van már egy erős figurájuk a sakkasztalon. A humanistáknak vannak aktivistáik és van bennük kitartás. A két csapat együtt alakíthatna egy zöld-alternatív pártot, erős kapitalizmuskritikával, a szolidaritási értékek hangsúlyozásával  (a zöld értékekre a magyar társadalom kevéssé fogékony, de a kapitalizmus-kritika biztos beválna).  Se nem jobb, se nem bal, de nem is Csurka. 

 

Csakhogy képzeljük el, hogy a Humanista Védegylet bejut a parlamentbe.  Természetesen ellenzékben lesz, mert el nem tudom képzelni, hogy a jelenlegi elit tagjaival alkukat fog kötni, bármelyik kerül is hatalomra. Ellenzékből kap egy-két bizottsági helyet, és hacsak nem támad csodálatos szakértői háttere, akikre építve meggyőző kormánykritikát és alternatív programot tud kibocsátani, a következő 4 év felőrli. 2014-ben ők is „azok” közé fognak tartozni a magyarok szemében, és ezzel nem nyernek semmit – nem lesz mozgásterük olyan akciók végrehajtására, amitől érezhetően jobb lesz az ország. Miért választaná tehát a Védegylet a párttá alakulást? Biztos vagyok benne, hogy nap mint nap sürgetve kérdezik őket híveik erről, és nap mint nap mégis azt a döntést hozzák: nem. Még nem.

 

Harmadszor, mondom gyermekemnek, nézzük a dolgot a másik végéről. Tegyük fel, hogy egy új vagy majdnem új párt – mint a Centrum annak idején --  így vagy úgy, de sok helyen tud jelöltet állítani, és mérhető eredményt produkál a választáson. Ha bejut, lesz néhány helye, és legalább a vezetői sorsa biztosított néhány évre, de ha éppen a léc alatt marad, akkor szétesik, ahogy a Centrum szétesett. Tegyük fel , hogy bejut, és, mint az MDF (egy szintén majdnem új párt) egészen komoly szimbolikus pozícióba kerül, és mivel profi politikai párt (ellentétben a Humanistákkal és a Védegylettel), a politikai játszmában ügyesen foglal állást. Eddig ezzel megvolnánk  – van elvben egy az autentikus konzervatív liberális pártunk a populista Fidesszel szemben.  Az MDF jelenlegi súlytalansága nem abból fakad, hogy kicsi, nem is abból, mintha nem lenne népszerű, profi vezetője és viszonylag határozott körvonalú programja (legalábbis szlogenjei). Az MDF baja az, hogy már nem párt és még nem párt. Fel kéne építenie magát: egy ütőképes, helyi szinten hiteles tagsággal, jó szakértői holdudvarral, néhány támogató pénzemberrel.  Akár igazak a háttérben sötétlő Leisztingert és Schmuck Andort emlegető pletykák, akár nem, egy új jobbközép párt saját, jól felépített társadalmi és szellemi háttérország nélkül nem tudja kilökni a fészekből a jelenlegi madárkákat. Ahhoz viszont, hogy jól felépített társadalmi háttérországa legyen, kellenének emberek a társadalomban – köztünk --, akik vállalkoznak, hogy önzetlenül tolják a párt szekerét. Vagy legalább addig tolják önzetlenül, míg a párt fizetni nem tud érte. 

 

A kérdés most a következő. Ha  az a pillanat eljön, amikor a párt fizet az addigi önzetlen támogatásért, akkor vajon jobban járunk-e mi, választói, mint az eddigi pártok esetében? Schmuck Andornak és Leisztingernek legalább nem kellett fizetni – őket az MSZP fizeti (természetesen képletesen és metaforikusan, ne tessék ezt a szegény újságot miattam beperelni!). És ha nem jön ilyen pillanat, és nem fizet sosem, ennek megfelelően pedig a szakértői gárdából és a profi szervezőkből kifogy a hajtóanyag és csak a naív idealisták maradnak, vajon milyen minőségű kormányzást várhatunk tőlük? Mennyivel lesz az jobb, mint a jelenlegi, amiből oly sokan hiányoljuk a profizmust?

