Amikor a HVG Online bárki számára elérhetővé tette Kulcsár Attila vallomásainak szövegét – összesen 21 darab pdf formátumú fájlt, kiegészítve a sajtóban megjelent elemzésekkel és cáfolatokkal --, nagy, mély levegőt vettem, és boldogan megállapítottam, hogy új fejezet nyílt a magyar sajtó és a magyar demokrácia történetében. Eljött a pillanat, amikor meg akarjuk tudni, mit mond nekünk ez a történet az országról, amelyben élünk. Ez van: ez Kulcsár Attila az ügyészség által rögzített, megszerkesztett vallomása, ez a hivatalos verzió – és most meg kell értenünk, mit jelent. A tisztázás vágyának ezt az eufórikus élményét aztán megtépázta kissé, hogy úgy tűnik, nem osztozunk benne mindannyian. Az elemzők egy részének szemében a nyilvánosságra-hozatal gesztusának szépségét és jelentőségét elhomályosította a politikai manipulációtól való félelem.
Nem zárható ki, hogy minden, ami a Kulcsár-vallomásban áll, hamis. Az is lehetséges, hogy hiányos vagy tendenciózusan torzít. Az is lehetséges, hogy – amint a Stop internetes portálon közölt hír szerint a kihallgatásról készült (egyetlen, és nem elérhető) videó sugallja – Kulcsár történetét sugalmazták vagy megfogalmazták helyette. Nyilvánvaló továbbá, hogy szerkesztett, megírt szöveggel van dolgunk, amelyből hiányzik az élőbeszéd minden jellemzője. De ez nem számít: a dokumentumok a magyar igazságszolgáltatás produktumai, amelyeket – a hamis tanúzás büntetőjogi felelősségét ismerve, ügyvédje jelenlétében – Kulcsár ellenjegyzett, mint a saját szavait. Ha e dokumentumok tartalma hamis, az a magyar ügyészség teljes és kétségbeejtő kudarca, vagy annál is rosszabb. Ha e dokumentumok tartalma igaz vagy részben igaz, elképesztő dolgokat tudhatunk meg arról, hogyan működik a magyar demokrácia és kapitalizmus 15 évvel a rendszerváltás után. Akárhogyis: ezeket a szövegeket érdemes alaposan szemügyre venni. Nem kicsi a tét.
A kedves olvasó talán azt gondolja most: sosem fogjuk megtudni, hogy mi az igazság. Sosem fogjuk megtudni, hogy éppen így és éppen azok csalnak-lopnak-vesztegetnek-e Magyarországon, akikre Kulcsár rávall, vagy az ügyészség igyekezett egy kerek és megdöbbentő történetet formálni az ügyből, nem kellőképpen vagy egyáltalán nem ügyelve arra, hogy az igazságot derítse ki. A kedves olvasó talán úgy gondolja, hogy jobb, ha bele se nézünk egy ilyen dokumentumba, mert úgyis hazugságokkal van tele. És talán ez a legnagyobb botrány mind közül.
Ebben a pillanatban mindegy, hogy amit Kulcsár állít, az igaz, hamis, vagy a kettőnek valamilyen keveréke. A Kulcsár-ügy ugyanis sokkal mélyebb diszfunkciókat tár fel, egy mélyebb válságot, amely a morális létezés lehetőségeit kezdi ki. Azt tárja fel, hogy miközben nem hiszünk benne, hogy valaha is megismerjük az igazságot, alapvető dolgokat nem tudunk a magyar kapitalizmusról. Fogalmunk sincs, mit tehet egy bróker a rábízott pénzzel, miféle ellenőrző mechanizmusok működnek (vagy nem működnek) az üzleti életben, miféle stikliket lehet eltitkolni, hogyan és mennyi ideig. Fogalmunk sincs róla, milyen szerepet játszanak az informális hálózatok az üzleti életben, hol van a jutalék és a megvesztegetés közti határ, min múlik, hogy mit tekint etikusnak egy üzletember. Fogalmunk sincs róla, hány magyar vállalkozó gondolja azt, hogy bármit meg lehet úszni megfelelő politikai hátszéllel, és hányan gondolják, hogy állami megrendeléshez jutni csak némi csúszópénz fejében lehet. Fogalmunk sincs róla, a közszférában hányan vannak meggyőződve arról, hogy az a balek, aki nem igyekszik némi pénzt kicsiholni az üzleti szférából, csúszópénzek vagy védelmi pénzek formájában. Elég baj lenne az önmagában is, hogy mindezt nem tudjuk. Még nagyobb baj, ha már meg se akarjuk tudni, vagy nem hiszünk benne, hogy megtudhatjuk. És a legnagyobb baj, ha elfogadjuk, hogy azért nem fogjuk megtudni soha, mert azt sem tudhatjuk, hogy meddig terjed a politikai befolyás az igazságszolgáltatásban és a sajtóban.
A Kulcsár-ügy tétje nem csak az, hogy kiderül-e, konkrétan ki és hogyan volt érintve ebben a sikkasztásban, ki volt itt kárvallott és ki haszonélvező. A tét az, hogy elkezdhetünk-e lassan, kínlódó kis lépésekkel közelebb araszolni Magyarország valóságához, feltesszük-e a fenti kérdéseket, és megpróbáljuk-e megtalálni rájuk a választ, ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy nincs válasz.
Lefojtott kultúrában élünk – mintha 15 évvel a rendszerváltás után újra meg kellene tanulnunk, hogy szorongás és öncenzúra nélkül kérdezzünk és mondjunk ki bármit, ami a jelenre vonatkozik. Az elfojtás és az öncenzúra hajlama érthető. Nincs mögöttünk több száz évnyi tapasztalat arról, mit kezdjünk a közéleti botrányokkal és hogyan lavírozzunk a szenzációhajhászás és a politikai manipuláció között, miközben hetente olvashatunk egy elemzést vagy publicisztikát arról, hogyan „kommunikálnak” politikai erőink. Az enyhe paranoiának ebben a közegében a szellemi épségére kényes ember vagy leszokik a hír- és botrány-fogyasztásról, vagy szórakoztató politikai cirkuszként szemléli az egészet, míg néhányan – akik a paranoiára építik az identitásukat -- kivirulnak és boldogan szaporítják a szavakat és az összeesküvéselméleteket. Csakhogy egy paranoid ország, amelyben a valódi botrányokat nem lehet megkülönböztetni a csináltaktól, ahol a demagógiát és a manipulációt nem próbáljuk meg leválasztani az igazságról, amelyben mindenki tudni véli, hogy nem lehet hátsó szándék nélkül kérdezni, és nem lehet manipulációmentes választ kapni, nem kellemes és nem egészséges hely. Sőt.
