Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

Nemtudomka blöffországban (2003)

2003.09.11. 16:25 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: eu medgyessy kormány politikai pr

Hová forduljon az ember, ha legalább egy becsületes „nem tudom”-ot szeretne? Kommunikálnak, kommunikálnak, kommunikálnak – én pedig legszívesebben bedugnám már a fülem, mert ha jól csinálják, az zavar, ha rosszul, akkor az. Körülnéz az ember baráti társaságban, szürke és szomorú arcokat lát. Micsoda balfék kormány! Micsoda borzalmas ellenzék! Milyen ország ez? Ki vagyok én ezek után? Itt már csak a gőzös fejű húszévesek és a rettegő vagy sértődött öregek számára készül politikai menü.

A magyar politikai elit az utóbbi két ciklusban legalább egy tekintetben szorosan felzárkózott a civilizált világhoz. Nálunk is politikai dogma lett a „jó kommunikáció” hatalmába vetett hit. A „jó kommunikáció” politikai eszköze a tőlünk nyugatra eső liberális demokráciákban fokozatosan hódította meg a politizálás birodalmát, ahogy a második világháború utáni időszakban kialakult a tömegszórakoztatásnak és a tömegdemokráciának az a vegyüléke, amelyben a politikai tétek egyre jelentéktelenebbnek tűnnek. 
 
A politika és a szórakoztatóipar – és természetesen közös nevezőjük, a marketing – afféle identitás-szolgáltató mechanizmussá vált. A televízió adja az arcokat és a kulturális mintákat, a politika pedig a retorikát és a szimbolikus ügyeket. A közönség különböző szegmensei szépen vesznek maguknak egy nekik tetsző,  vagy a szüleiktől örökölt morzsákhoz valamiképpen illeszkedő identitást a politikai és a szórakoztatóipari piacon. Ha nincs komoly tétje a politikai döntéseknek, akkor a politikai érzelmek döntenek, az identitás, amelyet a politika nyújthat. A politikai áru a jóleső tudat, hogy drukkerek vagyunk, s ezért vagyunk valakik. A versenysport lényegesen sikeresebb e területen, a hímnemű közönség körében biztosan. De éppen ez a modern demokratikus politika fő problémája: nem elég versenyképes az áruja az érzelmi piacon, s ezért „populizmusra” kényszerül. 
 
A demokrácia és a retorika kapcsolata nem újdonság persze. A jó Tacitus írta borongva – a római császárkor aranyozott éveiben --, hogy a retorika, az érzelmek, a hatás művészete, csak a demokráciában virulhat. Autokrata rendszerben rendeletek vannak, s udvari művészet – a nép elcsábításának eszköze pedig a háború és/vagy a cirkusz, nem a példátlan ékesszólás.  A politikai ékesszólás görög-római formája sem mentes a demagógiától persze, de a nép nagy része nem lévén szavazati tényező, a demagógok inkább csak a mindenkori önigazgató politikai elittel szemben uszítottak (természetesen felelőtlen ígéretekkel és elképesztő vádakkal, elvégre úgy lehet a legjobban csinálni az ilyesmit). Ha az ékesszólót hazugságon érték, ha logikai gubancra találtak az érvelésében élelmes ellenfelei, akkor az ékesszóló megbukott. A biztos kivezető út ebből a dilemmából az, és erre biztos kézzel rátalálnak a mindenkori ékesszólók és beszédírók, ha lehetőleg sem konkrét állítást, sem logikailag értelmezhető érvet nem tartalmaz a beszéd: akkor nincs min megbukni. De az ékesszólók valamikori közönsége az olyan beszédet, amelyben nincs se állítás, se logika, nem becsülte sokra. Hja, akkoriban még volt ideje gondolkodni a polgárnak, s kellően érett kora előtt nem is engedték az ilyen izgalmak közelébe.
 
Magyarországon hármas örökségünk van. Az egykori pártállam autokrata-bürokrata stílusa, az egykori ellenzék virágos-utopikus szépetmondása és morális sokatakarása, és néhány lelkesült, idealista és véres forradalmi szó. A tömegszórakoztatás eszközeit olyan emberek vették kezükbe, akik a fenti hagyományok valamelyikében nevelkedtek. Magyarországon a politikai beszéd ezért sosem volt igazán felelős beszéd, nem volt fontos, hogy tényeket és logikát tartalmazzon. Hogy miről szóljon akkor, ha nem tényekről és nem helyzetekben alkalmazható érvekről, az csak az utóbbi nyolc évben alakult ki, de az előző kormány alatt hihetetlen sebességgel érte el azokat az identitáspolitikai csúcsokat (vagy, tényeket és logikát igénylő szem számára: mélypontokat), amelyeket egy szkeptikus Európa nem is ismer. Csak a birodalmi öntudatú államokban, az Egyesült Államokban és Oroszországban, és az egykori elnyomott-felosztott-mesterségesen teremtett kelet-európai nemzetállamokban tűnik elfogadhatónak és adekvátnak az érzelmek és félelmek, a gyűlöletek és a lelkesült jövőképek halmozása.  
 
A magyar politikai egyetlen gigantikus bulvárlap. Arcok, ruhák, meztelenségek; szenny, bűn, ragyogás, pénz, árulás, félelem és hatalom. Aki ismeri a bulvársajtó mechanizmusait, tudja, hogyan készül itt a hír. Milyen minimális energiabefektetéssel lehet mindig ugyanazt adni mindig kicsit más köntösben, mindig ugyanazokat az arcokat, mindig ugyanazokat az eseményeket kommentálni, de mintha újdonság volna. A bulvár kiváló üzlet, és az emberek szeretik, nem terheli meg az emésztésüket. A bulvár puszta blöff: semmi sem igazi, minden fel van fújva és be van aranyozva, nem csak a hölgyek keble -- de ezt szeretjük benne.
 
Amikor a politikai identitás-vásárrá lesz, az identitás-vásár pedig bulvárrá, akkor a politika és a blöff szorosan összefonódik. Persze, a politikában mindig is fontos volt a blöff. A szabadság és a blöff – újabb dolog, amire nem készültünk fel a „szocializmus” éveiben – szükségképpen együttjár. Épp olyan szükségszerű ez, mint az, hogy elnyomás  idején megjelenik a hatalmaskodó házmester és a hatalmával visszaélő eladó. 
 
