Akiket megalázott a történelem
Lehetséges volna, hogy a történelemnek mindig igaza van?
“Kifosztottnak lenni”, meg “akiket megalázott a történelem”, ezek a mondattöredékek kóvályognak a fejemben - talán a november teszi, talán túl sok Hegelt olvastam. Azt hiszem, elôször a Benda Gizi nénirôl jutott eszembe, s azután újra, a mellôzött költôkrôl, akikkel idônként összehoz a sors, az ôsz urakról, akik méltósággal felállnak a buszon, és átadják a helyüket az öreg hölgyeknek, miközben lassan végigvonul az arcukon, hölgyén és úrén egyaránt, a kor láttán érzett undor, és ismerôseimrôl, ismerôsökrôl, akik ebben-abban hisznek, de egyre kevésbé stimmelnek a dolgok, számtalan ismerôsrôl, akiknek sose vallanám be, hogy éppen ôróluk gondolom éppen ezt.
Ismerik a lehetséges világok elméletét? Nem vagyok nagy szakember: valami, ami itt hamis, de logikailag lehetséges, igaz lehet egy másik világban. Ebben a világban talán hazugság, amit mondok, talán otromba, érdektelen, abszurd vagy avítt, de ha én egy másik világ követe vagyok, akkor a hazugság, az abszurditás, az érdektelen és az avítt egy másik világról hoz hírt, ahol ugyanez helyes, igaz és szép lehet. Ami itt felesleges, az ott szabály, ami itt szabály, az ott felesleges. Az öregurak az udvariasság régi szabályaival, s az öreg hölgyek jogos és mégis elavult elvárásaikkal, a költôk, akik hisznek a saját költészetükben, és nem hisznek abban, amit mások, ôk úgy mondanák talán, az irodalmi diktátorok, költészetnek tartanak, és Gizi néni, talán még Gizi néni is, aki egykor annyira hitt a szocializmus igazában, nem egy másik világról adnak hírt? Tudják, a történelem valahogy a logika ellentéte. A történelemben nem sokra megy az ember egy lehetséges világgal.
Kifosztottnak lenni: azt gondolni, hogy nem azt kapom, ami jár, s olyasmit kínálok, ami nem kell. Metafizikailag kifosztottnak lenni: azt gondolni, hogy talán nincs is igazam, én nem vagyok igaz, én nem ebben a világban lennék igaz, hanem egy másikban, és ezen nem lehet változtatni. Egy másik világban, talán a harmincas évek elején vagy még régebben, talán a negyvenes években, vagy ki tudja, mikor, amikor a fiatalok még tudták, mi a kötelesség és az illem, és az embernek volt méltósága, amikor még igazi, forró, lelkesítô és szép volt a költészet, nem érthetetlen, kusza, kegyetlen manír. Vagy amikor talán kicsit bután, de szívvel lehetett hinni utóbb alapvetôen elfuseráltnak bizonyult tanokban. Ha a történelemnek mindig igaza van, akkor a lehetséges világok lakói mind csúnyán ki vannak fosztva.
Azt tudtuk, hogy lehet rosszkor születni, de senki se gondolta volna, hogy még életünkben megaláz a történelem. Az egész eleven, de a darabok halottak. Ezt mondják nekem ezek az arcok, a hűvös gyűlölet az idôs urakén és hölgyekén, a mellôzött költôk sápadt izzása, Gizi néni hite, buta, és mégsem veszélytelen jóindulata. Mennyiféle megaláztatás. Ezeknek az embereknek valami más volt megígérve. Rettenetes, hogy kifogott rajtuk a kor, és hogy más minôsül helyesnek, szépnek, jónak és természetesnek, mint amit ôk helyesnek, szépnek, jónak és természetesnek tartanak. Ha ez a ti költészetetek, mondják, akkor a pusztulás felé tart a világ. Ha ez a ti udvariasságotok, akkor nem vagytok jobbak, mint az állatok, és jobb is, ha elpusztul minden. Ha ez nektek jobb világ, akkor éljetek ti benne.
