Babarczy Eszter publi összes: a megvizsgált élet

Hisztérikus nyilvánosság

Előrebocsátom, hogy rendkívül szelíd ember vagyok, tehát nagyon komoly sértéseket tudok viszonylag gyorsan megemészteni. Senki ne fogja vissza magát, ha ne adj’ isten errefelé menne a történet. Én azonban azt gondolom, hogy amit mondani szeretnék, abban sem sértő szándék, de még csak célzatos üzenet sincsen.

Azt gondolom a mai magyar nyilvánosságról, hogy három problémát nem sikerült egymástól elkülönítenünk. Az egyik a saját történeteink, illetve a történelmünk és az ehhez kötődő identitásunk kérdése. Ez Magyarországon hagyományosan elég erőteljesen sérelmi identitás, tehát Magyarországon hagyománya van annak, hogy a történelmet tragédiaként, vereségek sorozataként éljük meg. Majd el fogom mondani, hogy a saját családom milyen különös összetételű sérelmeket és vereségeket szedett össze a maga történelme folyamán. Ezek a sérelmek változnak identitássá, és viszonylag gyorsan átcsapnak a politikai identitásunkba.

Szerintem a politikai identitás és a történeti identitás két különböző dolog. Ennek megvilágítására hadd mondjak el egy történetet. 2005-ben a Bolyai Műhely Alapítvány – amely egy országos tehetséggondozó intézmény több mint kétezer taggal – kezdeményezett egy olyan kutatást, amely azt vizsgálta, hogy mit gondolnak a boldogságról a magyarok. Diákok interjúztak, 17-18-20 évesek, a saját környezetükből választhattak számukra inspiráló embereket. Megtanítottuk őket interjúzni, azután ezeket az interjúkat feldolgoztuk és egy könyvben meg is jelent tizennégy a több mint hatvan interjúból, amit a fiatalok létrehoztak.

Ebből a tizennégy interjúból háromban került elő 1956. Mindegyikben egy bekezdésnyi. Ugye az öröm, a boldogság volt a hívó szó, de hát természetesen élettörténeteket meséltek az alanyok. Ez a három történet, ez a három bekezdés, három kis vignetta, három felvillanás érzelmileg erőteljesen színezett képe 1956-nak.

Az egyik az eufóriáról beszél. A másik a rettegésről és a félelemről, pusztán a pusztulás láttán, tehát a halottakról az utcán, a leomló házakról, a betört kirakatokról, és a harmadik az antiszemitizmus visszatérésétől való félelemről.

Ez a három történet – nem provokáltuk – egymás mellé került ebben a könyvben, és én úgy gondolom, hogy együtt érvényesek. És még sok más történetet tehetnénk melléjük. Ez a három történet és a sok többi együtt adja ki Magyarország múltját. Tehát egyetlen politikai erő sem tarthatja fenn magának a jogot, hogy a nemzettudatunkat és a múlttudatunkat definiálja. Ez nem a politikai erők feladata még akkor sem, ha Magyarországon, illetve a történeti Magyarország történetében éppen a szerencsétlen geopolitikai helyzetünk folytán a nemzeti identitás és a politikai program gyakran öszszekötődött. Modern demokráciában élünk, akár szeretjük, akár nem, a modern demokrácia bajaival és lehetőségeivel. A modern demokráciában modern politikai identitások alakulnak ki. Véleményem szerint ez Magyarországon még nem történt meg.

Mit tekintek politikai identitásnak? Politikai identitásnak azt az értékcsomagot tekintem, amely korántsem biztos, hogy koherens, korántsem biztos, hogy tudatos, de erős érzelmi lojalitásban nyilvánul meg.

A világon mindenhol – noha racionalista és felvilágosodáspárti ember vagyok, de mégiscsak be kell látnom, hogy a világon mindenhol – a politikai azonosulás érzelmi azonosulás. A politika számunkra egy színpad, egy dráma, ahol az identitásaink, az értékeink, az érzelmeink jelennek meg. Önmagunkat nézzük. Ezért azt gondolom, hogy a politikai szereplőknek fokozott felelősségük van abban, hogy mit visznek be ebbe a drámába, mit engednek fel a színpadra.

