A köztársaság állapotáról
A “köztársaság” szó a mai magyar nyilvánosságban nem sokat szerepel, ha mégis, legfeljebb közjogi értelemben, s ez a közjogi értelem is meglehetôsen tartalmatlan címke: csak annyit jelent, hogy Magyarország államformája nem alkotmányos monarchia. Az alkotmányos monarchia azonban amúgy se igen jöhetne szóba, és ha szóba jönne, sem jelentene különösebb politikai változást a mindennapokban, hiszen a mai európai alkotmányos monarchiákat csak az különbözteti meg a mai európai köztársaságoktól és szövetségi köztársaságoktól, hogy a monarcha általában valamivel gyengébb politikai szereplô, mint a leggyengébb köztársasági elnök, valamint hogy jobban lehet pletykálni róla és családjáról. Hogy a köztársaság és a monarchia közti szimbolikus különbséget mennyire nem érzékelték még a politikai szereplôk sem a rendszerváltás során, jól mutatja a Magyar Köztársaság címerének sorsa: a körötte folyó vitákban elsôsorban a vállalandó és megjelenítendô hagyományról volt szó (Kossuth és az 1956-os forradalom versus “ezeréves magyar államiság”), s nem számított döntô érvnek, hogy ha komolyan vesszük a köztársaságot, annak szimbolikus ékei között nem szerepelhet a magyar korona. Nem is vette komolyan senki: a “köztársaság” a megbélyegzett, gyalázatos és rendkívül homályos jelentésű “népköztársaság” egyetlen szóba jöhetô alternatívája volt, semmi több.
Ha úgy tetszik, rendben is van ez így; van elég baja a magyar népességnek, minek foglalkozna az államforma szimbolikus jelentôségével. Most azonban, ha már alkalmam adatott rá, szeretném mégis felvillantani a köztársaság szó mögött álló republikánus politikafilozófiai hagyományt, nem pusztán azért, mert még egy olyan művelt és jeles politikai elemzô, mint Bozóki András, sem tud vele mit kezdeni azon túl, hogy Pat Buchanan és mindenféle csúnya dolog jut róla eszébe, hanem azért is, mert a “köztársaság” szó jelenlegi állapota és a republikánus hagyomány hiánya mond valamit arról a morális elbizonytalanodásról, amely sok magát liberálisnak tekintô értelmiségit gyötör.
Megkockáztatva, hogy senki sem ismer majd magára, megpróbálom összefoglalni e gyötrelmek tartalmát. Vajon valóban a cinizmusba könnyen átbillenô pragmatizmus-e az egyetlen üdvözítô hit? Vajon része-e a bürokratikus kényszer, a korrupció, a szociális érzéketlenség, a demagógia, a hazudozás, a klientúrák és az egyéb kisstílű játékok elfogadása ennek a pragmatizmusnak? Ha nem, hol lehet a pragmatizmuson belül meghúzni a határt? Vajon el kell-e fogadnia a politika iránt érdeklôdô állampolgárnak a professzionális politikus-réteg és a technokrácia fensôbbségét, vagyis azt, hogy csak a szakértôk és a politikusok tudnak releváns véleményt mondani “a politikáról” - hogy a politikáról csak a pártok és a szakértôk nyelvén lehet beszélni? Vajon mi a helye a morális értékeknek és kötôdéseknek a politikai nyelvben? Vajon valóban a modernizáció és a liberalizmus értéksemleges nyelve-e az egyetlen, amely semlegesíteni tudja a nemzeti elkötelezettség és a magyarság-mítosz veszélyes ideológiai tölteteit? És egyáltalán: hagyjuk-e rá a politikai ideológiákat a politikai elitre, vagy szálljunk harcba a politikai ideológiák, értékek és nyelvek kisajátítása ellen?
Amikor ezeket a kérdéseket megfogalmaztam, úgy tettem, mintha léteznék a mai Magyarországon pártoktól független értelmiség, amely szeretne a maga fejével gondolkodni, anélkül, hogy ezt a fejet mindjárt az egyik vagy a másik párt rendelkezésére bocsátaná. Ez meglehetôsen merész feltételezés. Én azonban most nem kizárólag az elit-értelmiségre gondolok, akik többsége akarva-akaratlan valamelyik párt holdudvarában köt ki, és a fô dilemmát azt jelenti számára, hogy pártjának apológiája az ízlésével ellenkezne, pártjának kritikája pedig az érdekeivel, hanem mindazokra, akik szeretnének politikáról gondolkodni.
