A politikai paranoiáról
Néhány héttel ezelőtt (50. számában) a Matula Magazin összerakott alfát-ómegát, és megírta, hogyan lett Gyurcsányból miniszterelnök. Röviden: Tony Blairék kisütötték, hogy Európa energiaéhségét úgy lehet megoldani, ha Magyarországot átépítik egy gigantikus olaj-gáz-atom tárolóvá, Kovács Lászlót meggyőzték, hogy ehhez az anglomán Gyurcsány kell inkább, mint a teszetosza Medgyessy, aztán néhány titkos találkozó, egyezkedés az oroszokkal, és már sínen is volt a dolog. A cikket több ismerősömtől is megkaptam elektronikus levélben, és még azután is láttam újra és újra felbukkanni, hogy az eredeti szerző némileg megilletődve bejelentette, nehogy már elhiggye valaki, amit egy jókedélyű összeesküvés-elmélet-gyártó estén összeütött. A hívők ugyanis megingathatatlanok. Hiszen olyan valószínű az egész.
Ez jutott eszembe, amikor a január 4-i Heti Választ kezembe vettem, és a Szeretem Magyarországot Klubról szóló szövegben megpillantottam saját nagyméretű fényképemet, amint éppen egy órát tartok a kezemben, mellettem pedig Gyurcsány Ferenc látható. A képnek a szerkesztők ihletett címet adtak: „Babarczy Eszter klubtag a miniszterelnök társaságában mutatja: szerinte nincs idő tovább halogatni a párbeszédet.” Mivel az előző megbeszélésünkön (még a cikk megjelenése előtt) – nem titok – azt fontolgattuk, meg kellene hívni Borókai Gábort is a magyar politikai paranoiáról tartandó vitaestünkre, megragadom az alkalmat, hogy az általam igen tisztelt Heti Válasz olvasóit, és a véleményformáló konzervatív lap egész szerkesztőségét, különösképpen pedig a főszerkesztőt egy effajta közös gondolkodásra invitáljam.
A Matula Magazin megengedheti magának, hogy szókimondó szatíráiban tetszés szerint torzítsa a valóságot. A lényeg, hogy az olvasók nevessenek. De a Heti Válasz a tényeket tiszteletben tartó, mértékadó lap, amely inkább lemond egy jó poénról, mintsem hogy a jó ízlés határait átlépje. Mi vezethette a szerkesztő (vagy az újságíró) kezét, amikor ezt a képaláírást biggyesztette a képemre? Vajon mibe került volna felvenni a telefont, és megkérdezni – mondja már, kedves Babarczy Eszter, mi a csudát csinál ott az órával és a mikrofonnal?
Elmondom: a képen arra figyelmeztetem a Szeretem Magyarországot Klub egy nyári beszélgetésének résztvevőit, hogy tartsák be a felszólalási időket, mert az este rövidre szabott, és jó lenne, ha mindenki szóhoz jutna, aki szeretne megszólalni. A jó modor és a civilizált beszélgetés kereteit igyekszem fenntartani, lévén ez volt a tisztem. Erről – a civilizált beszélgetés kereteiről – még lesz mondanivalóm, de úgy érzem, tartozom a Heti Válasz olvasóinak azzal, hogy mindenekelőtt tisztázzam a tényeket. A beszélgetésen a Klub tagjai Gyurcsány Ferencnek tehettek fel kérdéseket, illetve elmondhatták, mit gondolnak az ország állapotáról. Amikor ez a beszélgetés zajlott, a Klub operatív testülete már megkereste Orbán Viktor pártelnök urat is, és ígéretet is kaptunk arra, hogy ellátogat körünkbe.
Magyarországon szeretjük feketének és fehérnek látni a dolgokat, ellenségre és barátra osztani az országot, és feltételezni, hogy becsületes szándék vagy nyílt beszéd csak a „mi” oldalunkon létezik. Ez így kényelmes, nem kell erőfeszítéseket tenni, utánajárni dolgoknak, meghallgatni sokféle véleményt. Feltételezzük, hogy ha egy klub tagjai kiállnak a kormány elleni tüntetés erőszakba torkolló jelenetei ellen, akkor nyilvánvalóan kormánypártiak, rendőrségpártiak és a tüntetések létjogosultságát vonják kétségbe. Hogy az akcióhoz kapcsolódó videófilm egyformán elítéli a rendőri erőszakot és a tüntetői erőszakot? Az nyilván manipuláció. Hogy a Klub kinyilvánította, hogy a tüntetés olyan politikai szabadság, amelynek korlátozása nem elfogadható? Az csak mellébeszélés. Hogy én magam („a klub tagja”) a Népszabadságban három cikkben is elítéltem a rendőri erőszakot, a rendőrség által elkövetett súlyos hibákat és tiltakoztam a tüntetők és a vandálok összemosása ellen? Az aztán a legmélyebb manipuláció nyilván, mert baloldali lapban nem jelenhet meg a kormánytól független vélemény. Két ország van, két hitvilág, két klientúra, és aki nem választ, hanem gondolkodni szeretne, megvizsgálni a tényeket, feltárni az ország helyzetét, és szóba áll bárkivel, aki ebben partner, az gyanúsabb azoknál is, akik egyszerűen csak vörösek vagy narancsszínűek. A „belgák” mindenkit zavarnak.