A jelenlegi kormány nem tudja, milyen identitást kínáljon, a szórakoztatóipari eszközökhöz nem nagyon ért, blöffölni pedig rosszul blöfföl (mint láthattuk a forint esetében).  Ebből a helyzetből ered sokak rosszkedve, azoké, akik a múlt választáson a jelenlegi kormányra szavaztak. Mintha elhinnénk, hogy egy politikai szavazat tényleg identitás, méghozzá olyan, amelyet passzív befogadóként kell elviselnünk, abban a formában, ahogyan azt a sors (a hatalmon lévők és ellenzékük, akik ebben az értelemben szintén hatalmon vannak) ránk mérte. A rossz közérzet kellemetlen dolog. De sokkal aggasztóbb az, amire utal: hogy a tényeket és érveket kedvelők, a bulvárpolitika elutasítói, mintegy feladták a harcot, és hagyják, hogy ügyes vagy ügyetlen szórakoztatóipari mesterek próbáljanak csinálni valami „eladhatót” politika címén. Ha ez a szórakoztatóipari mestereknek nem sikerül, mert ügyetlenek, vagy mert reménytelenül rossz az alapanyag (vajon a jelenlegi kormány esetében melyikről van szó?), akkor mintha elfogadnánk, hogy nem maradt más identitás, mint amit a másik politikai szereplő kínál (szintén elég hagymázas formában). Mintha elfogadnánk, hogy ha nem vagyunk bulvárszinten mozgósítható drukkerek, akkor nincs is identitásunk. 
 
Ez pedig azzal jár, hogy nem gondolkodunk és nem beszélünk tényekről. Ez aztán igazán aggasztó. A szimbolikus ügyek és a sárdobálás mögött eltűnnek a valódi kérdések. Az írástudók – ha éppen valaki magára veszi, hát örülök --, lemondanak arról, hogy kiköveteljék az érdemi vitát érdemi kérdésekről. A tényeket és a logikát kedvelő emberek nem kapnak szellemi táplálékot a sajtótól, mely kényszeresen politizál – a két változat az ügyetlen identitás-politika és a hatékony bulvárpolitika --, de nem közöl tényt, nem alakít és nem ütköztet álláspontokat.
 
Így megyünk be Európába? Amikor Európán belül folyik majd az Európa-ellenesség és Európa-pártiság szimbolikus harca,  vagy az antiszemitizmus rémét fogjuk még évtizedekig naponta idézgetni, miközben továbbra sem tudunk meg semmit semmi lényegesről, akkor érkezünk el a végső, tökéletes ostobaságig. Akkor feladjuk, újságírók, publicisták, szavazók és olvasók, a politikai érettség iránti igényünket. Azon a ponton nyugodtan meg is szűnhet a magyar politikai újságírás, mert több érdemi információ a mindennapjainkról nem nyújt majd, mint egy Claudia Schiffer magánéletéről szóló cikk – viszont sokkal kellemetlenebb identitásokat kínál. Hát nem szebb arról álmodozni, hogy mitől lesz a combunk és/vagy a nyakunk olyan hosszú, mint Schiffernek, illetve vagyonunk és/vagy presztízsünk akkora, mint az ő hites urának? 

Rohadás (a magyar kánonról), Népszabadság

2003.05.08. 22:46 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: iskola értelmiség diákok nemzeti emlékezet

A kánon szó afféle varázsige. Mondjuk ki egy társaságban, s mindjárt elválik, ki a bölcsész-lélek. Mert a bölcsészeken és irodalmárokon ilyenkor világos testi-lelki elváltozás figyelhető meg, s borzadva vagy mulatva kezdik idézni, hogyan írták át az Egyesült Államokban a kultúra történetét és a tananyagot a multikulturális-etnikai mozgalmak, hogyan vág utat magának a tömegkultúra az egyetemi oktatásban, s mi szerepel azokban a nagy összefoglaló művekben, amelyek arra törnek, hogy egyszer s mindenkorra megmondják, mi tartozik a világ irodalmi kultúrkincsébe. Globalizáció, tömegkultúra, demokrácia. Ízlések és kulturális elitek konfliktusai. Szimbolikus harcok a tantermekben. Ilyesféle hatalmas árnyakat idéz fel ez a szócska. Kánon: ami mértékadó, amit tisztelni, őrizni, ismerni kell. Más tanultságú emberek viszont kedvesen és értetlenül megkérdezik, hogy a Pál, Kata, Pétert szeretnénk-e most elénekelni, vagy egy komolyabb felkészültséget igénylő zeneművet. Ez rendjén is volna így: az otthoni (egyetemi stb.) használatra szánt tüzes zsargonok gyakran bizonyulnak döglött aknának más csatamezőkön. Egyik szerző, tétel vagy könyv be, a másik ki — mit számít ez? — kérdi joggal a nem irodalmár. A kulturális értékek változnak, s ez tükröződik a tananyagban is. A világ már csak így halad.

Rendjén volna — ha a Kánon a digitális korban címet viselő konferencián, amely a Budapesti Műszaki és Közgazdasági Egyetemen működő Média Oktatási és Kutató Központnak (és mit tagadjam, szerény személyemnek) szervezésében zajlott a múlt héten, nem éppen az derült volna ki, hogy a kánon nagyon is robbanékony állapotban van ma Magyarországon. Vagy, hogy az egyik meghívott szakember metaforáját vegyem kölcsön, a kánon folyamatosan rohad. Ez a rohadás márpedig tűzvésszé is fajulhat, mint az a rejtett égési folyamatoknak szokása néha. Lesz-e tehát kánonháború Magyarországon? Nevezzük bármiképpen — nevezzük bár nemzeti kulturális kincsnek, minőségi mércének, tananyagnak, magaskultúrának, államilag szponzorált intézménynek, közszolgálatisággal kapcsolatos követelménynek —, a kánonról nem azért nem beszélünk ma Magyarországon, mert nem érdemes, hanem mert egyfelől súlyos érdekkonfliktusok és szakmai viták közepébe csöppennénk vele, másfelől politikai lobbik haragját vonnánk magunkra. S végezetül: mert azok, akik a mércékkel kapcsolatos nagyon is megfogható és mindennapi döntéseket meghozzák — tananyagot írnak, vizsgatételeket szabnak meg, állami támogatásról döntenek, műsorpolitikát csinálnak (vagy mindezt tanulmányozzák) —, megosztottak és mélységesen elbizonytalanodottak.

A rendszerváltás óta eltelt években drámai gyorsasággal áramlott be Magyarországra az a kultúra, amelyet jobb híján tömegkultúrának nevezünk. Az amerikai filmek, a nemzetközi bestsellerek, a globális piacot és szubkultúrát alkotó számítógépes játékok, a multik — magazinok, sportszergyártók vagy gyorséttermek — életstílus-sugallatai az 1970-es években vagy később születettek életének legintimebb tapasztalatait hatják át. Ez ma a valóság, ez a közös világ, nem a — néha nosztalgiával felidézett — Kádár kori kulturális kínálat.

A "magyar értelmiség" (nem tudom, lehet-e idézőjel nélkül használni a szót, hiszen az értelmiségi szerep eltűnőben van ebből a világból; nincs funkciója) morogva vagy sem, tudomásul vette ezt a változást, és jobb híján vagy meggyőződésből a sokszínűség és a választás szabadságának pártjára állt. Bár az állami pénzekért harcolt erősen, elfogadta az egykori kanonikus, mércének számító művek, értékek, stílusok, a türelmet, figyelmet, sok tudást és alázatot igénylő befogadói magatartás leértékelődését és szubkultúrává válását. Nem mintha lett volna választásunk: mint Alexis de Tocqueville 1835-ben megmondta, a demokrácia folyamát nem lehet megállítani némi arisztokratikus fanyalgással.