Jönnek az elhalt világok eleven örökösei, régi forradalmak forradalmárai, régi hitek hívôi, jönnek a régi jó ízléssel, a régi érdemekkel, a régi társadalmi eszménnyel és családmodellel, a régi egyértelműségekkel, a régi szimbólumokkal, és semmi. Passé. Megigazulni a történelem által, ezt szeretnék, de csak egy nemlétezô világ jut nekik. Nevetségesek, mint az öreg hippik. Elképzelem, hogy kiáltoznak, pedig nem kiáltoznak.
Drága Hegel, hát mondhatjuk-e azt, hogy mindig a történelemnek van igaza? És micsoda feneketlen gyűlölet ébred az emberben az ilyen igazsággal szemben? Tehetetlen, toporzékoló értelem. Értse meg a Hegel, hogy nem akarunk olyan világban élni, ahol mindig a történelemnek van igaza. Értse meg a Hegel, hogy le van szarva a történelem, hogy tudjuk, de nem tesszük, mert nem tetszik a trend. Nem változunk, nem vállalkozunk, nem élvezzük az újat, mert fáradtak vagyunk és nincs humorérzékünk - de történelmi bűn ez?
Nem hasonlítanak egymásra, különben, és ez még kifosztottabbá teszi ôket. Nem éreznék jól magukat egymás lehetséges világaiban. Az öreg hippi az öreg ludovikáséban. A szocialista meggyôzôdésű tanítónô a nagyságosasszonyéban. A mellôzött költô a cizellált úriemberében. Nincs mód összefogásra, egymást talán még jobban utálják, mint a fôsodort, a fôáramot, a fôcsapást, a fôjelent, a fôkolomposokat.
Utálják egymást és nem értik a kort. Ez tartja formában ôket. Formában, ahogy mondom. Mert mi egy formájavesztett ember? Selejt.
De talán mindez csak a filozófus túlzása, értetlenkedés a mindennapok apró örömeivel, rutinjaival és sértôdéseivel szemben. Mindenkit igazol az élet, ha az nem is, amit a kor igazságának gondolunk. Hát nem teli gonosszal és bűnnel ez a világ? Nem érett meg az ítéletre, a forradalomra, az erkölcsi megújulásra? Nem zűrzavaros, hanyag, ostoba, fontoskodó, silány? Mindenkit igazol az élet, akinek nincs humorérzéke. Akinek van humorérzéke, azt nem, de az nem is vesztes, az nem hiszi, hogy meg lehet igazulni a történelemben.
Itt van ez az arc, Gizi nénié. El kell ismernem, egyáltalán nincs megalázva, megöregedett, de ki nem, meglepôen kicsi, párnás és kerek, de melyik tanítónôjé nem az így, utólag. Terelgeti a gyerekeket át az úttesten. Mi van neki most a dialmat helyett, amely irányt szabott a történelemnek? Terelgeti a gyerekeket; talán napközis tanár? Talán csak a gyerekek maradtak? Gizi néni, azt tetszett mondani 1986-ban, a körúti bérházban, ahol legnagyobb sajnálatomra összetalálkoztunk, hogy nem szégyen, ha valaki dolgozik, de én mégis letagadtam, hogy én én volnék, hogy én volnék én, miközben igyekeztem megküzdeni az újságkihordó méltánytalanul alábecsült feladatával. Azt mondtam, valaki más vagyok, mert nem akartam a szocialista munka hôse lenni és mert mindig is utáltam Gizi néni álszent jókedvét, úttörô jókedvét. Gizi néni, köztünk mindig is ideológiai vita volt, mert én azt hittem, hogy tudom (de a szüleim biztosan tudják) és a Gizi néni is azt hitte, hogy tudja, és ezt meg is vitattuk egy történelemórán, a nyilvánosság elôtt, én egy kicsit megijedtem, azért volt olyan nagy a szám, de ez mégis nagyon fair eljárás volt, nyílt vita, egyenlô esélyekkel. Gizi néni, tessék mondani, megalázó a történelem?
