A kedves olvasó bosszankodni fog, hogy megint a gyereknevelési problémáimmal jövök. Liberális szülőként az elmúlt tíz évben gyakran támadtak gyereknevelési problémáim. Először, a kilencvenes évek vége felé, az okozott problémát, hogyan magyarázom el a gyereknek, hogy mitől zsidó ő, és mennyiben, ha egyébként nem az. Aztán dűlőre kellett jutnunk, mit csináljunk a Szent Koronával, a Turullal és a középkorral. Éppen lovagi korszakát kezdte élni, fogékony volt az ilyesmire. Két évvel később a kokárda viselésének sajátos magyarországi szabályait igyekeztem vele ismertetni. A feladat az volt, hogy ennek a kokárda és az ő nemzeti érzése ne lássa kárát. Még kiskamasz korba se értünk, amikor világossá kellett tennem, szörnyű veszekedések közepette, hogy nem illik egy politikusra azt mondani, hogy „hülye” vagy „elmebeteg”. Továbbá érdemes abból kiindulni, hogy egy politikai erő nem szimplán aljas vagy hazaáruló, másfelől azonban egyik sem mond mindig igazat. Próbálják meg ezt a nevelési műveletet úgy végrehajtani, hogy közben nem veszik el a gyermek kedvét sem a demokratikus politikától, sem a gondolkodástól! Nem meglepő, hogy a fiatalok többsége bárki kutyájára, szeretőjére vagy körömlakkjára kíváncsi, de az ország helyzete (politika!) hidegen hagyja.
A magyar társadalom nem sokat segített ebben a nehéz feladatban. A lassan serdülőkorba lépő fiút arra a lázadó tanra kellett okítanom, hogy bármi legyen is a felnőttek általa megfigyelt reakciója eseményekre, személyekre vagy politikai csoportosulásokra, a felnőttek reakciója nem mértékadó, mert a felnőttek többnyire nem helyénvaló indulatokat mutatnak vagy túlzottan is cinikusak. Ősszel meglehetős nehézséggel navigáltunk a forradalom és a tüntetés szavak között, a tankfoglalás csodálatosan romantikus aktusát is beleértve. Nem volt könnyű elmagyarázni, miért lehet az utcaszínház keretében, pesti srácnak öltözve, tankot foglalni az egyik nap, ha másnap ugyanez problematikus. Az se triviális egy tizenhárom évesnek, hogy egy gyújtó hangú március 15-i beszédre nem az az adekvát reakció, ha az ember a hatása alá kerül. Sőt, az se, ha dacosan lázadozik a szöveg és a helyzet ellen, és serkenő bajsza alatt beszól a bülbülszavú Deutsch-Für Tamásnak. Hanem a hűvös kívülállás volna a liberális szülő kívánalma. Tanulja meg a szónokot manipulátornak tekinteni, aki éppen bűvöli, izzítja és hűti az alapanyagául szolgáló tömeghangulatot. Figyelje a technikáját. Ha együtt szeretne lélegezni, sóhajtani vagy nevetni a tömeggel, menjen inkább színházba vagy koncertre. Ezt mondom a fiamnak, de már vissza is szívnám -- és ha nem akarom elvenni tőle sok ember szabadságának élményét, a katarzis lehetőségét, amelyben én 1988-89-ben még részesülhettem?
Nem könnyű egy gyereknek ilyen világban józannak maradni. De ezek a nevelési feladatok eltörpülnek ahhoz képest, ami most vár rám. Kérünk-e ÁFÁ-s számlát vagy nem. Ki fizeti a tébénket. Vállalkozóként szerződünk-e. Fizetünk-e adót minden bevételünk után. Eddig csak érzelmileg kellett elszigetelnie magát a környezetétől, de lassan abba a korba érünk, amikor személyesen választania kell. Csalni vagy nem csalni? Balek legyek vagy bűntárs a társadalmi méretű adócsalásban, suskusokban, kijárásokban? Ha csak néhány morális szabályt kéne megtanítani és számon kérni a gyerekeinken, egyszerű volna a dolog. De a most felnövők számára a probléma morális szabályok ütközésében áll. Ha nem fizet adót (tébét, stb), kijárja a megfelelő kedvezményeket, és időnként igénybe veszi kapcsolati tőkéjét (ezt protekciónak hívták régen), sikeresebb lesz és közvetlen környezetét is sikeresebbé teszi. Magyarán, minél többet leráz magáról a társadalmi szolidaritás nyűgeiből, annál többet használ nemcsak saját magának, hanem saját családjának, munkatársainak, munkaadójának, alkalmazottainak. Csak éppen mindeközben kiveszi a részét abból a morális kultúrából, amely fenntarthatatlan és működésképtelen intézményekhez vezet. Ha magasabb szempont vezérli, és elszántan betart minden szabályt, akkor jobb esetben csak hülyének nézik, rosszabb esetben veszélybe sodorja fizetését, munkáját, vállalkozását. Ha ad hálapénzt, akkor fenntartja a rendszert, ha nem ad, akkor attól tarthat, nem figyelnek majd annyira oda rá. Ha veszteget, akkor fenntartja a rendszert, ha nem veszteget, akkor kiszolgáltatja magát annak, hogy mások vesztegetnek. Ha visszaoszt az autópálya-pénzből (képletesen értem, persze), akkor fenntartja a rendszert, ha nem oszt vissza, akkor rövid úton lecserélhetik.
