Hisztérikus nyilvánosság
Előrebocsátom, hogy rendkívül szelíd ember vagyok, tehát nagyon komoly sértéseket tudok viszonylag gyorsan megemészteni. Senki ne fogja vissza magát, ha ne adj’ isten errefelé menne a történet. Én azonban azt gondolom, hogy amit mondani szeretnék, abban sem sértő szándék, de még csak célzatos üzenet sincsen.
Azt gondolom a mai magyar nyilvánosságról, hogy három problémát nem sikerült egymástól elkülönítenünk. Az egyik a saját történeteink, illetve a történelmünk és az ehhez kötődő identitásunk kérdése. Ez Magyarországon hagyományosan elég erőteljesen sérelmi identitás, tehát Magyarországon hagyománya van annak, hogy a történelmet tragédiaként, vereségek sorozataként éljük meg. Majd el fogom mondani, hogy a saját családom milyen különös összetételű sérelmeket és vereségeket szedett össze a maga történelme folyamán. Ezek a sérelmek változnak identitássá, és viszonylag gyorsan átcsapnak a politikai identitásunkba.
Szerintem a politikai identitás és a történeti identitás két különböző dolog. Ennek megvilágítására hadd mondjak el egy történetet. 2005-ben a Bolyai Műhely Alapítvány – amely egy országos tehetséggondozó intézmény több mint kétezer taggal – kezdeményezett egy olyan kutatást, amely azt vizsgálta, hogy mit gondolnak a boldogságról a magyarok. Diákok interjúztak, 17-18-20 évesek, a saját környezetükből választhattak számukra inspiráló embereket. Megtanítottuk őket interjúzni, azután ezeket az interjúkat feldolgoztuk és egy könyvben meg is jelent tizennégy a több mint hatvan interjúból, amit a fiatalok létrehoztak.
Ebből a tizennégy interjúból háromban került elő 1956. Mindegyikben egy bekezdésnyi. Ugye az öröm, a boldogság volt a hívó szó, de hát természetesen élettörténeteket meséltek az alanyok. Ez a három történet, ez a három bekezdés, három kis vignetta, három felvillanás érzelmileg erőteljesen színezett képe 1956-nak.
Az egyik az eufóriáról beszél. A másik a rettegésről és a félelemről, pusztán a pusztulás láttán, tehát a halottakról az utcán, a leomló házakról, a betört kirakatokról, és a harmadik az antiszemitizmus visszatérésétől való félelemről.
Ez a három történet – nem provokáltuk – egymás mellé került ebben a könyvben, és én úgy gondolom, hogy együtt érvényesek. És még sok más történetet tehetnénk melléjük. Ez a három történet és a sok többi együtt adja ki Magyarország múltját. Tehát egyetlen politikai erő sem tarthatja fenn magának a jogot, hogy a nemzettudatunkat és a múlttudatunkat definiálja. Ez nem a politikai erők feladata még akkor sem, ha Magyarországon, illetve a történeti Magyarország történetében éppen a szerencsétlen geopolitikai helyzetünk folytán a nemzeti identitás és a politikai program gyakran öszszekötődött. Modern demokráciában élünk, akár szeretjük, akár nem, a modern demokrácia bajaival és lehetőségeivel. A modern demokráciában modern politikai identitások alakulnak ki. Véleményem szerint ez Magyarországon még nem történt meg.
Mit tekintek politikai identitásnak? Politikai identitásnak azt az értékcsomagot tekintem, amely korántsem biztos, hogy koherens, korántsem biztos, hogy tudatos, de erős érzelmi lojalitásban nyilvánul meg.
A világon mindenhol – noha racionalista és felvilágosodáspárti ember vagyok, de mégiscsak be kell látnom, hogy a világon mindenhol – a politikai azonosulás érzelmi azonosulás. A politika számunkra egy színpad, egy dráma, ahol az identitásaink, az értékeink, az érzelmeink jelennek meg. Önmagunkat nézzük. Ezért azt gondolom, hogy a politikai szereplőknek fokozott felelősségük van abban, hogy mit visznek be ebbe a drámába, mit engednek fel a színpadra.
Én az Egyesült Államokban éltem, tehát annak a kultúráját ismerem jobban, és el tudom mondani, hogy az Egyesült Államokban is nagy választék van olyan kontraverziális figurákból és megnyilatkozásokból, mint például Bayer Zsolt cikke vagy akár Fábry Sándor bizonyos megnyilatkozásai, de a baloldalról is tudnánk idézni ugye, annak idején Landeszmann úrnak a fütyülős történetét, és így tovább. Ezek a megnyilatkozások minden demokratikus kultúrában jelen vannak. Ez a szabadság része. Tehát hogyha az ember megnézi, hogy melyek a leghallgatottabb amerikai rádióadások, azzal szembesül, hogy ezek általában jobboldali showmanek politikai show jellegű kereskedelmi adásai. Rendkívüli hallgatottságú és rendkívüli hatású műsorok, amiket az emberek a önszántukból választanak, mert azt az értékvilágot, azt az identitást tudják kifejezni, ráadásul a nevetésen keresztül, ami nekik fontos. Ennek a fajta nyelvnek azonban a politika színpadán nincs helye. Tehát egy Ann Coulter, egy Rush Limbaugh mindenféle elképesztő, vad dolgokat mond a rádióban, utána cikkeznek róla az újságok, és ha nagyon-nagyon vad dolgokat mondott, akkor azért a médiából kitiltják, ha kevésbé vad dolgokat, akkor csak megfeddik, vagy bocsánatkérésre kényszerül. De azért ezek az érzelmek a politika színpadán nem jelennek meg, nem is jelenhetnek meg. Ez két külön színpad.