Alexis de Tocqueville azonban minden zsenialitása ellenére sem láthatta előre azt a súlyos napi feszültséget (noha megsejtette), amely a kánon és egyáltalán a mérceadás igényének leértékelődése és a nagyon is centralizált modern társadalom egyéb igényei — jelesül a közoktatás természete és a tudás jogának alkotmányban rögzített joga — között feszül. Hogy a médiáról és a közszolgálatiságról ne is beszéljünk.

Úgy tűnik, hogy az értelmiségi szerep funkcióvesztése, vagy az értelmiség demokratikus elgyávulása több olyan súlyos következményhez is vezet, amellyel most szembesülünk. Nem az a kérdés, hogy vajon melyik magyar író tartozik a nemzeti irodalmi kánonba, és miért. Mivel nem beszélünk a kánonról, a kánon lerohadásáról, nem beszélünk az oktatásról sem, amely nincsen kánon nélkül, és nem beszélünk azokról az értékekről, amelyek folyamatosságát ettől az iskola által hagyományozott kánontól várnánk. Pedig egyre többet várunk az iskolától — minél kevésbé tudjuk megtanítani gyerekeinket az úgynevezett kulturált viselkedésre, a stílusérzékre, a civilizált magatartásra, a figyelemre és a szakmai alázatra, minél kevesebbet láthatnak ebből a gyerekek a piacon, a piaci kultúrában vagy a politika nagy színpadán, annál makacsabbul várnánk az iskolától, hogy mindezt megtanítsa. Hogy civilizált, intelligens, kulturált, találékony, erkölcsi tartással rendelkező, türelmes, kitartó, teljesítményére büszke, empatikus, elmélyülésre és együttműködésre készmegfontolt, gyors felfogóképességű, Európa-kész gyerekeket szállítson nekünk. A kánonnak, a mércének, a tananyagnak, a mércét tekintéllyel felruházó tanári jelenlétnek vagy műsortípusnak, esetleg műsorvezetőnek sokkal fontosabb feladata ezeknek az értékeknek a hordozása és továbbadása, semmint hogy afféle bölcsészeti álproblémaként vagy tipikus amerikai hülyeségként leírhatnánk egy magyar kánonvitát.

Az oktatáspolitikai reformok vagy reformkísérletek nyomában járó felzúdulás, a magyar iskolarendszer ilyen vagy olyan értékelése, a gyerekek rossz szövegértésének vagy műveltségi hiányainak felpanaszolása mind egy átfogó kánonvita előszele kellene hogy legyen. Hogyan, érthetnénk meg másképpen, mit akarnak a reformisták, miért dacolnak a pedagógusok, mi a jelentősége annak, hogy NAT van-e vagy nemzeti kerettanterv, hogy hány szintű az érettségi? És így tovább.

És a közszolgálati média produktumainak fanyalgó értékelése, a politikai oligarchiák nyomulásán való siránkozás, a gyerekműsorok, az ismeretterjesztő műsorok eltűnésének fájdalma, a beszélt nyelv elsivárosodása, a nyomtatott szövegek gondozatlansága — ezek csak unalmas sirámok, míg egy kánonvita kicsiny mozaikköveiként össze nem rakjuk őket, hogy megpróbáljuk megérteni, miféle közös kultúrát, milyen civilizációt szeretnénk.

Erre a magyar kánonvitára nagy szükség van: szükség lenne arra, hogy beszéljünk, hosszasan vitatkozzunk arról, amit közös kultúraként, pontosabban közös kulturális nevezőként szeretnénk megőrizni, továbbadni és mérceként fenntartani. Persze nem afféle kampányvitát képzelek el. Az ilyen vita, ahogy minden kánonvita, az élő és folyamatos kultúra lényege.

Szavatossága lejár (2003) Népszabadság

2003.04.13. 15:26 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: nemzettudat történelmi emlékezet nemzeti emlékezet

Szavatossága lejár…

 
Esterházy Péter azt a rejtélyes mondatot választotta végül a Harmonia Caelestis első mondataként, amely most újabb és újabb értelmeket nyer, ahogy botrányokon át bukdácsolva próbálunk gondolni valamit arról, hogy mit is gondolunk „a múltról”, a közösről, a sajátról, a családiról meg másokéról. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”
 
Úgy hozza össze a hazugságot és az igazságot ez a kis abszurd, hogy egyszeriben megélénkül az ember filozófiai fantáziája. Már hogy lehetne hazudni, ha egyszer nem tudjuk, hogy hazudunk-e? És, másfelől, miért akarna valaki hazudni, ha azt sem tudja, mi az igazság?  Afféle platóni világ rajzolódik a szemem elé. Valahol elviselhetetlen élességgel ragyog az igazság, de mi árnyak között élünk, a fény forrását, az igazi valóságot, nem láthatjuk, és ezért az elénk vetített árnyképek eredetéről fogalmunk sem lehet. Hát akkor hogyan tehetnénk különbséget az igazság és az igazságnak látszó dolgok között?
 
Ez a vízió, ha nem is ilyen pesszimista változatban, szépen összefoglalhatná a történettudomány egyik új sztárágazatának lényegét: az emlékezet-kutatást, más szóval a történeti tudat kutatását.  Az igazi igazságot képviselné itt a történettudomány, amely úgy törekszik a múlt megismerésére, hogy megpróbál különbséget tenni igazi igazság és igazságnak látszó dolog, valódi és hamisítvány, dokumentálható esemény és legenda, tény és értelmezés között. Az árnyékvilággal megelégedőké a mindennapi emlékezet, amelyben így-úgy vegyülnek össze a bizonytalan forrásból eredő elképzelések, a múltról, a családról, önmagunkról. Mindaddig, míg tart az elégedettség, míg rá nem kényszerít valami belső szomorúság vagy hiányérzet, netán külső esemény, egyszerű kérdés vagy pimasz megjegyzés arra, hogy megpróbáljuk az igazságot elmondani, és ezért neki nem állunk fáradságos munkával megkeresni azt, ami belőle meglelhető (ld. még Oedipus mítoszát), nem tudunk se hazudni, se igazat mondani. 
 
Nem mintha maga a történettudomány kevésbé lenne képe a kornak, mint a mindennapi emlékezet. A mindennapi emlékezet tanulmányozása maga is jellemző terméke a huszadik század végének. Ha demokrácia van, és piacgazdaság, akkor nem az számít, hogy mit gondolnak a kevesek, hanem az, hogy mit gondolnak sokan. Hirtelen lényegesnek látszik, hogyan építik fel a múltra vonatkozó családi és nemzeti legendákat magukban az emberek. És hirtelen lényegesnek látszik az is, hogy ezek a privát és közös legendák mikor és miért és hogyan változnak. 
 