A politikáról való gondolkodás nem azonos az érdekeinkrôl való gondolkodással - ez utóbbi a demokrácia alapja, s nincs is vele semmi baj, hacsak az nem, hogy mivel nem lehet tudni, hogy a pártok ténylegesen mit csinálnak majd, ha hatalomra kerülnek, s az hogyan érinti az érdekeinket - a programjukat ritkán szokták végrehajtani, sôt az óvatosabbja már a programot is úgy fogalmazza meg, hogy semmi se derüljön ki belôle -, s azt sem igen lehet tudni, hogy mi volna “a közérdek”, ezért az ember fôként csak az érzelmei meg a klientúrák szerint szavazhat. A politikáról való gondolkodás azzal sem azonos, amit “politizálásnak” szoktunk hívni, tudniillik hogy társaságban a pártok és jeles személyiségeik viselt ügyeit firtatjuk és rezignáltan szidalmazzuk az egész politikai elitet. Továbbá nem azonos a politológusok szakszerű vagy tárgyszerű -- vagy annak szánt -- elemzéseivel és a közírók indulataival sem. A politikáról való gondolkodás azzal kezdôdik, hogy elképzeljük, meglehetôsen elvontan, a politikai közösséget, amelyben élünk, s elképzeljük, hogy mit jelent, mit tehet a politika ebben a közösségben. A “köztársaság” szó ezt a politikai közösséget jelöli, s ennyiben a “nép”, a “nemzet” és a “honpolgárok” riválisa és alternatívája: éppolyan érzelemtelített, morális jelentésekkel színezett szó, mint a másik három - csak éppen a magyar politikai gondolkodásból hiányzik az a hagyomány, amely érzelemmel, moralitással, értelemmel töltené fel.
A republikánus hagyomány olyan liberális hagyomány, amely inkább az aktív, mint a passzív szabadságot hangsúlyozza: a politikai részvételt és a politikai közösség megélését az állami beavatkozástól való mentességgel és a privatizált lét jogával szemben. A republikánus hagyományban a civil társadalom is a politika része: a politizálás mintája e hagyomány szerint voltaképpen nem is annyira az, amit a kormányok vagy a pártok művelnek, mint inkább ez a személyes részvétel a közösség ügyeiben. A nagy republikánusok azt hitték, hogy ez a politika-felfogás képes kiváltani a liberalizmus, a demokrácia és a profi politika hármasát - és ebben alaposan tévedtek. Egyetlen demokrácia - még a republikánusok örökös hivatkozási alapjául szolgáló antik demokrácia - sem volt képes örökösen az önzetlen lelkesültség és az aktív szabadság állapotában tartani polgárait; minden társadalmat érdekkonfliktusok szabdalnak keresztbe-kasul, és minden társadalomban elkülönül a passzív népesség és az aktív politikai elit. A republikanizmusban nem is a politikai utópia az érdekes, hanem az, ahogyan a politika nyelvét, a politikai nyilvánosságot és a közéletet elképzeli.
A kérdés az, hogy mi közük van a politikához azoknak, akik nem csinálják - hogy megfogalmazhatnak-e morális elvárásokat és morális véleményeket, hiszen “szakértô” véleményt aligha tudnak, és hogy szükség van-e ilyen morális gondolkodásra, szükség van-e arra, hogy a polgár elképzelje, megélje a saját politikai közösségét, vagy elég, sôt esetleg jobb is, ha egyszerűen csak tisztában van a saját jogaival és érdekeivel és szavaz, különben pedig politikamentes életet él. A republikánus hagyomány szerint szükség van erre, a liberális hagyomány nálunk meghonosodott formája szerint nincs. Bárhogyan válaszoljuk is meg persze ezt a kérdést a magunk számára, mindenképpen bágyadt óhaj marad, mert a polgárok politikai tudatát szerencsére még súlyos indoktrinációval sem könnyű megváltoztatni, nemhogy egy leheletnyi morális fiattal. Mégis úgy gondolom, hogy a válasznak meglepôen súlyos hozadéka van. Így is megfogalmazhatjuk ugyanis a kérdést: tudjuk-e, hogy miben hiszünk, mihez képest és minek a nevében bírálunk mit? Tudjuk-e, mit jelent a liberalizmus, a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, ha nem az SZDSZ motyogását, nem az FGKP, a Fidesz meg a többi puffogó frázisait, nem az MSZP sunyítását jelenti?