Én az Egyesült Államokban éltem, tehát annak a kultúráját ismerem jobban, és el tudom mondani, hogy az Egyesült Államokban is nagy választék van olyan kontraverziális figurákból és megnyilatkozásokból, mint például Bayer Zsolt cikke vagy akár Fábry Sándor bizonyos megnyilatkozásai, de a baloldalról is tudnánk idézni ugye, annak idején Landeszmann úrnak a fütyülős történetét, és így tovább. Ezek a megnyilatkozások minden demokratikus kultúrában jelen vannak. Ez a szabadság része. Tehát hogyha az ember megnézi, hogy melyek a leghallgatottabb amerikai rádióadások, azzal szembesül, hogy ezek általában jobboldali showmanek politikai show jellegű kereskedelmi adásai. Rendkívüli hallgatottságú és rendkívüli hatású műsorok, amiket az emberek a önszántukból választanak, mert azt az értékvilágot, azt az identitást tudják kifejezni, ráadásul a nevetésen keresztül, ami nekik fontos. Ennek a fajta nyelvnek azonban a politika színpadán nincs helye. Tehát egy Ann Coulter, egy Rush Limbaugh mindenféle elképesztő, vad dolgokat mond a rádióban, utána cikkeznek róla az újságok, és ha nagyon-nagyon vad dolgokat mondott, akkor azért a médiából kitiltják, ha kevésbé vad dolgokat, akkor csak megfeddik, vagy bocsánatkérésre kényszerül. De azért ezek az érzelmek a politika színpadán nem jelennek meg, nem is jelenhetnek meg. Ez két külön színpad.

A harmadik identitás, a nemzeti identitásunk nem családtörténetekben kifejeződő formája egy olyasfajta közmegegyezés, hogy milyen szabályokat tekintünk áthághatatlannak és sérthetetlennek. A legtöbb nyugat-európai országban ezt a közmegegyezést a háború utáni évek alakították ki, s most bizonyos értelemben felbomlóban van, mert másfajta problémákkal kell ezeknek a társadalmaknak megküzdeniük. Elsősorban a bevándorlási hullámmal szemben próbálják újradefiniálni a saját kultúrájukat. Ez elég vad megnyilatkozásokra is alkalmat ad.

Ez a közmegegyezés Magyarországon nem jött létre. Tehát húsz éve élünk ebben az értelemben egy anómiás állapotban, nincsen közmegegyezés. Gyakran juttatnak el nekem tiltakozó leveleket, hogy írjam alá. Ezt egy értelmiségi játék Magyarországon, tiltakozó levelek járnak körbe-körbe, és különböző emberek aláírják, és felháborodnak, és úgy érzik, hogy együtt vannak, mert most együtt írtak alá valami ellen vagy valami mellett. Én nem szoktam aláírni semmilyen levelet, egyszer írtam alá valamit, ami a közérdekű adatok nyilvánosságát, illetve az állami adatvagyon nyilvánosságra hozatalát vagy kutathatóvá tételét követelte meg. De politikai és szimbolikus jellegű témákban nem szoktam aláírni semmit. Elmondom, hogy miért nem. Addig, amíg értelmiségi csoportok öndefiníciójaként, tulajdonképpen a harci lobogó meglobogtatásaként működik egy ilyen nyilvános levél, azt gondolom, hogy a magyar társadalom iránti kötelezettségeinket nem teljesítjük.

A magyar társadalom iránti kötelezettségeink mint értelmiséginek vagy mint tanárnak – egyetemi oktató vagyok – abban állnak, hogy bizonyos civilizációs normákat minden körülmények között képviseljek. Minden körülmények között. Teljesen mindegy, hogy a politikai szimpátiáim, azok az egyébként érzelmileg szintén színezett szimpátiák mit mondanak, bizonyos civilizációs normákat következetesen képviselnünk kell mindig. Én azt gondolom, hogy Magyarországon a közírók nem teszik ezt meg. Senki, semelyik oldalon. Ezeket a normákat nem képviseljük kellő világossággal, és ha van az írástudónak árulása, én azt gondolom, hogy ez az írástudó árulása.