Az Egyesült Államokban, Franciaországban és Németországban nagyjából egyszerre indult el a nyolcvanas években egy ilyen változás. Vagy inkább nagyjából egyszerre volt hajlandó a történeti tudat nyilvános képét alakító értelmiség tudomást venni a mindennapi tudat pillanatnyi állásáról, és hirtelen belevetni magát a tabudöntögetés és az újraértelmezés izgalmas harcába. A „feladat” egy kicsit más mindenütt, de mégis van valami alapvető hasonlóság bennük. Franciaországban az értelmiségiek leszámoltak saját marxista történelemértelmezésükkel, Francois Furet liberális átiratot készített a francia forradalomra és a francia történelem bajaira, miközben mások visszaillesztették a francia történelembe a Hitlerrel békét kötő Pétaint és általában a Vichy Franciaországot, amelyek addig sajnálatos és szervetlen függelékként lógtak a kommunista vagy erkölcsi alapon álló maquisard-ok és a de Gaulle megszemélyesítette Franciaország egyezményes képén. Németországban a „revizionista” történészek átírták a Hitler-rezsim társadalomtörténetét, újra szemügyre vették a Wehrmacht és az SS közti hagyományos különbségtételt, és ezzel a német nép és a Hitlerei militarizmusa és antiszemitizmusa közti viszonyt is, miközben Martin Walser és néhány konzervatív német történész háborút indított egy új, bűntudatmentesebb német nemzettudatért. Az Egyesült Államokban Vietnam után terítékre került a második világháború is, a hősies amerikai idealizmus képe kissé árnyalódott, és az amerikai erkölcsi fölény tana komoly csapásokat kapott a multikulti képviselőitől, valamint az amerikai idealizmus és reálpolitika közti viszony feszegetőitől.
 
Nyilvánvaló, hogy történt valami – a szovjet rezsim összeomlása ennek csak része –, aminek következtében a második világháború után kialakult, a nyilvánosság és az értelmiségi gondolkodás szintén alakított történelemkép (és ez azt is jelenti: világkép) körvonalai foszladoznak. Leginkább, ha jól sejtem, az történt, hogy eltelt 50 év. Lejárt a történelmünk szavatossága. Felül a gálya azon kapja magát, hogy a víznek árja új kémiai összetételre valló módon viselkedik. Másképpen kell politizálni. Ideje újítani a történelemben. És új világkép is kéne. 
 
***
 
1996-ban jelent meg Magyarországon egy csodálatos könyv, amelyet, azt hiszem, nem forgattunk eleget. „Az elmesélt idő” (az MTA Szociológiai Intézetének, a Max Weber alapítványnak és a Kávé Kiadónak közös kiadványa) két kötetben tizenhét magyar család történetét követi nyomon nagyjából az első világháborútól a kilencvenes évek elejéig, egyes családtagokkal készített interjúk formájában. Nem ismerek olyan könyvet, amely ennél közelebb tudott volna jutni a privát emlékezethez, a történeti tudat jelenségéhez és ennek néhány magyar változatához (ami persze nem jelenti, hogy nem létezik ilyen). Emberek mesélnek az életükről, a boldogulásukról, arról, hogyan látják önmagukat, hogyan látják egymást, mire törekszenek és mit őriznek fontos emlékként. Az elbeszélők egy család több generációjából kerülnek ki, és beszámolóikat egymás mellé rakva olyan részletek is kirajzolódnak, amelyek egy-egy ember saját történetében nem találtak helyet.
 
És mégis, ahogy Szalai Júlia is mondja a könyv előszavában, az elmesélt történetek a privát történelem olyan formái, amelyet egy szakember csal elő az interjúalanyból: a szociológus kérdez, a családtag pedig mesél, kiemel vagy kiszínez részleteket, egyes periódusokat és élményeket átugrik vagy elhallgat, s a szociológus kérdései és a kérdezett emlékei közösen alakítják ki a történet irányát. És az emlékezettnek szegezett kérdés csak egyik összetevője annak, ahogyan a történet alakul: a nyilvánosság is változik közben, új témák kerülnek elő, és változik az élet kerete, a szereplő munkerőpiaci helyzete, és a családtagok egymáshoz való viszonya is átalakul. Minden kérdés és minden változás átrajzolja egy kicsit azt a képet, amelyet az ember előhív magából a múltról és a történelemről. 
 
Mivel az interjúkat a kutató csapat általában 1989-91 között készítette, az a lenyomat, amely a szövegekben a szereplők múlttudatáról, történeti tudatáról maradt, a rendszerváltás időszakának is tükre. Politikai nézetekről, élményekről az interjúalanyok általában nem beszélnek szívesen, és még a kifejezetten meggyötört parasztember is csak az interjúvoló noszogatására mond el egy-egy kis epizódot a kuláknyúzás, a téeszesítés idejéből, vagy az 56-os forradalom visszhangjáról a faluban. Az asszonyok egyáltalán nem politizálnak, még az életüket teljesen felforgató történelmi eseményekről se számolnak be, és azt vallják, hogy apjukkal és férjükkel sosem beszélgettek ilyesmiről otthon. A kötet hőseinek élete a családról és a megélhetésről szól – megoldásokról a bajban, és elért kis diadalokról: egy új konyhabútor, egy ház, egy jó munkahely, az unoka egyetemi diplomája. Arra vall ez a kötet, hogy a múlttal kapcsolatos kérdéseket a megkérdezettek többsége nem tartotta annyira fontosnak, hogy ezért veszélyeztesse a családja vagy saját maga lelki békéjét, vagy akár megkockáztasson egy komolyabb konfliktust. Ez pedig arra utal, hogy a múlttal és a történelemmel kapcsolatos kérdések Magyarországon az emberek szemében a konfliktussal és veszélyekkel terhes témák közé tartoznak. 
 
Ahogy naivitás volna azt hinnünk, hogy a történettudomány a történelem mindörökre érvényesen objektív képét tudja adni, függetlenül a kortól, amikor a kérdéseit a múlttal kapcsolatban felteszi, ugyanúgy naivitás azt képzelni, hogy a privát történelem, a mindennapi emlékezet afféle naiv, tiszta forrásként csobog a közbeszéd, a politikai élet által felvetett témák, a média képviselte valóság és az értelmiségi diskurzus szintje alatt, attól meg nem érintve. Az elmúlt években, részben persze elkerülhetetlenül, de mégis némileg szomorú módon a „nagy” történelem, a történelmi események értelmezése, jelentőségük tudata olyan nagy szerepet kapott a politikai pártok arzenáljában, hogy ebből valami feltehetően lehatolt az emberek múltudatának szintjére is.  Ugyanakkor, hogy a történelemkép elavulásának érzése politikai megfontolásoktól függetlenül is arra készteti mostanában Európa-szerte az értelmiségieket, hogy új képekkel kísérletezzenek, s megpróbálják értelmezéseikkel pontosabban eltalálni a céltáblát – a társadalom múlttudatát, pontosabban azokat a érzékenységeket és élményeket, amelyeket egy hatásos történelemkép múlttudattá képes formálni.
 