Az öreg urak és az öreg hölgyek, elvégre övék az elsôbbség, ôk éltek legelôbb, ôk halnak meg leghamarabb, és, rettenetes, semmi esélyük már egy ôket igazoló lehetséges világra. Az öreg urak és öreg hölgyek, akiknek a gyerekei nem tanították meg a saját gyerekeiket arra, hogy fel kell állni a villamoson. Mi ment itt veszendôbe, és hogyan? Nem értek rá megtanítani a gyerekeiknek, az ötvenes években, hogy nekik is meg kell majd tanítaniuk a gyerekeiknek a nyolcvanas években? Vagy nem volt értelme? Vagy túlságosan hasonlított az úttörô kötelességeire? Kisajátították, elkobozták tôlük a polgári illemet?
Az öreg urak és az öreg hölgyek, biztosra veszem, nem ismerik azt a híres történetet, hogy amikor az öreg Kant a halálán volt, mégis felállt, felkelt a székébôl, amikor látogatója érkezett, mert ezt követelte az ember méltóság, a Menschenwürde, az erkölcs birodalma, a szabadságból következô kötelesség. A kötelességérzetbôl következô szabadság. (Ezt ismerik, ugye? Azért és annyiban vagyunk csak szabadok, amennyiben képesek vagyunk erkölcsösen viselkedni, vagyis ellenállni a természetnek. Természet a fáradtság, a kéj, a fájó láb, a gyötrött idegrendszer.)
Az öreg urak és az öreg hölgyek, akik felkelnek a székükbôl a buszon és a villamoson, csak mert egy kenguruban gyermeket cipelô egyén lép a fedélzetre, talán ôk is a Menschenwürde, az erkölcs birodalma, a kötelesség néma harcosai, jelei, mint a keresztények mondanák (jelek legyetek!)? Nem, ez azért túlzás. Jelei, de csak a fennhéjázó kötelességtudatnak. Teljesítsd a kötelességedet, és tisztelni fog a világ. Nem filozófusok ôk, nem annak jelei, amit Kant talált fel, hanem annak, amit már Kant is magától értetôdônek tekintett.
Fel kell állni. A gyermekek, a terhes nôk és az idôs asszonyok szentek; muszáj nekik ártatlannak lenni, mert gyengék, és mert ártatlanok, és mindig legyôzhetôek, ezért védelemre szorulnak. Ez axióma, nem bizonyítást igénylô tétel, elvadult és kegyetlen gyerekek, gonosz és önzô öregasszonyok, várandós hisztérikák nem cáfolhatják meg. A gyengék ártatlanok, mert alul maradnak. Nesze neked, gyôztes történelem.
Álom. Komoran toporognak az öregasszonyok a székem körül. Nem állok fel, mert fáradt vagyok. Egyszer nekem, egyszer neked. Én is egyet érek, mint mindenki más. Én is gyenge vagyok. Méghogy ezek az öregasszonyok legyôzhetôek? Legyôzhetetlenek. Festik a hajukat és a szájukat. Süvít belôlük a gyűlölet. Felsôbbrendű emberek egy felsôbbrendű világból. Ezt nektek, felsôbbrendű emberek! Nem állok föl. Nem tartozom a ti világotokhoz és nem érvényesek rám a szabályaitok. Én nem ígértem nektek semmit. Ha a szüleitek ígérték nektek, hogy tisztelni fognak titeket, rajtuk kérjétek számon. Ha a történelem ígérte nektek, hogy egyszer majd ti lesztek a morál mércéi, rajta kérjétek számon.
Álom. Egy öregembert látok, Kantra hasonlít, de nem valami filozofikus alkat. Inkább a fekete felöltô (hozzáillô mellénnyel) meg az egészségügyi séta szokása miatt. Beesik a villamos alá. Szentisten, meg ne haljon itt nekem. Összehajtva fekszik ott, mint egy halom megkímélt ruha. Kérdezik, nem szól semmit. Fetámogatják, leporolja magát, lassan mozog, de céltudatosan. Meghajol kicsit, azt mondja, jól van és a kalapját kéri. “A kalapom...?” Megköszöni, nem kell hazakísérnünk, lépked, nincs szívem azt mondani, hogy vánszorog. Egy úriember nem vánszorog. Nem szorul ránk.