Hogy világos legyen, mire gondolok, például elég sokszor kaptam a fejemre azért a nagyon elkötelezett baloldali barátaimtól, mert a 2006. őszi események kapcsán többször bíráltam a rendőrséget, illetve a rendőrség viselkedését, valamint a rendőri viselkedésre adott politikai válaszokat. Én azt hiszem, hogy ez egy olyan civilizációs norma, amit minden körülmények között képviselnünk kell. De elmondom azt is, hogy mi még ilyen civilizációs norma. Írtam egy cikket ugyanezekről az eseményekről, elküldtem a Magyar Nemzetnek is. A cikk egészen pontosan leírta, hogy én tényszerűen mit láttam 2006. október 23-án, milyen fényképeim vannak, és az utolsó három mondat az volt, hogy véleményem szerint a civilizáció ott kezdődik, hogy képesek vagyunk a tényekkel szembenézni. A tényekkel, elfogulatlanul, az igazságot keresve, akkor is, ha a tények nem mindenben támasztják alá a prekoncepciónkat. Ezt a három mondatot kihúzták a megkérdezésem nélkül. Itt azt gondolom, hogy ekkor ismételten nem képviselte a magyar sajtó, a szerkesztő, illetve a rovatvezető – nem tudom, ki hozta ezt a döntést – azokat a civilizációs normákat, amelyekkel tartozunk egymásnak. Amíg ezen nem tudunk változtatni, addig az ország többsége teljes joggal tekinti a magyar értelmiséget, illetve a magyar sajtót politikai hiénának, klientúrának és legjobb esetben olyan – hogy úgy mondjam – identitástápláló, szép, nagy gulyáskondérnak, amiből a legéhesebbek mindig meríthetnek, ha tűzre és indulatra van szükségük.

Én azért jöttem el ide, és azért szoktam egyébként minden ilyen alkalommal nagyon örülni, ha meghívást kapok, mert azt gondolom, ha nyílt levelet írnánk alá, ezt a négy-öt civilizációs normát kellene rögzítenünk, amit mindannyian, az itt jelen lévők, mondjuk Balog Zoli, Hack Péter, alá tudnánk írni. Ha erre képesek lennénk egyszer, akkor azt gondolom, hogy az ország jelentősen előbbre jutna abból az anómiás állapotból, amely most már a gazdaságot is elkezdte padlóra küldeni. Mert az effajta pszichológiai krízisek nem állnak meg általában az emberi pszichénél, hanem mivel a viselkedésünket befolyásolják, előbb-utóbb elérik a létfeltételeinket is.

Ha most javaslatot tehetnék, akkor azt a javasolnám, hogy próbáljuk meg a kerekasztal-beszélgetésben azt az öt mondatot megfogalmazni, amit mindannyian alá tudunk írni.

Kedves Bálint! Azt kérdi tőlem a legutóbbi levelében, hogyan jutottunk idáig -- hogyan lehetséges, hogy Magyarország letargiába süllyed, és Ön, akiben nem ingott meg egy percig sem az elkötelezettség az ország iránt, sem akkor, amikor elegáns német ösztöndíjat kapott, sem akkor, amikor a világ leghíresebb intézetében, a svájci CERN-ben jutott fiatal kutatóként lehetőséghez, most kétségek között néz a hazájára, és nem tudja, egyáltalán hazajöjjön-e? 

Elek István megszólított, cikkét elküldték nekem, írtam erre egy alapos választ, aztán eltelt öt nap, és a választ fölülírta a történelem. A koalíciós partnerek Orbán Viktor forgatókönyvének megfelelően egymásnak estek. A válaszom lényege - amelyben megemlítettem, hogy Horváth Ágnesnek nyilvánvalóan mennie kell, nem is értem, miért nem mondott le - az volt, hogy a kormány dolga a kormányzás.

