A sötét árnyék
Február 24-én délután 5 órakor megnyitotta kapuit a Terror Háza Budapesten. Az érdeklődés hatalmas volt, a szeszélyes időjárás ellenére: a sajtó mintegy harmincezer, türelmesen sorban álló emberről számol be.
A MIÉP délután 3-tól a Köztársaság téren tüntetett, s ugyancsak 3 órától a Hősök terén az SZDSZ kormánybúcsúztató, lufieregető bulit rendezett. A MIÉP rendezvényen 7 ezer körülire becsülték a tudósítók a résztvevők számát, az SZDSZ rendezvényén a szervezők – feltehetőleg kincstári optimizmus-jellegű – becslése szerint 3 ezren volt jelen.
Az MSZP nem rendezett ünnepséget, mindössze nyilatkozott, és nyilatkozatában közölte, hogy az „Emlékezés és Megbékélés Háza” névre keresztelnék át a Terror Házát, ha erre a választók lehetőséget adnak nekik.
Miről szólt ez az egész? Ez a febuár 24-e?
Szólhatna mondjuk a megrendülésről, amelyet kamaszlányként éreztem, amikor szamizdat kiadásban először a kezembe került Szász Béla „Minden kényszer nélkül” című emlékirata – az ÁVH fogságában töltött időről –, vagy Arthur Koestler „Sötétség délben” című démonikus regénye, amely először tárta fel a kirakatperek pszichológiáját. Szólhatna Kertész Imre csodálatos láger-regényéről, szólhatna arról a paranoid történelemről, amelyet Szabó István próbált bemutatni A napfény ízében.
Szólhatna a megemlékezés nehézségéről is, az sebek és fájdalmak megmaradási erejéről, vagy inkább tehetetlenségi erejéről. Szólhatna, gyengéden, iróniával, arról, miért kell és hogyan lehet beavatni „későn születettek kegyelmében” részesülőket egy olyan élményvilágba, amelytől egyszersmind meg is kell védeni őket.
De nem erről szól. Politikáról szól. És erről sokkal inkább a Terror Háza elleni támadások és a mai „pártszerű” rendezvények tehetnek, mint maga a kiállítás. Persze – a kiállítás némileg manipulatív, az értelem helyett érzelmekre építő, a horror iránti ifjúsági ízlés kielégítésére törekvő, antidemokratikusan megtervezett és felépített, klientúra-ízű alkotás, de nem felesleges, nem tehetségtelen és nem példátlanul ízléstelen vagy torz: ha nem állami pénzből épült volna, én kifejezetten elégedett volnék vele. Afféle modern show, szenzáció-dizájn, amelyet nem véletlenül főtanácsolt Fábry Sándor, a szórakoztatóipari szakember, és zenésített meg Ákos, a tiniidol – ez a múzeum szórakoztatni óhajt, nem okítani, és ez nem olyan nagy csuda, mert manapság világszerte az a múzeum sikeres a szó kereskedelmi értelmében, amelyik szórakoztat, és nem az, amelyik okít vagy felvilágosít.
Egyszóval nem azért politikai kérdés ez a múzeum, mert valóban politikai kérdés. A múzeum múzeum-kérdés, nem politikai kérdés. Nem is azért politikai kérdés, mert a Fidesz-MPP kitűnő píárcsapata – mint az Országimázs Központ egy beszámolójából kiderül – tudatosan, hűvös marketing-logikával igyekszik megtalálni és kihasználni a magyar népesség különféle csoportjainak mozgósítható érzelmeit és szimbólumait, hogy választókat szerezzen magának.
Nem is azért politikai kérdés, mert a vidékről a megnyitóra látogatók 99%-os menetjegykedvezményt kaptak, híven a kormány törvényben rögzített ígéretéhez, amely szerint minden magyar számára meg kell könnyíteni, hogy a magyar millennium hatáskörébe eső rendezvényekre látogathasson, s mert a megnyitóra azzal is igyekeztek embereket csalogatni, hogy egész évre ingyen belépőt ígértek nekik a kiállításra.
Azért politikai rendezvény, mert a rendezők fontosnak tartották, hogy „tömeget” produkáljanak (végső soron sikerült), amely a miniszterelnök hallgatójaként (tehát nem a múzeum látogatójaként) tűnik majd fel a képernyőn, és azért, mert a MIÉP szintén fontosnak tartotta, hogy felmutassa a maga fanatikus tömegét, s az SZDSZ is ostoba kísérletet tett arra, hogy – lényegében az eddigi ostoba, ízléstelen és mondanivalótól mentes kampány szellemének megfelelő – rendezvényével maga is erőt demonstráljon.
Most tehát számolgathatunk, és bizonnyal számolgatni fog majd a média: hol voltak többen? honnan jöttek a megnyitó vendégei, vagyis Orbán hallgatói? És az emlékezés kedvéért jöttek, az ingyenjegy kedvéért (gondoljunk csak Budaörsre!), vagy Orbán Viktor kedvéért? Hányan jöttek a megnyitóra, hányan jöttek át a MIÉP rendezvényről, s hányan jöttek az SZDSZ rendezvényéről?
Mit választottak, és kik választottak?
És sokan hiszik majd, hogy eme erődemonstrációk megmutatnak valamit Magyarország igaz arcából, feltárják a titkos véleményeket.
De nem így van. Ezek az erődemonstrációk a következő dolgokat mutatják: 1. Orbán Viktor számára a kampány fontos és kihasználandó témája a kommunizmus véres árnyának felelevenítése, 2. számos (bár nem tudjuk, hány) magyar állampolgár szívesen megnézi a miniszterelnökét élőben, ha teheti, és még a jegyét is kifizetik, 3. számos (bár nem tudjuk, hány) ember kíváncsi a Terror Házára, amelynek meglehetősen nagy pozitív és negatív reklámot csinált a média (a negatív reklámnál nincs jobb reklám), 4. a MIÉP Budapesten, ahol a legerősebb, igen sok embert ki tud vinni az utcára, mivel támogatói fanatikus, a megfelelő ellenségképpel és gyűlöletbeszéddel jól mobilizálható személyiségek, 5. az SZDSZ tökéletesen impotens, kampánya teljesen elvéti célcsoportját, s támogatóit (akik többen vannak a felmérések szerint, mint a MIÉP támogatói) képtelen mozgósítani.
Mi a tanulság? Orbán Viktor azt mondta, a múzeum arra való, hogy „megvédje a nemzetet saját árnyékától”. Valóban, lehetne használni arra, hogy a magyar történelem sötét oldalát megmutassa, mozgatórugóit, okait, jelenségeit feltárja, s a múlt kényszeres ismétlődését megállítsa. De nem erre használják – a mai napon arra használta három parlamenti esélyes politikai erő, hogy saját árnyékával terítse be az emlékezést.