 

Bár groteszk tréfának tűnhet, úgy gondolom, hogy Magyarországon „új pártot”  leginkább az MDF-ből és az SZDSZ-ből lehetne csinálni. Akkor járna az ország jól, ha a jelenleg haldokló kispártokban hiteles arcok jelennének meg, akik új szakértői gárdát tudnának mozgósítani, és újra fel tudnák lelkesíteni a bizonytalanokat és a régi támogatókat egyaránt.  Ez sem egyszerű, de sokkal kisebb munkával, és sokkal kevesebb kockázattal, jár, mint egy új párt. 

 

Negyedszer, mondom mindezek után gyermekemnek, az ötlet ugyan jó, érthető, és sokan éreznek így. De biztos vagy benne, hogy az ország javát ez szolgálja? Vajon nem az történne-e, hogy lobogó hajú, lángoló szemű idealisták vágtatnak be a parlamentbe a te jövendő szavazatoddal (vagy egye fene, meggyőzhetsz, hogy adjam rájuk az enyémet), akik lelombozódnának hamarosan. Legkésőbb akkor, amikor kiderül, hogy nem lehet két perc alatt megváltoztatni az országot,  hogy sok dologhoz nem értenek, másokhoz pedig nem tudnak hozzányúlni ezeréves beidegződések, szerzett jogok vagy erős érdekcsoportok miatt, hogy nincs olyan törvény, aminek mindenki örülne, hogy sokszor fájdalmas intézkedéseken át vezetne az út egy normálisabb országig, ami ellen mindenki foggal-körömmel harcol, úgyhogy  mire belekezdenének, már véget is érne a ciklusuk, és csupa félkész dologgal a hátuk mögött buknák el a következő választást. Ez még nemes vereség lenne számodra, mondom neki, csakhogy a pártod néhány vezetője annyira kiesne a saját szakmai életéből, hogy már igencsak komoly egzisztenciális veszteség érné, ha nem folytathatná a politikai pályát, és ennek megfelelően fel fogja puhítani az elveit.  Mi ezt végignéztük, fiam, mondom neki, két liberális párt esetében is. Mi a garancia, hogy egy harmadikkal nem ez történne? Ha a párt tagjai mind már eleve vagyonos emberek? Na és mit fog szólni ezekhez a vagyonokhoz a választó az első megszorításnál?

 

(A gyerek dacosan néz, és kifejti, hogy a jövendő párt vezetőinek pénze származzék saját, állammentes és áfacsalásmentes vállalkozásból, és hogy a megszorítások esetén saját magukat jobban kell megszorítaniuk, hogy példát mutassanak. Erre elmondom neki, mit hallottam Bojár Gábortól: hogy magyar üzleti vezetők egy prominens társaságában egyedül ő képviselte azt a nézetet, hogy igenis adóztatni kell a tőkét, a részvénynyereséget és a nagyértékű ingatlanokat.)

 

És ötödször, mert látom, nem győztelek meg. Gondold csak meg a következőt. A jelenlegi pártokban vannak becstelen és becsületes emberek, vannak tapasztalt és tapasztalatlan emberek, vannak olyanok, akiknek van koncepciója, és vannak olyanok, akiknek nincs.  Ha leöntöd őket utálkozás-szósszal, némiképp igazságtalan leszel azokkal, akik becsületesek, koncepciózusak vagy legalább tapasztaltak és profik. Ha az emberek ítélkeznek, és mind az utolsó szálig szimbolikusan leokádják a politikai elit tagjait, beleértve az államigazgatást is, akkor azok erősödnek meg, akik lopják a pénzt vagy a napot, ugyanis nekik már mindegy. A tisztességes a jelen helyzetben csak úgy tud haladni, ha erős társadalmi támogatás van a háta mögött: ha hisznek neki  és benne, és számon kérik rajta, hogy haladt-e előre. Ha hátat fordítunk, a jó gyerekeket megverik a rossz gyerekek, mert többen vannak és erősebbek.

Szerintem, mondom, egy kicsit türelmesebbnek kéne lennünk. Meg kéne értenünk, hogy a pártokban honnan jön a rohadás, és hogyan tudjuk szavazóként, civilként, aktivistaként abban támogatni a politikai elit tisztességes tagjait, hogy ezt a rohadást, de még az okát is, felszámolják. Meg kell keresnünk őket, minden egyes pártban. Beszélnünk kell velük. Segítenünk kell őket, hogy a saját szűkre szabott erejükkel minél hatékonyabban pucolják ki a saját térfelüket, segítenünk kell kiszivárogtatni minden korrupciós esetet, felszámolni minden zsarolást.  Át kell gondolnunk velük közösen, milyen szörnyű kényszerek és abszurditások erednek a  4 éves ciklusokból egy olyan országban, ahol szerintünk 2x2 nem 4, ha a politikai ellenfél szerint az.