Ha ma készítene hasonló interjúkat egy csapat, hasonló kérdésekkel segítve az emlékezést, könnyen meglehet, hogy másféle történeteket kapnának. Az elmúlt évben a közbeszéd más témákat hívott elő, más tabukat emelt és újabb tabukat döntött le. Mindenekelőtt – és éppen a mostani választási kampányban – az a tabu látszik megdőlni, hogy a „nagy” történelem értelmezésének, a személyes történeti tudat alakításának és képviseletének kedvéért nem érdemes senki lelki békéjét veszélyeztetni vagy konfliktusba keveredni. Hogy örülünk-e ennek a fejleménynek vagy sem, az valószínűleg elsősorban személyiségünk és értékrendszerünk, s nem politikai nézeteink függvénye. Mindenesetre nem találom örömtelinek, hogy mintha most éppen ennek mentén értelmeződnének újra a politikai pólusok is, és mintha maguk a politikai pólusok irányítanák a tabu („érdemes-e veszekedni a történelem miatt?”) alakulását.  
 
Amennyiben a múlt tudata fontos, annyiban rettenetes felelősség van most azokon, akik ezt a tudatot előhívják és alakítják, öntőformáit felkínálják, szimbólumait megalkotják. A platóni Nap fénye ugyan nem ragyog egyetlen történészben sem, de mivel a történészeket az igazsággal és a hazugsággal kapcsolatos kérdések is mozgatják (amennyiben nem, akkor már nem történészek, hanem költők, ideológusok, esetleg posztmodern regényírók), fontos volna, hogy azokat az új kérdéseket, öntőformákat és szimbólumokat, amelyek a történelemképünket, és ezáltal a világképünket is, alakítják, ne hagyják teljesen kiszökni az ellenőrzésük alól. Nem azért fontos, mert az igazság mindig szebb, mint a hazugság. Hanem azért, mert csak az igazság közös. A hazugság annyiféle, ahány célt szolgál.
 
***
 
1997-ben álltam egy számítástechnikai boltban a Fifth Avenue-n, New Yorkban, az Újvilágban. Egy lófarkos, rövidnadrágos fiatalember igyekezett kicseréltetni tönkrement merevlemezét a bolt eladóival. A boltvezető – perui volt, mint megtudtam utóbb – tanulmányozta az elébe rakott papírt, én pedig szokásos pimasz kíváncsiságommal belelestem. 
Tudja, hogy magának magyar neve van? – kérdeztem a lófarkostól. 
Yeah – mondta ő. – De apám valami betűt lehagyott. 
Egy „z”-t hagyott ki – mondtam neki. – A maga nevének a vége is úgy nézett ki, mint az enyimé.
Aha – mondta. Úgy tűnt, nem dobja fel a téma. A boltvezető vizslatta a papírt, a többi eladó (csupa fiatal latino férfi) rajtunk bámészkodott. 
Tudja, a maga neve nagyon jól hangzik Magyarországon! – mondtam neki bíztatóan. Ez egy nagy és régi, történelmi család! Mikor jöttek át?
Nemtom’, az anyám olasz – jött a válasz. – De asszem, van valami ronda rokonom, nem? Így hívtak valami ronda pártfőnököt? Valami kommunistát, olyat, mint a Sztálin?
 
Édes Istenem. A peruiak unatkozva és csodálkozva figyeltek, miközben igyekeztem elmagyarázni a Rákóczi és a Rákosi közti különbséget, amelyek – főként ha a Rákóczy-t Rakocy-nak írják – nagyon hasonlóan hangzanak angolul. – Mit veri ez magát? –  az arcukra volt írva a gondolat. – Mit foglalkozik itt mások nevével? Ezek az európai turisták mind tök hülyék. – 
 
A helyzet az, hogy Joe Rakocy, hivatását tekintve számítógépjáték-recenzió szerző, maga se volt túl hálás. Attól tartok, idegesítettem. 
– Na csá – mondta, és elcsalinkázott egy újabb darab papírral.  
 
Én voltam hálás. A történelmi folytonosság megszakadása kellemes és vicces anekdotákat szül, amikor ez egészen másokkal történik, és nagyon messze onnan, ahol a saját történelmi folytonosságomat számon tartom.  Hirtelen úgy tűnik, hogy a folytonossági hiány sokkal vidámabb létforma, mint a folytonosság és a vele kapcsolatos aggodalmak, sérelmek, bánatok és fontoskodások. De ahogy a folytonosság sem létezik természetes módon, úgy a folytonossági hiányt, annak tudatát is elő kell hívnia magából az embernek. 
 
Joe világa olyan, hogy abban csak a folytonossági hiányok teremtenek közösséget emberek között. Amennyiben szót akarok érteni Joe-val – márpedig nincs kétség, hogy jó néhány fontos szempont emellett szól –, el kell fogadnom, hogy a folytonossági hiányok felértékelődnek az életemben. Meg kell tanulnom lezárni, feldolgozni vagy egyszerűen átlépni dolgokat. Persze nemcsak Joe-val szeretnék szót érteni, hanem a házunkban lakó emberekkel, a gyerek iskolatársainak szüleivel, a kollégáimmal, a rokonaimmal és persze a barátaimmal is, hogy mást ne is említsek. Ehhez olyan személyes folytonosságokat és hiányokat kell mozgósítanom, anélkül, hogy mindeközben bennem világolna a platóni Nap fénye, hogy, ahogy így elbámulok a dolgon, a történettudomány legkomplikáltabb elméleteit is felülmúló művészetnek tűnik a privát történelem megfelelő működtetése. És mégis működtetjük, mindannyian, minden áldott nap. Lehet, hogy Platón mélyen lenézte az ilyen árnyékmanipulációt, de élni nem lehet nélküle.

A Nobel-dilemma 2002

2002.11.13. 15:31 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Nobel-dilemma
 
“Majd csak túl leszünk már ezen is.” Szinte észrevétlenül, alig hallhatóan susog ez a hang a fülembe. Sajnos a saját hangom, valahonnan a lefojtott, szorongós rétegekből. Megkérdezek másokat: azt mondják, az ő fejükben is van egy ilyen nem idevaló, kínos és érthetetlen hang. Majd csak túl leszünk ezen a Nobel-díjon, meg ami vele jár, jaj, felejtsük már el, lépjünk tovább, csak baj ne legyen belőle, épp ez hiányzott nekünk.
 
Először is meg kell állapítanom, hogy igen naivak voltunk mindannyian, akik “végre egy irodalmi Nobelt” kívántunk a magyar irodalomnak, sőt jóformán elvártuk, épp hogy nem követeltük. Naivak voltunk azért, mert valahogy úgy képzelhettük, hogy a Nobel-díj olyan, mint amikor kisüt a nap és végre határozottan tavasz lesz; végre egy ideig lubickolhatunk és fickándozhatunk a fényben. Holott Nobel-díjat nem úgy osztanak, hogy nemzeti színekben induló csapatoknak a végső, torokszorító pillanatban eljátsszák a nemzeti himnuszt, és bejelentik, hogy a dobogó legmagasabb fokára a magyar csapat léphet. Nobel-díjat egyéni teljesítménynek, egy életpálya sűrítményének, egy individuumnak adnak.  Úgy tűnik, hogy a nemzeti dicsőség vágya és az egyéni teljesítmény, vereség, sors és boldogulás elismerése némiképpen összekeveredett a fejünkben.   
 