Ha nem tud kormányozni, ideje új választásokat kiírni. Ha tud kormányozni, akkor pusztán azért, mert a Fidesz holdudvara szeretné már kormányon látni a saját pártját, semmi ok a választások kiírására.

Annyit már tudunk, hogy a kormány nem bukik meg. Gyurcsány Ferenc olyan hatalomtechnikai tehetségről tett tanúságot, ami eddig a baloldalon, legalábbis Horn Gyula óta, hiányzott. Ez jó hír az egykori koalíciós feleknek: a pillanatnyi stabilitás lehetőséget teremt arra, hogy pártként újrafogalmazzák magukat, világosabb profilt alakítsanak ki. Az MSZP még nem jutott dűlőre azzal, mit is jelent modern baloldali pártnak lenni. Most nem lesz mit rákenni a liberálisokra, és az ördögien arrogáns kistestvértől megszabadulva – ha elült az eufória és az azonnali bukástól való félelem – elgondolkodhat azon, tulajdonképpen mit képvisel, milyen ajánlatot tesz Magyarországnak.  Az SZDSZ újraszervezheti zilált sorait, és a konstruktív ellenzékiség édes és felelőtlen állapotában megpróbálhat átalakulni modern, professzionális párttá.  Sziszegve kihúzták a lábukat az ellenfél csapdájából, és nyertek néhány hónapot, hogy a sebeiket nyalogassák.

 Babarczy Eszter: 
- Nagyon szépen köszönöm a meghívást, és két bevezető megjegyzéssel szeretném kezdeni. Az egyik megjegyzésem az, hogy mindig, amikor egy ilyen asztalnál körbeülünk, akkor általában a meghívó szervezet igyekszik különböző álláspontokat egymás mellé állítani (ültetni), s bár közvetlen utalás a meghívásomkor erre nem történt, nyilvánvalóan én képviselem itt most, fogalmazzak így, a kormányhoz kicsit jobb indulattal lévő értelmiségi álláspontot. Ezt részben meg fogom, részben nem fogom megtenni, és jelzem majd, hogy meddig vállalom el ezt a szerepet és meddig nem. A másik dolog, amit a Mária éppen nem említett, hogy én egy kissé „gyanúsan sokoldalú vagyok”, mint ez kiderül az életrajzomból is.

Nos, alapvetően én egy játékelméleti szemléletű társadalomtudós vagyok. Ebből következőleg, amit el szeretnék most mondani Önöknek, abból úgy tűnik majd, hogy nagyon sok a racionális elem, és nagyon kevés a moralizálás, amit akár a saját publicisztikámban is megengedek magamnak. Egy analitikus keretet szeretnék felkínálni, és azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert meggyőződésem, hogy olyan indulatok és szimbolikus identitások foglyai vagyunk jelenleg, amelyek rendkívül megnehezítik az értelmes párbeszédet és a konstruktív kooperációt. A játékelmélet ugyanis általában a kooperáció lehetőségeivel, és feltételeivel foglalkozik. Az alkotmányos válság fogalmához én fűznék véleményt, azt gondolom, maga a fogalom rosszul definiált, mivel nem tudjuk, hogy mi az, vagy nagyon nehéz megmondani. Bár kerestem, nem találtam olyan definíciót, ami a jelenlegi helyzetre igaz lenne, noha több politikai szereplőtől is hallottam a közelmúltban, hogy új alkotmányt, új választójogi törvényt kellene írni. Ebben az értelemben elmondható, hogy napirendre került az alkotmányos keretek újra definiálása. Ezt nem nevezném válságnak, ez a politikai napirendnek az átalakulása bizonyos okoknál fogva, ezekre az okokra mindjárt kitérek.

