Hazatérõ
Kialszik a képernyõ, olyan sokáig ülök a gép elõtt, mielõtt leütném az elsõ billentyût. Arról próbálnék írni, milyen hazajönni. Hazajönni - honnan? És mennyire? És milyen elmenni, egyáltalán?
Elmenni és hazajönni - ez minden bizonnyal az egyik legerõsebben generációs élmény Magyarországon. Magyarország különös megtapasztalása. A feladat, hogy meglássuk a kis országban a kis országok kikerülhetetlen sorsát, a kicsiség minden áldását és átkát. Sokan azok közül, akik a szocializmus idején mentek el, mentek el végleg, hogy aztán esetleg 89 után visszajöjjenek, valójában örökre itt maradtak - valójában el se mentek. A magyar híreket lesték, a magyar újságokat olvasták, magyarul akartak publikálni és magyarul akartak íróvá lenni, magyar, sõt magyarországi olvasók írójává. Milyen lehetett hazajönni valakinek, aki el se ment? Gondolom afféle felébredés, materializálódás a mesebeli teletranszportáció után: a képzeletbeli világ, amelyben az ember oly könnyedén közlekedik, testet ölt, tárgyakra, házakra, emberekre bomlik, ellenállásokra, várakozásokra és sodrásokra, mint a valódi világ általában. Másoknak pedig talán, akik nagyon elmentek, s egészen átlendültek egy másik világba, diadal egy megmunkálatlan, szûzi terepen. A civilizátor, a megtestesült know-how nekilát és biztos, de azért óvatos kézzel, s nagy terepismerettel, amely megóvja õt a bennszülöttek misszionáriusok számára többnyire kiszámíthatatlan reakcióitól, nekilát lecsupálni, racionalizálni, átrendezni a gyökereket. Ezek persze csak sejtések egy másfajta nemzedék élményeirõl. Mert amikor tíz évvel ezelõtt elõször jöttem haza New Yorkból, vagyis inkább amikor elõször mentem el, a Kádár-rendszer végnapjaiban, ebbõl a magamfajta húszéves számára puhának és örökkévalónak tûnõ világból, a hazatérés dráma volt, nem diadal, s nem is a képzelet kényelmetlen megtestesülése. 1987-ben Budapest még egy szomorújáték díszlete a New Yorkból hazatérõnek: valamiféle külsõ fásultság merev maszkja az arcokon, lélektelen kéreg titkos szikrák fölött. Úgy gurult vissza az ember a vízum lejártával, mint golyó, amelyet sajátos nehézkedés von vissza egy kicsi, távolról alig-alig látható lyukba. Most pedig: jöhetünk és mehetünk, még a gyerekét is magával hurcolhatja az ember, anélkül, hogy nagy elhatározásokat tenne, abban a hitben, hogy az a gyerek már úgyis folyton jönni-menni fog. Hadd szokja szegény - szabad világban szabad mozgás, globalizáció, átjárható határok, munkaerõ-mobilitás. De mi lesz a hazatérésbõl és az elmenetelbõl a szabad világban? Mit jelent elmenni? És mit jelent hazajönni? A magamfajta bölcsész-irodalmár, a harmincéves, már nem tudja nem tudni, hogy le kell válni néha kicsit Magyarországról, a kicsi világról, a mindenki-mindenkit-ismer világáról, a szûkös férõhelyek világáról, ahol ellenségek és barátok szorosan és örökre összetapadnak, és acsarkodásukat is átitatja a kicsiség kénytelen szolidaritása, ahol az irodalom apró, nyüzsgõ világai nem tudnak szétszaladni, mint természetük diktálná, mert mind ugyanarra a forrásra járnak, hogy nem lehet nem leválni arról a világról, amely a végtelen határait oly közel jelöli ki és minden lehetõséget néhány kézben tömörít - de nem tud nem félni a leválástól. Hazajön, hazaír, s maga is meglepõdik azon, hogy õ, aki nosztalgiamentesnek, a butító szentimentalizmus ellenségének, a kiaknázható realitások és tehetségek barátjának véli magát, még mindig hazában gondolkodik. Hazajön, és azt gondolja: van-e hozzám közötök vagy sem, érdekellek-e benneteket vagy sem, elférek-e itt még vagy sem, ti vagytok az én hazám.
Amerikába nem lehet hazatérni. Túl nagy. Amerikában a magyar irodalmár a “közép-európai civilitás” megtestesítõje, mondta nekem egy New York-i professzorom, talán némileg szépítve a dolgot. Magyarország nem látszik Amerikából. Túl kicsi. Szinte láthatatlan, nosztalgikus, bársonyos kis történelmi zug, amely geopolitikai szempontból meglehetõsen kínos övezetbe esik. Kulturális fekete lyuk - talán ha Közép-Európát mond az ember. Annak mégis van valami íze. De hát mit tudnak arról Amerikában, mi a kultúra? Hogy mi a költészet? Mi a humor? Költészetük és humorérzékük csak kis kultúráknak van. Talán nincs társadalomtudományos kultúrájuk, a politikai vitakultúrájukra talán ráül a politika, az egyetemeik talán szegények, a könyvkiadásuk talán küzdelmes mánia inkább, mint üzlet, de van költészetük és humoruk. E két dolog ugyanis nem kerül szinte semmibe. Pénz nem kell hozzá, csak éppen egy ilyen kopottas zug, ahol mindenki mindenki más arcába bámul és a másik arc minden rezzenését ismeri, és ahol a költészet, ez a kifinomult nyelvi maszk, maga is a humorérzék legmagasabb foka, szemben a szûkösséggel, a kicsiséggel és az idõk kíméletlenségével. Magyarországra hazatérni, a szabad Magyarországra, a szabad Amerikából, hazatérni a költészethez és a humorhoz, amellyel ez a kicsit elavult irodalmi világ oly ellenállhatatlan eleganciával áll bosszút a világtörténelmen és a geopolitikán közömbös otrombaságaiért. Hazajön tehát az ember Magyarországra, hazajön a költészethez és a humorhoz, és látja, hogy a költészet és a humor mégsem Magyarország. Hogy a magyar életekbõl is kireked lassan, ahogy, mondhatnánk, történelmi szükségszerûségek folytán, kirekedt már a kezdet kezdetén, elvi alapon, az amerikai életekbõl. Ugyan mi szüksége egy gazdag, katonailag és politikailag hatalmas, állandóan változó és az állandó aktivitás lázában élõ világnak költészetre vagy fejlett humorérzékre? Amerika kultúrája, ha nem egyszerûen kikapcsolódásról van szó, a politika. A politika nem a bölcsek kultúrája, de mi szüksége egy gazdag, katonailag és politikailag hatalmas, állandóan változó és az állandó aktivitás lázában élõ világnak bölcsességre?
Hazajön az ember, és örül, mert látja, hogy nagyjából minden ugyanolyan, mint Amerikában - örül, mert Amerika a világ legszabadabb és leggazdagabb országa -, a boltban az áru, a moziban a film, a divat, a feliratok. De hogy is van ez? Talán már csak én hordom magamban, hozom és viszem azt a Magyarországot, ahová hazatérek? Talán ide is Amerikába térek haza, ahová pedig nem lehet hazatérni? A magamfajta, aki nem politikai okokból hagyja el az országot, kulturális kötõdésekbõl épít fel magának egy hazát, amely talán eltûnik, mert ezek a kulturális kötõdések eltûnnek. De talán éppen így marad meg. Talán pontosan ennyit jelent majd a haza a globális kultúrák korában: történelmi humorérzéket és saját költészetet.