Egy világ, amelyben diszkvalifikálod magad, ha szétvetett lábbal ülsz vagy ha nem tudod, mi a szidalom helyes formája. Ahol mindent csak finoman és elegánsan lehet, a formák megtartásával, enni, inni, csevegni, bevásárolni, aljasnak lenni, levelet írni, szerelmeskedni. Mik a szerelmeskedés formái? Ezen ment volna tönkre az egész, itt akadt el az örökítés folyamata? A politika összesűrítette ôket, elvett minden akcidenciát, csak az esszenciák maradtak, csak amit meg lehetett ôrizni legbelül vagy a kiterjesztett énben, a családban, a lakásban, a vitrinben, a szônyegekben, a süteményekben. És akkor a szerelmen megbukik az egész, a hatvanas évek táján, belülrôl ôrlôdik fel, nincs rá gyógyszer. Úgy hangzik ez, mint egy tantörténet.
Az öregemberek szemében dac, az öregasszonyok szemében düh. Sértôdöttek vagy megalázottak? Jobb lett volna nekik, ha öregen születnek, szkeptikusan és ravaszan, gyôzelemre készen, és gyerekként halnak meg, az ártatlan formálhatóság korában, mint ama mesebeli birodalomban? Magukban hordják a másik világot, a harmincas éveket, a negyvenes éveket, az ötvenes éveket. Egy országban, ahol mindig a történelemnek van igaza. Másik világ már nem fér beléjük. Egy kicsit mindig szédülnek. Talán össze is vannak zavarodva. A gesztusaikban hordják azt a világot, nem a fejükben, onnan könnyebben kitörlôdik. Felállnak, biccentenek, egy kicsit mindig merev a nyakuk, nem kedvesek, legfeljebb a gyerekekkel. A kötelességüket teljesítik. Ôk még emberek, a többiek más törzs tagjai. Barbárok. Biztosra veszem, hogy Kantnak sok baja lett volna a barbárokkal. Élvhajhászok, a mai napnak élnek, nem ismernek kötelességet, csak élvezetet, és talán kedvességet. A kedvesség élvezetét. Ha borzadnak, a halálra gondolnak vagy a büntetésre, nem a Menschenwürdére és a tisztességre. Szépséges barbárok, jól érzik magukat minden jóváhagyás nélkül. Szépséges barbárok között élni demoralizáló; de ha valakinek a morál, a polgári morál a mindene? Lehetetlen a kompromisszum, valakinek pusztulnia kell. És ôk fognak tovább élni, sokkal tovább, a barbárok. Ott van az az egykor lehetséges világ a gesztusok zárványaiban, de ha a történelemnek igaza van, mindig igaza van, akkor veszve az egyetlen jog, a felháborodás joga. Kant áll, félhalottan, “ez a kötelességem”, de egyre kisebbnek tűnik, alig látszik már, rányomakodnak az újabb idôk, világháborúk, szervilitások, ügyeskedôk, a túlélés plebejus technokratái, az idôtlen barbárok a walkmanjükkel, akik túl fogják élni a történelmet. Isten veletek, drága megalázottak.
A mellôzött költôk egészen mások. Nem törôdnek a formákkal; az erejükben hisznek. A hitükben aláztatnak meg. Azt hiszik, hogy már nem azt hiszik, de még mindig azt hiszik. Biztosak a megigazulásban és ezért dühösek. Nem tudnak nem hinni magukban. Olyanok a mellôzött költôk, mint a próféták.
A költészetben és a próféciában nincs kötelességteljesítés. Poeta nascitur. Megszülettek költôként és filozófusként, feltehetôleg ifjúkorukban, noha, tegyük hozzá, az emberi életpályák változatosak, és azóta mindent oda akarnak adni; fel akarják áldozni magukat a költészetért és az emberiségért, egy kicsit legalább. Legyen az én nyelvem a ti nyelvetek. Vegyétek el, valósítsátok meg, forgassátok ki, szórakozzatok vele kedvetekre, okozzatok gyönyör magatoknak. De nem hallják, nem értik, nem akarják átvenni az ajándékot. Nem kell nekik az önfeláldozás. Kínos, megalázó.