Ami a politikai válságot illeti, én úgy vélem, hogy egyfelől van egy nagyon erős bizalmi válság, ami az elmúlt évben súlyosbodott, amihez egészen bizonyos, hogy hozzájárult az öszödi beszéd is. És sokkal inkább az, ahogyan a kormánypártok és a miniszterelnök az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után viselkedett. Tehát nem magának a beszédnek a tartalma, hanem az erre megnyilvánuló reakciók voltak mondhatni cinikusak, mely a felelősség elkenésének érzetét joggal keltették az emberekben. De azért elmondanám, hogy mindig vannak tipikus bizalmi kérdések, melyeket a közvélemény kutatások során következetesen mérni szoktak. Nekem is vannak ilyen kutatásaim.

Ezek a bizalmi kérdések részben az általános bizalmat mérik, tehát azt, mennyire bízunk embertársainkban, és mérik az intézmények iránti bizalmat, ahol rangsorolható, hogy például a bíróságban, vagy a rendőrségben bízunk-e jobban. Ezzel kapcsolatban elnézést kérek minden jelenlévő akadémikustól, de az eléggé nyilvánvaló, hogy a magyar népesség következetesen nem bízik sem az újságírókban, sem a bíróságokban, sem a rendőrségben. Legkevésbé a politikai elitben, és nem egy éve, hanem legalább a 90-es évek közepe óta. Egyetlen intézmény kivétel ez alól a bizalmat illetően; ez a Magyar Tudományos Akadémia, amire azt szoktam mondani, ennek oka minden bizonnyal az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia az egyetlen olyan intézmény, amellyel nem találkozik a mindennapjaiban, tehát konfliktusba sem keveredik vele. Persze, ha a tudományos kutatókat kérdeznénk arról, milyen a Magyar Tudományos Akadémia bizalmi indexe, akkor egészen más eredményt kapnánk, mint az általános népességet tekintve.

Ebből következőleg, illetve kicsit ehhez kapcsolódva szeretném kontextusba helyezni ezt az úgynevezett bizalmi válságot. Én azt hiszem, hogy egy brutális átalakuláson megy keresztül a magyar társadalom. Az ismert alapvető szociológiai meglátás szerint akkor, amikor egy társadalomban nagyon gyors változások történnek, szerepek, és normák cseréjére van szükség. Ha nem alakulnak ki az együttműködés formái, az íratlan szabályok, vagy éppen a jogszabályok sem, akkor előáll egy ilyen helyzet. Nem tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat, nem tudjuk, mire számíthatunk, hogy meddig tartanak a szabályok és így tovább. Ami egy nagyon szorongással teli, rossz hangulatú, politikai válságokat, és túlzás nélkül fogalmazva akár az öngyilkosságot is előidéző társadalmi állapot. Tehát én azt gondolom a mai magyarországi bizalmi válságról, hogy a Kádár rendszer soft elnyomása bizonyos értelemben rosszabb volt, mint egy világosan definiált ellenséggel szembeni szolidáris társadalom helyzete.

Onnan is örököltünk egy nagy bizalmatlansági tőkét, ha lehet így mondani, deficitet, de ehhez hozzájárul az is, hogy a szabályok nagyon gyorsan változnak, és körbenézünk, fogalmunk sincs róla, hogy mi lesz velünk holnap. Nem tudunk pályát tervezni, a jogszabályok is túl gyorsan változnak egyébként, a jogbiztonság sem garantált, és pillanatnyilag mindenki még tanulja, a bíróságok is tanulják, miként is értelmezzük a jogszabályokat, és így tovább. Tehát ez az egész helyzet nem kedvez annak, hogy a társadalmi kooperáció ideális formái, vagy az a bizonyos idillikus civil társadalom, amit az amerikai kutatók elsiratnak – más amerikai kutatók szerint pedig soha nem is létezett - kialakuljon. Ezzel nem „elkenni” szeretném a jelenlegi helyzetet, sokkal inkább megfogalmazni egy olyan keretet, ami véleményem szerint konstruktív megoldásokhoz vezethet.