Eltűnődtem, vajon mi készteti a Heti Válasz újságíróját vagy szerkesztőit arra, hogy szerény személyemről közöljék ezt a képet és hozzábiggyesszék a hazug feliratot, miközben a szövegben utalást sem tesznek rám, vagy azokra az írásokra, amelyeket a tüntetésekkel kapcsolatban írtam. Vajon mi kellene ahhoz, hogy egyszer megjelenjenek azok a képek is, amelyen például Balog Zoltán református lelkész, Lánczi András filozófus, a Heti Válasz szerkesztőbizottságának tagja, vagy éppen Bayer Zsolt vagy Fábry Sándor mellett állok vagy ülök? Vagy csak az a kép elfogadható, amely világosan üzeni, amit egyébként a cikk és a címlap is igyekszik az olvasók szájába rágni: hogy a Szeretem Magyarországot Klub tagjai Gyurcsány Ferenc emberei?
A politikai paranoia lényege, hogy minden mögött a mozgatórugót, a politikai megrendelőt keressük. Ha nem küzdöttem volna egész publicista életemben a politikai paranoia, a mindennapi világ politikai gyarmatosítása ellen, ha nem gondolnám, hogy a bizalom minden emberi kapcsolat alapja, feltehetném én is a kérdést: vajon ennek a cikknek ki volt a megrendelője? Vajon kinek a politikai érdekét szolgálja, hogy engem vagy a Klubot Gyurcsány Ferenc pártfogoltjaiként vagy bábjaiként mutassanak be? De tovább megyek: vajon a párbeszédre való felhívást akkor is Gyurcsány Ferenc sugalmazásának tulajdonítják a Heti Válasz szerkesztői, ha Sólyom László szájából hangzik el?
Valójában nem feltételezem, hogy bármiféle mögöttes utasításra volt szükség ahhoz, hogy a Szeretem Magyarországot Klubról szóló cikk, és az engem mutató fénykép, oly mélységes elfogultságot tükrözzön, hogy a tények iránti tisztelet helyét átvegye a manipulatív képfelirat és az erősen szelektív idézési technika. Ennél rosszabb a helyzet: attól tartok, a jelenlegi politikai sajtóban (bal és jobboldalon egyaránt) már nincs szükség politikai utasításra ahhoz, hogy a másik ember iránti tiszteletet, az újságírói normákat, a civil létezést megalapozó bizalmat valaki félretegye. Talán már észre sem veszi az újságíró és a szerkesztő, hogy mit tesz, amikor az igazság elfogulatlan bemutatása helyett az ideológiai megosztottság fenntartásán munkálkodik. Belgák nem léteznek, mert nem létezhetnek – mondja a cikk. És ezzel tulajdonképpen azt állítja: ebben az országban már nem gondolkodik senki, senkit nem érdekel az ország helyzete, senki sem akarja egyszerűen jól és békében végezni a munkáját, senki sem akarhat jót úgy, hogy közben szóba áll a közhatalom képviselőivel. Ebben az országban az értelmiségi, az újságíró vagy a közíró számára már csak egy út létezik: a lojalitás rejtett vagy nyílt kinyilvánítása. Logikus következménye ennek, hogy Magyarország világbajnok be- és kilépésekben, bojkottokban, „ezzel én nem ülök le” és „ha az ő neve rajta van, én nem adom a sajátomat” mondatokban, valamint tiltakozó és elhatárolódó levelekben.
Nem hiszek ebben. Régóta és következetesen mindenkivel leülök, aki le akar ülni velem, minden véleményt komolyan veszek, és fütyülök rá, hogy finnyás barátaim szerint újra és újra átlépem a határt, amikor az ő morális bojkottjukat nem veszem tekintetbe. Nem lépek ki sehonnan (például az Írószövetségből), bármilyen helyre elmegyek, ahová meghívnak, bárhol publikálok, ahol a véleményemet kérik, nem írok alá semmilyen ideológiai jellegű tiltakozást, és belépek bárhová, ahol jó szándékot látok. Mindenhol ugyanazt mondom, és hiszek abban, hogy a másik iránti tisztelet hozzásegít, hogy egyszer meg is hallják. Igaz, ami igaz, közírói pályámon gyakran érnek frusztrációk, mert a pártvakságban szenvedők nem kedvelik, ha valaki fokozza kognitív disszonanciájukat. A köztévében a választási kampány idején belémfojtják a szót, amikor azt állítom, hogy a miniszterelnök-jelöltek vitája szánalmas komédia, és inkább a költségvetés helyzetét kéne firtatnunk. Liberális barátaim nem akarják hallani, hogy az utcán jogosan felháborodott és békés emberek vannak, és hogy nem lehet egy olyan rendőrkapitányt kitüntetni, aki alapjaiban sérti meg a professzionális rendőrség működési szabályait. Szocialista barátaim nem akarják meghallani, hogy nem lehet reformokat hazugsággal indítani, nem lehet megúszni a bocsánatkérést és a felelősség teljes elismerését. Nem baj, kielégít, hogy tudom, igazam van, és nem vagyok egyedül. Ma Magyarországon egyetlen helyes út van: harcolni a politikai paranoia ellen, a józanságért és a bizalomért. Nem magunk miatt, hanem azok miatt, akik utánunk jönnek. És ezt egyre többen be fogjuk látni.
Nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol nem lehet gondolkodni és kérdéseket feltenni, és úgy gondolom, hogy nem is ilyen országban élünk. Egyetemi oktatóként naponta találkozom fiatalokkal, akik elfogulatlanul képesek gondolkodni. Látom azt is, mennyire megnehezíti ezt az elfogulatlanságot az a sajtó, amelynek segítenie kéne őket az önálló véleményalkotásban és a politikai cselekvésbe vetett hit megalapozásában. Azok, akik kétségbe vonják a független gondolkodást – bár talán nincsenek is ennek tudatában –, maguk teszik tönkre az országot. Magyarországot a politikai sajtó vitte bele abba a mélységes gödörbe, ahonnan valóban nem látszik már semmi, csak a pártzászló lengedezése.
