Annyit már tudunk, hogy a kormány nem bukik meg. Gyurcsány Ferenc olyan hatalomtechnikai tehetségről tett tanúságot, ami eddig a baloldalon, legalábbis Horn Gyula óta, hiányzott. Ez jó hír az egykori koalíciós feleknek: a pillanatnyi stabilitás lehetőséget teremt arra, hogy pártként újrafogalmazzák magukat, világosabb profilt alakítsanak ki. Az MSZP még nem jutott dűlőre azzal, mit is jelent modern baloldali pártnak lenni. Most nem lesz mit rákenni a liberálisokra, és az ördögien arrogáns kistestvértől megszabadulva – ha elült az eufória és az azonnali bukástól való félelem – elgondolkodhat azon, tulajdonképpen mit képvisel, milyen ajánlatot tesz Magyarországnak. Az SZDSZ újraszervezheti zilált sorait, és a konstruktív ellenzékiség édes és felelőtlen állapotában megpróbálhat átalakulni modern, professzionális párttá. Sziszegve kihúzták a lábukat az ellenfél csapdájából, és nyertek néhány hónapot, hogy a sebeiket nyalogassák.
A jó hírek itt véget is érnek. Bár elképzelhető, és a kormányoldalon erősen hisznek is ebben, hogy a gazdaság lassan megindul, a kudarcok emléke pedig feledésbe merül, az MSZP-nek még két évig kormányoznia kell, és két év számtalan újabb kudarclehetőséget kínál. Csinálni kell valamit az egészségügyi törvénnyel. El kell fogadtatni a költségvetést. Katasztrofális vereség nélkül kell megúszni a 2009-es EP-választásokat. Az ellenfél aligha lesz elegánsabb – bár megoszlanak a vélemények arról, mennyire szeretné valóban átvenni az országot, jelen siralmas állapotában, a Fidesz --, és az ország elvesztett bizalmát sem lesz könnyű visszaszerezni.
Az elmúlt két év legmaradandóbb eredménye nem az, hogy a költségvetési hiányt sikerült visszaszorítani, és a konvergencia-program sínen maradt. Mivel jelentősebb átrendeződés nem következett be a kiadások és a bevételek szerkezetében, ez csak átmeneti siker. A második Gyurcsány-kormány legmaradandóbb, mondjuk úgy, történelmi, léptékű hatást az ország mentális állapotában idézett elő, nem szándékosan, de annál hatékonyabban.
Kivívta az évszázados magyar rosszkedv mélypontját, a politikából való teljes kiábrándulást és a baloldal demoralizálódását. Másrészt elérte, hogy megtörjenek a tabuk, és legyen szó pénzről, költségvetésről, költségekről az egészségügyben, a közoktatás állapotáról: elérte, hogy eljusson az emberek tudatáig, majd húsz évvel a rendszerváltás után, hogy a politika azt osztja el, amit beszed.
A rossz kedvről sok szó esett már. A kényszerű felnőtté válásról kevesebb. Amit a rémisztő, kioktató megjegyzések a személyes felelősségvállalásról és a vizitdíj szemléletformáló hatásáról nem érhettek el, azt elérte a népszavazás a vizitdíj és a személyes felelősség ellen: a háziorvosok fellázadtak, és egyszer csak kiderült, hogy amit mi nem fizetünk be, az valakinek hiányozni fog. Magyarország pszichológiai értelemben most ért el odáig, hogy lehetne reformokról beszélgetni – még csak beszélgetni --, de félő, hogy a kudarcok után az MSZP már a szót sem meri majd használni, az ellenzéki pártok pedig merészebbnél merészebb álmokkal szórakoztatják majd a nagyközönséget, amelyekben 1. mindenki tud repülni, 2. a pénz a fán terem, 3. az állam adót csökkent és háromszor olyan jó szolgáltatásokat nyújt.
A baloldal sosem érzékelte a társadalom lelkiállapotát – rendíthetetlen igazságok birtokában kormányzott, ha kellett, a társadalom többségének nézeteivel szemben. Hogy ennek az SZDSZ vezetők arroganciája, az állampártban edződött technokraták felvilágosult abszolutizmusa-e vagy a kormányfő személyisége-e a fő oka, nem tudom – mindenki egymásra mutogat, ami a pszichés komfort biztosításához nélkülözhetetlen, a kormányzáshoz azonban kevés.
A kisebbségi kormánytól jelentős reformokat aligha várhatunk. Jelentősebb, a jóléti ellátásokat érintő átalakítást nem is lehet végrehajtani 2 év alatt (de 4 év alatt sem). De az általános rosszkedv lehetőséget teremt arra, hogy a kormány történelmi tettét – a költségvetés megjelent a társadalmi köztudatban – kiaknázza, és legalább arról beszélni kezdjen, miért olyan magasak az adók, miért dolgoznak olyan kevesen az országban, és miért következik ebből , hogy Magyarország vert kutyaként kullog a térségi rangsorok végén.
Az az általános csatazajban elveszett néhány kis győzelem híre. A legfontosabb ezek közül az a hír, hogy a magyar társadalom nem hisz már az ingyen ebédben – a népszavazási eredményt hiba volna így értékelni --, és hogy a morális klíma a potyautasok ellen fordult. Bliccelni nem sikkes már. A közteherviselés gondolata lassan gyökeret ver Magyarországon, és erre programot lehet építeni. A választók nem csecsemők, mint a baloldal ideológusai feltételezték, akiket fel kell nevelni. A választókat felnevelte az elmúlt húsz év, és azt kérdezik: micsoda, a mi pénzünkből?
A vizitdíj és a kórházi napidíj keltette felháborodás – a legszegényebbeket kivéve -- nem az ingyenesség illúziójának szólt, hanem ennek: micsoda, mit csináltok a mi pénzünkből, hogy megint fizetnem kell valamiért, amiért már fizettem? Az én pénzemből: ez a demokrácia basszusa, ez az a mély és biztos alap, amire már csak dallamot és szöveget kéne írni. Csak azt nem tudom, tart-e ott mentálisan a politikai elit is, hogy felismerje, nem csecsemőknek politizál.