Nem meglepő ez, mert a nemzeti dicsőség, a magyar kultúra, a magyar táj, a magyar városok, a magyar emberek szeretetteli vagy elismerő felidézése és emlegetése mindenképpen kellemes, szívet melengető dolog, de különösen akkor, ha ha más kultúrák, tájak, városok és emberek ismerőitől érkezik, akiknek elvégre van összehasonlítási alapjuk. Sőt, kiváló motiváló erő, önérzetet és erkölcsi tartást növelő eleme egy nyelvi, történelmi és politikai közösség önképének. Egy kortárs kanadai politikai filozófus úgy nevezi ezt: az elismerés vágya. Minden kultúra vágyik arra, hogy elismerjék – a létezését, a teljesítményeit, a sajátosságait. Hogy elismerjék partnernek, egyenrangúnak, fontosnak, ahogy minden ember is vágyik erre – ahogy az emberi személyiség és tartás is összeomlik, ha az embervoltnak járó elismerést megvonják tőle. Innen már csak egy ugrás Kertész Imre könyve és Nobel-díja. De előbb elidőznék még a dicsőségnél.
 
Magyarországon az önérzetet és az erkölcsi tartást, a nemzeti büszkeséget és a belőle eredő motiváló erőt rosszkor, rossz forrásból és katasztrofális eredményekkel próbálták erősíteni az utóbbi kétszáz év rezsimei és hivatalos ideológusai, így aztán az sem meglepő, ha körötte némi bizonytalankodás, kapkodás és pánik tapasztalható a mai nyilvánosságban. Ebből eredhet az is, hogy Magyarországon a kulturális konfliktusokat, az egyéni különbözőségeket, sőt furcsaságokat, a részleges igazságok összecsapásait olyan nehezen emésztjük meg. Úgy tűnik, azt képzeljük, vagy “helyes” egy vélemény és “nagyszerű” egy mű, vagy nem helyes és nem nagyszerű, tehát le vele vagy ki vele: nem ismerjük el a “magunkénak”. A nemzeti “mi” bizonytalan körvonalai olyan szorongással vagy éppen agresszivitással töltik el a magyar nyilvánosság alakítóit, hogy vagy meghajtják a fejüket a politikusok manipulatív definíciói előtt – amelyek egy pártszerű “mi”-t igyekeznek ránk erőltetni --, vagy vészes sebességgel kimenekülnek a nyilvános térből, erősen összeszorítják fogukat, és azt susogják, amit az én fejemben is a hang: “majd csak túl esünk ezen is”.
 
Kertész Imre Nobel-díja feladta a leckét a magyar nyilvánosságnak, s neki magának is. A Nobel-bizottság aligha választhatott volna magyar írót, aki jobban felkavarja ezt a szorongást és agresszivitást bennünk a “mi” körvonalait és a dicsőség mibenlétét illetően. Részint arról van szó, amit a korábbi díjazottak esetén a maguk “anyakultúrája” (már ha volt ilyen egyáltalán) megtapasztalt: hogy tudniillik a választott sosem képviseli “eléggé” a nemzeti mi élményét –  hogy miért is nem valaki mást, valaki ismertebbet, valaki konszenzuálisabbat választottak. Hogy milyen felháborító, hogy Naipaul nem képviseli sem az angolok, sem a dél-afrikaiak, sem az indiaiak, sem a trinidadiak ízlését, arról nem is beszélve, hogy milyen csúnyán nyilatkozott a muszlim világról és kultúráról. (Meg kell jegyeznem persze, hogy az angolok nem panaszkodtak – nekik nem okoz olyan nagy nehézséget az egyéni teljesítmény és a nemzeti büszkeség elválasztása és összekötése.)
 
De Kertész még ennél is nehezebb lecke. Hogy Magyarországon kevesen ismerték és olvasták eddig, s ezért nem tudják hová tenni a díjat, átérezni a „mi“ irodalmi élményünknek és kulturális életünknek szóló elismerést, szinte szót sem érdemel. A baj ott van ugyebár, hogy Kertész Imre a holokauszt regényéért (a Sorstalanságért) kapta a díjat, és hogy Kertész Imre a holokauszt írójának vallja magát. Nem lehet kétségünk afelől sem, hogy Kertész elismerése nem pusztán az irodalmi anyag minőségének, hanem a témának is szólt – sőt, talán, mint emlegetik, a túlélőnek is. Hozzájárul a zavarhoz, hogy Kertész Imre – tegyük hozzá, egy írótárs kurziválási gyakorlata nyomán – egy német napilapnak azt nyilatkozta az 1999-es frankfurti könyvvásár idején, amelynek díszvendége éppen Magyarország volt, hogy nem is igazán érzi magát magyar írónak. Most, a Nobel-díj utáni első nyilatkozataiban megemlítette azt is, hogy reméli, a magyar társadalom az elismerés nyomán képes lesz majd „szembenézni“ a magyar zsidók holokausztjával.  
 
A magyar visszhangok nem maradtak el. Az örömbe üröm vegyült. No, nem a hivatalos nyilatkozatokban, mert azok megmaradtak az örömteli általánosságnál, de a sajtóban már tükröződött az a dilemma, amelyet a „mi“ és a „nem mi“ közti feldolgozatlan feszültség állít elénk. A magyar antiszemiták rögvest ugrottak az internetes fórumokon, részint az író „magyar“ voltát vitatva, részint a zsidó összeesküvés szokott közhelyét hangoztatva, részint felháborodva azon, hogy ugyan mivel is kéne nekik szembenézniük. Másrészt egyes híradások szerint az izraeli irodalom tudorai is elméláztak azon, hogy milyen értelemben „övék“ a díj, és eléggé az övék-e, és volt oly magyar szerző, aki a „magyar zsidó irodalom“ elismerését vélte felfedezni a gesztusban. Többen egyenesen azt kérdezték, vajon mennyire miénk egy olyan író Nobel-díja, aki rossz véleménnyel van a magyarokról, és nem tekinti hazájának Magyarországot.
 
Itt vagyunk hát a fortyogó, primitív indulatok katlanának közepén: ilyenkor susogja a fülembe (és mások fülébe) a hang, hogy „jaj, majd csak túlesünk ezen“. Pedig talán most kellene megpróbálni ellenállni a hangnak, próbálkozni – belemenni az undorító fortyogásba, és addig beszélni, beszélgetni, míg valami fel nem tisztul. Itt az alkalom.
 