A politikai közösség megélését, a politika szimbolikus és érzelmi oldalát, a morális értékek politikai jelentôségét ma Magyarországon elsôsorban a jobboldal és a szélsôjobboldal hangsúlyozza - középen és a baloldalon találhatunk ugyan “szociális érzékenységet”, de ennek morális vonatkozását, a szolidaritás elvét kevesen képviselik. A nagyobbik kormánypárt “modernizációról”, “szakértelemrôl”, “realitásról és kényszerrôl” beszél, a kisebbik pedig, amióta az emberi jogokat elhagyta a szótárából, igen zavarosan és semmitmondóan kommunikál. Ez annyit jelent, hogy nyilvános politikai filozófiája csak a jobboldalnak van - ôk tudják, legalábbis úgy tesznek, mintha tudnák, hogy miben hisznek, még ha az ember reménykedik is benne, hogy azért mégsem hiszik el teljesen azokat a hittételeket, amelyeket jóindulattal öncsalásnak, rosszabb indulattal pedig gyűlölködô mételynek lehet tekinteni. De tudja-e a liberális vagy a szociáldemokrata értelmiségi, hogy miben hisz? Vagy akár a nemzeti és keresztény alapon álló konzervatív?
Szinte hallom, ahogy Önök, kedves olvasók, felmordulnak, és azt mondják: minden szép eszmény jegyében el lehet követni rémes dolgokat, akkor már jobb, ha a pártok a realitásokkal vannak elfoglalva, és nyílt kártyákkal játszanak ahelyett, hogy ideológiai maszlaggal etetnének minket. Erre én azt felelhetem, hogy a pártok sosem játszanak nyílt kártyákkal, de egyébként sem a pártokról van szó.
A köztársasági eszme annyit jelent, hogy a politikát az emberi együttélés felôl, morális alapjai felôl próbáljuk elgondolni, vagyis megalkotunk egy politikai filozófiát, annak technikai részletei nélkül, és anélkül, hogy szégyenkeznünk kéne, ha nem ismerjük a külkereskedelmi mérleg aktuális állását vagy a rendôrség felépítését és belsô problémáit. Ennél persze többet is jelent, elkötelezettséget a szabadság aktív művelése és védelme iránt, amely sokféle formában megnyilvánulhat, a civil szférában való tevékenykedéstôl a közírói tevékenységig, de a mai körülmények között mindenekelôtt azt jelenti, hogy a politikai közéletet, a nyilvánosságot és a politikai nyelvet megpróbáljuk megvédeni a pártoktól, a pártok bombasztikus retorikájától és ideológiai sallangjaitól, sôt megpróbáljuk megvédeni a szakértôk tudálékosságától és zsargonjától is.
Persze attól még, hogy valaki el tudja képzelni a saját politikai közösségét, és nagyjából tudja, miben hisz, nem fog érteni a politikához - sem úgy, ahogy a politikusok értenek hozzá, sem úgy, ahogy a politológusok és egyéb szakértôk értenek hozzá. Nem fogja tudni megmondani, mi a teendô, és nem fogja tudni megítélni a kormány munkájának szakmai részleteit - viszont tudni fogja, mit jelent és mennyit ér számára a szabadság, az igazságosság, a jólét, a szolidaritás, a hagyomány, a nemzeti kultúra és az emberi jogok, és így tovább, és tudni fogja, hogy melyek azok a pontok, mert sajnos mindig vannak ilyen pontok, ahol dédelgetett értékei ütközhetnek egymással. A morális elvek tudatosítása, a nyilvánosság öntudatos használata és a tájékozódás igénye általában jót tesz a politikai közéletnek és növeli az elkötelezettséget a demokrácia és a politikai részvétel iránt. És ha valaki el tudja képzelni a saját politikai közösségét, és nagyjából tudja, hogy miben hisz, az nem kiszolgáltatott többé a politikai pártok retorikájával szemben, nem érzi magát inkompetensnek, rezignáltnak, ijedtnek vagy másodrendű állampolgárnak és tudja, hogy mikor lehet és mikor kell morális nyelvet használnia. Ez pedig már önmagában sem megvetendô. A köztársasági eszme tehát - az én talán kissé eretnek értelmezésemben - azt jelenti, hogy nem kell elfogadni a kényszerű választást a cinizmusba hajló pragmatizmus és a durva elôrecsomagolt ideológiák között, hogy, ha szerény mértékben is, az állampolgár már azáltal is aktív részese a szabadságnak, ha gondolkodik.