 

 Segítenünk kell egy új társadalmi szerződés kialakítását, egy társadalmi vita lefolytatását arról, mik a problémáink, mik a lehetőségeink, és mit kell mindenképpen meglépnünk. Állandóan arra kell ösztönöznünk a médiát, hogy legyen nagyon kritikus minden becstelenséggel a saját oldalán is. Létre kell hoznunk olyan információforrásokat, amelyek hitelesen mondják el az ország népének az ország állapotát, dilemmáit és lehetőségeit. 

 – Aha, mondja a gyerek, aki Asimovot olvas. - Alapítványt kell csinálni, csak kicsiben. 

-- Hát,olyasmi, mondom, miközben próbálom felidézni magamban, hogy Asimov hány száz évre becsülte a civilizáció helyreállításának időigényét.--  Szörnyű munka lesz, még ha sikerül is. Csak a frusztráció garantált, a siker nem. És ha nem sikerül , akkor majd jön egy Kaczynski, vagy mindjárt kettő, egy új párt, amiben nem lesz köszönet. Végülis, ezt is ki lehet számolni már jóelőre. Hosszú menetre készülj.

 

 

 

A kiábrándulás a teljes politikai elitből, egyáltalán, a politikai elitnek még a gondolatából is, érdekes módon nem a hazugság miatt következett be, hanem azért, mert az emberek többsége úgy érzékelte, hogy egyik politikai erőnek sincs adekvát válasza a hazugságra, a hazugság okára és arra, hogyan lehetne legalább egy-két centiméterrel közelebb jutni egy kevésbé hazug demokratikus politikához. Megutáltuk a médiademokráciát (botrány, szenny, hazugság, manipuláció). Megutáltuk a létező kapitalizmust is, mert bizonytalan és zűrzavaros. Szeretnénk, ha felelős vezetőink elmondanák, hogy hogyan lehetne a jelenlegi állapotból valami jobbat, szerethetőbbet kihozni. De nem mondják, mert nem jut eszükbe semmi. 

 

Gyurcsány Ferenc nem tudta kezelni az öszödi beszéd nyomán keletkező morális felháborodást: nem magyarázta el a választóknak, mi megy végbe egy politikusban, amikor a választási kampány PR-stábja ülésezik, és nem kért azonnal és világosan bocsánatot. Pedig az öszödi beszéd szenvedély és cinizmus között állt, és ha nem a cinizmus, hanem a változást és tiszta, világos politikai számvetést követelő szenvedély hangja erősödik fel, akkor ez a botrány akár még jót is tehetett volna a balliberális oldal moráljának.

 

Orbán Viktor bűneit annyian hánytorgatják, hogy nem sok kedvem van beállni a sorba. Mindenesetre Orbán nem volt sem nagylelkű, sem államférfi: nem tette világossá, hogy a demokratikus politika értelmét és tétjét (ti. bizonyos feltételek fennállása esetén lehet kormányt buktatni, ezen feltételek hiányában a kormánynak joga és kötelessége, hogy kormányozzon) az utcára vonulók, egyébként érthető és részben jogos tiltakozása nem kérdőjelezi meg. A kormány megbuktatásán kívül más céllal egyelőre nem jelentkezett.

 

Akármilyen érthető is a demokráciából való kiábrándulás, veszélyes, és önbeteljesítő jóslatként működik. A demokratikus politikába vetett bizalom elvesztése radikálisan megnehezíti, hogy az államhoz megrendelőként, a közszolgáltatások fizető felhasználójaként viszonyuljunk. Enélkül viszont a magyar társadalom néhány komolyabb, mondhatni, történelmi léptékű problémája nehezen kezelhető. Például reménytelenné válik, hogy valaha is átalakítsuk az a morális környezetet, amiben élünk. Ez a morális szövet a következő elemekből áll: széteső közszolgáltatások, adókerülés, összeomló társadalombiztosítás, kontraszelektált államigazgatás, korrupció, kéz-kezet-mos taktikák, privát édenek őrző-védőkkel, utánunk az özönvíz és, végezetül, meneküljön, aki tud. 