A reformok sorsa még nem dőlt el. Nem egyszerű ledózerolni intézményeket és szabályokat, de sokkal nehezebb elintézni, hogy ami a helyükre kerül, az másfajta morális kultúrában szülessék, és mentesítse a gyermekeinket az effajta morális dilemmák alól. Nem könnyű új morális kultúrát meghonosítani, mert a túlélési technikáink mélyen rögzültek, ráadásul jól működnek. És persze az igényeinkből sem szívesen adunk lejjebb. Amikor a háború után az emberek kimentek az utcára, nem várták, hogy hamarosan megvásárolhatják első házimozi-rendszerüket. Annak a költségvetési katasztrófának viszont, ami most fenyeget, nincsenek érzelmi hatásai. Mindenki továbbra is mindent akar, még ha csalni kell is hozzá. Az egyetlen remény az, hogy nem akar mindenki csalni. Sőt, a többség nem akar csalni: önmagában azonban nem is tud változtatni azon a világon, amelyben csalni kell. Ebből a csapdából kellene a jogállamiság forradalmát továbbvivő liberálisoknak kivezetniük híveiket. Nincs más út, csak a nyílt és következetes beszéd, a jogállamiság számonkérése, a törvények betartatása, az állam működésének teljes (és mindenki számára érthető) átvilágítása, és az az ígéret, hogy lehet tisztességesen élni és boldogulni, még ha a mennyország várat is magára .
Hallgatom az SZDSZ elnökjelöltjeinek programjait. Koncepciótlannak és zavarosnak tűnnek. Sem a siker, sem a hitelesség lobogtatása nem adekvát válasz arra a kérdésre, mit jelenthet a mai magyar társadalomban a liberalizmus. A siker nem lehet egy politikai párt programja. A boldogulás ugyanis minden egyes ember saját, különbejáratú programja, de hogy meddig jut el benne, arra a politika nem tud garanciákat nyújtani. Ha viszont csak a sikereseket képviseli egy párt, akkor a politika értelmével kerül szembe. Egy olyan társadalomban, ahol a rendszerváltás nyertesei és vesztesei egyre erősebben elszigetelődnek egymástól, a politika szerepe éppen az, hogy kerete és egyensúlya legyen a tisztán piaci viszonyoknak. A liberális politika persze célul tűzhetné ki a neofeudális viszonyok felszámolását, és az átlátható, szabályozott és szabálytisztelő állam megteremtését – de miért kell ezt „sikernek” hívni?
A hitelesség sem politikai program: a hitelesség egy politikai vezető fontos tulajdonsága (a mi politikai elitünk az elmúlt évben az utolsó morzsákat is felélte belőle), de semmit nem mond arról, mit szeretne a mondott politikai vezető megvalósítani a magyar társadalomban. A szabadságjogok nagyon lényeges elemei a liberális világnézetnek, és mint az elmúlt hónapok történéseiből tudjuk, nem is magától értetődő dolgok, de alapvetően bele vannak már ágyazva a törvényeinkbe. Csak a törvényeket kéne megismerni, megérteni és betartani. Ha a „hitelesség” azt jelenti, hogy Magyarország elindul a törvénytisztelet, a betartható szabályok alkotása és betartatása felé, akkor a hitelesség nagyszerű liberális program. De miért hívjuk akkor hitelességnek?
Szomorúan látom, hogy a jogállamiság kiterjesztése, az az ígéret, hogy lassan, lépésről lépésre megpróbálunk egy olyan világot teremteni, amelynek szabályait átlátjuk, és hajlandók és képesek vagyunk betartani, nem szerepel a politikai napirenden. Persze rövid távon egy elnökjelölt (vagy politikai párt) sem ígérheti meg, hogy az összes régi berögződést, az összes túlélési technikát, az összes klientúrát kiirtja és felülírja. Azt viszont igazán megígérhetnék – a gyermeknevelési problémám megoldásában ez sokat segítene --, hogy legalább belekezdünk. Lehet persze, hogy nem én vagyok a célcsoport.
