A Heti Válasz szerkesztőitől kedves felkérés érkezett hozzám: mondanám el, mit jelent számomra a „hagyomány” szó, milyen jelentősége van vagy lehet konzervatív szabadelvűek számára a hagyomány – mint a magyar azonosságtudat megalapozása, szimbolikus forrása, mint a „szabadság” szó ellenpárja, mint a múlt emlékezete.
A hagyomány – nyúlnék a TESZ-hez --, alighanem nyelvújítási szó. Előbb volt tradíciónk, mint hagyományunk, de nincs ebben semmi paradoxon, akár így, akár úgy, a hagyomány valami, amit mások, elődök hagytak ránk, hogy megörököljük, a miénk legyen, hasznát vegyük, tovább vigyük. Mit kaptunk tehát örökségbe – Magyarországon, a múlttól?
Ahogy ezen tűnődöm, ráeszmélek, hogy mindenekelőtt egy másik kérdésre kellene választ találnom: vajon létezik-e a hagyomány, vagy csak hagyományok vannak? Hányféle örökséget kaptunk? Ugyanazt az örökséget kaptuk-e mindannyian, akik magyarul beszélünk, Magyarországon élünk?
A közelmúlt történettudománya alaposan kikezdte a hagyomány fogalmát – számos nagyhírű történész szentelt könyvet annak, hogy kimutassa, a hagyomány, s különösen a „nemzetinek” nevezett hagyomány, nem természetes képződmény, hanem emberi alkotás, méghozzá meglehetősen friss keletű, a legtöbb nemzet esetében tizenkilencedik-huszadik századi találmány. Találmány, mondom, mert e történészekkel ellentétben nem gondolom, hogy a nemzeti hagyomány merőben mesterséges volna – kellenek hozzá talált alapanyagok, és találékonyság, s találkoznia kell egy kor és egy közönség befogadókészségével ahhoz, hogy az azonosságtudat és a közösségi összetartozás nyelveként, szimbólumaiként működhessék.
Tévedésnek, méghozzá következményeit tekintve veszélyes tévedésnek, tartom ugyanakkor, ha az európai civilizáció újrateremtésére áhítozó és vállalkozó romantika kicsiny, s azidőtájt jótékony hazugságát – hogy tudniillik a nemzeti hagyomány népi hagyomány – minden további nélkül magunkévá tesszük. A népi hagyománnyal kapcsolatban ugyanis másféle kérdések vethetők fel, mint a nemzeti hagyománnyal kapcsolatban.
A „tiszta forrás” – hogy a szocialista rezsim által (is) sokra tartott népzenekutatót és zeneszerzőt (Kodály Zoltánt) idézzem –, vagyis az érintetlen népi lélek és élet, valójában még kevésbé létezik, mint a nemzeti hagyomány. De – és ez valódi paradoxon – történetileg még élesebben vetődött fel vele kapcsolatban az „autenticitás”, az eredetiség, valódiság kérdése. Tudjuk, hogy minél fejlettebb egy civilizáció, annál inkább hajlamos rá, hogy a többnyire a „néppel” azonosított, izolált falusi vagy vidéki kisközösségek zárt kultúráját felszámolja. Ehhez nem kellett globalizáció: már a tizenkilencedik század magával hozta a népi kultúra erőteljes erózióját, a vasút, a hadkötelezettség, az állami oktatás, a kereskedelem révén – hogy éppen a „nemzeti” hagyománynak, kultúrának teremtsen helyet. A dialektusok helyét átveszi az egységes irodalmi és közigazgatási nyelv, a helyi történetekét a nemzeti történelem, az ambíciók és vágyak mindinkább országos kínálatból merítenek tartalmat, a helyi szimbolikus eseményeket, szimbólumokat is átszínezi az állami ünnepek, az állami reprezentáció, az egyházi központ kultúrája.
Ez a folyamat Magyarországon a huszadik század első évtizedére lezajlott – a koronát a nagy háború tette fel rá (elég csak megnézni, milyen eklektikus ízlésű, a milleniumi emlékmű stíluseszményeit tükröző háborús emlékműveket emeltek halottaik emlékére a kicsi falvak is). Nem csoda, hogy a népi kultúra kutatói a sokkal civilizálatlanabb, de ennyiben sokkal érintetlenebb, erdélyi, sőt moldvai területekre mentek kulturális kincseket gyűjteni.
A nemzeti hagyománnyal kapcsolatban az eredetiség, valódiság kérdése egészen másképpen hangzik: itt nem valami elveszett, kiszorított nyomát keressük, hanem – és éppen itt a veszély – a helyes választást. Nem az a kérdés, bármely tetszőleges történelmi pillanatban, mi a magyar nemzeti hagyomány, hanem az, mi legyen a magyar nemzeti hagyomány.
Minden történelmi és politikai rezsim kissé másképp válaszolta (és válaszolja) meg ezt a kérdést, márpedig Magyarországnak kijutott hirtelen rezsimváltásokból, ellentétes politikai fordulatokból, véres leszámolásokból történelme folyamán. Nem csoda, hogy az emberek jelentős része elfordul a hagyomány szimbolikus nyelvétől – saját kis hagyományaikat, családi történeteiket folytatják, és a nagy, politikai színezetű szimbolikától távol tartják magukat.
Van-e helyes válasz a „mi legyen a magyar hagyomány” kérdésére? Egy demokratikusan választott kormányzatnak – az alkotmány keretein belül – joga, hogy befolyásolja, az iskolai oktatás, az egyházpolitika, a sajtópolitika, a kultúrpolitika, az állami szimbolika révén, ennek a választott hagyománynak a megjelenítését, színezetét. De véleményem szerint bölcsen teszi, ha nem veti fel a „valódiság” kérdését, és tekintetbe veszi a „nemzeti hagyomány” átpolitizáltságát, törékenységét, az áthagyományozott történetek, szimbólumok, sebek, értékek sokféleségét. Egy olyan választott hagyomány, amely nem tart igényt arra, hogy a valódi hagyománynak tekintsék, hozzájárul a nemzeti hagyomány növekedéséhez, hozzáteszi a maga részét ahhoz a sokféleséghez, amelyet kulturális és történelmi örökségként Magyarország eddig felhalmozott.
A magát „valódinak” vallani akaró hagyomány azonban – még ha nincs is kirekesztő szándéka – valójában eltörölni és helyettesíteni próbálja ezt a némileg ellentmondásos gazdagságot, amelyet a nemzeti hagyományokat teremtő és formáló államférfiak és kulturális notabilitások ránk hagytak. Márpedig egy hagyomány, amely eltörölni igyekszik a múltat, és emlékeit, csak hamisan hangozhat, mert voltaképpen arra szólít fel, hogy mossuk minden emléktől tisztára az elménket, töröljük ki minden tudásunkat, és így kezdjük előröl a történelmet. De ez már, ha a történelmi történelmet tekintjük, nem konzervatív, hanem éppenséggel kommunista program.
