Mire föl?
A 2002-es országgyűlési választások egyetemes nyertesének a magyar demokráciát nevezte több jeles magyar politikus és külföldi elemző. A magas – valóban, magyar és világviszonylatban egyaránt példátlanul magas – választási részvételre utaltak ezzel.
Mádl Ferenc köztársasági elnök vasárnap éjjeli beszédében a magyaroknak azt a csodálatos készségét és igényét emelte ki, hogy szavazatukkal befolyásolják az ország sorsát – senki nem állíthatja ezentúl, hogy a magyarok polgárok ne érdeklődnének a közügyek iránt.
Mind Orbán Viktor és Pokorni Zoltán, mind Medgyessy Péter és Kovács László beszélt a „választás nagy tétjéről” a választás éjszakáján, s nem egészen zavartalannak tűnő örömmel bár, de mindannyian hangsúlyozták, milyen jelentős támogatást kapott az általuk vezetett erő a magyar állampolgároktól.
Hogy mi volt a tét, s hogy mire adták szavazatukat a polgárok, azt persze kevésbé egyszerű megállapítani. Mindenesetre az elemzők, külföldiek és hazaiak, jobboldaliak és baloldaliak, a „demokrácia ünnepe” mellett – általában másik cikkben – egyöntetűen rátaláltak a mostani választások másik értelmezésére is. A kormány nagyon hatalmon akart maradni, és ezért igen sikeresen mozgósított, ezzel azonban azokat is mozgósította, akik nagyon nem akarták, hogy hatalmon maradjon.
A kampányok elemei és hatásai, a két választási fordulón szavazók szándéka és elképzelése, a mozgósító erők forrása és célpontja, a pszichológiai hadviselés megannyi formája és a választási lelkiállapot alkímiája most hosszú időn át gazdagon megterítették az asztalt a politológusok számára. Ha szabad ilyen profán hasonlattal élnem, az esemény előtti politológusi tabletta a hangulatok, izgalmas jóslatok, lehetőségek és találgatások vegyüléke, az semény utáni viszont a szigorú, tudományos józanságé. Így aztán remélhető, hogy az elkövetkező években az egészen másmilyen politológusok (vagyis a nem „oldali”, hanem tudományos érdeklődéssel megáldott, óvatosan, finoman, empatikusan elemző könyvkukac-félék) szintén szóhoz jutnak majd. Remélem, látunk majd empirikus anyagot is feldolgozó elemzéseket egy új ifjúsági mozgalomról, egy karizmatikus vezető körüli vonzásokról és választásokról, arról, milyen sokféleképpen – vagy éppen mennyire egyformán – érthettük a téteket ezen a választáson.
Sokat tanulhatunk magunkról és egymásról – majd egyszer, ha a csömör, az izgalmi hullámhegyet követő tompultság csökken, ha bele tudunk majd nézni egy tükörbe, amelyet elénk tartanak. Egy szó mint száz, hogy valójában miről szólt ez a választás, azon még tűnődnünk kell egy darabig.
Az azonban világosnak tűnik, hogy miről nem szólt. Egészen nyilvánvalóan nem szólt arról, hogy a Magyar Szocialista Pártot, programját és vezetőjét felmagasztalta volna a magyar nép. Az MSZP-SZDSZ páros több millió szavazó szavazatát kapta meg, de nem kapott vele automatikusan bizalmat, netán szeretetet, hitet, reményt, csillogó ifjúi szemeket, ragyogó mosolyt és áhítatos kutyahűséget hozzá. Nehéz dolguk lesz, és ezt tudják ők is. Leváltották velük a szabad Magyarország eddigi legdinamikusabb, legkonstruktívabb és egyben legdestruktívabb kormányát, amelynek mintegy mellékes következménye, hogy most majd ők kormányozhatnak. Ami a kormányzásuk tartalmát illeti, választóik alighanem annyit akarnak csak tőlük, hogy az impozáns és destruktív lendületet cseréljék le egy kicsit szelídebb verzióra. De milyen szintig cseréljék le? És mit állítsanak a helyére?
Megannyi kérdés, amelyre mintha maguk a hatalomba csöppentek sem tudnák a választ. Mire hatalmazták föl a választóik a leendő új kormányerőket? Mi mögé sorakoztak fel? Honnan rugaszkodhat most el egy új kormány? Miből meríti a lendületét? Miről szólt a demokrácia ünnepe?
Ha jól érzékelem a helyzetet, a demokrácia ünnepe arról szólt, hogy szabaduljunk meg a demokrácia egyes kellemetlen vonásaitól, de azért egészen mégse. A nyertes ezután ne vigyen mindent, senki ne legyen se Isten ostora, se a jövő konferansziéja, mindazonáltal mindenki jusson hozzá a jussához.
A lakásépítők és –vásárlók üzenik, hogy még kérnek egy kis kamattámogatást.
A fiatalok üzenik, hogy kellően intenzív érzelmi élményekre, nemzeti büszkeségre és egyéb szimbolikus javakra vágynak.
A nyugdíjasok üzenik, hogy ne emeljék a gázárat.
A Terror Házának látogatói üzenik, hogy ne nevezzék át a múzeumot, mert idegesek lesznek.
A turizmus iparág üzeni, hogy kéne néhány híd, és WC-papír az autópályák pihenőibe.
Az Egyház üzeni, hogy napi ördögűzés várható, ha nem jön elég zsozsó az egyházi iskoláknak.
És ez még mind semmi: mert ez csak a nép. De ott vannak a hívek, s az ő kívánságaik.
Az MSZP-nek bizonyosan meg kell fékeznie zsákmányszerző lobbijait („nem haragszunk mi rájuk – de hát kell nekünk is az a hely!”), és bosszúállóit („ezeket el kell távolítani, tehetségtelen jobbos talpnyalók”). Az SZDSZ-nek meg kell fékeznie meggyőződéseit, ha ugyan maradt még ilyen („ez korszerűtlen, undorító, ronda, nacionalista, nem európai, szakmailag nem igazolható”), és elitizmusát („mi vagyunk az okosok, mindenki más buta, és a nép a legbutább, főleg az a része, amelyik nem ránk szavazott”).
A következő kormánynak le kell mondania szinte minden kellemetességről, ami az Orbán-kormánynak kijutott, az önünneplés oly formáiról, mint az imázsgyártás (Országimázs Központ), a médiaegyensúly (ORTT), a kancellári költségvetés (MEH) és egyebek. És miután le kell mondania arról, hogy a nép spontán szeretetével övezze magát, még az önszeretet legkézenfekvőbb formáit (osztogatás) is meg kell tagadnia magától, mert tudhatja előre, hogy nem fogják elnézni neki.
A következő kormánynak ki kell izzadnia néhány tehetséges, érdekes vagy legalább szexis politikust, ha másutt nem, hát szóvivői szinten, hogy ellensúlyozza a Fidesz szivárvány-koalíciójának színeit (Varga Lászlótól Deutsch Tamásig, és vissza).
A következő kormánynak, miközben a forradalmi lendület helyett unalmasan középutas politikát folytat (mert ezt akarjuk tőle), ki kell találnia, milyen csuda ünnepet körítsen a néki adatott nagy lehetőség köré: hogy hogyan sétáljon be az élünkön az Európai Unióba.
De ha ezt kitalálja, és jól találja ki, akkor tényleg megnyerte ezt a választást, amit egyelőre az ellenfele veszített el.