Az emberi nyelv titka, hogy miért értjük egymást, de nagyjából értjük egymást, egészen a költészetig. Kinek lesz a privilégiuma, hogy érthetetlen nyelven beszéljen, s mások munkálkodjanak alázatosan azon, hogy érthetôvé tegyék? Kinek lesz megengedve, hogy mágiával foglalkozzék? Ki lesz felmentve minden alól? Ki az, aki nem választ, akit választanak? A költô. A költô a mi sötét bohócunk, csintalan mágusunk, gyermeteg papunk, szent elmebetegünk, lángoló politikusunk, bizony.
Ha igaz, hogy nyelvem határai világom határai, akkor, lévén az állítás feltehetôleg kommutatív, világom határai nyelvem határai. Akkora nagyra növelem a világom, amíg csak a nyelvem bírja, és ti mindent el fogtok hinni nekem, hinni fogtok ebben a világban, és követni fogtok engem minden metaforámban, minden bombasztikus túlzásomban, minden aljas ambivalenciámban. Próféta leszek. Megistenülök. A kritikusok meghallgatnak, a nép idézni fog, és elismert költô lesz belôlem.
A mellôzött költô azt hiszi, a kritikus választja ki a jövôt, és ezért nem szereti a kritikust. Világa logikailag lehetséges, de sajnos logikailag az is lehetséges, hogy nem valósul meg soha. A mellôzött költô a meg-nem-valósult költô. A történelem történik-e a kritikusokban, amikor kiválasztják a jövôt? Weltgeschichte ist Weltgericht, és fordítva, drága Hegel? A Zeitgeist, az irodalomtörténet, a divat valósítja meg a költôt? Ki nevezi meg a költôt? Nem a tehetség és a hit, hanem a kritikus? A történelem? És lehetséges, hogy nem nevez meg, hogy hallgat és megaláz?
Érdekesen gyilkolni meg az elôdöket, ez a költôk dolga. Harold Bloom mondott ilyesmit. Aki érdektelenül gyilkol, az mészáros vagy epigon. Aki nem gyilkol, az nem költô. A mellôzött költô talán mészáros, epigon vagy nem is költô, egyáltalán. De a mellôzött költô ezt nem tudja; nem sejtheti, mert akkor rossz költô lenne, és annál szomorúbb foglalkozás nincs. Talán azt sem tudja, hogy ölni kell. Beleszerelmesedik egy nyelvbe, a máséba vagy a sajátjába, nem harcolja meg magában az irodalomtörténetet, kiesik ebbôl a világból.
A mellôzött költô hisz a költészet egyetemes mítoszában és hisz a saját metaforáiban. Azt hiszi, a metaforáit a költészet szüli. Egyáltalán, azt hiszi, a költészet csinál valamit - talán még a történelmet is az csinálja. Az elismert költô, minden bizonnyal, szintén hisz a költészetben, ha titkolja is, de kételkedik a saját metaforáiban. Fôképpen pedig tudja, hogy a költészetet, sajnos, ô maga csinálja. Tudja, hogy ami embertôl ered, az tökéletlen. Ami embertôl ered, az csinálmány. Az elismert költôbôl nem hiányoznak az apró, gyilkos indulatok. Hasadt jellem. Szereti és gyilkolja a költészetet, öli magát, dühödten irtja, amit ír. Minek a nevében, ki tudja. Talán a történelem nevében. Mondani tudni, hogy “szar”. Nem hinni a szép és ôszinte és megindító szavakban, az ihletben, a mély és egyszerű érzelmekben. Ez mind kölcsön van innen-onnan, mindenkié, egyetemes természet, világirodalom, szülôk, tanárok, riválisok, szerelmek, csupa ölnivaló. Nem hinni a világban, nem hinni abban, ami mindenkié, semmiképpen, csak az irodalom masinériájában. A mellôzött költô nem érti ezt. Naív. Olyan ô, mint a lángra lobbant politikus, a csak önnön jóindulatában bízó politikus, a hívô politikus, akit hamar parkolópályára tesznek. Ô az ôszinte szónok, a lelkes szervezô, mindenki boldogságának híve, nem tudja, hogy, finoman szólva, cinizmus és kurvaság nélkül, az aljasság és az alávalóság tudata nélkül, a masinéria ismerete nélkül, a bukás vagy a szégyen félelme nélkül, gyilkolás nélkül bizonyos dolgok nem működnek. Profinak kell lenni.