Tehát az egyik iránya jelenleg a megoldási kísérleteknek az, hogy a miniszterelnök menjen a fenébe, és akkor majd lesz valami, akkor biztosan csak jobb lesz. Egyébként tegyük fel, hogy jobb lesz, ezt nem tudom. Azt gondolom, hogy azokat a mély strukturális problémákat, amikről az imént beszéltem, ez nem oldja meg. Hogy mi oldaná meg? Az a véleményem, hogy elsősorban azok a társadalmak működnek jól, ahol az intézményes normák, tehát a jogszabályok, meg az, ahogy az intézmények működnek, és az erkölcsi normák, melyet az ember a gyerekének tanít, viszonylag egybeesnek, nem esnek egymástól nagyon távol. Ezért nem áll elő mondjuk olyan dilemma - ami általában a gyerekét nevelő ember életében megtörténhet, akár az enyémben is, ebben biztos vagyok -, hogy mit mondunk a gyereknek, kérjen-e áfás számlát, vagy ne kérjen? Ez naponta megtörténhet, ha betöltötte a tizenhárom, tizennégy évét, vagy éppen beiratkozik az aikido csoportba.

Én azt gondolom, nem abban különbözik tőlünk Hollandia, amit történetesen elég jól ismerek, hogy ott nincs korrupció, a politikai elit nem próbál visszaélni a hatalmával, hogy nincs összefonódás a nagyhatalmi üzleti körök és a politikai körök között, vagy nincsenek pártfinanszírozási problémák. Hanem abban különbözik, hogy a morális normáink, melyeket családunkon belül örökítünk, és a jogszabályi illetve intézményi normák sokkal közelebb állnak egymáshoz, ezért viszonylag világos, hogy mi oké, és mi nem oké.

Tehát a dolgok rendje egyértelműen az - egyébként teljes mértékben egyetértve az előttem szólókkal -, hogy ha Veres Jánosról kiderül, hogy disznóságok történtek a cégében, s mivel éppen az van soron, hogy a feketegazdaságot számoljuk fel, akkor Veres János mondjon le. Civilizált társadalomban ezek normák magától értetődőek. A magyar társadalomban ellenben nem, és azért nem, mert a magyar társadalomban szinte nem létezik olyan ember - elnézést kérek a jelenlévőktől, ha netán ezzel valakit meggyanúsítanék -, aki valamilyen módon bele ne ütközött volna valamilyen jogszabályba vagy rendeletbe, ebbe-abba, vagy éppen gyorshajtáskor nem adott egy tízezrest a rendőrnek. Vagy amikor jött a villanyszerelő, és megkérdezte, hogy áfás számlával ugye kétszer, meg háromszor annyi, ezért nem mondta volna, hogy jó, ne legyen számla, és így tovább.

Ma olyan környezetben élünk, ahol a jogkövető, a normakövető magatartást nagyon megnehezítették számunkra. Ami azt is jelenti, hogy állandó hazugságokra vagyunk kényszerítve. Én alapvető feladatnak tartom, hogy megpróbáljunk viszonylag hosszas, küzdelmes beszélgetésekkel újra definiálni olyan alapvető civil értékeket, amelyekben egyet tudunk érteni, és olyan szabályokat alkotni, amelyeket be lehet tartani, mi több, ezeket a szabályokat nagyon keményen számon kérni. Bár nem értek a választójogi törvényhez, de elég egyértelmű probléma, hogy kétségtelenül nagyon megnehezíti az új pártok belépését a magyar politikai térbe. Ami viszont nagyon megkönnyíti azt, hogy a jelenlegi politikai osztály roppant kényelmesen érezze magát. Tehát nagyjából lehet tudni, hogy aki egyszer bekerült, az már becövekelte magát, többet nem kerül ki. Egy kicsit ellenzékben vagyunk, kicsit kormányon vagyunk, de nagyjából azért biztos a helyünk, a fizetésünk. Aki megnyerte a választást, az elveszíti az önkormányzatit, mert addigra már az emberek megutálják.