 

A kérdés az, hogy erről a mélypontról merre tovább. Ha így maradunk, nem filmstúdiók, de szociálpszichológiai műhelyek fognak Magyarországra járni, hogy országnyi méretben tanulmányozhassák a cselekvésképtelen letargiával járó tanult tehetetlenséget. A rosszkedv végül mindig az utcára ömlik? Vagy a pártok hirtelen sugallatot kapnak, és mégis képesek hihető, motiváló és szerethető jövőképeket kínálni híveiknek?

 

Tamás Gáspár Miklós a HVG április 15-i számában azt írja, a jobboldal uralja a közéletet és az eszmék piacát. És valóban, a „cseréljük le ezt az egészet valami egészen másra”-gondolat, amely egyébként oldalsemleges, sőt eredetét tekintve éppenséggel baloldali vágykép, ma Magyarországon erősebb a jobboldalon, mint a baloldalon. Ami, másképpen fogalmazva, azt jelenti, hogy weimari helyzet van. De a jobboldal szókincse és politikája nem azonos: bármit mondanak is az utcán, egyelőre a Fidesz-MPP nem vetette fel a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia lecserélését valami másra. Nem is erősítette meg elkötelezettségét mellette. Nem mond semmit. Bizonytalanságban tart minket azt illetően, vajon mire szavaznánk, ha rá szavaznánk. Jó szlogenjei vannak, de hihető jövőképe nincs. A május 19-20-i Fidesz-MPP kongresszus ezt az irányvesztettséget erősítette meg Orbán Viktor ígéretével, hogy a kölcsönös felelősségvállalás politikájának elveit „majd” kidolgozzák, vissza nem riadva a tabuk döntögetésétől (talán a népszavazás útján való közvetlen demokrácia bevezetésére gondol?), addig is érjük be azzal a boldogító tudattal, hogy az MSZP rosszabbul áll.

 

Hogy a baloldal a maga kétségbeejtő identitásválságában nem tud jövőképpel előállni, nem meglepő. Amíg alapvető kérdésekre nincs válasza – például hogy mekkora államot szeretnénk, hogy mit jelent és milyen alapon várható el a szolidaritás és hogy mi a viszonya a piachoz és a globalizációhoz –, addig különösebb eszmék nem várhatók balról. Az MSZP lobbisták gyülekezete, a Gyurcsány-kormány eddigi tevékenysége pedig nem járult hozzá a válaszadáshoz – Gyurcsány a Kádár-korral leszámoló dolgozata későn jött és így is kiforratlan volt. A költségvetési kiigazítás még nem jövőkép, a piacelvűség a kormányzásban nem képviselhető eszme (mert nem kell hozzá kormány, sőt, az csak árt), a siker pedig üres szó a legtöbb ember számára. Arról nem is beszélve, milyen kevéssé népszerű a piacelvűség a rendszerváltást nagy reménnyel kezdő és lecsúszottként végző csoportok körében.

 

A liberális oldal Magyarországon nem létezik, pontosabban eszméi nincsenek, mert nem is próbál meg dönteni azon két csoport között, amelyeket megszólíthatna. Ha a liberálisnak nevezett értelmiséget képviselné, egy réteg érdekképviseleti pártjaként működhetne, zászlójára tűzve a kultúra, az oktatás és általában a professions megbecsülését, és eközben nyugodtan hivatkozhatna az egyetemes civilizáltság értékeire, bár alighanem le kéne mondania a politikai szabadságjogokról, mert a jobboldal megjelenése az utcán a liberális értelmiségiek jelentős részénél meghaladta a toleranciahatárt. Ha pedig a szabad piac haszonélvezőinek szeretne tetszeni, képviselhetné a gazdasági racionalitás, a meritokrácia és a versenyképesség eszméit, bár le kéne mondania a kultúráról és a professions védelméről. Persze (jó ötlete minden liberálisnak van) az SZDSZ akár vissza is térhetne a kezdetekhez, hogy zászlójára tűzze – kis, de lelkes közönség számára – a felvilágosodás és a nagy liberális gondolkodók értékeit. De ne várjunk sokat; ha Kóka János és Fodor Gábor között nem sikerült dönteni, akkor ez a profiltisztítás eltart még egy darabig.