A harmadik identitás, a nemzeti identitásunk nem családtörténetekben kifejeződő formája egy olyasfajta közmegegyezés, hogy milyen szabályokat tekintünk áthághatatlannak és sérthetetlennek. A legtöbb nyugat-európai országban ezt a közmegegyezést a háború utáni évek alakították ki, s most bizonyos értelemben felbomlóban van, mert másfajta problémákkal kell ezeknek a társadalmaknak megküzdeniük. Elsősorban a bevándorlási hullámmal szemben próbálják újradefiniálni a saját kultúrájukat. Ez elég vad megnyilatkozásokra is alkalmat ad.
Ez a közmegegyezés Magyarországon nem jött létre. Tehát húsz éve élünk ebben az értelemben egy anómiás állapotban, nincsen közmegegyezés. Gyakran juttatnak el nekem tiltakozó leveleket, hogy írjam alá. Ezt egy értelmiségi játék Magyarországon, tiltakozó levelek járnak körbe-körbe, és különböző emberek aláírják, és felháborodnak, és úgy érzik, hogy együtt vannak, mert most együtt írtak alá valami ellen vagy valami mellett. Én nem szoktam aláírni semmilyen levelet, egyszer írtam alá valamit, ami a közérdekű adatok nyilvánosságát, illetve az állami adatvagyon nyilvánosságra hozatalát vagy kutathatóvá tételét követelte meg. De politikai és szimbolikus jellegű témákban nem szoktam aláírni semmit. Elmondom, hogy miért nem. Addig, amíg értelmiségi csoportok öndefiníciójaként, tulajdonképpen a harci lobogó meglobogtatásaként működik egy ilyen nyilvános levél, azt gondolom, hogy a magyar társadalom iránti kötelezettségeinket nem teljesítjük.
A magyar társadalom iránti kötelezettségeink mint értelmiséginek vagy mint tanárnak – egyetemi oktató vagyok – abban állnak, hogy bizonyos civilizációs normákat minden körülmények között képviseljek. Minden körülmények között. Teljesen mindegy, hogy a politikai szimpátiáim, azok az egyébként érzelmileg szintén színezett szimpátiák mit mondanak, bizonyos civilizációs normákat következetesen képviselnünk kell mindig. Én azt gondolom, hogy Magyarországon a közírók nem teszik ezt meg. Senki, semelyik oldalon. Ezeket a normákat nem képviseljük kellő világossággal, és ha van az írástudónak árulása, én azt gondolom, hogy ez az írástudó árulása.
Hogy világos legyen, mire gondolok, például elég sokszor kaptam a fejemre azért a nagyon elkötelezett baloldali barátaimtól, mert a 2006. őszi események kapcsán többször bíráltam a rendőrséget, illetve a rendőrség viselkedését, valamint a rendőri viselkedésre adott politikai válaszokat. Én azt hiszem, hogy ez egy olyan civilizációs norma, amit minden körülmények között képviselnünk kell. De elmondom azt is, hogy mi még ilyen civilizációs norma. Írtam egy cikket ugyanezekről az eseményekről, elküldtem a Magyar Nemzetnek is. A cikk egészen pontosan leírta, hogy én tényszerűen mit láttam 2006. október 23-án, milyen fényképeim vannak, és az utolsó három mondat az volt, hogy véleményem szerint a civilizáció ott kezdődik, hogy képesek vagyunk a tényekkel szembenézni. A tényekkel, elfogulatlanul, az igazságot keresve, akkor is, ha a tények nem mindenben támasztják alá a prekoncepciónkat. Ezt a három mondatot kihúzták a megkérdezésem nélkül. Itt azt gondolom, hogy ekkor ismételten nem képviselte a magyar sajtó, a szerkesztő, illetve a rovatvezető – nem tudom, ki hozta ezt a döntést – azokat a civilizációs normákat, amelyekkel tartozunk egymásnak. Amíg ezen nem tudunk változtatni, addig az ország többsége teljes joggal tekinti a magyar értelmiséget, illetve a magyar sajtót politikai hiénának, klientúrának és legjobb esetben olyan – hogy úgy mondjam – identitástápláló, szép, nagy gulyáskondérnak, amiből a legéhesebbek mindig meríthetnek, ha tűzre és indulatra van szükségük.
Én azért jöttem el ide, és azért szoktam egyébként minden ilyen alkalommal nagyon örülni, ha meghívást kapok, mert azt gondolom, ha nyílt levelet írnánk alá, ezt a négy-öt civilizációs normát kellene rögzítenünk, amit mindannyian, az itt jelen lévők, mondjuk Balog Zoli, Hack Péter, alá tudnánk írni. Ha erre képesek lennénk egyszer, akkor azt gondolom, hogy az ország jelentősen előbbre jutna abból az anómiás állapotból, amely most már a gazdaságot is elkezdte padlóra küldeni. Mert az effajta pszichológiai krízisek nem állnak meg általában az emberi pszichénél, hanem mivel a viselkedésünket befolyásolják, előbb-utóbb elérik a létfeltételeinket is.
Ha most javaslatot tehetnék, akkor azt a javasolnám, hogy próbáljuk meg a kerekasztal-beszélgetésben azt az öt mondatot megfogalmazni, amit mindannyian alá tudunk írni.