Akik tudják és teszik, a profik, sajnos, nem ártatlanok, drága Hegel, és nem is különösebben rokonszenvesek. Ha ôket igazolja a történelem, akkor a történelem elmehet a fenébe. De, tegyük hozzá, a mellôzött költô sem ártatlan, talán ártatlan volt egykor, amíg csak hitt, de most, hogy megsértôdött, már nem ártatlan, hanem cinkos, asszisztál a történelemhez. Hisz benne. Egyhamar hivatásos áldozat lesz, az ártatlanság profija. Érthetô, talán fél a haláltól vagy valami hasonló semmitôl. Ki mond rólam öt igaz mondatot, ha meghaltam? Öt szép mondatot? Fél, és felmagasztalja azt, aki elôször megdícséri, világot választ, és alighanem végképp megbukik. Légy profi, titkold, hogy félsz és ne hidd el egyetlen szavadat sem. Ne higgy senkinek. Öld magad.
4.
Gizi néni nincs megalázva, nincs megsértôdve, nem esett ki a világból. Mosolyog, miközben terelgeti a gyerekeket. Mit gondolhat, nem nyugodhatok tôle. Neki is más volt megígérve, mint az öreguraknak és a mellôzött költôknek, mégsem esett ki a világból. Talán tudja, hogy nem lehet kiesni a világból, hogy aki belenyugszik, az benne marad? Minden szomorúságomat beleírom ebbe a mondatba: Gizi néninek megadatott tudnia. A történelem megaláz, ha megpróbálod elképzelni. Kivégeznek, mint egy girondistát vagy megmérgeznek, mint Napóleont. A történelem nem szereti a túlzott ambíciókat. Még a Hegelt is megalázta, végül nem ô lett az egyetlen filozófus. Ha nem próbálod meg elképzelni, nagyobb esélyed van rá, hogy megúszod. Az Isten is csak azt alázza meg, aki hisz benne. Gizi néni hite. Feltette mindenét, aztán levette mindenét, mert mindig is abban hitt, hogy szükségszerű, ami jön. Gizi néni legjobb világa ez a világ; ô az, aki minden lehetséges világban lehetséges. The unexamined life is not worth living, valaki angolul idézte ezt nekem. Gizi néni megvizsgálja az életét; nincs mit megbánnia. Mindig jön, aminek jönnie kell.
A gyerekek mind barbárok. Nem ítélkeznek, nem érdekli ôket a történelem, a kötelességet, a Menschenwürdét, a prófétákat és a politikát a felnôttek unalmas mániájának tekintik. Fogalmuk sincs mi az, megigazulni a történelem által. A történelem mese. Aki a gyerekekkel sodortatja magát, azon nem fog ki a történelem. 20 éve, amióta figyelem, mindig újabb és újabb hullám gyerek csap át Gizi néni felett. Gizi néni immunizálódott a történelemmel szemben. A napközis tanárok, a védônôk, a doktor bácsik és a szakács nénik mind immunisak a történelemmel szemben. Még egy történelemtanár is immunis lesz a történelemmel szemben, ha már sokszor elmesélte. Nem próbálja elképzelni, csak meséli, meséli a gyerekeknek.
Volt egyszer egy úriember és egy mellôzött költô. Más-más nemzedék, de mindketten gyűlölték a történelmet, mert túljárt az eszükön. A ti eszeteken, gyerekek, nem járhat túl, ha tudjátok, amit én tudok, hogy a történelem a felismert szükségszerűség. Legyetek pragmatisták, gyerekek, ne higgyetek se szabályokban, se saját magatokban, csakis a felismert szükségszerűségben. Maradjatok barbárok, és legyetek profik, és akkor nem lesztek megalázva. Csókol benneteket, Gizi.
