A köztársasági elnök védelmében
Mostanában sokszor olvasgatom a Magyar Köztársaság Alkotmányát. Nem fárasztó olvasmány, mindösszesen nyolcezer szó, a paragrafus-jeleket nem számolva, kettes sorközzel harminc oldalt tesz ki, beleértve a Magyar Köztársaság címerének rajzát is.
Valaha, réges-régen, egy szebb korban, vagyis majd tíz évvel ezelőtt ennek a lapnak a hasábjain vita folyt „a köztársaság állapotáról”. Őszintén szólva nem emlékszem a vita konklúziójára, ha volt ilyen, csak a hangnemére. Nosztalgiával gondolok rá, ahogy manapság nosztalgiával gondolok Antall József tekervényes mondataira is. Oda jutottam, hogy a civilizáltság minden megjelenési formája kedves meglepetés a szívemnek, édesmindegy, hogy bal, jobb, keresztény vagy ateista.
Van tehát az alkotmányunk, egy civilizált dokumentum. Kavafisz, az alexandriai költő egy életre az agyamba véste, hogy a civilizáció a barbársággal szemben tehetetlen, afféle kifinomult dáma, aki az adott körülmények között lényegében elkerülhetetlennek tartja a megerőszakolását, úgyhogy nem is nagyon hadonászik ellene. Tartogattam ezt a tanulságot, de nem tudtam, mit jelent. Most tudom. Az adott pillanatban azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy az alkotmány, és az, amit megtestesíthetne, martalékává válik a politikai harcoknak.
Bár nem értek egyet a köztársasági elnökkel jónéhány ügyben, például alapvető filozófiai (és nem politikai vagy történelmi) ellenvetéseim vannak a kitüntetések megtagadásával szemben, el kell ismernem, hogy Sólyom László a barbársággal szemben karakán módon igyekszik képviselni a civilizációt. Ahogy ő érti. Talán nem értünk egyet azzal, ahogyan ő érti, és egy demokráciában aligha lehetséges, hogy mindenki mindig boldog legyen egy értelmezéstől, de a civilizáció képviselőjének járó tisztelet kijár a köztársasági elnöknek. Elmondom, miért.
Magyarország a demokratikus játékszabályok terén még tanuló státusban van, akármilyen agresszív nebulók hirdetnek is újabb és újabb szabályokat, mert a közösen elfogadottakat nem akaródzik betartani. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de amikor a gyermekem úgy kezd neki egy zéró összegű játszmaként értelmezhető háborúsdinak valamelyik barátjával, hogy nem tisztázták előre, mikor sikerül kiiktatni az ellenfél tüzérségét, figyelmeztetni szoktam, hogy ennek nem lesz jó vége. Értelmezési viták jönnek (de meghalt! de nem halt meg! de csaltál! de nem csaltam!), és a végén a barátság sínyli meg. Fektessük le a szabályokat jóelőre, hacsak a barátság nem olyan mély, hogy még a legradikálisabb helyzetértelmezési vitákat is kibírja.
Ha gyermekem és barátai értelmezési vitába keverednek, az fontos állomás a szocializációjukban – majd kikeverednek és megtanulják, hogy mit célszerű tisztázni előre. De amikor a politikai képviseletünkre hivatott egyének kezdik átértelmezgetni a játékszabályokat, hogy mégis úgy tűnjék, ők nyertek, akkor a rosszkedv sajnos a miénk.
Magyarország lényegében alig kormányozható, amióta a politikai ciklusok szokásjoga kialakult. A szokásjog a következő: az első évben pozíciókat építek, és eltörlöm a föld színéről az előző kormány műveit és emlékműveit (ez még akkor is előfordul, ha én voltam az előző kormány is). A második évben nekilátok, hogy megvalósítsam a programomat, átalakítsak néhány dolgot. A harmadik évben szükségét érzem, hogy emlékművet emeljek magamnak. A negyedik évben üdvözült mosollyal szórom a pénzt, hogy szeressenek a választók. Kőt kőre tesznek, aztán kő kövön nem marad, és megint előről.
Amikor a pártok a választási logika folytán ilyen destruktív versenybe fognak, kiemelt szerepe volna mindazon személyeknek és intézményeknek, akik és amelyek az ország hosszú távú érdekeit képviselhetik. Akár szimbolikusan, akár ténylegesen. Véleményem szerint a köztársasági elnöknek – mégha kissé fennhéjázónak érzem is a modorát ahhoz képest, hogy nem uralkodónk ő, hanem szolgánk –feladata, hogy képviselje az ország hosszú távú érdekeit, és úgy vélje, hogy nem helyes hazudni a választóknak. Természetesen tovább kellene mennie, és el kéne magyaráznia azt is, hogy hogyan következik a magyar politikai ciklusokból, valamint a média szervilitásából és tartalmatlanságából, a civil kontroll hiányából és a klientúraépítő hajlamokból az a veszélyes licit, amelynek folytán a pártok úgy kampányolnak, ahogy.