Talán megdöbbentő, de úgy gondolom, a szembenéznivaló nem a holokauszt táján keresendő, nem a magyar kultúra untig ismert „megosztottsága“ táján (urbánus/népies, illetve kozmopolita/nemzeti meccs) és nem is a magyar antiszemitizmus táján. Hogy volt magyar holokauszt, és hogy mi volt, azt néhány sültbolondon és neonácin kívül nem igen vitatja senki. A magyar népesség tud róla. Van emléknapja, van múzeuma. Beszélünk róla. Könyvek jelennek meg róla. Hogy van magyar antiszemitizmus, azt sem igen lehet vitatni, noha jelentőségét és elterjedtségét különféleképpen értékelhetjük. Ami a népiurbánust és a kozmopolitanemzetit illeti, az, gyanítom, nem is léteznék, ha nem beszélnének folyton róla. 
 
 A „szembenézés“ követelése tehát aligha azt jelenti, hogy fel kell ismernünk és el kell ismernünk valamit, amit mindeddig nem ismertünk sem fel, sem el.
A „szembenézés“ igénye tehát valami több ennél: valami töredelem, valami meghajlás, valami melldöngetés és meaculpázás felhangját hordozza. A „szembenézés“ igénye finom változat a bűnök, bűnösök, áldozatok és tettesek visító versengésére a magyar közéletben, amelyet nagyon is jól ismerünk már. Ki áldozatabb? Ki bűnösebb? Kit kell még jobban elismerni? Még jobban megkövetni? És kinek? Így hangzik az, amikor „szembenézésről“ beszél Kertész Imre, noha talán nem erre gondol.
 
Úgy gondolom, ha szembe kell néznünk valamivel, az éppen a bűntudat kultúrája és annak veszélyei. Ha engednénk annak a csábításnak, hogy bűnösökre és áldozatokra osszuk a magyar kultúrát, és a magyar történelmet, akkor a legradikálisabban behódolnánk a gondolattalanság, az érzelmi hisztéria, a fel-feltörő agresszív védekezés és a manipulatív technikák áramlatainak, amelyeket primitív célokra primitív emberek mozgósítanak. A meg-nem-értésnek hódolnánk be, a nyájszellem változatainak, az öncenzúrának és a félelemnek, náci és sztalinista diktatúrák termékeinek – amelyeket Kertész Imre olyan hihetetlen és kegyetlen pontosággal írt meg a Sorstalanságban és Az angol lobogóban. A magyar kultúrának nincs szüksége bűntudatra, és sokkal gazdagabb annál, sokkal merészebb és európaibb, semhogy a bűntudat kultúrájának elfojtásait és rítusait gyakorolja. Szükségünk van megismerésre, ráismerésre, az érzelmi azonosulás és távolság játékaira, de abszolút „mi“ érzésekre, és „mi“-dicsfényre egyfelől, abszolút bűntudatra és önmegsemmisítésre másfelől, nincs szükségünk. Vagy – én így gondolom.
 
A Sorstalanságot én magam olyan időben olvastam – 1985-ben --, amikor nem találkoztam még magyar antiszemitizmussal, a holokauszt pedig távoli esemény volt, pusztító borzalom, melynek áldozatául estek családtagjaim, ahogy a háborúnak is. A mai napig őrzöm ezt az olvasatot magamban, azt az értelmezést, amelyet még nem színezett át politikai hisztéria, nem homályosított el a választás kényszere (hová tartozol? áldozat vagy –  vagy tettes? mi – vagy ők? és melyik „mi“? és melyik „ők“?).  Ez az olvasmányélmény egy fiúról szól, aki otthontalan, és mert otthontalan, nem tud érezni, nem tudja, mi jár neki, nem tudja, ki ő, mi az, hogy az ő méltósága, az ő személye, az ő akarata. Otthontalan – de nem a koncentrációs táborban. Otthontalan a családjában és a világában, amely – mindkettő – kaotikus, nyomasztó, hamis és követelődző. Egy fiúról szólt, aki ebben az érzelmi megfosztottságban a koncentrációs tábor kényszerei között talál “otthont” és “sorsot”. Akinek számára a visszatérés a sorstalanság. Egy fiúról, aki az elembertelenedés, a kifosztás és a megaláztatás fokozatait azért éli meg egy út egymást követő, logikus lépéseiként, mert már eleve, már kezdettől fogva, kifosztott és megaláztatott. Számomra, akkor, ez a regény csodálatos, maníroktól mentes egzisztencialista regény volt, amelynek kerete ugyanaz a huszadik századi történelem, amely a kifosztottság és elembertelenedés más történeteinek is. A mai napig az. Vajon szabad-e így olvasnom a “mi” Nobel-díjunk után is? 

The Nobel Dilemma: Now Is the Time to Speak! Transcript European Review

2002.10.08. 23:06 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: antiszemitizmus nobel díj imre kertész antisemitism nobel laureate

Coming to terms with Imre Kertész's Nobel Prize is a difficult lesson for Hungarian culture, and for the author himself,' writes Eszter Babarczy 'The Nobel Committee couldn't have chosen a Hungarian writer whose name and work could do more to fan the anxiety and aggression associated with the boundaries and meanings of "us".' 


Translated from Hungarian by János Széky


"We'll get over it somehow", an almost imperceptible voice whispers in my ear. Unfortunately, the voice is my own, suppressed and ridden with anxiety. I ask other people. Yes, they too hear this incongruous, embarrassing, inscrutable voice speaking in their heads. We'll get over this Nobel Prize somehow, and everything that goes with it. We didn't need it anyway. Oh God, let's forget it as soon as possible. Let's move on.'

We were all very naïve, all of us who wanted a Nobel laureate for Hungarian letters, or rather, all who expected it as something that has been long deserved. The truth is we all but demanded the award. We were naïve in feeling vaguely that a Nobel Prize is like the sun coming out, hard proof that spring is here at last, inviting us to dance and frolic in the light. Little did we know that a Nobel Prize is not presented to a national team to the sound of a national anthem in the final, emotional moments, loudspeakers announcing that "the winner is Hungary". The Nobel Prize honours individual achievement, the sum of the literary career of one person. The yearning for national glory seems somehow to have fused in our minds with the desire to see the achievement of an individual defeat destiny and reap success.

In a way, this confusion of individual achievement and national glory was inevitable. It is natural that any loving or respectful evocation of Hungarian landscapes, the Hungarian people, or Hungarian culture should warm our hearts. All the more so when they come from those who are familiar with other cultures, landscapes, cities, and people. After all, they certainly have grounds for comparison. This kind of praise is hugely motivating. It boosts self-confidence and morale, and encourages a more positive self-image of a linguistic, historical, and political community. A contemporary Canadian political philosopher calls it "the desire for recognition". All cultures crave for the recognition of their existence, their achievements, their own uniqueness. They yearn to be treated on an equal footing with other nations, as every individual yearns for his fellows to accept him. Without such recognition, individual dignity and a sense of the self both collapse. This we see in Kertész's novel.