Most ugye kivételes okuk is volt rá, de ez más esetben is így van, úgyhogy biztonságban érzik magukat. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a verseny-nyomás, az a fenyegetés, hogy jöhetnek más erők, akik esetleg más normák szerint működnek, ez nem létezik, ami elkényelmesíti a politikai elitünket, és valóban arra készteti őket, hogy mindenféle hátsó üzleteket kössenek. Ezek az üzletek meg is köttetnek, ám soha nem tudjuk ezeket bebizonyítani.

A magyar társadalom másik problémája szerintem a magyar demokráciának gyengesége. Az, hogy a sajtó rendkívüli mértékben szervilis módon politikai lojalitásokat szolgál ki. Ennek egyik oka sajnos részben az, hogy az emberek vevők a politikai lojalitásra. Szeretjük ezt vagy azt olvasni, az emberek szívesen megveszik a Népszabadságot, megveszik a Magyar Nemzetet, mert azt akarják olvasni, hogy a „másik” oldal ilyen, olyan, amolyan, gyerekmegrontó, gyilkos, fasiszta, kommunista diktátor, és ettől ők jól érzik magukat. Ez egy piaci jelenség, nyilvánvaló, ha ilyesmi nem szerepel az újságokban, az olvasók panaszkodnak. Ennek ellenére azt gondolom, hogy mind a napilap-piacnak, de különösen a közszolgálati médiának az lenne a feladata, hogy ezeket az érzelmi, lojalitási buborékokat megpróbálja valamelyest felszámolni, és olyan valós politikai problémák felé terelni a beszélgetést, amelyekkel kapcsolatban tényleges politikai alternatívák fogalmazhatóak meg.

Amikor ugye nem az a kérdés, hogy ki a nemzetvesztő, mert ezzel kapcsolatban nehéz kooperatív megoldásokat találni, egyáltalán valamiféle megoldást találni, azon kívül, hogy a nemzetvesztőt élve ellássuk, vagy nem is tudom. Hanem inkább az, hogy mit tegyünk az oktatás működéséért, hogy ne munkanélkülieket termeljünk, vagy mit tegyünk a munkaerő piaccal, hogy fölszívhassa az inaktívokat. Hogy mi legyen a fekete zónákban foglalkoztatottakkal, akiken állhat vagy bukhat az egész gazdasági szféra, ha az éppen érvényes közterheket megpróbálnák befizetni. Tehát van itt rengeteg nagyon valóságos probléma, ezekre kellene megoldásokat találni. Ha ebbe az irányba, a racionális beszélgetés irányába tudnánk terelni a politikai kultúránkat, azzal nagyon sokat nyernénk.

A politikai pártok sokat vesztenének vele, mert ebben az esetben rákényszerülnének arra, hogy valós alternatívákat fogalmazzanak meg, amely ugye sokkal nehezebb, mint arról puffogtatni, hogy a nácik, meg a nemzetvesztők és diktátorok erkölcsi küzdelme zajlik. Nem szeretnék visszaélni az időmmel, nagyon sokmindent mondott Granasztói professzor úr és Schiffer András is, melyekre gondolom, majd lehet reagálni. Én azt vallom, hogy az állampolgári részvételt kell erősíteni. A magam részéről el is kezdtem ezen dolgozni, és remélem, lesz rá mód, hogy megbízhassunk egymásban. Értem ezalatt, hogy amikor mondjuk egy Babarczy nevű valaki elindít valamit, akkor ne érje támadás - nem mondok nevet -, hogy e mögött egészen biztosan valamiféle manipuláció van. A bizalmi állapotnak ez a hiánya alapvetően megnehezíti, hogy civil kezdeményezések jöjjenek létre a politikai klientúrákon kívül. Amikor pedig a politikai klientúrákon belül jönnek létre civil kezdeményezések, azok nem mások, mint annak eszközei, vagyis önmagunkat csaljuk meg általuk. Köszönöm szépen.