A köztársasági elnöknek nem dolga a kormány programját minősíteni. Azon kéne fáradoznia, hogy bármely hatalmon lévő kormány le tudjon tenni olyan alapokat, amelyekre hosszú távon – más kormányok alatt -- is működő intézmények épülhetnek. Hogy a jog ne változzék ciklusonként. Hogy legyenek megbízható, stabil intézmények, amelyek ellensúlyát alkotják a politikai ciklusoknak. És végül, ha már fáradozik, legfőbb feladata az volna, hogy az ország érdekeinek megfelelő minimális konszenzust minden helyzetben fenntartsa és képviselje. Ha már a pártok képtelenek a civilizált normák betartására.
Én egyértelműen, és minden előzmény ellenére híve vagyok a jelenlegi kormánynak, és úgy vélem, hogy nincs is más út, mint nekikezdeni a reformoknak. Már ha az a vágya az embernek, hogy egy feudális, klientúra-alapú, rossz munkakultúrájú és szervilitást követelő országból a szabad, öntudatos, büszke és kreatív emberek országává váljunk. Ennek ellenére a köztársasági elnök működéséről lényegesen jobb véleményem van, mint a kormány híveinek általában. Ez a köztársasági elnök arrogáns és néha túl sokra tartja magát, de legalább megpróbálja az alkotmányt képviselni a pártokkal szemben és a jogkövetést felemésztő cinizmussal szemben.
Amíg Sólyom az elnök, addig nem lesz Fidesz-féle újnemzet újpolitikával és újdemokráciával, és nem lesz büntetlen cinizmus sem. A politikai elitben jelenleg a cinizmus a legnagyobb kísértés, a napi kormányzásban szinte kivédhetetlen nyomás alatt vannak a döntéshozók, hogy számtalan érdek között lavírozzanak, és ebből könnyen születik cinikus vállrándítás. A jobboldal e tekintetben nem különbözik a baloldaltól, és abban sem különbözik, hogy mindkét oldalon vannak olyanok, akiket a (kényszerű) cinizmus zavar, és vannak olyanok is, akik ebben érzik igazán jól magukat. „Ugyan, tudjuk, hogy van ez… osszunk ennek azt, annak pedig amazt, és majd megszavazzák…”
A Gyurcsány-kormány nem cinikus. Több hibát is elkövetett, amelyeket nehéz helyrehozni, de a kormányzás célja ebben a ciklusban nem a klientúra kifizetése. (Az őszödi beszéd éppen erről szólt.) A köztársasági elnök sem cinikus, ha morálisan elítéli a Gyurcsány-kormány hibáját. Nem tesz más, mint tudatosítja, amit mindannyian tudunk és aminek elismerése nélkül nem is lehet tovább lépni: hogy volt ilyen hiba. Hogy nem lehet a választók ellenében kormányozni: meg kell őket győzni.
A Szocialista Párt leszólja a köztársasági elnököt, amiért azt teszi, ami a dolga: vagyis megpróbálja a demokráciánk játékszabályait tisztán tartani. Lehet vitatkozni azzal, ahogyan ő érti ezeket a szabályokat – nekem is van vele vitám. Az is lehet, hogy meglehetősen olcsón kovácsol magának népszerűséget ezzel. De szükség volna valakire, aki azt képviseli, hogy legyen a szabályok stabilak,kiszámíthatóak, hosszú távúak, és mindenkire egyformán érvényesek. Sólyom László ezt a feladatot vállalta.
Visszatérő rémálmom van. Gödröt ásunk és betemetjük, és megint gödröt ásunk, és megint betemetjük, közben pedig azt kiabáljuk, hogy csaltál, csaltál! Ezt csináljuk, úgy tűnik, évszázadokon át. Egyszer csak abba kell hagyni. Egyszer csak rájövünk, hogy ha népszavazunk, míg a másik kormányoz, akkor majd ellenünk is népszavaznak, amikor mi kormányzunk, és így tovább. Végül az az egyetlen év sem marad meg a kormányzásra, ami most rendelkezésre áll. A köztársasági elnök segíthetne Magyarországot stabilabbá tenni . Az alkotmány harcosan kreatív képviselete ehhez nem elegendő: ha a nemzetet akarja képviselni, segítenie kell megteremteni azt a politikai civilizációt, amelynek folytán egyszer mégis épülni kezd valami ciklusokon át, és Magyarország valóságos problémáira nekiállunk hosszútávú megoldásokat keresni. Ha a nemzetet képviseli, akkor a nemzet folytonosságát kell képviselnie, a politikai ciklusok ellenében. Remélem, ő is így gondolja.