In Hungary, various regimes and professional ideology-mongers during the last two centuries have tried to raise self-confidence and strengthen the moral fibre of the nation. They have sought to increase national glory and all the motivation it generates. But they did it at the wrong time, relying on the wrong sources, with disastrous consequences. Little wonder then that degrees of indecision, inconsistency, and even panic can be perceived in public life in Hungary today. Maybe this is the reason why we in Hungary are slow to digest cultural conflicts and individual differences. Maybe this is why we fail to accept the ever inevitable collision of partial truths. Apparently, we feel that a view is either "right", and a work of art "great", or that it is not right and not great. The latter means it should be trampled upon, thrown out, and disowned. The vague outlines of the national "us" are enough to fill the leaders of public opinion in Hungary with anxiety and aggression. They either bow to manipulative definitions made by politicians in an attempt to impose a partisan "us" on us, or they escape with alarming speed, clenching their teeth and whispering, just like the voice in my head, "we'll get over it somehow".

Coming to terms with Imre Kertész's Nobel Prize is a difficult lesson for Hungarian culture, and for the author himself. The Nobel Committee couldn't have chosen a Hungarian writer whose name and work could do more to fan the suppressed anxiety and aggression associated with the boundaries and meanings of "us". In part, this just reiterates the experience of former prize winners at home in their native countries: the individual selected never represents the national "us" in a "satisfactory" way - why wasn't it someone else, someone better known, more representative? How shocking that Naipaul didn't represent either British, South African, East Indian, or Trinidadian taste. Then there were the ugly views he expressed of the Islamic world. (Of course, the British did not protest: separating individual achievement and national pride less difficult for them.) However, the lesson is even more difficult in Kertész's case. It's almost certainly a source of embarrassment that he was known to and read by so few people in Hungary. The general public was at a loss as to how to respond to the prize, how to absorb this recognition of "our" literary experience. However, the crux of the matter is not Kertész's having being neglected for such a long time in Hungary, but the fact that he was evidently given the prize for his Holocaust novel Sorstalanság (Fateless), and that Kertész considers himself a writer of the Holocaust. There is no doubt that the prize acknowledged both the quality and the subject matter of Kertész's fiction. Perhaps, as it is sometimes hinted, his being a survivor was to his advantage. Reason for further embarrassment was an interview given by Kertész to a German daily paper during the Frankfurt Book Fair in 1999. In this interview he claimed he didn't really see himself as a Hungarian writer. Now, in his first interviews since receiving the award, he also expresses hopes that the prize will help Hungarian society "to face" the Holocaust of Hungarian Jews.

Reaction followed immediately. The joy was tainted. Not in official declarations, of course: these expressed delight. However, the press recorded the dilemma presented by the unresolved tension between "us" and "non-us". In the Internet chatrooms, anti-Semites immediately went on the attack, partly denying the author's "Hungarian-ness", partly finding a new "proof" to the old cliché of Jewish conspiracy. On the other hand, news came that the scholars of Israeli literature were asking the question in what sense the prize belongs to them, or whether they should be satisfied with the degree of recognition awarded to "them". Simultaneously, a Hungarian writer proposed that this had been a triumph for "Hungarian Jewish literature". Some promptly asked whether the Nobel Prize of an author who had such a poor opinion on Hungarians and who didn't think of Hungary as his homeland, could belong to "us" at all.

So here we are, right in the cauldron of primitive emotions. This is when that voice whispers in my ears and in other people's: "let's get over it as soon as possible". But maybe this is the very moment we should resist this voice, and try to immerse ourselves in the confusion and babble. Maybe this is the moment to speak and to converse until things become clearer. Now is the time to speak.

Shocking though it may sound, I think what we need to confront is not from the age of the Holocaust. Nor is it in the domain of the only too well known urban versus populist or national versus cosmopolitan split in Hungarian culture. It is not Hungarian anti-Semitism either. Bar a handful of madmen and neo-Nazis, nobody doubts that there was a Hungarian Holocaust. Nobody disputes what it really was. The Hungarian population knows about it. There is a Holocaust memorial day, and there will be a Holocaust museum. We talk about it, and books are published about it. On the other hand, while there is no doubt that Hungarian anti-Semitism exists, its importance and extent is a matter of debate. And as for populist versus urban, cosmopolitan versus nationalist, I suspect these dichotomies would not exist by now if we didn't talk about them all the time.

"Facing it", therefore, cannot mean we should recognize or admit something that we haven't recognized or admitted as yet. Kertész's claim goes beyond that: it has overtones of remorse, a bending of the knees, breast-beating and "mea culpa".This call for looking the Hungarian Holocaust in the eye is a subtle variation on the screaming, screeching rivalry of sins and sinners, victims and criminals in Hungarian public life, all too well known by now. Who is the real victim? Who is the real criminal? Who deserves more appreciation? Who deserves to be apologized to even more humbly? And whose responsibility is it to repent and to apologize? Imre Kertész' words on "facing it" seem to imply these questions, although he may not think in this way. If there is something we need to face, surely it is the culture of guilt, and the dangers which this holds.

If we allow ourselves to be lured by the neat division of Hungarian culture into victims and criminals, we surrender to irrational, emotional hysteria, to deep currents of aggressive self-defence and manipulation exploited by primitive people to promote their primitive aims. That would be a surrender to intolerance, to the mentality of the herd, to self-censorship and fear. These are all products of the Nazi and Stalinist dictatorships which were described by Kertész with incredible and cruel precision in Sorstalanság and Az angol zászló(The English Flag). Hungarian culture needs no guilt now. It is too rich, too daring and too European to practice the suppression and the rites characteristic of the culture of guilt. We need cognition, recognition, methods of emotional identification and distancing, but we don't need absolute feelings of "us", glorious haloes of "us" on the one hand, and absolute guilt and self-annihilation on the other. 

I first read Sorstalanság in 1985 before I came into contact with Hungarian anti-Semitism when the Holocaust was a distant event, a horror in which some members of my family were killed. Others were killed in the war itself. Until this day, I have treasured that first reading, that interpretation untainted by political hysteria, undisturbed by a pressure to choose. (Where do you belong? Are you victim or perpetrator? Us or them? Which "us" and which "them"?) This reading was about a boy who lost his home. Because of this he has lost the ability to feel. He doesn't know what is due to him, who he is, what his own dignity is, what his own self, his own will means. He is homeless, but not so in the concentration camp. He is homeless among his own family and in his own world, both of which are chaotic, oppressive, false and arbitrary. The book is about a boy who, in the world of emotional deprivation in the confines of the concentration camp, finds a "home" and a "fate" for himself. For him, the return from the camp means losing his fate. He experiences dehumanisation, deprivation and humiliation as successive, logical stages on the same road he first walked, victim of deprivation and humiliation from the very start. For me, this novel is a piece of marvellous, existentialist fiction, framed by the same 20th century historical experience that has been the framework for other stories of deprivation and dehumanisation. Up to this very day, this is the core message of the book for me. Am I still allowed to read it like that after "our" Nobel Prize?


This article was originally published in Népszabadság under the title of 'Nobel-dilemma - itt az alkalom' on October 19, 2002. 




 

 

süti beállítások módosítása